Válasz Florian Geyernek Törökország ügyében
Jöjjenek?A
Kuruc.info egyik vezető publicistája, Florian Geyer
terjedelmes írást
szentelt annak a kiforgatott című hír-átvételnek a margójára, aminek alapja a
Bar!kád magazinnak
adott interjúm volt. Sajnos, újra megtörtént az, ami a Gyöngyösi Márton
barátommal folytatott vitájában: Geyer rendre olyan állításokkal vitatkozik,
amit nem írtam és nem mondtam. Analógiás érveléssel állításaim mellé teszi saját
kivetítéseit, majd ezeket marcangolja elszántan. Mindeközben sérteget,
alaptalanul, nemritkán tájékozatlanul.
Mivel a
vitapartner sértegetése, becsmérlése nem elfogadható vitastílus még egy
radikális hírportálon sem, ezt a kesztyűt nem fogom felvenni. De válasz nélkül
sem hagyom.
Kapcsolódó
anyagok: - Nem
egységes a Jobbik a török-kérdésben + Kuruc-vélemény
Geyer
szerint többek közt újonnan feltűnt külügyi szakértőnek titulál. Nyilván azért,
mert - kioktató, fölényeskedő stílusából ítélve - ő maga magasan képzett, sokat
tapasztalt külügyi szakértő. (Hol is?) Megkönnyítem a dolgát: nem külügyes
végzettségű vagyok, hanem tanár és közgazdász, aki elsősorban gazdaság- és
társadalompolitikával foglalkozom. (És Geyer úr?) Ugyankkor kellő mélységű és
szélességű háttérismerettel, valamint elemzői készséggel és gyakorlattal
rendelkezem ahhoz, hogy véleményt formáljak geostratégiai és nemzetpolitikai
kérdésekben - természetesen a tévedés jogát is fenntartva. (Ebben is nyilván
különbözünk, a tévedhetetlenség magabiztossággal ledorongoló Geyertől.)
Gyöngyösi Mártonnal régóta dolgozunk azon a külpolitikai paradigmaváltást
jelentő - a keleti fordulat szükségességét meghirdető - koncepción, amely a
szélesebb nyilvánosság előtt
ez év januárjában
jelent meg (folyt.: 2.,
3.) a Bar!kád
magazinban. Mentségére szóljon a szerzőnek, hogy a Jobbik mögötti háttérmunkát -
értelemszerűen - nem volt lehetősége nyomon követnie.
Geyer "a
geopolitikai érzék és az európai törésvonalak ismeretének teljes hiányáról"
beszél esetemben, valamint arról, hogy "a nagy sakktábla, azaz a globális
politikai-gazdasági tér megértése túl nagy feladat a Jobbik külügyesei számára".
Ha nem egy ismeretlen, írói neve mögött láthatatlan személyről volna szó,
szívesen felajánlanám, hogy mérjük össze nyilvánosan tudásunkat, de mivel erre
nincs lehetőség, csak arra tudom kérni: ne éljen ilyen nemtelen eszközökkel a
vita során, és ne sértegetéssel próbáljon nyomatékot adni érveinek. Én sem fogom
tenni.
De nézzük
Geyer érdemi mondanivalóját.
Kezdjük
mindjárt egy - legyünk jóindulatúak - téves állításával, miszerint
"kijelentette, hogy támogatják a törökök EU-csatlakozását" (mármint én).
Miközben ilyet csak a Kuruc.info - szerkesztők által adott - címe állít.
Ehelyett az interjúban az áll: a magyar kormány támogatja Törökország
EU-csatlakozását (ez tény), és a parlamentben nincs olyan erő, amely azt
ellenezné. Momentán ez is igaz. A baloldal részéről nem tudok ilyen
álláspontról, a Jobbik pedig hivatalosan nem foglalt állást ebben. Azt Geyernek
is tudnia kell, hogy a "nem ellenzés" nem egyenlő a támogatással. Jelenthet
tartózkodó vagy egyszerűen kiváró álláspontot is. A Jobbik nevében amúgy ha
akartam, se nyilatkozhattam volna, mivel nem a pártot képviseltem, hanem a
magyar Országgyűlést, a Magyar-Török baráti tagozat elnökeként. (Ez még akkor is
így van, ha a tagozat 10 tagjából 6 jobbikos.) Az utat ugyanis nem a párt, hanem
az Interparlamentáris Unió szervezte, mindkét részről. Török vendéglátóink nem
egy párt álláspontjára voltak kíváncsiak, hanem a kormány és a parlament
hozzáállására. Erről tájékoztattam őket, a tényszerűség jegyében.
Megjegyzem,
ezzel a félrevezető címmel az egész vitát vakvágányra vitte a Kuruc.info. Vajon
szándékosan, vagy csak figyelmetlenségből?
Innentől
kezdve Geyer fantomokkal hadakozik, de mivel olyan képtelenségeket állít,
amelyek mellett nem lehet szó nélkül elmenni, pontról pontra fogok érvelni
ellene.
Felrója
nekem, hogy "érvkészletében nála már komoly helyet foglal el a "török-magyar
rokonság", azaz, amit az ujgurok esetén nem látszott indokoltnak emlegetni".
Valójában a turáni rokonság mindig is paradigmánk középpontjában állt és áll
most is. Ujgurokról, akiket magam is legközelebbi rokonainknak tekintek,
Törökország esetében miért is lett volna szó? Ha majd Kínáról vitatkozunk,
szívesen kitérek az ujgur-kérdésre is.
Felteszi a
kérdést, hogy ".miért támogatja az atlanti elkötelezettségéről, III/II-es
besorolásáról híres Martonyi a török EU-csatlakozást". Nyilván azért, mert ez
Orbán Viktor álláspontja. A kérdést ezért inkább a miniszterelnökre kihegyezve
kellene feltenni. Innentől folytathatjuk.
Azt
állítja, hogy a "valóságtól ennél elrugaszkodottabb kijelentést talán már nehéz
is tenni", mármint annál, hogy ".egy Törökországgal kibővült Európai Unióban
nehezebb lenne megvalósítani az erőteljesen központosított, föderatív Egyesült
Európai Államokat, ami a német és francia politikai elit fő törekvése." Miért,
az európai szuperállam talán nem fő célja a német és francia politikai elitnek?
A föderális Európa hívei pedig - bizony - gyakran elmondták: a török bővítés
hosszú időre megakasztaná az Unió mélyítését. A német és francia ellenkezésnek
vannak persze más okai is, de ezt letagadni botorság lenne.
Geyer
szerint "nem igaz az, hogy a legutóbbi népszavazás során a törökök hatalmas
lépést tettek volna a demokratizálódás és az európai válás felé." Nem emlékszem
rá, hogy "európai válásról" beszéltem volna bármikor is, de a demokratizálódást
továbbra is tartom. Mi másnak lehet ugyanis nevezni azt, hogy a népszavazás
eredményeként a választott közjogi hatalom visszanyeri szuverenitását az
"árnyékhatalomkén" funkcionáló hadsereg felett? Geyer szerint "ezzel a
népszavazással, mely a Jobbik kedvenc pártjának, a jelenleg kormányzó AKP-nak az
érdekeit szolgálta, valójában a modern Törökország megteremtőjének a politikai
hagyatékával való szembefordulást jelenti." Az AKP nem "szembefordul" Atatürk
hagyatékéval, hanem korrekciót hajt rajta végre, ahogy azt már hivatkozott
tanulmányunkban is írtuk. Megőrzi az erősen nacionalista töltetet, de
lenyesegeti az erőltetett szekularuzáció vadhajtásait. Amúgy nem az AKP érdekeit
szolgálja, hanem a mindenkori választott hatalomét. Ami, persze, jó eséllyel
ismét egy AKP-vezette kormányé lesz, de ezt bízzuk nyugodtan a török
választókra.
Újabb
idézet a szerzőtől: "Atatürk óta a hadsereg valóban hatalmi ág Törökországban,
ha egy kormányzat túl korrupttá, elkötelezetté (értsd: megvásárolttá),
kontraszelektálttá vált, nos, olyankor jött a török sereg, és kisepert mindenkit
a helyi parlamentből, aztán kezdődhetett elölről a demokráciásdi." A hadsereg
"árnyékhatalmi" pozícióját jól látja és láttatja Geyer, az azonban messze nem
igaz, hogy "korruptság" miatt szoktak volna puccsot végrehajtani. Még a saját
érvelésük szerint is akkor tették ezt, ha megítélésük szerint az aktuális
kormány elhajlott az elvárt szekularizációtól. Erdogan taktikai érzékét dicséri,
hogy az említett korrekciót úgy tudta végrehajtani, hogy el tudta kerülni a
katonai puccsot. Ebben annak is része volt, hogy az Európai Unió előszobájában
ilyet már "nem illik" csinálni, bár Abdullah Gül elnökké választásakor így is
hajszálra voltak tőle. (A fenyegetés oka az volt, mert Gül felesége fejkendőben
jár, ami elrettentő "iszlamizmusra" utalt a katonák szemében.) Erdogan egy
huszárvágással új választást kezdeményezett, ahol az AKP tovább növelte
mandátumai számát, és Gül is elnök lett. A párt népszerűsége - többek közt -
éppen abban rejlik, hogy elődeivel ellentétben nem korrupt. Geyer szavait már
önmagában az is cáfolja, hogy Törökországnak a 90-es években hírhedten korrupt
kormányai voltak, a hadsereg mégsem lépett. Nem ez szokta zavarni őket.
Geyer
szerint "a sereg nemzeti elkötelezettségét mi sem jelzi jobban, hogy bár négy
vagy öt puccsot is végrehajtottak, Törökországból mégsem lett katonai junta."
(Valójában háromszor volt katonai hatalomátvétel: 1960-ban, 1970-ben és
1980-ban.) Miközben - katonai értelemben - magam is elismerem a török hadsereg
nagyszerűségét, az említett tényből nem a nemzeti, hanem a - khmmm -
demokratikus elkötelezettség következne. (Amit persze erősen idézőjelbe tesz
maga a puccs.) Némi fogalomzavar is látható: egy országból sosem lehet junta,
csak egy kormányzatból. Egy országból legfeljebb katonai junta által vezetett
ország lehet.
A következő
már viccnek is gyenge: "szomorú, hogy a liberális eszmék török terjedésének a
támogatójává vált a Jobbik". Erdogant és az AKP-t már sok mindennel vádolták, de
"liberalizmussal" még a legnagyobb rosszindulattal se.
Amit az
anticionizmus kapcsán a hadseregről és egyebekről ír, az - megítélésem szerint -
erőst zavaros. Ha az van mögötte, amit a kicsit bonyolult megfogalmazásból
kiolvasok, azzal nagyon nem értek egyet.
Kétszeresen
is tévedés, hogy "az iszlám újbóli felfedezése itt szorosan összefügg a nemzeti
érzés műfelkorbácsolásával". Egyrészt a nemzeti érzés töretlenül magasan lobog
Törökországban, ebben teljes a folytonosság. Másrészt az iszlám erősödése a
nacionalizmusra se pro, se contra nem hat. Sőt, inkább tompítja azt valamelyest,
ami például megkönnyíti a kurdokkal való megegyezést. (Az a tény is kevéssé
ismert a magyar újságolvasók előtt, hogy a kormányban négy kurd miniszter van, a
negyedik legnagyobb frakció a kurdoké, a kormány pedig még a PKK-val is elkezdte
a tárgyalásokat. A kisebbségi jogok ha lassan is, de bővülnek. Ennek legnagyobb
ellenzője eddig a hadsereg volt - ezért kellett várni ezzel az eredményes
népszavazásra.)
Továbbá: az
AKP kormánya nem "szétzilálja" a hadsereget, csak visszatereli oda, ahová való:
a honvédelem területére. A politikából való kiszorítás nem jelenti a véderő
gyengítését.
Geyer
felveti: "Az olyan elvi kérdésekkel, mint hogy a keresztény Európa
védőbástyájaként miért kell nekünk támogatni a törököket, már kár is
foglalkozni." Nem kár, sőt! Nagyon is érdemes. Ezer évig védtük a keresztény
Európát - mongoloktól, törököktől, szovjetektől. A harcokban szinte
megsemmisültünk. Mi lett a hála? Mivel honorálta mindezt Európa? Az ország
szétszaggatásával, Trianonnal, az "utolsó csatlós" és a "bűnös nemzet"
bélyegével, '56 cserbenhagyásával. Köszönjük!
Nem
közömbös számomra a keresztény Európa sorsa. De úgy gondolom, most már rajtuk a
sor - azokon, akik eddig haszonélvezői voltak önfeláldozásunknak. Oldja meg
minden ország, minden nemzet a maga gondját! Ha nekünk nemzeti érdekünk, hogy
együttműködjünk Törökországgal, akkor az összeurópai érdek számomra másodlagos.
Büszkén vallom, hogy a magyar nemzeti érdeket minden más elé kell helyeznünk.
Ahogy gyönyörű népdalunk mondja:
"Adjon
Isten jót a magyar hazának,
A többi is
kérjen, ha kell, magának."
Ebben nem
korlátozhat minket semmilyen vélt vagy valós "európai érdek". Nemzeti önérdek,
semmi más!
Olyan
szamárságokkal hadd ne foglalkozzam, hogy "jó lenne továbbgondolni Eger és
lakóinak lehetőségeit, mondjuk úgy 50 év múlva, mikor már a lakosság fele török
lesz". Honnan veszi Geyer, hogy ez következne Törökország uniós csatlakozásból?
Ismét árnyékra vetődik. Innentől kezdve kapcsolódó rémlátomásaira is kár szót
vesztegetni.
"Azt pedig
már szinte félve kérdezem meg, hogy érdeklődött-e Hegedűs Tamás a török
politikusoknál az ügyben, hogy az örmények ellen elkövetett népirtásuk
feltárásával mi a helyzet." Erről nem volt szó a megbeszéléseken, mint ahogy az
örmények által korábban törökök ellen elkövetett népirtásról sem. Mielőtt
felhördülne a kedves Olvasó, kérem, hogy tájékozódjon olyan forrásokból is,
amely nem kizárólag - erős nemzetközi diaszpórája révén - a közvéleményt
erőteljesen befolyásolni képes örmények nézőpontból indul ki. Azokból kiderül az
is, hogy az 1878-as orosz-török háború óta az örmények militáns része folyamatos
harcot folytatott az Ottomán Birodalom ellen, nem riadva vissza sokszor a
civilek elleni tömeges gyilkosságoktól sem. Mivel vezető terrorszervezeteik
marxista ideológiai alapon álltak, az örmény papok is kiemelt célpontok voltak.
Az I. világháborúban pedig - amelyben Törökország a szövetségesünk volt -
nyíltan szövetkeztek az országra törő oroszokkal. Vajon melyik ország tűrné el
ezt a nyílt kollaborációt bármely nemzeti kisebbségének? Senki nem tagadja, hogy
1915-ben a török parlament döntést hozott a birodalommal szembeforduló örmények
deportálásáról. A kitelepítés több százezer (az örmények szerint 1,5 millió, a
törökök szerint 300 ezer) halálos áldozattal járt. Persze, lehet mondani, hogy a
török források elfogultak (mint ahogy az örményeké is), de alighanem mi is rossz
néven vennénk, ha például a délvidéki "hideg napokról" és az azt követő
vérbosszúról, a magyarok elleni népirtásról valaki csak szerb forrásokból
tájékozódna, magyar történészek megkérdezése nélkül.
Geyer
"félve" kérdi, "rettegve a nemleges válasz valós lehetőségétől, hogy
átgondolta-e a Jobbik külügyi csoportja, miért is kell hirtelen felvenni az
anticionistának látszó, iszlám (tehát "terrorista") törököket az EU-ba?" Ne
rettegjen, Florian! Bár hamis a kérdésfeltevés, de ha levesszük róla a
hangulatkeltő csúsztatásokat, akkor természetesen igen. Azzal ugyanakkor a
legkevésbé sem értek egyet, hogy a szerző egyenlőséget tesz az iszlám és a
terror közé, a legrosszabb jenki propagandát visszhangozva ezzel. De ami a
legnagyobb mellélövés: "Nincs-e emögött valami más megfontolás, esetleg Izrael
későbbi EU-tagsága?" Ez a kérdés okkal vetődhetett fel akkor, amikor a két
ország szoros szövetségben volt. De Geyerrel ellentétben jómagam - az elemzők
többségével együtt - a török külpolitikai fordulatot valósnak tartom. Ha tehát
Törökország netán az EU tagja lenne, egy ellenszavazat már biztos. (Németország
esetében ebben már korántsem vagyok biztos.) De ha már Izrael esetleges
EU-csatlakozásának veszélyét vizionálja Geyer, vajon miért nem a cionizmust
egyre nyíltabban támogató, gyakran általuk is finanszírozott radikális
jobboldali pártoktól (mint a Brit Nemzeti Párt vagy a holland Szabadságpárt)
félti az Uniót?
A következő
kritikai észrevételem általános jellegű. Geyer gyakran vázolja a bevándorlás
által okozott, valóban súlyos konfliktusokat, erőteljes hangulatkeltő képekkel
színezve mondandóját. Csakhogy ez semmilyen közvetlen összefüggésben nincs
Törökország esetleges jövőbeli európai uniós csatlakozásával! Törökország
részben ma is Európában fekszik, és uniós tagként sem lesz beljebb. A
bevándorlás - valamint az integráció hiánya - Nyugat- és Észak-Európában az
elsőszámú társadalmi problémák egyike. Magyarország esetében ugyanakkor nem
látom okát annak, hogy miért kerekednének fel törökök tömegei, hogy itt
telepedjenek le. Miért tennék, amikor évi 6-8 százalékkal növekszik a
gazdaságuk, és gőzerővel terjeszkednek beruházásaikkal Belső-Ázsiában, a
Közel-Keleten és Afrikában? A Kelet ma sokkal nagyobb lehetőségeket kínál
Törökországnak, mint amit Magyarország várhatóan nyújtani tud. De lassan már a
Nyugattal is kiegyenlítődik a mérleg: tavaly volt az első év, amikor ugyanannyi
török telepedett haza Németországból, mint ahányan odaköltöztek. Érthető a
politkai marketing szempontjából, hogy a nyugati jobboldali radikális pártok
összekötik a bevándorlók miatti feszültségeket az Unió bővítésének kérdésével
(esetükben még nem is teljesen logikátlanul), de ez alapvetően nem magyar ügy.
Minket egészen más veszélyek fenyegetnek.
Az
Észak-Koreával kapcsolatos csacskaságokra meg hadd ne reagáljak. Azt, hogy kikre
tekinthetünk potenciális stratégiai szövetségesként a keleti fordulatban, azt a
hivatkozott tanulmányunkban leírtuk: Oroszország, Kína, Törökország és
Kazahsztán. Hozzátehetjük a Közel-Kelet azon országait, amelyek ebbe a
szövetségesi rendszerbe beilleszthetők.
Sok
részletkérdést lehetne és kellene még érinteni, de gyanítom, hogy vitánkban még
úgysem ez az utolsó kör. Állok elébe.
2010.
október 29.
Hegedűs Tamás