Hun lovastemetkezések magyar vonatkozásokkal - Németh Gyula:
Vatha lázadása.  Szent Gellért.
Modern keresztények templomépítési tilalma - Ifj. Tompó László
Antiszemita-káté
Dobszay Károly-WASS ALBERT, A HUNGARISTA  avagy a hülyeség ámokfutása (2.)
Hogyan lettem ,,háborús bűnös”? (4.) - Vitéz Szilágyi Lajos színművész vallomásai
A MAGYAR NEMZETI PANTHEON KITAGADOTTJA - Fiala Ferenc 1904–1988

Németh Gyula: Hun lovastemetkezések magyar vonatkozásokkal

 

            Az ismert nevű orientalista, utazó és szerzô, Érdy Miklós,  akit a hungarológia és hunnológia számontart és mél-tányol, egy csinos kiállítású könyvet írt. A kiadás a fenti címmel 282 számozott lapoldal, a „Magyarországért, édes ha-zánkért” nevű kiadóvállalat munkája. Egyszerűsége mellett nagyszerű, mert könnyen érthetôvé teszi. A könyvet sok rajz, térkép és 80 színes kép díszíti és gazdagítja. Az egész munka vonzó. Távol áll tôle minden nagyzolás. Pedig volna oka rá.

            1. A hun népvándorlás útján, tér-képen látható a sírok világa. A hunok (xiongnuk) és a magyarság, valamint az  ORDOS-i kérdés érdeklôdô csontot váj. Ami a temetkezési hagyományokat il-leti, szemlélteti a sírok tartalmát, a különbözô kultúr-tárgyakat. Ugyan-akkor bôven ad idôt arra, hogy az  áldozati üstök világába tekintsünk. Ott kell eligazodnunk. Élénken figyelmez- tet arra, hogy a HUN NÉPVÁN-DORLÁS is azon a helyen hömpölygött. Ha nem is mindenkor általános harci rohammal, hanem a békés birka LÉPÉSÉVEL . . . . házassággal és temetkezésekkel.

            A szerzô régészeti térképeivel bemutatta, hagy a belsôázsiai hun nép azonos az európai hun néppel. Tehát a Kínai Nagy-Fal hunjai és a Kr. u. 370-ben az alánokra törô (Volga alsó  folyá-sánál) Bendeguz, Balambér és Attila hunjai azonosak. Ez a bizonyítás világ-történelmi események sorába tartozik. Jelentôsége beláthatatlan. Ez a könyv egyik oszlopa és  mondanivalója.

            2. A másik oszlop az ordosi magya-rok legendája, vagy hagyománya folytán az u. n. Ordos egységgondolat. Ennek a  rendkívül magyarosan hangzó földrajzi névnek van-e valóban  magyar hangzásán kívül magyar történelmi és néprajzi értéke is?  Kérdések kérdése. A cikk végén visszatérünk erre.

            Szorosan magyar történelmi vonat-kozásban Érdy összegyűjt és bemutat olyan régészeti emlékeket, amelyek  kétségtelenné teszik, hogy a magyarság jelen volt a Csodaszarvas-monda színterén, a Kubán-folyó és a Meotisz-tó  (Azovi-tenger) vidékén. Ide tartoznak a magyar részleges  lovastemetkezések és a különleges belsô-függesztésű cserép-üstök.

            A könyvnek van egy további, rendkívüli fontos eredménye is. Annak ellenére, hogy a korabeli tudományos  világból számos hivatkozás utal a hun-magyar rokonságra, ezeket a forrásokat a hivatalos tudomány mind elvetette és  érvénytelennek minôsítette. Most azonban három-három temekezési szokás azonosságát mutatja be Érdy hun és magyar temetôkben, amelyeket eddig senki fel nem ismert és senki nem tett közzé. A temetkezési szokások jól ismerten a hitvilágban gyökerezô, a kultúra mélységeibe nyúló legidôállóbb szokások.  Olyan temetkezési azonosságok ezek, amelyek a magyaron kívül  más népeknél nincsenek meg. Ezek az eddig fel nem ismert azonosságok új lapot nyitnak a hun–magyar kapcsolatok  könyvében és a jövôben most még be nem látható eredményeket és követ-keztetéseket hozhatnak.

            A könyv bôven kimerítôen és na-gyon finoman kezeli tárgyát. Amit ad az szinte több a soknál. Csekélységem (a  Recenzor) nyelvészkedés terén kifejtett 70 évnyi boldogtalansága oldódott fel és kimondhatatlan módon gazdagodott belôle. Ugyanis látható hogy az egyik ordosi megye (zászló) neve JUNGAR. ez pedig azonos szó Dsungáriá-val, ami  ország, népnév és földrajzi fogalom. Nem nyelvészeti műszó  (egybefogás), mint pl. FINNUGOR népek . . . (etc). Ez a  DSUNGARIA történelmi fogalom, beletartoznék abba a földrajzi  kultúr és történelmi láncolatba, amely minden feltevés ellenére biztatóan su-gározik. Ez pedig beleillenék az  UGRA/JUGRA/JUGOR/UJGUR nyelvi sorozatba, mely  UHER/UGAR /ugra, UKRAJNA néven át Eurázsia közös neve lehetett, s nyelve a „lingua franca" vagyis kereskedelmi nyelv . . . 

            . . . Rendkívül nagy a kísértés, hogy a kis batyumat Érdy karavánjának tevéire dobjam. De nem tehetem. Ennek bôvebb tárgyalása már széjjelvetné ezen közlemény kereteit.                                                Helyette: dicsérem a könyvet teljes meleg szívvel.

            Érdy könyve sokkal több mint a címe. Egyszerűen kaput nyit az ismere-tek akácfa-ligetébe az ACADÉMIA-ba.

Ezért én Érdyt, úgy a mostani köny-véért, valamint az  elôzetes tudományos elôadásaiért, Kôrösi Csoma Sándor,  Vámbéry Ármin és Stein Aurél méltó utódjának . . . . valamint  Kôrösi Csoma reinkarnációjának tartom. Ezt a könyvet pedig az ÉRDY-KUNUKKU-nak ne-vezni bátorkodom. (KUNUKKU  sumérul: könyv, okirat, pecsét.)

            Megrendelhetô a szerzônél:

Dr. Miklós Érdy – 6050  Boulevard East, Apt. 20A – West New York, NJ 07093. Ára  (USA) $ 28 USD postával együtt. Máshova további kiegészítô  postadíj szükséges: Kanada: 2.50, Európa–Anglia 3, Dél–Afrika  4.50 szintén USA dollárban.

 


Vatha lázadása.  Szent Gellért.
A Bécsi Képes Krónikából
 
            Magyarország nemesei látva nemzetük bajait, összejöttek Csanádban és tanácsot tartva egész Magyarország nevében ünne-pélyes követséget küldtek Oroszországba Endréhez és Leventéhez, megüzenvén nekik, hogy egész Magyarország hűségesen várja ôket és az egész királyság szívesen hódol nekik, mint királyi sarjadéknak, csak jöjjenek be Magyarországba és oltalmazzák meg ôket a németek dühétôl. Azt is esküvel erôsítették; hogy tüstént, mihelyt belépnek Magyarországba, az egész magyarság egy értelemmel hozzájok fog tódulni és meg fog hódolni nekik. De Endre és Levente rejtett cselvetéstôl félve, titokban követeket kül-döttek Magyarországba. És amint Újvár-hoz érkeztek, melyet Aba király építtetett, ime a magyarok egész sokasága csapatostúl tódult hozzájok és ördögi sugallattól bújtogatva, makacsul azt kérték Endrétôl és Leventétôl, engedjék meg, hogy az egész nép pogány módon éljen, a püspököket és papokat megölje, a  templomokat lerombolja, a keresztyén vallást elhagyja és a  bálványokat tisztelje. Meg is engedték nekik szivök kívánsága szerint, hogy éljenek és vesszenek ôsapáik babonáiban;  mert különben nem harcoltak volna Péter király ellen Endréért és Leventéért. A ma-gyarok közül elször egy Vatha nevű, Belus várból; adta magát a gonosz lelkeknek, megnyírta fejét és pogány módon három oldalra üstököt eresztett. Janus nevű fia sok idôvel azután, atyja hitét követve számos bűbájost, boszorkányt és jóst gyűjtött maga köré és ezeknek varázsénekeivel nagy kegyben állott az uraknál.  Számos papnôi közül egyet, egy Rasdi nevűt, Béla, a jó ke
resztyén király, elfogatott és az a börtönben maradt mind addig, amíg csak a saját lábait meg nem ette, és ott meg nem halt. Meg van írva a magyarok történetérôl szóló régi könyvekben, hogy a kerésztyéneknek szi-gorúan meg volt tiltva feleséget venni Vatha és Janus rokonságából, mert miként Datan és Abyron az ó-szövetségben lázadást támasztottak az Úr ellen, épp úgy ezek a kegyelem idéjében a magyar népet  Krisztus hitétôl eltérítették.
            Akkor hát Vatha átkos és kárhozatos ösztönzésére az  egész nép a gonosz lelkeknek adta magát, elkezdtek lóhúst  enni és általában a legszörnyűbb gonoszságokat elkövetni.  St á. papokat, meg a világi embereket is, akik a katholikus  hitet követték, leölték és Isten számos templomát lerombolták. Azután Péter király ellen támadva, az összes németeket  és olaszokat, akik különböz tisztségekben Magyarországon  szanaszét éltek, csúf halállal megölték. És Péter táborába  éjjel sebes lovakon három hírnököt küldtek, akik kihirdessék Endre úr és Levente szavát és rendeletét, hogy öljék meg  a püspököket a papsággal együtt, gyilkolják le a tizedszedt,  térjenek vissza a pogány hagyományhoz, töröltessék el teljesen az adó és Péter emléke az  németeivel és olaszaival  vesszen mindörökre. Reggel a király kérdezsködött, hogy  mi történt, és mikor teljes bizonyossággal megtudta, hogy  visszatértek a testvérek és látásukra a magyarok megölték  az  tisztjeit, nem mutatott e hírekre ijedelmet, hanem  vidámnak tüntette magát, fölszedte táborát és Zsitvatnél  átkelt a Dunán, Székesfehérvári a szándékozván menni. De a  magyarok megsejtvén szándékát, megélzték és elfoglalva a  város harangtornyait és bástyáit és a kapukat becsukva, kizárták.
            Ezalatt Endre és Levente az említett sokasággal Magyarország közepéhez köze-ledtek, azon révhez, melyet közönsé gesen Pestnek neveznek. Ennek hallatára Gellért, Bestric, Buldi és Beneta püspökök és Zonuc ispán Székesfehérvár városából End-re és Levente hercegek elébe indultak, hogy  ôket tisztelettel fogadják. És amidôn az említett püspökök sietve azon helyhez érkeztek, melyet Diódnak neveznek, ott  Szent Sabina templomában misét akartak hallgatni, mielôtt  az urak elé mentek volna. Szent Gellért püspök tehát felöltve a papi ruhákat a misemondáshoz, buzdításul beszédet mondott nekik és így szólt: „Testvéreim, püspöktársaim és összes jelenlevô hívek! Tudjátok meg, hogy mi ma a vértanúság koronájával urunkhoz Jézus Krisztushoz jutunk az örök boldogságba. Tudomástokra hozom ugyanis az isteni  titkot, amely nekem ma éjjel fölfödöztetett. Urunkat Jézus Krisztust láttam szentséges anyja, az örökké szűz Mária ölében, ki magához híván bennünket, saját kezével nyújtotta nekünk testének és vérének szentségét. Beneta püspöktôl azonban, midôn elébe járult, elvonta a szentséget. Vagyis ma ki lesz zárva vértanúságunk társaságából." Ezután szent  Gellért intette ôket, hogy gyónják meg egymásnak bűneiket; és meghallgatva a misét, imádkozni kezdtek s a vértanúság által elnyerend örök boldogság biztos reményétôl felvidulva, mindnyájan megáldoztak. Azután megindultak a pesti rév felé vezetô úton. Szent Gellért püspök, mivel kicsiny termetű volt és minden erejét felemésztette Isten szolgálatában, kocsin ment. És midôn az említett révhez érkezett, íme az istentelen embereli, Vatha és cinkostársai, megszállva a  gonosz lelkektôl, amelyeknek magukat adták, rárohantak a  püspökökre és összes társaikra és kövezni kezdték ôket: Szent Gellért püspök azokra, akik ôt kövezték, folytonosan keresztet vetett, de azok ennek láttára még nagyobb dühre gyúltak. Megtámadták kocsiját a Duna partján, felfordították és ôt ottan kocsijából kivonszolva és talyigára téve, Keienföld hegyérl ledobták. És amikor még vonaglott, lándzsával átszúrták mellét s azután a fejét egy kövön összetörték. És így Krisztus dicsséges vértanúja e világ nyomorúságaiból az örök boldogságra költözött át. A Duna gyakran kiáradt azon kôre, melyen összetörték szent Gellért fejét, de nem tudta lemosni a vért hét éven át, míg csak föl nem vették a papok. És ez a kô most Csanádban van az oltárán.  Ma azon a helyen, ahol fejét összetörték, egy templom áll,  szent Gellért t vértanú tiszteletére a hegy lábánál. Ez a Gellért pedig rosaciumi szerzetes és velencei nemzetiségű volt; Pannonlába jövén elôbb remeteéletet folytatott Bélben, végre  a csanádi egyházba helyezték át püspöknek. Buldi püspök is agyonkövezve átköltözött az üdvösségre. Bestricus és Beneta, mikor hajón átkeltek a Dunán Endréhez és, Leventéhez, a pogányok, akik a túlsó parton voltak, Bestricus püspököt megsebezték, ki harmadnapra meghalt. Endre herceg ezalatt  odaérkezett, Beneta püspököt megszabadította kezeik közül és így szent Gellért jóslata beteljesedett, mivel Benetán kívül mindnyájan vértanúságot szenvedtek. Zonuc ispán meg lován a Dunába ugratott és egy hajón jövô ember, valami Murthmur nevű, a hajóba emelte ôt, hogy megmentse a haláltól. Ezt a Murthmurt ugyanis Zonuc ispán kereszteltette meg. Mikor ez az említett ispánt meg akarta menteni; a pogányok halállal kezdték fenyegetni; ha csak maga meg nem öli Zonuc ispánt, és Murthmur, félve fenyegetéseiktôl, az ispánt a hajóban kardjával megölte.
            Ugyanegy napom a papoknak és világi embereknek oly nagy sokasága szenvedett Krisztus hitéért vértanúságot, hogy számukat csak az Isten és az angyalok tudják.

Modern keresztények templomépítési tilalma - Ifj. Tompó László
 
            „Virágos kert vala / Híres Pannónia / Mely kertet öntözé / Híven Szűz Mária." A középkori énekmondó, aki e sorokat írta, boldog lehetett. Az Árpádok Magyarországában Krisztus szolgái, a papok, liliomokat ültettek. Megbüntették, aki eltaposta ôket, és kárhoztatták, aki nem ültetett liliomokat, noha ültethetett volna. Istennek hála, hogy nem érhették meg korunkat. Ma gyakran megszentelt kezek tépik ki a liliomokat. Ha nem tépik ki, gondoskodnak viszont arról, hogy ne ültessenek. Ôk a modern keresztény papok.
            A liliomültetés tilalma Nagykanizsán sem ismeretlen. A „Magyar Nemzet” 2003. szeptember 24-i száma a következô történetet közli. A város egyik lakótelepén a hívek egy magánvállalkozó több száz millió forintos felajánlásával templomot szerettek volna építeni. Plébánosuk, Fliszár Károly, áldását adta szándékukra, miként – állítólag – a szocialista–szabad demokrata városvezetés is. (A 28 tagú közgyűlésben „egy tartózkodással és egy nem szavazattal kis híján egyhangúan szavazták meg a városatyák”, hogy „katolikus hitéleti központ létesülhessen”.) A közgyűlést követôen a templomépítésre kiszemelt lakótelepet aztán reggeltôl estig aláírásgyűjtôk  járták,  megmagyarázva,  miért  nem  kell  a templom: megnövekszik majd a forgalom, a harangzúgás csendháborítás…
            A végszót az egyházmegye Kaposváron székelô püspöke, Balás Béla mondta ki: levélben tájékoztatta az önkormányzatot, hogy „eláll az új templom megépítésétôl." Az indok: nem szeretné megsérteni a másként gondol-kodókat, nem akarja, hogy Nagykanizsán „durva támadások érjék a hívôket, s magát a templomot”, miután  „fenyegetô leveleket kapott, amelyekben a templom felrobbantását helyezték kilátásba”.
                                                            Balás püspök válaszára Fliszár atya közölte, „nem biztos, hogy vesztett a templomépítés elmaradásával”, mivel „a szelíd meggyôzés és a humánus példaadás elôbb-utóbb hatással lesz azokra is, akik ma még nem tudják felfogni, mitôl estek el”. Különben is, az erôszakos térítés értelmetlen. A püspöki hozzáállásra az aláírásgyűjtôk kérdéssel feleltek: miért nem gyűjtöttek a hívek is aláírásokat a templomért? Mire a plébános: nem tartotta célravezetônek.
            Óvva intem olvasóimat, hogy a templomépítés meghiúsulása miatt az aláírásgyűjtôket ostorozza. Ôk azt tették, amit világnézetük parancsolt. Mert gyűlölik Krisztust, ilyenek. És mert ilyenek, hát nem örülnek, ha templom épül, elvégre az nem zsinagóga. Amiért szomorú vagyok – talán nem egyedül, feltéve, hogy Nagykanizsán élnek még nemcsak anyakönyvileg katolikusok –, annak Fliszár atya és még inkább püspökének magatartása az oka. Hol volt Balás atya esze akkor, amikor elállt a templomépítéstôl? Elgondolkodott-e, mi lett volna a kereszténységbôl, ha a római császárság idején nincsenek mártírok, vértanúk, ha nincsenek egyháztanítók, ha nincs Szent István, Szent Gellért vagy Pázmány Péter? Nem gondolja Balás püspök úr, mennyire hasonlít arra a Papp Lászlóra, az erdélyi reformátusok volt vezetô lelkészére, aki a következô szavakkal utasította el hívei templomépítési szándékát: „Minek temp-lom, a szabad ég alatt is lehet dicsérni Istent!”?
            Nyilván nem egyedi eset a nagykanizsai. Egyre nyugtalanabbak ugyanis hazánk Krisztus-követôi. Megdöbbenés-sel tapasztalják, mennyire nem állnak a fôpapok hivatásuk magaslatán. Érdekelne például, hogy a hamarosan bíborosi rangot kapó Erdô Péter érsek miért híve a „keresztény-zsidó párbeszédnek”, amelynek szabadkôműves, egyházellenes és Krisztus-tagadó mivolta kétségbevonhatatlan? Milyen teológiai és pasztorációs elônye származott abból, hogy Schweitzer József néhai fôrabbival lépett fel a „Mindentudás Egyeteme” rendezvényen, amely se nem tudományos, se nem hitéleti fórum, és amelyen a húsvét legfôbb üzenetének az örömöt tartotta. Hogy szavait tapssal fogadták-e a zsidók, nem tudom, azt viszont annál inkább, hogy sok katolikusban azóta is felmerül a kérdés: miféle örömre gondolt az érsek úr? Csak nem  a Krisztust tudatosan meggyilkoló és mindmáig tagadó zsidók kárörömére? Miközben püspöktársaival pártsemlegességet hir-det, miért viselkedik úgy, mintha az SzDSz megbízottja lenne?
            A nagykanizsai templomépí-tési tilalom döbbentett rá, hová jut az a nép, amelyet lelki ve-zetôi elárulnak, cserbenhagynak. Magyarország Izrael számára célország lett, és ahelyett, hogy a krisztusi erkölcsöt és szellemet hirdetnék fôpapjaink, és – tisztelet a kivételeknek! – papnöveldéink tanárai, úgy viselkednek, mintha nem is lennének katolikusok. Ahelyett, hogy akár a szó-széken, akár a sajtóban tiltakoznának az izraeli bevándorlás anyagi, erkölcsi és szellemi mételye ellen, nem mondanak határozott nemet a nemzetközi zsidóság embertelenségeire. Pedig lenne kire felnézniük: Prohászka Ottokárra, aki nem szégyellte véleményét az istentelen zsidókról: „Ó Izrael, te vén tetű, már patkány se vagy az én szememben.”* Hirdetik a szeretetet, de csak a modern keresztény papok és híveik iránt. Ez lenne Krisztus követése?
            Szent X. Piusz pápa mondta, hogy a liberális katolikusok sokkal veszedelmesebbek a nem katolikus vallásúaknál. Báránybôrbe bújt farkasok, akik a liberalizmust nem tartják bűnnek, és ha nem is hirdetnek nyíltan eretnek tanokat, de bizonytalanságban hagyják a hívek millióit, akik ezért hátat fordítanak az Egyháznak. Felfogásuk szerint „minden vallás egyformán jó”, „mindenkit egyformán kell szeretnünk”. Ökumenizmusról beszélnek, a világvallások egyenjogúságáról, elfeledve, hogy amilyen igaz: a kétszer kettô mindig négy, annyira igaz az is, hogy Krisztus csak egy egyházat alapított. Felháborodnak, hogy élnek még a földkerekségen katolikusok, akik nem tekintik a katolikus vallással egyenrangúnak a protestáns felekezeteket. Azokat, akik Krisztus vallásához, a katolikus valláshoz körömszakadtig ragaszkodnak, szakadároknak nevezik, mint Lefebvre érseket és papi mozgalmának tagjait.
            A modern keresztény pap a zsidóság trójai falova. Ott van mindenütt, ahol el kell taposni a liliomokat. Kö-telessége minden igazi magyar és keresztény világnézetű honfitársunknak, hogy szembeszálljon vele. Hogyan? Nem kell meghallgatni beszédeit, hangozzanak el bár a legszebb gótikus vagy barokk templom szószékérôl, sajtótermékeit se vásároljuk és terjesszük! Szavai nem csalhatatlanok, hiszen a pápa is csak akkor csalatkozhatatlan, ha 1/ a hit és erkölcs dolgában, 2/ mint az egyház legfôbb pásztora, 3/ az egész egyház számára, 4/ végérvényesen dönt. Ezért Krisztus jegyese, a Katolikus Egyház fennáll az idôk végezetéig, megengedve, de nem elôidézve a gonosz átmeneti térnyerését, hogy hívei minél állhatatosabbak, hitben és erkölcsben felvértezettebbek legyenek, az Isten ki-nyilatkoztatta hitigazságok (a dogmák) megértése, elfogadása és a szentségekkel élés által. Ennek tudatában küzdjünk az egyházba hatolt modern keresztény papok ellen, és akkor nem lesz álom a keresztény erkölcsi, társadalmi és gazdasági rend.
            Nekünk, magyaroknak olyan erkölcsi példaképeink vannak az elmúlt évszázadból, mint Bangha Béla jezsuita atya, Tóth Tihamér püspök vagy talán a legnagyobb: Mindszenty bíboros. Az „Ecclesia militans”, a „Harcoló Egyház” katonái voltak. Természetesen nem lehet mindenki szent, de erkölcsi és szellemi erejük nélkülözhetetlen. Ha olvasónk csalódott vagy tanácstalan, de ôsei katolikus hitéhez hű szeretne maradni, jöjjön el minden hónap harmadik vasárnapján a Marcel Lefebvre érsek alapította Szent X. Piusz Papi Testvériség hazánkat gondozó atyája bemutatta hagyo-mányos – tridenti szertartású – szentmisére. (Helyszín: Hotel Tulip Inn Budapest Millenium. 1089 Budapest, Üllôi út 94–98. Idôpont: de. 10 óra)
 
Ifj. Tompó László

Antiszemita-káté
Szerkesztette: Ráth Ferenc és Zimándy Ignác – 1884.
 
IV. fejezet
 
A zsidóság
elôbbi helyzetérôl
 
40.       Miért nem gazdagodtak nálunk a zsidók elôbbi idôkben?
            Mert elôbb ôk csupán a legalábbvaló árúval kereskedtek kicsinyben, és azt is kénytelenek voltak aztán keresztény nagyobb kereskedôknek eladni csekély nyereséggel. A könnyen rászedhetô köznépnél pedig a jobbágyság eltörlése elôtt igen kevés pénz és csekély szükséglet volt;
azért vele a zsidó ritkán érintkezett, tehát alkal-ma sem volt a népet fosztogatni. A birtokos urak pedig szóba sem álltak zsidóval; csupán a köz-nemesség szolgáltatott akkor alkalmas talajt az üzérkedésre, de ez is veszélyes ingovány volt a zsidóra nézve; mert fokossal fizetett a csalónak.
 
41.       Tehát a jobbágyság eltörlése nem vált hasznára a köznépnek?
            Igen is, hasznára vált, s nemsokára meg is látszott rajta, hogy a szorgalmas és takarékos gazdák gyarapodnak; ezrekkel rendelkeznek. Azonban épen ezen gyarapodásuk csábította, ösztönözte az értelmes zsidókat, hogy velök gyakrabban érintkezzenek, s a kevésbé óva-tosakat hálójokba kerítsék és mérges pókokként szíjják ki friss véröket.
 
42.       Tehát a zsidóknak használt a jobbágyok fölszabadítása?
            Mindenesetre, többet használt ezeknek, mint a fölszabadult jobbágyoknak; mert ezeknek tulajdonukká válván a földbirtok, hitelalapot képezett, melyre a zsidó biztosan kölcsönözhe-tett a csakhamar jobb élelemhez és fényűzéshez szokott népnek, melyet földesúr már nem védett a zsidóságnak fosztogatásai ellen. Maguk a földművesek pedig sokkal gyarlóbbak voltak, hogysem a zsidók csábításainak ellenállhattak, ke-lepcéjöket elkerülhették volna.
 
43.       Mi okozta mégis leginkább a népnek elszegényedését?
            A zsidóságnak és a tôkének fölszabadítása.
 
44.            Mennyit ártott a nép jólétének a zsidóság fölszabadítása?
            Ez képezte a halálos döfést, nem csupán a volt jobbágyok és köznemesség, hanem számos nagybirtokos jólétének megsemmisítésére is al-kalmat adván a ravasz zsidóknak nemcsak a forgalomban lévô pénzt, hanem az ingatlan birtokot is a hiszékeny birtokosoktól elsajátítani, és ekképen szolgáikká tenni azokat, akik elôbb uraik voltak.
 
45.       Miben mutatkozik leginkább a zsidók föl-szabadításának káros hatása?
            Leginkább mutatkozik ez az ingatlan birtoknak zsidó kézre juttatásában, melyet csak úgy potom áron, holmi cselfogásokkal rohamosan tettek és tesznek sajátjukká; úgy, hogy napja-inkban már a legterjedelmesebb uradalmak, a legszebb paloták, a fôúri családok híres várai zsidókat uralnak, kik csupán zsellér lakói voltak a legrongyosabb viskóknak. Elôbb mindnyájan gyalog kullogtak nehéz batyukkal terhelve, s ha néha egy lovas kocsit fogadtak, heten mentek rajta vásárra; most pedig minden bitang zsidónak van saját lova, s a legszebb fogatok zsidóra vallanak. Csaknem minden korcsma, mé-szárszék az ô kezökben van. Már a közhiva-talokba is befurakodnak; a zsidó bírák, zsidó ügyvédek, zsidó orvosok szinte hemzsegnek; egyéb, bizalmat igénylô, fontos állások is már ezen a megbízhatatlan fajjal vannak betöltve; s jaj annak, aki karmaik közé jut.
 
46.       Miért szabadították föl tehát a zsidókat?
            Csak szabadelvűségbôl; valósággal pedig azért, hogy a zsidóság fölszabadítói legyenek jövôre annak rabjai; kik már akkor is a zsidók kincseinek igáját viselték, midôn felszabadításukat eszközölték. Másképen nem is képzelhetô, hogy ezen vészthozó lépést megtették volna, a legnagyobb magyarnak, boldogult Széchenyi István grófnak bölcs óvása dacára. A könnyelmű felszabadítók ugyan megérdemelték sorsukat, csakhogy fájdalom! magukkal együtt egész nemzetünket örvénybe sodorták. Azért mondták már akkor a messzebblátók, hogy inkább az akkori országgyülést kellett volna fölszabadítani a zsidók pénzigájától.
 
47.       Hát más országokban nincsenek fölsza-badítva a zsidók?
            Dehogy nincsenek; föl vannak szabadítva a legtöbb országban, és a legnagyobb birodalmakban; ámde fölszabadításuk olyankor történt, midôn azon országok lakosságának zöme értelmi fejlettségénél fogva már biztosan verse-nyezhetett a zsidókkal. Mi ellenben, a még tudatlan és jóhiszemű népet maradéktalanul dobtuk a ravasz zsidók cselszövényes kizsákmányo-lásának, telhetetlen kapzsiságának.
 
48.       Tehát mégsem mindenütt oly ártalmasak a zsidók, mint nálunk?
            Ha mindenütt oly mértékben űzhetné ezen kincsszomjasfaj fosztogatásait mint nálunk, úgy már az egész világ a zsidókat uralná; de másutt annak idején gondoskodtak arról, hogy a zsidók, ha teljesen ártalmatlanokká nem tehetôk is, legalább korlátolva legyenek hamis üzleteikben és mindent elnyeléssel fenyegetô törekvéseikben. Azonban kisebb, nagyobb mértékben mindenütt érezhetô káros hatásuk, és azért mindenütt ellenszenvvel veselkedi irántok a nép.
 
– folytatjuk – 

Dobszay Károly-WASS ALBERT, A HUNGARISTA  avagy a hülyeség ámokfutása (2.)
 
            Miután meggyôzôdtünk, hogy nem valami elírásról vagy sajtóhibáról van szó, hisz három különbözô  cikkbôl idéztünk, szükséges elgondolkodni. Az még érthetô, hogy úgy Magyarországon, mint az egész világon, vannak elmebetegek. A különbség csak az, hogy hazánkban ezek az emberek nem zárt osztályokon pihenik ki fáradalmaikat, hanem újságot szer-keszthetnek. Mert mi mással magyarázható a hülységnek ez az írásba foglalt  ámokfutása?
 
            Mint a témakör ismerôje, aki az említett személyek közül úgy Alföldi Géza költôt, mint Fiala Ferenc újságírót személyesen is ismerte és az úgynevezett emigrációs hungarista sajtónak majd két évtizeden keresztül munkatársa, sôt az Út és Cél című lapnak rövid ideig fôszerkesztôje is volt, csupán a tényekre korlátozva és a történelmi hűség kedvéért, no meg azért, hogy az érintettek és olvasótáboruk nehogy  hülyén távozzon a másvilágra, szeretnék néhány megjegyzést fűzni a Wass Albert hungarista múltját ,,le-leplezô” írásokhoz. Talán nem járok messze az igaz-ságtól, ha kijelentem, nagyon ritkán volt csak rá példa, hogy három  írás majdnem minden sora valótlan badarságokat, helyenként pedig már szinte fájó hülyeségeket tálaljon az olvasó elé, méghozzá történelmi tényként.
 
            Ami a népszerű író háborús bűnösségét illeti, arról már nálam avatottabb szekértôk kifejtették  véleményüket. Szégyenletes, hogy a mai Magyaror-szágon még léteznek olyan megveszekedett gyűlö-letkeltôk, akik a román titkosszolgálat közismert hamisításait tényként elismerve, büntetlenül mocs-kolódhatnak.
 
            Wass Albert soha nem tartozott az úgynevezett hungarista emigrációhoz és fôleg nem volt soha  fômunkatársa a cikkben említett ,,Hungarista Mozgalom Hírszolgálata” nevet viselô, valójában soha nem létezett agyszüleménynek. Wass Albert egész életében az egyetemes Magyarságot szolgálta írásaival, azon belül természetesen szűkebb hazájának, Erdélynek volt az élô lelkiismerete, attól füg-getlenül, hogy írásait hungarista lapok is lehozták, vagy tevékenységét méltatták. Ahelyett, hogy össze-vissza firkálgatunk, inkább olvasni  kellene – mondjuk Wass Albert könyveit – akkor talán az érintettek arra is rájönnének, hogy az író több művében  is elég kritikusan nyilatkozott az hungaristákról.
            1946-ban Henney Árpád éppen álnéven bujkált valahol Ausztriában, hogy elkerülje a Nyilaskeresztes  Párt prominenseire váró elfogatást, ill. kiadatást. Nyisztor Zoltán jezsuita teológus és író pedig, aki már a  harmincas években erôsen kritizálta több cikkében is a nemzetiszocialisták hatalomra jutását Német-országban és a nyilasokhoz semmi köze nem volt, még magyar földön tartózkodott, méghozzá az ÁVO foglyaként. Csak késôbb sikerült Ausztrián keresztül Olaszországba menekülnie, s micsoda abszurditás, éppen annak a Himler Mártonnak a segítségével, aki közismerten vezetô szerepet játszott a nyugatra menekült nyilasok  összefogdosásában. Errôl Nyisztor maga is beszámol a Vallomás című önéletrajzi könyvében.
            Mindebbôl következik, hogy Henney Árpád és Nyisztor Zoltán nem alapíthatták meg Caracasban  (Venezuelában) a nemlétezô ,,Hungarista Mozgalom Hírszolgálatát”. Az igazsághoz tartozik, hogy Nyisz-tor Zoltán 1948-ban Rómából Spanyolországon keresztül kivándorolt Dél-Amerikába, ahol rövid kolumbiai tartózkodás után Venezuelában tevékeny-kedett, mint misszionárius és csak 1961-ben tért újra vissza Európába. Henney Árpáddal soha életében nem is találkozott.
            Továbbá, Henney Árpádot a ,,Nemzetvezetô” soha nem nevezte ki utódjának, ezt egy szűk hungarista  kör állította csak, hogy híveket toborozzanak maguknak. Henney Árpádot különben a legtöbb prominens  egykori nyilas nem ismerte el az emigrációban, mint Szálasi utódját. Ettôl függetlenül 1948-ban Tatár Imrével és Gömbös Ernôvel (Gömbös Gyula fiával) Ausztriában megalakította az emigrációs Hungarista Mozgalmat, amelyhez késôbb ausztráliai és kanadai szórványok is csatlakoztak. Tevékenységük fôleg arra korlátozódott, hogy Út és Cél, ill. Hungarista Tájékoztató címen újságokat adtak ki, amelyek meglehetôsen orthodox hungarista  szemléletet tükröztek. Ezek a lapok Henney 1980-ban bekövetkezett halála után, amikor Tatár Imre vette át a Mozgalom vezetését, továbbra is megjelentek auszt-ráliai kiadásban, szakítva a korábbi orthodox szemlélettel, míg a 90-es évek végén végleg megszűntek.
 
            Való igaz, hogy Kántor Béla az ,,Út és Cél” ausztráliai kiadója volt, de semmi köze a Gede Testvérek könyvkiadóhoz, amely köztudottan buda-pesti illetôségű vállalkozás, és tevékenységét tulajdonképpen akkor kezdte, amikor Kántor Béla halálával a hungarista lapok már megszűntek. Az egészbôl csak annyi igaz, hogy a két Gede testvér közül az egyik jelenleg Ausztráliában él.
 
            A Németországban (és nem Dél-Amerikában) kiadott Hídverôk című lapot 1948-ban Alföldi Géza költô  alapította és szerkesztette megszűnéséig, amely 1962-ben következett be. Alföldi Géza, már mint ismert, úgynevezett népi költô a harmincas évek végétôl résztvett a Hungarista Mozgalom tevékeny-ségében, 1944-ben  ,,A Nép” című nyilas lap vezércikkírója, majd október 15. után államtitkár a propagandaminisztériumban. Az emigrációban a Henney Árpád nevével fémjelzett hungarista csoportosulással semmiféle kapcsolatot nem tartott, sôt kimondottan ellenségesen viselkedett. A Hidverôk ettô1 függet-lenül hungarista, ill. szélsôjobboldali irányvonalat követett és a nemzeti emigráció egyik legnépszerűbb lapja volt a maga korában, fôleg lírai mellékleteinek köszönhetôen, ahol szintén Alföldi Géza versei adták az alaphangot.
            A HÍDFÔ című lapot Süli József alapította 1948-ban Londonban. (Akkor még Hungarian Week volt a  neve és csak 1954-tôl keresztelték át Hídfôre). Az ötvenes évek közepétôl Marschalkó Lajos lett a vezércikkíró, majd Süli 1960-ban bekövetkezett halála után a fôszerkesztô. Ide csatlakozott az 1956-os forradalom alatt 12 évi rabság után a börtönébôl kisza-badított és nyugatra távozott Fiala Ferenc (az Összetartás egykori fôszerkesztôje és a Szálasi-kormány sajtófônöke) is munkatársnak.
            Marschalkó Lajos 1945 elôtt többek között a Függetlenség fôszerkesztôje volt, tehát kormánypárti  elkötelezettségű újságíró. Tény, hogy egész életművét a szélsôjobboldali szemlélet hatotta át, de semmilyen  kimondottan hungarista szervezkedésben nem vállalt szerepet, annak ellenére, hogy pozitívan nyilatkozott úgy Szálasiról, mint a Hungarizmusról. Meg kell említeni, hogy a negyvenes évek végén Németor-szágban kiadott ,,Kôszeg ködbevész” című köny-vében erôsen bírálta egyes nyilasok tevékenységét, aminek következtében a Henney-féle Hungarista Mozgalom részérôl éles támadásokban részesült.
            A legprominensebb egykori nyilasnak számító Fiala Ferenc az emigrációban szintén elhatárolódott a  Henney Árpád vezette Hungarista Mozgalomtól, és írásaiban, de fôleg számos könyvében megpróbált egy
objektív képet adni a Hungarizmusról, annak hibáit, sôt bűneit sem elhallgatva. A HÍDFÔ, majd késôbb ÚJ  HÍDFÔ a szélsôjobboldali nemzeti emigráció lapjának, nem pedig az ,,árpádsávos mozgalom orgánumának”  számított. Nyisztor Zoltán, akinek mint fentebb már olvashattuk a Hungarista Mozgalomhoz sem a háború elôtt, sem pedig az emigrációban semmilyen kapcsolata nem volt, a hetvenes évektôl lett a HÍDFÔ római tudósítója, amikor a lapot Marschalkó Lajos 1968-ban bekövetkezett halála után Fiala Ferenc vitte tovább, mint  fôszerkesztô.
            Málnási Ödön professzor a harmincas évek végén a nyilasok egyik ideológusának számított, késôbb  összekülönbözött Szálasival, de ettôl függetlenül a háború után hosszú börtönbüntetésre ítélték és csak 1956 után került nyugatra. Ô sem csatlakozott a Henney-féle ,,hivatalos” Hungarista Mozgalomhoz, hanem idűszakonként a  HÍDFÔ hasábjain jelentek meg írásai, sôt több könyve is megjelent emigrációs kiadásban.
 
            Borsónyi Julián, egykori horthysta katonatiszt és hadmérnök a Szabad Európa Rádió alkalmazásában  1969-ig tevékenykedett, mint katonapolitikai tanács-adó. Ô volt az, aki 1956-ban ,,Bell ezredes” néven további harcra buzdította a rádió hullámhosszán a magyar szabadságharcosokat, holott Amerika már megegyezett a színfalak mögött a Szovjetunióval, állítólagos legnagyobb ellenségével a felkelés leve-résében. Aki egy kicsit is ismeri az emigrációba került hungaristák beállítottságát, az tudja, hogy a Szabad Európa Rádióval szemben  kimondottan ellenségesen viselkedtek. Csak úgy mellékesen, Borsónyi 1969 nyarán befejezte pályafutását a SZER-nél, ahova Lovas István csak a nyolcvanas években került, így elég nehéz lehetett együtt dolgozniuk, arról nem is beszélve, hogy a zsidó származású Lovas érthetô okokból soha nem kereste a kapcsolatot hungarista  körökkel.
 
            Milotay István, talán a háború elôtti Magyaror-szág legnevesebb jobboldali újságírója az emigrációban  több jobboldali lapnak is dolgozott. Ezek közé tartozott az ötvenes években Brazíliában kiadott ÚJ  MAGYARSÁG, amelynek fômunkatársa volt. Szin-tén az ötvenes években a Hungarista Mozgalom hiva-talos lapjának számító ÚT és CÉL közölte folytatásokban az ,,Egy élet Magyarországért” című, nemrég a Gede Testvérek kiadásában otthon is megjelent vaskos tanulmányát, amely Horthy Miklós emlékiratai kapcsán kritikusan elemzi az úgynevezett Horthy-rendszer történetét. Talán mondani sem kell, hogy Milotay István szintén soha nem vett részt a nemlétezô ,,Hungarista Mozgalom Hírszolgálata” nevű szervezetben, csak úgy,  mint a fennt említett többi ,,nemzettestvérek”.
            Szász (Zas) Lóránt költô a valótlan állításokra hivatkozva azóta már ügyvédje útján tiltakozott a  Népszabadságnál helyreigazítást követelve, nevének hungarista környezetben való említése miatt, amit a lap egy  kis huza-vona után néhány sorban kénytelen volt teljesíteni.
 
            Végül szólni kell egy magát jelenleg Szemenyei-Kiss Tamásnak és újságírónak nevez, valószínűleg  elmebeteg és feltűnési mániában szenvedô sajnálatos személy tevékenységérôl. Szemenyei a kilencvenes évek elején tűnt föl, mint magyarországi munkatárs az ÚJ HÍDFÔ, majd késôbb 24 ÓRA hasábjain, olyan  tudósításokkal, hogy még maga Háry János is megirigyelhette volna. Írásaiban nemlétezô otthoni hungarista csoportokról tudósított, akik halált megvetô bátorsággal küzdenek a ,,neobolsevista” hatalom ellen. Az Ô tudósításaiban olvashattunk elôször a ,,Hungarista Mozgalom Hírszolgálata” nevű szer-vezetrôl, amelynek  természetesen Ô volt a vezetôje és valószínűleg egyetlen tagja. Ma már világosan látható, hogy badarságait egy  kis nyugati valuta csurranásának reményében eresztette szélnek, amelyet, mint ,,egyetlen hivatásos hungarista  újságíró” el is várt volna az emigrációban még élô idôsebb hungaristáktól. Tevékenységét rágalmazási perek tarkították, amelyeket sorra el is vesztett. Tóth Judit, a 24. ÓRA fôszerkesztôje 1998 tavaszán végül megelégelte  úgy a sok sületlenséget, mint az állandó tarhálást és kipenderítette Szemenyeit a laptól. Azóta barátunk úton-útfélen – de fôleg a hazai bulvársajtó hasábjain – minden lehetôséget megragad, hogy rögeszméit terjessze, arra sem ügyelve, hogy ,,történelmi elemzései” olyan messze vannak a valóságtól, mint Makó Jeruzsálemtôl. Sôt, ahogy egyik hazai hetilap nemrég megírta, egy kis aprópénzért bárkirôl hajlandó eskü alatt vallani, hogy vele  együtt dolgozott a Hungarista Mozgalomban, mert manapság így dívik lejáratni valakit, ha valódi érvek hiányoznak az illetô be-feketítéséhez. S ahogy a példa mutatja, így akár még a szabadkôműves Orbán Viktorból  vagy az egykori villaépítô-miniszter Torgyán Józsefbôl is pillanatok alatt meggyôzôdéses hungarista lehet. Néhány éve egy Bartus László nevű, magát szintén leleplezônek feltüntetô személy elmezavarában már odáig  vete-medett, hogy egy majd 400 oldalas könyvben foglalta össze ,,Jobb magyarok” cím alatt a Szemenyei által  megálmodott történeteket, amit magánkiadásban kínált a hülyeségre áhítozó olvasók részére. A történetnek azonban még nincs vége. Erre a legutolsó példa a Népszabadság-ban és a Hetek-ben megjelent ,,leleplezés”  Wass Albertrôl. Szemenyei-Kiss Tamás ugyanis a lejáratást, hamisítást és befeketítést ma már családi vállalkozásként űzi, hisz a Népszabadságban lehozott cikket jegyzô Kollár Erzsébet nem más, mint a felesége.
           
            Mindezek ismeretében, mivel a cikkekben név szerint említett személyek legjava már nem szólhat  hozzá a róluk terjesztett badarságokhoz, én üzenem a nagy leleplezônek és szintén elmebeteg pártfogóinak: csak így tovább! Mert Wass Albert poszthumusz alternatív Kossuth-díjával ellentétben ôk még életükben biztos  várományosai a Háry János-díjnak.

Hogyan lettem ,,háborús bűnös”? (4.) - Vitéz Szilágyi Lajos színművész vallomásai
 
            Közölte velem a rendôr fôtörzsôrmester, Nagy István:
            – Szolnokon jelentkezzék a kapitányság vezetôjénél, de nehogy Budapestre próbál-jon menni, mert ott várják, hogy internálhassák! Hatvanban szálljon át a jászsági vonatra, és menjen Szolnokra.
            Fűzô nélküli bakancs, decemberben, egy agyon fertôtlenített nadrág, egy lemberdzsek, nem az idôszaknak megfelelôen voltam öltözve.  Mindenki látta, hogy egy kriptaszökevény vagyok kinézésre. Oda-mentem egy vasutashoz:
            – Hatvanba igyekeznék.
            – Jöjjön velem.
            A vonat a miskolci állomásról indult, kivitt hátulra és szólt egy  kalauznak:
            – Engedd meg, hogy ez az ember beszálljon. – Rögtön felfedezte a  vasutas, hogy ki lehetek, látszott rajtam. Beszálltam oda, egy nagytermes kocsi volt, az ablak mellé ültem. Közben tele lett a kocsi emberekkel, csupa jól öltözöttekkel, akkor javá-ban tartott Miskolc iparosítása, nyilván szabad szombat e-lôtt lehetett, talán péntek, nem emlékszem pontosan. Ezek a nagyon jól öltözött emberek utaztak Pestre.  Le-ült velem szem egy fehér hajú, fekete ruhába öltözött bányász, sok kitüntetéses. A véletlen úgy hozta, hogy mellettem senki nem foglalt helyet, habár teljesen tele lett a kocsi. A bányász elôvette a táskájából az élelmiszert, gyönyörű, tiszta, hófehér szalvétába csomagolt kacsasültet. S enni kezdett.
            Kifelé néztem az ablakon. Egyszer csak megfogta a négy sarkát a szalvétának, és az ölembe tette az egészet. Egy olyan síró-görcsöt kaptam, hogy zokogtam. Nem tudtam hozzá nyúlni az ételhez. Vissza-adtam neki. Mellettem üres maradt a hely, én nem is tudtam, hogy vanUtasellátó, mert 1949-ben, amikor letartóztattak, még nem volt. Egy ilyen kosaras ember a teljes kosár tartalmát lerakta mellém:
            –             Ez az öné.
            –            Uram, én nem kértem, és nem is tudom kifizetni. 
            –            Már ki van fizetve.
            Hatvanban átszálltam a jászsági vonat-ra, és azt hiszem, hogy  úgy négy-öt óra fele már ott voltam a Megyei Rendôrkapi-tányságon, közel a szolnoki pályaudvarhoz. Kilenckor bejött az alezredes, akinél jelent-keznem kellett. Hosszú, keskeny iroda, az ablaknál volt az alezredesnek az íróasztala, ahogy belépett az ember a szobába, szemben  egyenruhás fôhadnagy, háttal meg egy egyenruhás alhadnagynô gépelt. Odairá-nyítottak. Az alezredest Pozsgainak, vagy Palástinak hívták, de  nem állítom biztosan. Úgy tudom, hogy 1956-ban a saját beosztottjai ölték meg. A boríték, amit Nagy István küldött (nyilván rendôr kocsi  vihette, vagy motoros), már ott volt az asztalán.
            – SS voltál, az anyád úristenit?
            Erre a durva és pimasz kérdésre nem tudtam magamon uralkodni. Kezdtem verni az asztalt, én, aki sosem voltam káromkodós, nem  szerettem a trágárkodást, letoltam a sárga földig az alezredest.
            ,,Én magyar királyi honvéd ôrmester voltam, azt a késôbbi idôk  döntik majd el, hogy én harcoltam-e jogosan a fajtámért, a hazámért, hiszen csak magyar területen vettem részt a harcokban, vagy maga, idegen, moszkvai parancsra, az isten bassza meg magát! ”
            Megdermedtek. Majd a fôhadnagy és az alhadnagynô is felugrott,  az alezredes fehér lett, mint a fal és kizavart. Ez reggel kilenc órakor történt, este 11-ig ott voltam a kapitányságon, ültem egy padon. Elôtte  való éjjel már nem aludtam, elôtte meg volt a verekedés, enni sem ettem, éjjel 11 órakor egy vadidegen városban kizavart a rendôr az utcára.
            –            A posztos rendôr. Kiadták az ügye-letesnek, hogy zavarjon  ki éjszakára. Hogy mi történt Dr. Serfôzô János sógorommal, aki fôispáni titkár volt Szolnokon, azt csak késôbb tudtam meg. Semmi rokonságom nem volt Szolnokon. Kimegyek az utcára, és ott virít egy plakát: Állami Áruház. Operett, és az elsô név rajta, amit látok: Áruház igazgató: Sághy István. Sághy g-h-y-nal, ez csak a Sághy Pista lehet. Sze-gedrôl ismertem. – Meg vagyok mentve – gondoltam. A színházban vége volt az elôadásnak, késô éjre járt, egy-két ember csellengett ott. Mondom a portásnak, hogy Sághy István művész urat keresem. Négy év alatt ez a titulus, hogy művész úr, megszűnt. Látszott  rajtam az is, gondolom, hogy honnan eresztettek.
            Odajött egy bôrkabátos, magas férfi:
            – Én arra lakom, amerre Sághy művész úr – visszahozta az én titulusomat –, szívesen megmutatom, hogy hol lakik.
            Sík Rudolfnak hívták ezt a tenoristát, aki párttitkára volt a Szolnoki Szigligeti Színháznak. Elvitt a Somogyi utcába, abba a Somogyi  Béla utcába, ahol Pápai Miklós lakott korábban. Az édesanyja még élt  akkor, a húga, meg az öccse is ott éltek, s a mellettük lévô házban lakott Sághy Pista. Másnap már találkoztam is Pápai Miklós családjával.
            Szolnoknak nyári állomása volt Bé-késcsaba. Pista ott mindig ingyen lakott, s ezt honorálta a házigazdáinak, akkor Karácsony elôtt  egy szônyegakción vásá-rolt néhány darabbal.
            – Most már tudom, hogy azért ragaszkodtam ezekhez a szônyegekhez, mert ma éjjel eze-ken kell aludnom – mondta Pista.
            A szó legszoro-sabb értelmében át -adta az ágyát, ô meg a szônyegre feküdt.
            – Pityukám, én nem tudok az ágyon aludni, hozzászoktam ahhoz,  hogy két szalmazsákon öten aludtunk a börtönben.
            Vasárnap következett. Úgy 10 óra tájban, nagyon fáradt lehettem, nagyon sokáig aludtam, zörögtek az ajtón. Meg-jelent egy fehér köpenyes, közértes férfi, hatalmas tálcán, amit el lehet képzelni, szem, szájnak ingere: kolbász, szalámi, minden. A kommunisták direkt  próbákat tartottak vasárnap délelôtt is a színházban, hogy még véletlenül se tudjanak a színészek elmenni a templomba. Minden finomságokat küldött Pista, ô meg próbált. Délben kinyílik az ajtó, és négy év után megjelenik a feleségem. Táviratozott Pista Pestre, hogy Lajos itt van. A feleségem lejött. Hozzátartozik a dologhoz, hogy a kitelepítési végzés csak rám vonatkozott, mégis, amikor a feleségemet kikísértem a pályaudvarra azzal, hogy intézze el Pesten az ügyeit,  és jöjjön le, odalépett hozzánk két rendôr, meg egy civil ruhás detektív,  és közölték: – ,,A kitelepítési végzés ki van terjesztve a feleségére is! Ne próbálja elhagyni Szolnokot, nem mehet vissza Budapestre!”
            Jelentkezni kellett, azt hiszem, hogy 50 éves korig minden kitelepítettnek, heten-ként egyszer a rendôrségen. Vonatkozott ránk minden  olyan rendelkezés, hogy este nyolc után nem lehetett utcára menni, étterembe, vagy bárhová.
            Az Alcsiszigeti Állami Gazdaságban dolgoztam mentôácsként.  Áttörte a Tisza a gátat. A hídon átmegyünk a Tiszán túlra, és balra fordulunk a négyes úton, ott gyönyörű családi házak sora van mostan, 1953-ban víz borított mindent, rengeteg szarvasmarha, aprójószág került veszélybe. Egy 11 tagú ácsbrigádba kerültem. A tetôszer-kezetet, hogy ne zuhanjon az állatokra, mert a víz kimosta az alapokat, lebontottuk. Ott dolgoztam sokáig, két, vagy három hóna-pig. Egy nagyon tisztességes, nagyon be-csületes bácsi volt a brigád vezetôje, aki nem tudott szélhámoskodni, mindent normálisan írt be a munkafüzetbe.  Csedô Antal nevű, székely származású fiú volt a műszaki vezetô. Behívott engem az irodájába.
            – Én Szolnokon kaptam munkakönyvet, meg a katonai igazolványomat is kiállították. És ott a munkakönyvbe azt írattam be,  hogy iskolai végzettségem hat elemi, fog-lalkozásom ácssegéd. Szolnokon egy olyan faházban laktunk, ahol, ha kinyitottuk az ajtót, rögtön  az ágyra léptünk. Ez a Liget utcában volt.
            – A rendôrség kellemetlenkedett?
            – Nem. Az elsô jelentkezésnél már rendesen öltözve jelentem meg.  A folyosón 8-10-en várakoztunk, nálam 4–5 évvel idô-sebbek voltak, s kiderült, hogy ôk is kitele-pítettek. 1945 elôtt két rendkívül kemény  büntetô intézet volt Magyarországon, az egyik a Margit-körúti fegyház, a másik pedig a Conti utcai, most Tolnai Lajos utcai katonai fegyintézet, ahol a dobcellák, meg egyebek voltak. Az utóbbinak a parancsnoka egy katonai alezredes volt, aki 1942-ben meghalt, és az özvegye már a háború után a Pasaréti úton lévô családi házából egy szobát kiadott, állítása szerint, Bozóki István színésznek.
            – Ezt a kitelepített mérnök mondta el ott és akkor nekem, s az általa mondott történet arról szólt, hogy, feleségül vette az 1942-ben elhalt magyar királyi alezredesnek a leányát. És az anyósa házába költözött. A mérnök egyszerű szülôk gyermeke. 1951-ben, vagy 1952-ben, az alezredes családját, kitelepítették. Az özvegyasszonyt, a  lányát, annak a mérnök férjét, és a három kiskorú gyerekét, a legnagyobb 5 éves, a másik 3 éves, a harmadik meg 1 éves. A mérnök nem  is ismerte az apósát, hiszen 1946-ban vette feleségül a lányát. Mint  mondta, mindez azért történt, hogy a Bozóki István nevű színésznek  legyen egy lakása Pasaréten.
– folytatjuk –

A MAGYAR NEMZETI PANTHEON KITAGADOTTJA - Fiala Ferenc (1904–1988)
 
            Fiala Ferenc, a Hungarista Mozgalom egyik úttörôje és sajtóügyeinek  vezetôje,  l5 évvel ezelôtt, 1988. szeptember 14-én hunyt el a saarbrückeni (Németország) kórházban.
            1904. december 19-én született Ko-lozsvárott. Budapesten járt gimnáziumba és a József Nádor Műegyetemen építész-mérnöki oklevelet szerzett. Egyetemista korában fôiskolai világbajnok és a MAC kardcsapatával többszörö országos bajnok.
            Újságírói pályáját már egyetemi hallgató korában, mint sportújságíró kezdte és 28 évesen politikai cikkírója a Magyarság című napilapnak. Az 1930-as évek közepétôl, az ,,Összetartás” szerkesztôje, kiadója és ilyen minôségében adta ki 1938-ban az Elsô Nyilas Kalendáriumot, az 1939-es évre.
            Szálasi Ferenc 1938. július 5-én há-romévi fegyházbüntetésre történô elítélése és a nemzetiszocialista, hungarista hetilap az Összetartás 1939. évi betiltása ellenére is, hűségesen kitartott a hungarizmus vezetôje és eszméje mellett!
            Sorra jelentek meg könyvei, amelyek idôrendben a következôk: A magyar sajtó igazi arca, Zöld könyv, Válasz az áfiumokra, Erdélyi levelek,  Így dolgoztak...! és a Vörös kalapács.
            Fiala Ferencet az 1944. október 15-e után betöltött felelôs beosztásaiért (sajtó-fônök és a propaganda minisztérium he-lyettes vezetôje) a ,,népbíróság” mint ,,há-borús bűnöst” halálra ítélte, de büntetését életfogytiglani fegyházra változtatták. Közel 12 évet töltött börtönben, ahonnan az 1956-os szabadságharcosok szabadították ki és 52 évesen kezdôdött  emigrációja alatt is hű maradt elveihez, amelyeket az önkéntes száműzetése alatt kiadott művei igazolnak: a Marschalkó Lajossal közösen írt Vádló bitófák (1958), Egy hajó elsüllyed a Dunán (1960), Zavaros évek (1965),  Berkes és a szerzetes (1979) és az Egyszerű történet (1985) .Az élete fô művének tartott s tervezett könyv, a közvetlen személyes emlékek alapján írott nagy, több száz oldalas történelmi munka, Szálasi Ferenc életrajza és a Hungarista Mozgalom tör-ténete, sajnos befejezetlen maradt. Sértô Kálmán Végrendelete negyedik bekezdé-sében így írt barátjáról, aki felkarolta és támogatta: ,,Fiala Ferenc, mint életemben általam ismert ember az örök Krisztusi igazságot szolgálta szomorúan és ösztön-szerűleg.  Fiala Ferencet tartom egyedül ma Magyarországon annak az embernek, akibe süketek, némák, vakok és nyomorultak, rongyosok és útszéli árvák a bizalmukat helyezhetik...”
            Az író, újságíró, szerkesztô, kiadó, politikus, kiváló építész és sportember em-lékének az Elsô Nyilas Kalendárium ,,Sajtó és propaganda” című írásának utolsó soraival adózunk: ,,Terjedtünk, mint a préri tűz (Az 1939-es  parlamenti választásokon, egymilliós választói tömeg támogatta il-letve Budapest, munkások lakta kerüle-teiben, minden harmadik szavazatot ôk kapták! Ekkor az Összetartás-t, 64.000 példányban adták ki! ez tôlem, B.F.),  mert a mi lángunk a szívekben lobogott, s megtagadtuk azokat akik gyávák, sunyik és em-berek elôtt alázatosak voltak. Az emberek gerincre, egyenes szókimondásra vártak, s ezt tôlünk Hungaristáktól, magyar nemze-tiszocialistáktól kapták. Testvérek! Bajtár-sak! Elôre, mert miénk a jövô s  mi vagyunk az új országépítôk. K I T A R T Á S !”
 
Bellák Frigyes