Dr.
Simon Péter: Ősi magyar nyomok észak-amerikai
indián földön
Kamasz korom óta, még mohácsi kisdiákként
kezdtek az indiánok komolyan érdekelni. Aztán
kb. 10 éven át Dr. Borvendég Deszkáss Sándor,
írói nevén Fehér Szarvas (az indiánok között a
30-as években kutató magyar ember) személyes
irányítása mellett további értékes ismereteket
szereztem róluk. 1965-től, ha vakmerő és
kalandos vállalkozás eredményeként is, de végső
soron mégis csak a Jóisten kegyelméből, kanadai
tartózkodásom során 20 éven át tanulmányozhattam
tervezőmérnöki és oktatói munkaköröm hivatalos
idején túli időmben az Észak-amerikai indiánok
életét.
Hamarosan rádöbbentem arra, hogy a magyarok és
az Észak-amerikai indiánok általam vizsgált
népcsoportjainak kultúrájában föllelhető nagyon
gyanúsan közeli vagy teljes mértékű
megegyezéseknek oly magas a számuk, hogy itt
magyarázatul csak a közös tőről származás jöhet
szóba. Matematikus egyetemi kollégáimmal az
egyezéseket ún. valószínűség számítással
gondosan ellenőriztük. Az eredmény nagy
biztonsággal kizárta a véletlen egybeesések
lehetőségét. Ezt aztán évek során számtalan
ottani újságban megírtam és hirdettem. Több
jeles amerikai és kanadai "sápadt arcú" kutató
(régész, antropológus, etnográfus) reagált
köszönettel, biztató hangon, és meggyőzött, hogy
érdemes ebben a témában tovább kutatnom.
Ennek a biztatásnak az okát már a 60-as években
abban a tényben jelölték meg, hogy az amerikai
migrációs kutatások kétséget kizárva
bebizonyítottá k a régebben őslakóknak vélt
lakosság ázsiai eredetét. Ezek az őskori
mamutvadászok Ázsiából, Szibérián keresztül
vándoroltak az Újvilágba a legkorábban Kr.e. 9
ezer évvel.
A fehérbőrű és az indián tudósok abban teljesen
egy véleményen voltak, hogy az északi és déli
részből álló, de a Panama csatorna elkészültéig
gyalogosan is átjárható Amerika bizonyos
területein (mint például a Maya-föld Mexikóban
vagy az Inka-föld Peruban és Ecuadorban) minden
általunk ismert ősi - mezopotámiai, egyiptomi,
kínai, zsidó, görög és egyéb - kultúrák előtt
ezer évekkel már más magas kultúrájú népek
éltek.
Az eddigiekből világos, hogy a 60-as évek végéig
az amerikai tudósok még csak a régebben
átjárható Behring szoros bevándorlási útját
valószínűsítették. A 70-es évek kutatásai
azonban bebizonyítottá k, hogy sok ezer évvel az
első bevándorlások után a mai időszámításunk
szerint Kr.u. 100 és 1200 között érkeztek az
amerikai földrészre tengeri, vízi úton az
Észak-amerikai kontinens indiánjai. A kanadai
Yukon territórium Csendes óceáni oldalán érték
el a nyugati partokat, ahonnét először kelet,
később dél felé kezdték lazán feltölteni a mai
Észak-Amerika területét. A kutatások során
előkerült leletek és az indián törzsek
emlékezetében még élő adatok alapján pontosan
föltérképezték és kronológiailag jelölték az
amerikai földrész ezen újabb betelepedését is.
Ezekből a telepedési térképekből jól kivehető,
hogy a már említett ősi, magas kultúrát
képviselő népek kivételével a többiek mind jóval
később érkeztek és mindannyian északról délre
vándoroltak. Így töltötték fel lassan az egész
Észak-amerikai kontinenset. Általános szabály,
hogy a legdélebbre lakók érkeztek a legkorábban,
és az északiak a legkésőbbi időkben. Ezt a
szabályt kb. 600 eset igazolja. Mindössze 11
esetben fordul elő, hogy későbben érkezett
törzsek a szabálytól eltérően sokkal délebbre
helyezkednek el. Talán azért, mert valamikor
mégis sikerült nekik a már elfoglalt területeken
is keresztüljutniuk. Ez különösen fontos nekünk,
hiszen pontosan Peruba, Ecuadorba és Brazíliába
vitt az útjuk ezeknek a kiemelkedően penetráns
törzseknek. Nem véletlen tehát, ha ott az
alapszabálytól eltérően mégis léteznek részünkre
"rácsodálkozni valók", hiszen a magyarhoz nagyon
közeli nyelvet beszéli ott néhány törzs.
Legkevésbé az aztékok hagyománya hasonlít a
többi indián nép és a magyar nép sajátosságaira.
Ez azonban teljesen logikus, ha tudjuk azt, hogy
az aztékok a legutoljára érkezett ázsiai
telepesek. Árpád magyarjai már rég letelepedtek
a Kárpát medencében, amikor ők Amerika földjére
lépnek, és rövid időn belül a mai Mexikó
területét hódoltatják. Pontos adatunk van az
aztékok Mexikóba érkezéséről. Ők az ősi maya,
majd tolték birodalomra települtek rá, és
magukkal hozott friss ázsiai tapasztalataikkal
ötvözve átvették annak kultúráját. Az akkor
általuk megismert és tovább használt maya
naptárban megjelölték az odaérkezésük évét. Ez a
mi időszámításunkban az 1168-as esztendő. Nálunk
ebben az időben III. István, ifjú Árpád-házi
királyunk egy évtizedes országlásának a hatodik
évébe lépett.
Eddig jutottak el tehát az amerikai tudósok a
80-as évek derekára. Én azonban a családommal
1985-ben visszatértem Magyarországra. Akkori
érzésemet ez a közismert szólás fejezi ki a
leghívebben: "Az egyik szemem sír, a másik
meg nevet." Hogyne mosolygott volna az egyik
a magammal hozott csodálatos kutatási anyag
láttán. És szinte már kacagott, amikor
Amerikából jött a jó hír, ami szerint a 90-es
évek régészeti és genetikai vizsgálatai során az
amerikai szakemberek előtt a régebbi tétel már
finomabb megközelítésben fogalmazódott meg. Most
már az indiánokat nem csupán valamely Ázsiából
betelepülő népnek, hanem nyíltan "American
ugors" -nak, magyarul "amerikai ugorok"-nak
nevezték.
De valóban sírt a másik szemem még több, mint
egy évtizeden át, amikor is a finn-ugorosok
egyedül üdvözítő és tudományosnak kizárólagosan
kikiáltott tételével szemben itthon mozdulni se
látszott semmi. Aztán fél éve megérkezett a nem
várt "evangélium", az új jó hír Amerikából. Ők
az egy évtizeddel előbb tett megfigyeléseiket és
konklúzióikat még tovább finomították a
közelmúltban, amikor is egy összehangolt,
nagyszabású nemzetközi génkutató munka
eredményeként az Észak-Mexikótól délre eső
indiánokra vonatkoztatjá k az "amerikai ugorok"
megnevezést, az Észak-amerikai indiánokat pedig
az "American turanics", az "amerikai turániak"
megnevezéssel illetik.
Ezek az új tudományos fölfedezések azonnal
kitörölték a bánatos szememből is a könnyet, és
bizakodással töltöttek el. Szinte alig telik el
néhány rövid hónap, és a Magyarok
Világszövetsége előadói termében a fülem
hallatára az én régi tételemet erősíti,
bizonyítja havonként kétszer, hétfői napon Dr.
Aradi Éva - India kutató, Dr. Szabó István
Mihály - mikrobiológus, aki az első indián
betelepülő hullámra egyenesen az "amerikai
ugorok" kifejezést használja.
Dr. Béres Judit Ph.D. - kiváló humángenetikusunk
a gének bizonyító erejével kijelenti a finn
rokonság tarthatatlan voltát, és a magyar, a
Közép-ázsiai turáni és ugor szórvány népek,
valamint az amerikai indiánok genetikai
rokonságát. Ezek mind az itthoni őstörténet
jegét hivatottak megtörni!
Na tessék.! Most irigy és féltékeny legyek
azért, hogy mindannyian arról beszélnek, amiket
én már évtizedek óta szóval, újságcikkben és
könyvekben hirdetek? Ezt már csak azért se
tehetem, mert számos emberi gyarlóságaim közül
áldott szüleimnek ezt az egyet, az irigységet
gyökerestől sikerült a lelkemből kigyomlálniuk.
Ellenkezőleg:
Boldoggá tettek az Amerikából jött új kutatási
hírek, és a most említett magyar nyilatkozatok
egyenesen mosolyt hoztak arra a bizonyos
valamikori síró szememre is.
Meggyőződésem, hogy minden igazi tudományos
munkához alapvető szerénység szükségeltetik. Egy
egész nemzet őstörténetével kapcsolatos
vizsgálódások pedig az oda merészkedő kutatótól
mély alázatot követelnek.
A következőkben a megszabott idő keretein belül
csak arra van lehetőségem, hogy kutatási
anyagomból sorjában a nyelvészeti, zenei,
teológiai, jelképi és diszítőmotívumi
aspektusokat csak néhány jellemző, kiragadott
példával illusztráljam.
Nyelvi sajátosságok:
Itt - ha megengedik - először röviden beszámolok
az első döbbenetes kanadai nyelvi élményemről:
Kb. 5 hónapja éltünk az Újvilágban, és leendő
családi házunk vétele előtt egy rövid időre
albérleti megoldást választottunk. Szombat volt,
a ház tulajdonosai korán reggel rokoni
látogatásra indultak. Feleségemmel a reggeli
mellett magyarul arról tanakodtunk, hogy miként
indulhatnánk minél előbb kirándulni. Ennek
egyetlen akadályát abban láttuk, hogy a hetente
kétszer megjelenő bejárónő éppen akkor is ott
serénykedett, s hogy hagyhatjuk el a házat
bezáratlanul. Arra sosem volt szó
házigazdáinkkal, hogy a kulcsot bárkinek
átadhatjuk. A máskor mindig diszkrét bejárónő
most szemlátomást mindig a közelünkben
szorgoskodott.
- Te, ez a nő figyel bennünket! - szólalt meg a
feleségem. Akkor a takarítónő elénk állt és
könnytől csillogó szemmel mondta: - Igazán
röstellem, hogy ismeretlenül így megzavarom
Önöket a beszélgetésükben. Végül is éppen azt
szeretném kérni, hogy folytassák csak azt a mi
drága anyanyelvünkön. Olyan ez az én fülemnek,
mint a régi időkből visszaszállt álom, amikor
dakota kislányként nevelkedtem és az
anyanyelvemen beszéltem. Fiatal lányként a
fehérek közé kerültem. Az anyanyelvemen ma már a
szavakat is nagyon keresgélem, némelyiknek a
jelentését is csak sejtem. De most
kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy az én népem
nyelvét újra hallhatom.! - Asszonyom, Ön azt
állítja, hogy megértette a beszélgetésünket? -
kérdeztem hitetlenül. - Hát persze, a lényegét.
Már nagyon elfelejtettem a dakotát, és csak a
mondandójuk értelmét tudtam kihámozni. A sok
ismerős szó csengése és az angol nyelvben
teljesen ismeretlen szóvégi változtatás azonban
egészen elbűvölt. - De ha tényleg el akarnak
menni, akkor csak nyugodtan menjenek, én majd
bezárom az ajtót, hiszen nekem is van kulcsom a
házhoz. - És azt meg honnét tudja, hogy
kirándulást tervezünk, és azért izgultunk, hogy
meddig tart a takarítása? - Azt nem értettem
meg, hogy kirándulásra készülődnek, de azt igen,
hogy el szeretnének menni, és nem tudják, hogy
ki fogja bezárni a kaput. - Hirtelen Kosztolányi
sorai szökkentek az agyamba: "Mint aki a sínek
közé esett".Az elképedésem ijesztő és döbbenetes
volt. Később játékba kezdtünk. Elmondtunk
egymásnak egy kitalált, rövid történetet, és a
bejárónőtől vártuk az értelmezését. Négy - öt
kísérlet után megszégyenülten kértem tőle
elnézést, amiért ilyen próbára tettük. Amilyen
biztos volt a próba eredménye, olyan
türelmetlenül vártam, hogy egyszer a dakoták
földjére léphessek. A Dakota indiánok lakota
törzsénél tett látogatásomkor nyelvész és
történész apámmal együtt vettem részt a
kisiskolás indián gyerekek anyanyelvi
számtanóráján. Az egyszeregyet dalolva fújták,
valahogy így:(énekelve) "Ketó ketó hetyen topa,
ketó ketó hetyen topa." Apám úgy tántorgott ki
az ajtón és a fűben négykézlábra ereszkedve
skandálta a hallottakat. Azt illusztrálta, hogy
a topa a négykézlábra esett ügyetlent jelenti,
mely régen a négy magyar szinonim szava volt. A
"ketó" értelmezése nekem se jelentett gondot.
Apám elmondta, hogy 1910-ben, szenyéri
iskolájában így tanulta ezt az egyszeregyi
részletet: "Kétszer kettő legyen négy". Ezt a
"legyent" később több, 90 év körüli ember is
megerősítette, ők is így tanulták a századelőn.
Mivel hazafelé a lakotákkal rokon oglalák
földjén jöttünk át, megálltunk, és egy indián
kisfiútól megkérdeztem: "Mondd, hogy mondjátok
ti a saját nyelveteken azt, ami angolul így
hangzik: two by two is four (kétszer kettő, az
négy). "On pár on pár lecsen topa" volt a
meglepett gyerek válasza. Pedig nekünk volt
sokkal több okunk a meglepődésre, hiszen most
egy másik, és nálunk is élő szóval fejezték ki
ugyanazt. Az "on" szinte a világ valamennyi
nyelvén egyet takar. A pár magyarul most is
kettőt jelent. Tehát a jelentés: "Egy pár x egy
pár legyen négy". - Mindezek után hallgassuk
meg, hogy régi és kortársi ismert egyéniségek
hogyan nyilatkoztak a magyarok és az indiánok
nyelvéről. Sorjában idézek néhány jellemző
mondatot megnyilvánulásaikbó l, a teljesség
igénye nélkül.
A magyarok nyelvéről:
Sir John Bowring: (Korának híres angol
nyelvésze)
"A magyar nyelv. egészen sajátosan fejlődött,
és szerkezete olyan időkre nyúlik vissza, amikor
a legtöbb most élő európai nyelv még nem is
létezett. Önmagában, következetesen és szilárdan
fejlődött nyelv, melyben ésszerűség és számtan
van, sőt hajlékonyságával és alakíthatóságával
erős a hangzatokban."
George Bernard Shaw: Az angol írófejedelem
drámáit a magyar közönség is ismeri és szereti.
Kevéssé ismert, hogy az író komoly energiát
fordított a magyar nyelv tanulmányozására. Egyik
régi rádiós nyilatkozatában így nyilatkozott:
".egy igazán tehetséges angol írónak az előbb
már említett hatalmas előnyök ellenére is
leküzdhetetlen nehézségekkel kell szembenéznie.
Őszintén mondom, az anyanyelvemen nagyon sokszor
képtelen vagyok érzéseimet és gondolataimat
teljes pontossággal visszaadni. A mi nyelvünk
gazdag, nagy és praktikus, de viszonylag fiatal.
Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig
tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé
vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az
életművem sokkal értékesebb lehetett volna.
Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi
erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban
lehet leírni a parányi különbségeket, az
érzelmek titkos rezdüléseit. A magyar nyelvben a
propozíciók használata helyett a legtöbb szó
végét óriási variációban változtatni lehet. Ez a
művelet a legkisebb érzelmi rezdülést is képes
kifejezni és hűségesen visszaadni. Ehhez képest
(s itt bocsánatot kérek a tisztelt
Hallgatóságtól) sokszor úgy érzem, hogy a mi
angol nyelvünkön a legtöbbször képtelen vagyok a
közlendőm belső lelkiismeretem szerinti pontos
visszaadására, és ahelyett, hogy biztosan
odatalálnék, ahová akarok, csak járom és járom
az utam akörül a szólás-mondásunkban szereplő
bizonyos bokor körül. (I am just going and going
around the bush.)"
Palmerston (Magyarországi angol nagykövet
1848-ban). Ennek a magyarok szeretetéről éppen
nem híres diplomatának a véleménye különösen
érdekes, mivel érzelmi szálak biztosan nem
kötötték a magyarsághoz. ". a Habsburgok keleti
birtokán élő magyar nép. nem csak kontinensünk
egyik legerősebb államát alkotta évszázadokon
át, de valami általunk nem ismert nagyon ősi
műveltséggel a környező népeket és országokat
századokon át teljes tiszteletadásra tudták
kényszeríteni. Sir Boyl azt is tudni vélte, hogy
népi nyelvük rendkívül kifejező és a dalaik
ősibbek, szebbek, kifejezőbbek a mieinknél."
Nemzetközi vélekedések az indiánok nyelvéről:
Senora Maria de la Cruz, telivér indián
tudós asszony azok közé tartozik, akik a spanyol
mellett megőrizték anyanyelvüket. Emellett
angolul is megtanult. 1974-ban a CBC-nek adott
interjújában a következőket mondta: ".mint
született indiánt és a mexikói kultúrák
kutatóját engem az lelkesített az angol nyelv
tanulásában, hogy ezen a világ minden csücskén
beszélt nyelven végre képes leszek őseim
kultúráját közkézre adni, és csodálatos
filozófiájukkal a fehér ember sekélyes
gondolkodásában új távlatokat nyitni. Ma már
tudom, hogy az elvárásom túl nagy volt. A
nahuatl indián nyelv lenyűgöző kifejező erejét,
tömörségét, képi megjelenítő, ragozó, értelmet
módosító képességét az angol nyelv még annyira
se képes kifejezni, mint a spanyol."
Clark (a Lewis and Clark Expedíció egyik névadó
résztvevője) és Sacajawea, az expedíció indián
tolmácsa és scoutja, cserkésző vezetője:
Clark beszámol arról, hogy többször tapasztalta
Sacajaweanál azt az őt egyre jobban bosszantó
szokást, amivel a nyelvzseni és angolul kitűnően
beszélő tolmácsnő az illető indián szóvivő
néhány szavát több hosszú angol mondattal adta
vissza. Amikor ez már sokadszor fordult elő, az
egyik esti tábortűznél megkérdezte tőle, hogy
miért tesz így, amikor megegyeztek abban, hogy
mindig mindent azonnal és pontosan fog
fordítani. Sacajawea válasza meglepte Clarkot,
hiszen tudta, hogy a nő teljesen őszinte és
megbízható. A válasz: " - Szóról szóra egy
nyelvet se lehet igazán lefordítani, legkevésbé
pedig az indián nyelveket. Én a hűséges, pontos,
a gondolattal teljesen megegyező fordítást
vállaltam, ami egészen más dolog. Az indián
beszéd szavait - melyeket mesterien forgatnak és
árnyalnak azáltal, hogy a legtöbb szóhoz rövid,
módosító végződéseket ragasztanak - az angol
nyelvben csak több hosszú, magyarázó mondattal
lehet visszaadni, mert az angol kifejező ereje
összehasonlíthatatlan ul gyengébb az indián
nyelvekben rejlő erőnél."
Móricz János és Csizmadia István: A 60-as
években a kanadai sajtóban nagy port vert föl az
a hír, mely szerint Móricz János és később annak
honfitársa, Csizmadia István beszámoltak nem
mindennapi tapasztalatukró l: Ecuadorban néhány
indián törzs a magyarhoz, anyanyelvünkhö z
rendkívüli módon hasonlító nyelven beszél. Ez a
hasonlóság olyan erős, hogy magyar füllel
helyenként határozottan érteni lehet őket. (Most
erről önkéntelenül eszembe ötlik a párhuzam az
Önökkel már megosztott indián bejárónős
esetemmel!)
Rostás Sándor, verbita pátert hosszú várakozás
után engedték misszióba. Együtt ment
Dél-Amerikába azzal az egyetlen Japánból
származó misszionáriussal, aki ősi japán
családból származott, és a modern japán nyelven
kívül a japán ősi nyelvet is beszélte. Spanyolul
azonban olyan nehezen tanult, hogy csak a
legjobb indulattal, és a többi atya segítségébe
ajánlva engedték el a misszióba. A páterek
későbbi közös álmélkodására a rendkívül rossz
nyelvérzékű és spanyolul szinte semmit se tudó
japán pap egészen rövid időn belül többször is
bebizonyította, hogy kitűnően szót ért az
indiánokkal, akik csak őt tartották igazán
illetékesnek, tekintettel arra, hogy spanyolul
ők is csak nagyon gyéren beszéltek. (Ettől
kezdve egy zenei példával foglalkozunk, melynek
azonban a nyelvészeti oldala se kevésbé
érdekes!)
Zenei vonatkozások: Amikor először alkalmam
nyílt indiánokkal formális tanácskozáson részt
venni, a tanácstűzhöz, kísérővel érkeztem.
Azonnal felpattant két ember, és helyet adott
kettőnknek. Akkor még nem tudtam, hogy a
tanácstüzet csak négyen, heten, vagy kilencen
ülhetik körül. (Ezt majd a későbbiekben a
teológiai résznél még érintjük.) A legidősebb
indián a lobogó tűz másik oldalán calumet-jét
(békepipáját) magasra emelve így kezdett
énekelve fohászkodni:
"Rakattu ja dizet, ill ja füsti Hezod - Rakattu
ja dizet, ill ja füsti hezod"
"Wakonda Dédpa, att mö nek Atonhe! - Wakonda
Dédpa, att mö nek Atonhe!"
Az indiánok nyelvét és az angolt egyaránt
beszélő kísérőmet csak később kérdeztem meg a
hallottak angol értelméről. Ezt ugyanis magyar
füllel is megértettem:
"Megrakták a tüzet, száll a füstje Hozzád -
Nagyszellem Dédapa (Öregisten), add nekünk
Szellemedet!" Vagyis ugyanaz, amit bármely
fontos tanácskozás előtt minden tisztességes
magyar pap ilyenkor fohászként mond: "Teremtő
Atyánk, küldd el hozzánk Szent Lelked!" (Mármint
hogy mi is bölcsek lehessünk és jó döntést
hozzunk!)
Most a nyelvi szempontokon túl nézzük csak a
fohász dallamát még egyszer indiánul, majd
közvetlen utána magyarul: (A fenti szöveg
eredetiben, majd magyarul énekelve). Hát
bizony itt nem sok kétség adódik. Nem csoda, ha
Bartók, Kodály és világhírű zongoravirtuó zunk,
Cziffra György egyaránt meg voltak győződve
arról, hogy a magyar és indián népzene
pentatonitásában egy tőről fakadt. Itthon
megjelent egy gyűjtemény Bartók Béla
összegyűjtött leveleiből. Ennek az utolsó
oldalain az olvasó megtalálja a Seattle-beli
Wood professzorral folytatott levelezését. Már
ezekből is kitűnik, de az általam Amerikában
föllelt adatokból egészen biztos, hogy Bartók
utolsó nagy álma az indián és a magyar népdal
közös eredetének bizonyítása volt. Erről sok
érdekes bizonyítékot gyűjtöttem össze, melyek az
"Aki Őelőtte Jár" c. könyvemben megtalálhatók.
Nekünk most itt az idő szorításában tovább kell
lépnünk.
Teológiai vonatkozások: Az indiánok egy Isten
hívők voltak, és a Nap képében tisztelték Őt, a
Nagyszellemet, a Világmindenség Teremtőjét.
Ábrázolásánál mindig a Nap és a sárga vagy arany
szín szerepel. "Bouass, a Happy Lady, vagyis a
Boldogasszony ábrázolásánál mindig a hold
kísérete és a ruha kék színe a jellemző.
Pontosan ezek érvényesek az ősmagyarokra is. Az
első szakrális szám az indiánoknál a 4, mégpedig
3+1 formájában. A magyaroknál ugyanez a 3+1
szerkezet lelhető fel: "Három a magyar igazság,
de negyedik a ráadás!" A beavatási szertartás
során minden törzsfőnek vagy népvezérnek először
a napba kellett néznie, aztán egy, a törzs
különféle területeiről összehordott halomra,
vagy meglévő dombra kellett fölmennie, és
lándzsájával a Négy Égtáj felé sújtania. A magas
helyek egyébként is prioritást élveztek. Az
orvosságos emberek magaslatokon imádkoztak,
ennek hiányában magas fákra másztak.
Történelmünkben a magyar királyok felavatásának
egyik döntő momentuma volt, hogy egy
összehordott dombon a Négy Égtáj felé kellett
kardjukkal sújtaniuk. A magas helyek itt is
mindig prioritást élveztek, a táltosok dombokon
imádkoztak, vagy ezek hiányában magas fákra
másztak. - A 7 és a 3 x 3 = 9 az indiánok
szakrális számai a már említett 4 mellett. Amint
később látni fogjuk, minden díszítő motívumuk
erre a három szakrális számra épül. A magyarok a
4-en kívül szintén a 7-et és a 9-et használták
szakrális számokként. A "Bouass (Happy Lady), az
indiánok Boldogasszonya 7 minőségben szerepel. A
magyarok Boldogasszonyát az egész Kárpát
Medencében máig is ugyanígy 7 névvel tisztelik.
Nem kétlem, hogy a magyar fajú népek legősibb
szellemi elöljárói az Ázsiában végig föllelhető
"sámánok"-hoz hasonló szinten látták el
tisztüket. A népvándorlás és honfoglalások
korára azonban a magyar szellemi vezetők már
régen túljutottak ezen a szinten és
"táltosok"-ként már abban a régi világban,
amikor a krisztusi etalont még nem is ismerték
az emberek ők már eljutottak a világosság
tornácára. Ezért helyesebb a régen általánosan
használt "táltos" megnevezésük, melyet mára
sajnos még a legkiválóbb kutatók is mintha
elfelejtettek volna. Ugyanígy fest a kép az
indiánok "orvosságos emberé"-vel. Nála legalább
nem használják a "sámán" kifejezést. - Itt az
ideje, hogy tisztázzuk a mexikóiakkal
kapcsolatosan folyvást emlegetett véres
áldozatok, és az északiak skalpolási szokásának
kérdéseit. Az aztékok a többi indián előtt
teljesen ismeretlen emberáldozati rítust mint
legkésőbbi bevándorlók - ahogy láttuk - Kr.u.
1168-ban mutatják be először. Ezt a szokást
Ázsiából frissen hozták magukkal. Az ezen
megütköző spanyol hódítók azonban egyrészt
kegyetlen népirtásuk magyarázatául és
ellensúlyozásául erősen eltúlozva adtak hírt
erről. Másrészt az ókorban az egész eurázsiai
kontinensen elszórtan mindenütt emberáldozatokat
végeztek. Perzsián kívül a legismertebb Ibn Kab
mór-arab történetíró közlése, mely szerint a
mórok Hispániába vonulásukkor emberáldozatok
véres helyeire bukkantak. Hérodotos ugyanerről a
Hispániáról írja, hogy a hadjáratok során az
elesett harcosok fejbőrét lenyúzzák és egymás
előtt kérkednek velük. Az első fehér-indián
csatákban a holttesttel mindig tisztelettel bánó
indiánok a spanyoloktól látták először ezt a
test csonkításának megélt és részükre
érthetetlen eljárást. Az évszázados harcok során
azonban két-három törzs harci szokásként átvette
a skalpolást fehér ellenfeleiktő l.
Legfontosabb jelképek: Az indiánok
Thunderbird-jének (Mennydörgésmadár)
ornitológiai megfelelője a Havasi Sólyom (Falco
rusticolus altaicus). Jelentése: az
Észak-amerikai indiánok összefogásának jelképe.
A magyarok Turulmadarának madártani megfelelője
ugyanez a Havasi Sólyom, melynek édes,
legközelebbi, kisebb termetű rokona a
Kerecsensólyom. A sas ábrázolás teljesen hibás
és túlhaladott. A Turulmadár jelentése: a turáni
népek összefogásának jelképe. - Hiába tértem
haza Magyarországra, csak elment a híre az
indiánok között, hogy a mohácsi festői
Dunaparton, a házunk előtt nálunk is egy szép
nagy nemzetségfa, ún. totemoszlop áll. Évek óta
érkeznek hozzánk az indián látogatók magyar
csodát látni. Ha már olyan messziről jöttek, el
szoktuk vinni őket székelykaput és kopjafát
nézni, melyekből van néhány a városunkban is.
Aztán a Csatatéri Emlékhelyet, a Mohácsi Csata
megtalált sírjai körül nemzetközi szinten
kialakított zarándokhelyet is megmutatjuk
ilyenkor nekik. Az alábbi véleményekben és
viselkedési módokban minden indián látogatónk
eddig megegyezett. A székely kopjafákról is azt
hitték, hogy indián származásúak, akárcsak a
nemzetségfánk a házunk előtt. A székelykapukon
azonnal föllelték és fényképezték a sajátjuknak
vélt és náluk "a legkisebb család"-nak nevezett
faragott, nálunk "rozetta"-ként ismert
motívumokat. Mindannyian elmondták, hogy ez az
első hely a világon, ahol látják, hogy az
ellenfél tiszteletén túl nem csak az elesett
embereknek, de az elpusztult lovaknak is méltó
emléket állítottak. Ez rendkívüli módon
egybevágott indián filozófiájukkal. Azoknál a
kopjafáknál, ahol a székely faragóművész a
Turulmadarat ábrázolta, lábuk a földbe
gyökerezett, kapkodtak a fényképezőgépeik és a
videóik után. Hangosan álmélkodtak azon, hogy
Magyarországon, egy óceánon, a Nagy Vízen túli
emlékhelyen az ő Thunderbird- jüket, nagy
tiszteletben tartott Mennydörgésmadarukat
háromszor is kifaragták!? - A totemtarsolyt és a
totemoszlopot, mint kifejezéseket még
feltétlenül meg kell vizsgálnunk, mert
elnevezési, nómenklatorikus értelemben azt
sugallják, mintha valami közük volna a
totemizmushoz. Pedig csak a fehér ember aggatta
rájuk ezt a totem kifejezést. A totemtarsolyokat
a mai keresztény indiánok is előszeretettel
viselik. Ezek ugyanis minden időben egy-egy
példamutató embertársuk ereklyéjét rejtették. A
szenteknek és ereklyéiknek tisztelete az
indiánoknál teljesen általános. Ez és a
Boldogasszony megléte a magyarázata annak, hogy
a jezsuiták már az első években meg tudták
szervezni katolikus mintaállamukat
Dél-Amerikában, amit később fehér katonaság
zúzott szét, elkergetve a szerzeteseket, megölve
a keresztény arató-vető indiánokat. - Ez tehát
az úgynevezett totemtarsolyokkal kapcsolatos
tényállás. A totemoszlopoknak titulált gyönyörű
faragványok pedig nemzetségfák és családfák,
magyar kopjafáink édes testvérei.
Diszítőmotívumok vonatkozásában: Az ábrák
magukról beszélnek. Minden tabló baloldala az
indián eredetű, a jobboldala a magyar
motívumokat ábrázolja, pontos forrás
megjelölésekkel. A 13 tablós kiállítási anyagon
ki-ki maga győződhet meg a két rokonnép ősi
kincséről. Alaposan szemlélve kitűnik, hogy
miden motívum (magyar és indián egyaránt) nem
csak megegyezik, de mindegyikük a három
szakrális számon, a 4-esen, a 7-esen és a 9-esen
alapul.
Az ősi indián motívumok ismert értelme tanúságos
és néha egészen lenyűgöző. Szinte úgy érezzük,
hogy a már elfeledett ősi tudásból vagyunk
képesek valamit újból birtokba venni. Csak egy
példát említek: a nálunk "Rozettá"-nak, az
indiánoknál "A legkisebb család"-nak nevezett
motívumot. Ezt a jelet festi még a mai napig is
a lakodalmas menet az újházasok sátrára, vagy
házfalára. A szimbólum ugyanis a legkisebb
családi taglétszámra, 2 szülőre és négy gyerekre
utal, teljes személyi egyenrangúságot
kölcsönözve már előre is a születendő
gyermekeknek a felnőttekkel. A gyermek
személyiségét ugyanis a fogantatás pillanatától
egyenlőnek tartották a megszületett, vagy
felnőtt emberével. Ez olyan tisztán él bennük a
mai napig is, hogy a fehérbőrű temető
látogatókat időnként furcsa töprengésre
kényszerítik. Hogyan is értsen meg a mi
globalizált világunkban valaki például egy ilyen
gyermek sírfeliratot: "Little Moon (Kis Hold)
szül.:1969. május 6-án, megh.: ugyanezen év
június 8-án. Tehát a mi fogalmaink szerint egy
hónapot és két napot élt. Az alatta lévő sorban
mégis ez áll: "Mély fájdalmunkra csak 10 hónapra
élhetett velünk." Itt bizony nincs áltatás. Az
anya testrészének bizonyos ködös és vitatott
időpontig személyes önrendelkezésre
eltávolítható "sejtburjánzása" náluk ismeretlen
fogalom. A magzat a fogantatás pillanatától
teljes értékű ember és megismételhetetlen
személyiség. A dakoták elnevezési rendszere
csodálatos erővel sugározza ezt az ősi és Isten
eredeti elgondolásával harmonizáló meggyőződést
a magyar szülőknek és a már régóta várt új
magzati törvény alkotóinak egyaránt. A dakoták
magukat a saját nyelvükön egyszerűen emberek-nek
hívják. A gyermekek a kis emberek, a magzatot
pedig (és most kapaszkodjanak meg kedves
hallgatóim!) a titokzatos ember-nek szólítják.
Micsoda kimondhatatlan bölcsesség és ezer évek
letisztult filozófiája szól hozzánk ebben a
nómenklatúrában. Ha csak ennek az egy titokzatos
ember kifejezésnek a misztériumát képesek
leszünk mostanában igazán megérteni, hitem
szerint gyermekkacagástól lesz újra hangos e
Kárpátoktól koszorúzott táj, és Magyarország
minden fenyegető demográfiai jóslat ellenére
m e g m e n e k ü l !
"Hau Kola! Minotakíjja!" "Beszéltem, Testvéreim
- most a szívemben újra csend és béke honol!" -
mondom én is zárszóként igazi amerikai
testvéreink szavaival, ahogy ők minden hosszabb
mondandójuk után teszik.
|
|
|