Dr. Fazekas Árpád - Vörösterror Nyíregyházán
Abelovszky Eliz - 1958 EMBERE
Pihál György - Meghalt, csak másképp
Kôvári László - M I É R T ?
Szerkesztő - Szoborpaktum
 
 
Dr. Fazekas Árpád - Vörösterror Nyíregyházán
Bíró László tanácselnök 1957. március 5-i beszéde
 
Az un. rendszerváltás után megnyílt levéltárak anyagából
            Az 1956-os forradalom alatt a felkelôk és forradalmárok Szabolcs-Szatmár megyé-ben senkit sem öltek meg és népítélet sem volt. Következett ez egyrészt a forradalom tisztaságából, másrészt az itteni lakosság naponta láthatta a szovjet szemfényvesz-tést: tankjaik nem kifelé, hanem éppenséggel befelé vonultak! Még Berkei András elvtárs is, az új MSzMP megyei intézôbizottságának titkára önkritikusan elismerte 1957. április 18-án: ,,Igen nehéz az agitáci-ós munka...mert hát itt nem akasztottak fel senkit, nem öltek meg senkit!” Ez volt a valóság (lásd Dr. Fazekas Árpád: 1956. Szabolcs-Szatmárban a valóságban c. 1994-ben megjelent könyvét). A tények azonban egyáltalán nem befolyásolták a megtorlás megyei vezetôit: a megyei bíróság csak úgy ontotta a súlyos ítéleteket! Így például a frissen diplomázott Bán István református segédlelkészt két, hitvalló rádióbeszédéért 8 évi (!) börtönre ítélték. A két vezetô forradalmárt: Szilágyi Lászlót és Toma-sovszky Andrást pedig 1958. május 6-án felakasztották a nyíregyházi börtönben.
            A ,,rendcsinálás” szempontjából nagy jelentôségű tanácsülést hívott össze a nyíregyházi Városi Tanács új elnöke: Bíró László elvtárs a városháza dísztermébe 1957. március 25-ére. Az esemény fontos-ságát jelezte, hogy az elsô napirendi pontot képezô a Tömegkapcsolati munka terén elôttünk álló legfontosabb feladatok c. tájékoztatást maga Bíró elvtárs tartotta. A megtévesztô, zavaros cím alapján nem is gondolnánk, hogy mirôl is volt szó: 1956-ról! Szerencsére a nyíregyházi Megyei Levéltár megôrizte a 20 gépelt oldalnyi, gondosan elôkészített elôadás szövegét is. Így, ma is tényszerűen tudunk idézni ebbôl a gyűlöletet keltô ,,tájékoztatóból: ,,Október 23-a kezdettôl fogva ellenforradalom volt, azért, mert magát a szocialista társadalmi rendet, a dolgozók állam-hatalmát kívánta megdönteni... Mi is vall-juk azt, hogy az egyszeres fehérterrorral szemben, háromszoros vörösterrorral fogunk válaszolni!”
            Világos beszéd! Itt már szó sincs testvérharcról vagy polgárháborúról, nem érvényesül a szemet-szemért, illetve fogat-fogért ôsi szokásjog, ez már az értelem és lélek teljes eltorzulása, az ,,élcsapat” tobzódása a megtorlásban.
            Idézek tovább Bíró elvtárs harcias beszédébôl: ,,Tanácstagjaink és tanácsunk tömegkapcsolatnak megjavítását már ab-ban az idôben tűztük napirendre, amikor az ellenforradalmi erôk fegyveres megsem-misítése ugyan már megtörtént és harci területét politikai és ideológiai vonalra tette át. Október 23-át és az azt követô idôszakot az ellenforradalom úgy igyekszik beállítani, hogy az egy nemzeti megmozdulás volt, amelyben a dolgozó tömegek milliói vettek részt és forradalomnak titulálja.
            Ugyanez volt a helyzet megyénk és városunk területén. Október 26-ával az ellenforradalmi erôk Nyíregyházán is megkezdték működésüket a miskolci ellenforradami csôcselékkel közösen. Elsô ténykedésük volt, hogy a városunk területén lévô szovjet emlékműveket és sírokat lerombolják, lever-ték városunk nagy szülöttének, Szamuely Tibornak Búza téren elhelyezett emléktábláját és bevonulva a Városi Tanácshoz átvették a hatalmat.... Most, amikor az ellenforradalom felszámolása folyik, szük-ségszerűen a diktatúra kerül elôtérbe... Feltétlenül szükséges, hogy az ellenforradalmat ne csak szervezetileg, hanem eszmeileg is teljesen szétzúzzuk. Ez egyben megszabja a feladatainkat is. Kommunistá-inknak és tanácstagjainknak erôsíteni kell a pártépítést, szélesíteni kell a fölvilágosító munkát egyéni elbeszélgetések és kisgyűlé-sek tartásán keresztül az ellenforradalom leleplezésére és ugyanakkor a dolgozók ré-szére széleskörű demokratizmust biztosítsunk.”
            Sajnos, Kádár János (1912–1989) nem tanult az eseményekbôl, s ott folytatta, ahol Rákosi és Gerô abbahagyta. A vörösterror azonban még a szocialista világrend leg-vidámabb barakkjában is csak elodázni tudta a végjétékot, s 1989-ben bekövetke-zett az 56-os szabadságharc késôi gyôzelme.
            De az igazi rendszerváltás még várat magára.
 
Dr. Fazekas Árpád
orvostörténész
 
Abelovszky Eliz - 1958 EMBERE
 
Okos és fölényes, mint minden áruló,
aki idejében megmentette bôrét.
Elkobzott javakon hízott teste dúskál
felejtvén a lelkét, a sivárt, a pôrét.
 
Krokodilkönnyekkel búcsúzik társától...
lenézôen szánja, miért volt ostoba?
Miért nem látta a harc reménytelenségét...
jött volna megtérôn a gyôztes táborba!
 
Évtizedek jöttek, s nyűtt álarc alól
napvilágra került a rothadó jellem,
aki elárulta a hitet, jövôt, hazát.
 
A börtön, a sírbolt és a menedék-városok
feltárják szépségét a bukott hôsöknek...
s megkínzott alakjuk fölött a GLÓRIÁT!
 
Abelovszky Eliz az USA-ban, Ohio államban élô, kiemelkedô közéleti személyiség, a magyarság és a magyar ügyek elkötelezett támogatója.
 
 
Pihál György - Meghalt, csak másképp
 
            Az idô mindent megszépít. Meg néha elhomályosít. Elsô olimpiai bajnokunk, Hajós Alfréd unokája, bizonyos Michael Hargrave így nyilatkozott minap Vad Dezsô kollégámnak: „Féltestvérem, apám elsô házasságából származó Hajós Imre 1956. október 31-én a Lánchíd környékén a szabadságharcosok oldalán harcolva halt meg.”
            Tekintsünk most attól el, hogy a híres-hírhedt lánchídi csata október 24-én volt (vagyis egy héttel korábban), s ott sokan haltak meg mindkét oldalon – lényegesebb ennél, hogy említett Hajós Imre nem a szabadsághárcosok oldalán, hanem a szovjet ÁVH vegyescsapat színeiben veszítette életét. Ami azért nem mindegy. Volvót osztogatni vagy Volgát fosztogatni...
            1957. augusztus 4-én, tehát már a „konszolidáció” után Földes Pál, a Partizán Szövetség elnökhelyettese és Bánffy János rendôr alezredes egyebek mellett a következôket írta az Elnöki Tanácsnak: „...Hajós Imre szül. 1935. április 1. Anyja Lénárt Mária. Az ellenforradalom idôszakában, 1956. október 24-én mostohaapjával, Kovács György partizánnal önként jelentkezett az ellenforradalom elleni fegyveres harcra a MÖHOSZ székházában alakított fegyveres partizán egységben, és akcióra való bevetés során hôsi halált halt... A Vörös Csillagrenddel való kitüntetésre elôterjesztjük...”.
            Megkapta.
            Ez az egész itt nem bálványdöntés: Nem Hajós Alfréd nimbuszát akarom megtépázni, aki egyébként nemcsak úszóként, hanem futballistaként, sôt építészként is kiváló volt (ô tervezte a Nemzeti; ma Hajós Alfréd Sportuszodát). Nem is tudhatott szegény a partizán unokáról, ugyanis egy évvel korábban, 1955-ben meghalt. Még csak nem is a cikkben nyilatkozó Michael Hargrave lehet ludas az adatokért – ô nyugaton született nyugaton él, a magyart alig beszéli, összesen háromszor járt ideát. (Valaki becsapta, félrevezette. A ,,jó oldalra” akarta beajánlani.) –
            Magunkat féltem a történelem félrevezetéseitôl: a gabonatáblában rozst mor-zsolgató Rákosi elvtárstól. A szoborvárományos Kádár Jánostól. A sorompónyitó Horn Gyulától.
            A Hajós-unoka talán csak egy sajtóhiba a korabeli partizánévkönyvben.
 
Pihál György
 
 
Kôvári László - M I É R T ?
 
            Lehet egy kérdésem?
            Miért van az, hogy értelmesnek mondott emberek olyan. dolgokat mondhatnak, aminek nincs semmi értelme?
            Honnan veszem a bátorságot, hogy ilyet kérdezzek? Ha én nem kérdezem meg, akkor ki? Ki fog normálisan (!) rámutatni például a finnugor elmélet tévelygéseire? Kényes a téma? Miért? Csak ôk szidhatnak minket? Ki szólt például Zsirai Miklósra, mikor a következô szavakat papírra vetette: ,,..a (finnugoros) nyelvészek csak félkézzel dolgozhatnak tudományuk fejlesztésén és közkinccsé tételén, mert Sajnovics óta idejük, erejük javát a gyermeteg ellenszenv megtörésére, vad ôstörténeti rögeszmék(?) kiírtására, a már több ízben bebizonyított igazságok(?) újra bizonyítására, gyakran a méltatlan vádak meg rágalmak elhárítására kell elfecsérelniük.” (???)
            Nem gusztustalan? Hogy mer olyasmit ,,vad ôstörténeti rögeszméknek” nevezni, ami majdnem ezer évig meghatározója volt a magyar ôstörténelemnek? Hogy lehet Sajnovics (egy csillagász!) nyelvészeti tévelygései alapján egy nemzet álta1 elfogadott nézetet a kukába dobni? Mérföldkô volt az ,,Annak bizonyítása, hogy a magyar és a lapp nyelv azonos” című könyvecske? Akkor hogyan lehetséges az, hogy magyarra nem fordították le? A szer-zôt miért csak külföldön ismerték el? És különben miért foglalkoznak nyelvészek a történelemírással? Mikor jönnek rá, hogy ennél a megerôszakolt etimologizálásnál nincs félrevezetôbb dolog? Ki fogja végre kétségbe vonni megboldogult Pais Dezsô téziseit, miszerint a mangalica és a varkocs XIII. szd-i szlovák(!) jövevényszavak? Miért engedjük meg folyamatosan szemközt köpjenek minket? Az írógép sírva fakad, mikor leírják ezeket a tanulmányokat, és ezeket nevezi Zsirai ,,többszörösen bebizonyított igazságoknak”? Tudósnak kell ahhoz lenni, hogy valaki észrevegye, hogy a kengyel szavunk nem a kens (börharisnya) szóból ered? Nem lenne jobb, ha inkább gondolkozunk mielôtt nekiállnánk vagdalkozni? Emlékeznek olyan tanulmányra, amelyik azt állította, hogy a finnugorok tanítottak minket lovagolni? Mert ha nem, akkor miért vettünk volna át tôlük szakszavakat?
            De mielôtt belebonyolódnánk, nem kéne inkább körberöhögni azt, aki párhuzamot vont a kengyel és a bôrharisnya közt?
            De a gond nem inkább ott van, hogy mindig fogok találni egy olyan embert, aki tud válaszolni az összes feltett kérdésemre, és vigyorogva meg lesz gyôzôdve arról, hogy neki van igaza? Miért?
 
Kôvári László
 
Szerkesztő - Szoborpaktum
 
            A Magyar Nemzetben olvastuk Pihál György írását:
            Nagykanizsán ismét áll a Nagy-Magyarország-emlékmű, tetején a Szent Korona-motívum, alatta felirat: Hiszek egy Istenben, hiszek egy Hazában. Az 1934-ben felállított Obeliszket Rákosi 52-ben ledöntötte, közel fél évszázadon át ugyanezen a helyen a föld alá temetve feküdt a szobor, helyére, ahol állt az emlékmű, egy gusztustalan amorf kompozíció került. A városban csak Jancsi és Juliska szobornak csúfolt alkotás a Tanácsköztársaság di-csőséges 133 napjának kívánt emléket állítani.
            Nagymagyarország a föld alatt, fölötte, ôt megtaposva, a vörös diktatúra. Augusztus 12-én, vasárnap koszorú és virágerdô lepte el a talapzatot. Sok ezren álltunk a téren, imát hallgattunk, énekeltünk. A megállapodás valahogy így szólt: felállíthatja a nemzet a Nagy-Magyarország-emlékművet, de csak akkor, ha a Tanácsköztársaság szobor is megmarad, egy kicsit arrébb. Ez volt a feltétel és ez a valóság. Száz méternyire a Szentkorona, hiszek egy istene mögött, ott lapul ma is az amorf szégyen-szobor. Ha arra jársz lásd, ne csak nézd!             (Ki érti ezt a paktumot? – Szerk.)