Magyarország a magyaroké

A Magyaszabadság elárulása - Major Tibor
Felkelés! - David Irving
Takács János Gondolatok David Irving muvének fordításaközben
Széfeddin Sefket bey: CSÁNGÓORSZÁGBAN, AZ ÔSI MAGYARSÁG NYOMÁN (2.)
Geönczeöl Gyula: Katasztrofális földtörvény a Felvidéken

A magyar szabadság elárulása - Major Tibor
1956. november 4.

1956. november 4. a nemzet szabadságának és a semleges Magyarország vérbe-folytásának gyászos emlék_ napja. A nagy összecsapások legkegyetlenebbül meg-gyötört áldozatai a kis népek védtelen gyermekei voltak abban a korban is, amelyrôl Hugo Grotius, a nemzetközi jog apja, a következôket írta: „Azt láttam, hogy a keresztény világban egyetlen szabadság érvényesül, a háborúk indításának a sza-badsága és ami történt, azért még a legbarbárabb nép is szégyelhette magát.
Budapesten még ropogtak a fegyverek, az utcákon még harcoltak a Pesti Srácok, amikor a Szuezi csatorna körül kirobbant háború elméletileg és gyakorlatilag is pontot tett az 1956-os események végére. Anglia és Franciaország lakossága éppen az 1956-os eseményekre nézve a sorsdöntô napokban a szuezi csatornánál folyó m_veletekkel volt elfoglalva. Villámháborúnak indult, de a partraszállás elôtt megtorpant és habozóvá vált hadjárat e két állam katonai tekintélyét aláásta. A világ jelentôs része által súlyosan kifogásolt támadó fellépésük pedig a magyar kérdésben elfoglalt álláspontjuk erkölcsi értékét tette kétessé. Eljárásunk alkalmat adott a szovjetnek arra, hogy az Egyesült Nemzetek Szövetségében a magyar kérdés tárgyalásánál állan-dóan mellébeszéljen.
Ártott az angol–francia–izraeli akció a magyar ügynek azzal is, hogy az arab világot a nemzetek szövetségében a szovjettel szemben passzivitásra kényszerítette, holott nyilvánvaló, hogy az oroszok vandalizmusát az arabok is elítélték. Kit_nik ez abból, hogy jóllehet a szuezi kérdésben a szovjet legmesz-szebbmenô támogatását élvezték, a magyar vitánál inkább tartózkodtak a szavazástól, semhogy a szovjet javára adják le szavazatukat.
Félix von Eckhardt „Adenauer bizalmasa voltam” cím_ emlékiratában így emlékezik meg ezekrôl a drámai napokról: „Ma is emlékszem rá, amikor október 29-én Königswinternél a kancellárral találkoztam. A kancellár helyeselni látszott az angolok, franciák erélyes szuezi akcióját. Csak annyit mondottam neki: ,Szegény Magyarország’. Adenauer nagyon mélyen elgondolkozott s késôbb bólintott, hogy igazam van. A világ érdeklôdése Magyarországról Egyiptomba he-lyezôdött át s ezzel Magyarország sorsa megpecséte-lôdött.”
Az emlékiratok további részébôl kit_nik, hogy négy nappal késôbb épp a Párizsba látogató Adenauer tekintettel Magyarorazág sorsára, azt a tanácsot adta a franciáknak, hogy s_rgôsen fújják le a szuezi akciót.
A magyar nép hôsi szabadságharcának gyôzelme egy zsarnoki nagyhatalom csapatai felett, közel egy hétig tartó szabadsága, a visszatérô idegen, orosz katonaság orvtámadása a semleges Magyarország ellen, a véres retorzió, az elôre megfontolt nemzetirtás a cinkosok kinevezése ügynökkormánnyá, másrészrôl a keresztény és nem keresztény, de szabad népek sajnálkozó és teljes tehetetlensége világosan megmutatta, hogy egy kis nép biztonsága, szabadsága, függetlensége, amelyek révén önrendelkezési jogát gyakorolhatja, már nemcsak nemzeti feladat, hanem nemzetközi probléma.
Az 1956-os nemzeti forradalom és szabadságharc idején Robert D. Murphy az Egyesült Allamok külügyminisztériumának harmadik számú embere volt. Emlékiratainak érdekes dokumentuma a magyar szabadságharc idevonatkozó fejezete, amelyben megmutatja, hogy egy kis nép távoli nagy forradalma milyen vetületet kap, mire eljut egy világhatalom külügyi hivatalába és milyen fájdalmasan más az atmoszféra a világpolitika egyik legmagasabb vártáján, mint a magyar gyermek hôsök barikádjain.
„Amikor legutoljára beszéltem Titoval – olvasható Robert D. Murphy emlékiratában –, elmondotta nekem, hogy szeretné megjavítani kapcsolatait Magyar-országgal, de elsô kezdeményezéseit Rákosi Mátyás meghiúsította. Tito kifejezte azt a véleményét, hogy Rákosi, aki Sztálin h_séges támogatója, káros befolyást gyakorol és Jugoszláviával éppoly barátságtalan, mint az Egyesült Államokkal szemben. Tito jelezte, hogy Rákosit el kell távolítani a hatalomból. A következô hónapok alatt Washingtonból figyeltem a fejleményeket és innen távolról szemlélve a helyzetet, úgy láttam, hogy Titonak sikerül elérnie a célját. 1956 februárjától kezdve a budapesti kommunista politikában egyik változás a másikat követte. Július 18-án Rákosi lemondott. Októberben kommunista delegáció repült Belgrádba, hogy a jugoszláv–magyar kapcsolatokat megtárgyalja.
Tito azonban alábecsülte a magyar nép szenvedélyes vágyakozását a szabadság visszanyerésére. Miközben Jugoszláviában még folytak a tárgyalások a Magyarországgal való baráti kap-csolatok érdekében, tíz és tízezer magyar sereglett össze Budapesten és követelte a szovjet csapatok kivonását, a titkosrendôrség feloszlatását, új kormányt követelt, amely szabad választások útján jönne létre.
A budapesti tüntetés minden rendellenesség nélkül kezdôdött, késôbb azonban felkeléssé szélesedett. A budapesti amerikai követségrôl érkezô távirati jelentések tájékoztatták a washingtoni külügyminisztériumot, hogy utcai harcokra került sor, hogy Sztálin hatalmas szobrát lerángatták a talapzatról és szétverték, továbbá, hogy a vidékrôl szovjet csapatok indultak meg a fôváros felé. Nyilvánvaló volt, hogy a helyzet kicsúszott a kézbôl, az a félelmünk, hogy szörny_ megtorlásra kerülhet sor, túlságosan hamar be is igazolódott.
Be kell ismernem: nem voltam felkészülve arra, hogy egy szovjetellenes forradalom ennyire futót_z-ként terjed el egész Magyarországon, de nem ké-telkedtem abban, hogy ha egy ilyen forradalom kitör, akkor a Szovjetunió minden, mégoly brutális eszközt is felhasznál a felkelés leverésére. Nagy számú szovjet csapat vonult be Magyarországra, a lehetô legkényesebb nemzetközi helyzet állott elô, a legkényesebb a hat évvel azelôtti koreai invázió óta, de még annál is veszedelmesebb volt, mert fenn állt a lehetôsége annak, hogy Európában az amerikai haderô és a vörös hadsereg közvetlen érintkezésbe kerül egymással... Azt a vádat, hogy résztvettünk volna a forradalom felidézésében, fôleg a Szabad Európa Rádióadásaira alapozták. Ezt a rádiót egy amerikai szervezet tartja fenn Münchenben. A Szabad Európa Rádió nagyszámú európait alkalmazott, hogy európai nyelveken közölhessen híreket és beszédeket. És egészen természetes volt, hogy a magyar munkatársak lelkes beszámolókat adtak a hazájukban kitört forradalomról. Nem valószín_tlen, hogy az amerikai rádióban elhangzott magyar felhívások hozzájárultak a hazafias felkelôk izgalmához és ez adhatott hitelt annak a híresztelésnek, hogy az Egyesült Államok részese a felkelésnek. A tényleges helyzet azonban az, hogy nekünk semmi közünk sem volt hozzá. Azt a benyomást, hogy kormányunknak része volt a magyar forradalom elôkészítésében és ösztökélésében, szerencsétlen módon megerôsítette Eisenhower elnöknek egy Bulganyin marsallhoz intézett felhívása is. Az elnök sürgette az orosz miniszterelnököt, hogy a szovjet csapatokat vonják ki Magyarországról és engedjék meg, hogy a magyar nép szabadon gyakorolhassa jogait. Eisenhower nyilatkozata kijelentette:
Az Egyesült Államok a magyarországi fejleményeket úgy tekinti, mint a magyarok szabadság utáni régi és hô vágyának újabb kifejezését. „Én, amig egyfelôl együttéreztem ezzel, másfelôl sajnáltam, hogy az elnök éppen az idôpontban nyilatkozott meg, olyan idôpontban, amikor nyilvánvaló volt, hogy az oroszok Amerikát akarják okolni azért a mészárlásért amit ôk Magyarországon készültek rendezni. Amikor a félelmetes küzdelem végül is befejezôdött, november 14-én, Eisenhower tanácsosnak látta, hogy ujabb nyilatkozatot bocsásson ki: ebben kifejezte: ô sohasem volt szószólója annak, hogy egy védtelen nép nyílt felkelésbe törjön ki olyan erôkkel szemben, amelyek felett semmi esélye sincs a gyôzelemre.
Miközben a felkelés lángjai magasra csaptak, az Egyesült Államokban mindenki segíteni akarta a bátor magyarokat és a külügyminisztériumot valósággal elárasztották a különbözô javaslatok... A látogatóimmal folytatott vita mindig azzal végzôdött, hogy megkérdeztem az illetôt: támogatna-e olyan politikát, amely elke-rülhetetlenül oda vezetne, hogy az amerikai csapatok közvetlenül megtámadják az orosz erôket? Ezeknek a magyar üggyel rokonszenvezô embereknek a válasza az volt, hogy minden lehetô eszköz igénybevételét elképzelhetônek tartják, kivéve a háborút. Az az amerikai politika, amely a rabságban lévô nemzetek szabadságát igyekezett elômozdítani, mindig is kizárta a háború lehetôségét és ez köztudott dolog volt.”
Az angol–francia–zsidó akció akkor indult el, mikor a magyar szabadságharc eseményei már javában zajlottak. Ha ennek ellenére neki mertek a szuezi kalandnak vágni, úgy Angliának és Franciaországnak, mint nagyhatalmaknak vállalniok kellett volna az egyidej_leg két helyen történô erélyes fellépés kockázatát. Ha pedig erre katonai felkészültségük elégtelen volt, úgy nem szabadott volna a magyar szabadságharc idején figyelemelterelô müveletekbe kezdeniök. A nagyhatalmi helyzet nemcsak elônyökre jogosít, hanem erkölcsi kötelezettségeket is ró minden nagyhatalomra, mely igényt tart arra, hogy kultúrállamnak nevezzék.
Az Egyesült Államok szokatlan eréllyel avatkozott be a szuezi eseményekbe. Szueznél az Egyesült Államok semmi kétséget sem hagyott „aziránt, hogy szükség esetén háborús eszközök igénybevételétôl sem riad vissza. Ha ott hajlandó lett volna háborús konfliktusba keveredni, akkor nehezen érthetô erkölcsi alapon, hogy miért óvakodott ettôl Magyarország esetében, mikor nyilvánvalóan mindkét helyen végsô fokon ugyanazzal az ellenséggel a Szovietunióval találta szemben magát.
A Szuez csatornánál gazdasági okokból tört ki a harc. Magyarországon a legelemibb emberi jogok forogtak kockán. Nem lehet tehát kétséges, hogy az erkölcs mire kötelezte volna az Egyesült Államokat, annál is inkább mert a magyarországi kommunista rémuralom alapjainak megvetésében az amerikai kormány is közrem_ködött, abban, hogy Yaltában, Potsdamban és Páriszban hozzájárult Magyarországnak a szovjet érdekkörbe való kapcsolásához, holott tisztában kellett lennie a következményékkel. Ha pedig nem volt tisztában – ami szomorú képet vetne kulturális és politikai tájékozottságára –, akkor a szabadságharc idején kellett volna tisztába jönnie vele s a mulasztásából következô erkölcsi felelôsség ódiumát vállalnia.
A második világháború után kialakult nemzetközi rend a Szovjetuniónak már nemcsak a vesztes népek testét vetette oda a nemzetközi paktumokban, hanem a lelk_ket is. Az elsô világháború végén csak a testi rabságot ismerték meg a szeren-csétlen vesztes népek, addig a második világháború után kialakult nemzetközi rendben nemcsak azt vívta ki magának a Szovjet, hogy megszállotta ezeknek a népeknek területeit és katonai kényuralomnak vetette alá ôket, hanem a fizikai szolgaság mellé szellemi szolgaságot is kényszeritett rájuk. Alávetvén ezeket a nagyrészt gazdálkodó népeket, amelyek irtóztak a kommunizmus minden válfajától, a marxista indoktrinációnak. Semmiképpen sem nevezhetô igazságosnak az a nemzetközi rend, amely elt_ri, hogy háborúvesztes népektôl hadisarcul a lelküket is követelhesse a gyôztes nagyhatalom.
Mindezeket egybevetve logikusan csak egy magyarázat adódik: a szabadság, emberi jogok, népi önrendelkezés s az úgynevezett Atlanti Chartában lefektetett egyéb nagy szavak értékmérôje nem az erkölcsi, hanem gazdasági ás hatalmi érdek, mely a morális tartalomnak csak propagandaanyagot szállító jelentôséget biztosít. Szomorú és kiábrándító konklúzió ez a nyugati propagandától annyit biztosított és az orosz bolsevizmus elnyomás alóli felszabadítását a m_veit nyugattól joggal elváró rabnemzetek népeinek.
A magyar szabadságharc eseményei és következményei azt is bizonyították, hogy a második világháború után kialakult nemzetközi rend és az azt képviselô Egyesült Nemzetek Szövetsége nem tudja a kis népek biztonságát, szabadságát és függetlenségét megvédeni. A népek szabadsága és függetlensége csak megtévesztô látszat és tisztán politikai szerencse vagy földrajzi sorrend kérdése, hogy a nép mikor fogja a maga nemzeti katasztrófájában a mai nemzetközi rend hamisságát szemtôl-szembe felismerni.
Nem véletlenség és nem tévítélet következménye volt, hogy 1956. november 4-én hajnalban a szovjet csapatok ismét megkezdték a semleges Magyarország meg-szállását. „Visszatekintve az eseményekre, ma is csak azt mondhatjuk – írta Robert JD. Murphy emlékiratában –, hogy a Magyarország elleni szovjet agressziót a világ nem fogadja el, ez ma is elképzelhetlen. Mert álnok hitszegés történt és egy szabadságra vágyó bátor nép könyörtelen elnyomása. Magyarország örökre a szabadságvágy klasszikus szimbóluma lesz. A történelem talán bebizonyítja, hogy a szabad világ igenis beavatkozhatott volna és megszerezhette volna a magyaroknak a hôn áhított szabadságot. De itt nálunk a külügyminisztériumban sem volt meg a tehetsége vagy fantáziája arra, hogy utat mutasson.”
Nyomasztó bizonyítékok állnak rendelkezésre, hogy az amerikai külügyminisz-
térium sokkal inkább a szovjet zsarnokság oldalán állott, mint a magyar szabadságharc mellett. A Congressional Record 1960. augusztus 31-i száma /18785 oldalon/ tartalmazza azt a beszédet, amelyet a demokrata párti M. Feigham kongresszusi képviselô l960. július 20-án Bufalpban tartott:
„Önök emlékeznek arra, hogy a magyar szabadságharc, amely 1956. október 23-án tört ki, október 28-ára az országot megszabadította orosz elnyomóitól. Forradalmi kormány vette át a hatalmat és öt napon keresztül csak légüres tér volt. Erre az amerikai külügyminisztérium – tekintettel Tito diktátor érzékenységére – november 2-án a következô táviratot küldte el a jugoszláv zsarnoknak: ,Az Egyesült Államok kormánya a Szovjetunió határain keletkezett kormányokkal szemben, amelyek nem tanúsítanak barátságos magatartást a Szovjetunióval szemben, elutasító álláspontot foglal el’!
Negyvenhét óra elegendô volt Titonak arra, hogy az árulásnak ezt az üzenetét közölje kremli elöljáróival. Az infámiának ez a távirata elsüllyedt az 1956-os amerikai elnökválasztás lármájában...

Felkelés! - David Irving:
(Részlet a szerzônek az 1956-os magyar forradalomról szóló könyvébôl. – Budapest, Gede Testvérek Bt.)
Fordította: Tudós-Takács János
5. A vezetés arculata
Magyarország Rákosi által végrehajtott marxista újjászervezése leginkább az egyszer_ embereknek okozott sérelmeket. Mivel lényeges körülmény, hogy az 1956-os felkelés utcai harcaiban ezek az egyszer_ emberek vettek részt, és nem az értelmiságiek vagy a kudarcot vallott politikusok, ezeket a mindennapi embereket is reflektorfénybe kell állítanunk: mi vitt rá egy férfit arra, hogy géppisztolyt vegyen a kezébe, miért tett egy nôt bátorrá a válogatás nélkül pusztító golyózápor, miért vették fel egyesek az állambiztonsági rendôrség gy_löletes egyenruháját, és miért választották mások azt a megoldást, hogy a zárt ajtók mögött maradnak és elrejtôznek az anyai otthonban a függöny mögé? E felkelôk közül elég sokat megvizsgáltak a semleges pszichoanalitikus ügynökségek, így képesek vagyunk bizonyossággal megállapítani, hogy milyen eszmények voltak a lelkükben, milyen álmok éa lidércképek késztették ôket kétségbeesett akcióikra, és milyen környezeti hatások, neveltetés, társadalmi helyzet és foglal-kozás formálták döntéseiket.
Vegyük például egy huszonhat éves okleveles zsidó mérnök esetét. Az Egyesült Államokban 1957 augusztusában folytatott interjú során bevallja, hogy középiskolás korában, tizenhatévesen fiatal kommunista aktivista lett. Az 1946-ban a Párt által minden iskolában és osztályban létrehozott ifjúsági szervezetnek ,,Demokratikus Ifjúsági Szövetség” volt a neve. Ennek a szervezetnek ô lett az osztályban a titkára: ,,A legtöbb osztálytársam antikommunista volt” – emlékezik vissza. ,,Hosszas vitákba keztünk. Sohasem éltem vissza osztálytársaim bizalmával. Az a kommunista voltam, akivel lehetett szót érteni. Általában a kommunizmus pozitívumairól beszélgettünk. A Párttal való kapcsolataim segítettek az osztálytársaimmal való kapcsolataimban is. Például mindannyiszor, amikor kiterveltem egy vitát vagy kirándulást, elmentem a párttitkárságra pénzügyi támogatásért. Ez egyik eszköze volt annak, hogy a Kommunista Pártot a fiúk számára vonzóvá tegyem.”
Azt kérdik tôle: ,,Mik voltak az Ön benyo-másai, amikor a Kommunista Párt hatalomra jutott Magyarországon?”
,,Boldog voltam. Azt hittem, hogy a hatalom átvételével végre képesek leszünk jót tenni a népnek.”
,,Próbálta valaki meggyôzni Önt, hogy a kommunizmus nem helyes hitrendszer?”
,,Igen, az egyik szomszédom. De ô nyilvánvalóan osztályidegen volt: gyártulajdonos, és tudta, hogy a gyárát elôbb-utóbb el fogják venni. Minden vitámban, amit a kommunizmus ellenfeleivel folytattam, én voltam az, aki mindent bizonyítani tudtam, mert a kommunizmus elméletébe mélyen behatoltam, ôk viszont csak általános ismeretekkel rendelkeztek. Gondola-taimat mindig tudományos bizonyítékokkal tudtam alátámasztani.”
Megkérdik, hogy volt-e valaha közelebbi barátja. Fejét rázza. ,,Valójában nem volt. Nem mondhatom, hogy közelebbi barátom lett volna.”
,,Eltudná mondani, hogyan kezdôdött a kiábrándulása?”
,,Attól a pillanattól kezdôdött, ahogy 1948-ban megkezdtem egyetemi tanulmányaimat” – magyarázza. ,,Kommunista meggyôzôdésemnek legerôsebb támasza édesapám befolyása volt. Amikor a dolgok általában egyre rosszabbul mentek, és az általam tapasztalt dolgokat nem tudtam megmagyarázni, apámhoz fordultam segítségért. De ô csupán még több dologról beszélt nekem, olyan dolgokról, amikkel ô találkozott. Kiábrándulásom valójában lépésrôl lépésre való visszavonulás volt. Olyan szociáldemokraták, akiket szívesen láttak a Pártban az egyesülés idôszakában, most a börtönben voltak, és rosszul bántak velük.
Azok a tisztességtelen eszközök, amiket a Kommunista Párt alkalmazott, egyre láthatóbbá váltak. Az orosz befolyás nyilvánvaló volt és mindenütt tapasztalható. Bizonyos idô után arra a következtetésre jutottam apám segítségével (ezeket a szavakat késôbb a pszichoanalitikus ceruzával aláhúzza) , hogy az oroszok arra kényszerítenek minket, magyarokat, hogy az ô életszínvonaluk alatt éljünk. Hosszú idôn át arról olvastunk, hogy az oroszok milyen felsôbb-rend_ek. Most bizonyos szégyenkezéssel védtük az orosz katonákat. Azt mondták nekünk, hogy az orosz mezôgazdaság és ipar legjobb a világon. De édesapám szakember volt, akárcsak én, és mi tudtuk, hogy ezek a dicsekvések nem felelnek meg a valóságnak. Átláttunk az ellentmondásokon és a hazugságokon. Ugyanazon idôben kezdték bebörtönözni a politikusokat és a többi embereket. Aztán az édesapámat is börtönbe vetették, úgyhogy nekem igazán meg kellett tanulnon otthon, hogy mi megy végbe. Már korábban is hallottam a bebörtönözési hullámról, de ez nem jelentett számomra semmit. 1949 tavaszán a kommunizmusból való kiábrándulásom teljessé vált. Többé nem törekedtem ésszel szépíteni a dolgokat. Összetört, teljesen passzív emberré váltam.”
Az egyetemi élet teljessé tette kiábrándultságát. Elvtársai kiközösítettnek tekintették. ,,Szerettem a modern öltözéket” – magyarázza. ,,Minden nap borotválkoztam és naponta más inget és nyakkendôt viseltem. De tanáraim szerint egy proletár sohasem hord szép ruhát és soha, soha nem köt nyakkendôt. Ezek az orthodox kommunisták piszkosan, mosdatlanul jelentek meg. Ez nekem sokat jelentett: én tiszta fiatalember akartam lenni. Öltözködési stílusom nem volt azonos a Párt stílusával. Lassanként ráébredtem, hogy ami után én vágyodtam, nem létezik. Félrevezettek.”
elhallgatott történelem
A magyarok egyik lényeges csoportja számára a Kommunista Párt melletti állásfoglalás nem volt nagyon nehéz. 1945 óta, a háború befejezésétôl kezdve a nemzet a láthatatlan vallási vonalak mentén oszlott részekre, és ezek szorosan egybeestek a politikai pártok által meghatározott arcvonalakkal.
Ez a tényezô, amelyet szándékosan elhallgattak az 1956-os felkelés számos történetébôl, drasztikusan fokozta a rendszer ellen izzó gy_löletet: 1939-ben a 9 millió állampolgár közül több, mint 700 000 zsidó volt. Az újságok karikatúrái szakállal, pajesszal és kaftánban ábrázolták ôket – ôk uralták többnyire a jól fizetett szabadfoglalkozású pályákat. Magyar-ország náci megszállása alatt a vidéki zsidókat deportálni kezdték a külföldi munkatáborokba, míg a budapesti zsidókat gettóba gy_jtötték. Csupán 200 000 zsidó élte túl a háborút*, és ezek érthetô módon felszabadítóként üdvözölték a szovjet hadsereget. Ez csak olajat öntött a közéletet átható hagyományos antiszemitizmus tüzére.
Az egyik felkelô diákvezér, egy pártfunkcionárius fia, így magyarázta azt, hogy apja 1945-ben a kommunistákhoz csatlakozott. ,,Alapjába véve kis burzsuá volt” – mondta,
amikor késôbb az oxfordi egyetem szociológusai interjút készítettek vele. ,,Biztonság kedvéért csatlakozott a Párthoz. Ez a vágya nagyon erôs volt, mint az a vágya is, hogy megbosszulja azt, hogy családját és egyes szeretteit a fasiszták megölték. Apám úgy gondolta, hogy a kommunizmus teljesen meg fogja oldani a zsidókérdést. Ez a tragádiája a zsidó értelmiségieknek Kelet-Európában” – tette hozzá. ,,Egyébként apám úgy gondolta, hogy amikor a kommunisták átveszik a hatalmat, elôléptetik.”
A méreghez csak némi pikantériát adott annak felismerése, hogy Rákosi vezetô emberei, akik Moszkvából hazatértek, zsidók.
Zsidó Gerô Ernô, a vékony, ravasz, feketehajú szervezô zseni, a zárkozott, barátságtalan, nagy idegzeti energiával bíró pártfunkcionárius. Eredeti neve Singer Ernô. Már Kun Béla alatt is pártvonalon tevékenykedett és a spanyol polgárháború alatt vált hírhedtté. Ô az, aki Ramon Mercadert, a Trockijt 1940-ben meggyilkoló ügynököt beszervezte.
Zsidó az egykori nyomdásztanuló Wolf Mihály, aki Farkas Mihállyá változott. 1948. szeptember 9-én lett Rákosi baljóslatú honvédelmi minisztere. Ô is részt vett a spanyol polgárháborúban, tíz évet töltött a csehszlovákiai kommunista ifjúsági mozgalom szervezésében, NKVD-s fôtiszt lett Moszkvában, és soha sem hagyta el teljesen szlovák-zsidó éneklô akcentusát. Ebben a négyesfogatban a negyedikember Révai József, aki Rákosi ,,Dr. Goebbels”-e, azaz propagandaminisztere lett.
A rendszer vezetésének zsidó arculata mélységes népi ellenérzést okozott. Jay Schulman, egy amerikai szociológus, aki ezet a jelenséget vizsgálta, hangsúlyozza: ,,A kommunista vezetôket az általunk megvizsgált embe-reknek majdnem 100%-a zsidóknak érzékelte.
Erre a velük folytatott interjúk bôséges bizonyítékot nyújtanak. Egy kiválóan képzett mérnök sértett hangon megjegyezte, hogy a zsidók hozták a kommunizmust Magyarország-ra, és ôk azok, akiknek a legkevésbé származott káruk abból. Úgy látta, hogy a zsidók foglalják el a legjobb állásokat. Közel mindegyik pártfunkcionárius zsidó volt. Ennél is fontosabb, hogy a nép által gy_lölt állambiztonsági rendôrség vezetô tisztjei is zsidók voltak. Azt mondta: ,,A mi városunkban azelôtt nem volt zsidókérdés. De a háború után azt láttuk, hogy ôk teszik tönkre a magyar pártokat... Ez váltotta ki irántuk az ellenszenvet.” Egy másik ember, a Budapesti M_szaki Egyetem közgazdasági adjunktusa azt állította, hogy mivel a zsidók uralják a professzorokat kinevezô bizottságokat, ,,mindig zsidók kapják meg ezeket az állásokat”.
Paradox módon a kommunisták tevékeny-sége által kiváltott antiszemitizmus annyira áthatott mindent, hogy sok zsidó maga is ,,megfertôzôdött” ettôl. A ,,nagy zsidók” a pártvezetésben annyira elnyomták a számos kis zsidó kereskedôt és kisiparost (ezek kifosztott és meggyalázott zsidók), hogy az utóbbiak elfelejtették saját zsidóságukat és csatlakoztak az általános közfelháborodáshoz. A gazdag zsidó kisipa-rosokból egyszer_ kézm_vesek, szakmunkások vagy szabók lettek. Az értelmiségi zsidók gyermekeinek azt kellett tapasztalniuk, hogy megtagadják tôlük az egyetemre való bejutás lehe-tôségét. Így a zsidók mézeshetei a kommunistákkal 1950 körül véget értek, noha sok zsidó maradt ,,megértô” a rendszer iránt. Képesek voltak kimagyarázni és mentegetni a rendszer legrosszabb túlkapásait is.
Egy harmincnégy éves zsidó könyvkötô tíz évig szociáldemokrata volt, egészen addig, amíg pártja nem egyesült a kommunistákkal 1948-ban. Akkor kilépett a Pártból. Ezt mondta: ,,Amit a zsidókommunisták m_velnek, a nép emlékezetében megmarad. Az emberek össze-kapcsolják nyomorúságos sorsukat a zsidókkal... A nép csak a húsz zsidó párttagot nézi a száz kommunista között és nem a többi nyolcvanat.” Olyan erôszakos antiszemitává vált ô maga is, hogy a felkelés alatt egy zsidó ávós tisztet a puszta kezével ölt meg. Azzal vádolta zsidó társait, hogy – amint mondta – ,,beosztásaikat a bosszúra használják fel”. Észrevette, hogy a háttérben antiszemitizmus keríti hatalmába az országot, de nem lehet látni, hogy Rákosi elvtársai bármit is tennének, hogy csökkentsék azt. ,,Furcsa dolog” – tanusítja 1956-ban, ,,hogy az emberek az utóbbi években nem látják az ÁVO uniformisát máson, mint zsidón, és nem látnak a Kommunista Párt tisztségviselôi között másokat, csak zsidókat”. Arról a napról álmodik, amikor egy bizonyos szökôár ellepi ezeket az elnyo-mókat, és megkezdheti saját nyomdászi tevé-kenységét.
A felkelés után interjúvolt menekültek jelentôs része antiszemita. Nem nehéz észrevenni az az alapvetô ellenérzést még a legszemérmesebb menekült kultúrálarca mögött is. Néha a szocio-lógusoknak kissé mélyebb vizsgálatokat kellett folytatniuk, de a hamu alatt ott izzott a parázs, ami várta, hogy rátaláljanak és megjelenjen az analitikus jegyzettömbjén.
1957. február 5-én a Cornell Egyetemen Dr. Richard M. Stephenson interjúvolta a fiatal Szalay Erikát, egy vallásos és vonzó lányt.
,,Minden kulcsfontosságú állás a zsidók kezén van” – mondta Erika. ,,Nem vagyok képes megérteni, hogy katolikusok és lutheránusok miért nem juthatnak ilyen állásba. Pápán sok zsidó él, de közülük egy sem végez fizikai munkát, és a feleségük sem dolgozott sohasem.”
Nyugtalanul körülnéz, mintha biztos akarna lenni, hogy Stephenson munkatársai senki sem hallotta meg a megjegyzéseit.
Stpherson megkérdezte: ,,Mit gondol, miért vannak a zsidók elônyben? A zsidók jobban támogatják a rendszert?”
Erika vállat vont: ,,Nem tudom, de mivel a zsidók kezében vannak a kulcspozíciók...”
Hangja bizonytalanul elhalkul. Újra kezdi: ,,Abban a gyárban, ahol dolgoztam, a fônök zsidó volt.” Majd: ,,Nekik támogatniuk kellett a rendszert. Máskülönben hogyan kaphatták volna meg ezeket az állásokat?”
Az interjúalanyok különbözôképpen fejezik ki magukat, de a válasz mélyén mindig ugyanaz rejlik. Egy mérnök, összehasonlítva a gyárakat a szovjet stílusú szövetkezetekkel, megjegyezte: ,,Ezeknek a szövetkezeteknek a vezetôi mindig Cohenek és Schwarzok voltak.” Amikor azt kérdezték tôle, hogy ismer-e zsidót, aki az orvosi segédeszközöket termelô gyárban, ahol ô is dolgozott, fizikai munkát végzett, ezt válaszolta: ,,Nem. A zsidók mindig az irodában dolgoztak.”
Egy másik magyar szenvedélyesen rész-letezte, mennyire sírt, amikor egy öreg zsidóval találkozott, mert az hasonlított gyermekkori barátjához, aki sohasem tért vissza a náci deportálásból. De a közelebbi kérdésekre dacosan megjegyezte: ,,Közismert tény, hogy a politika elôterében a zsidók állnak.”
Az amerikai analitikus kérdôen nézett rá és ,,pogromot látott a szemében”, amint életszer_en hangsúlyozta a jelentésében. A férfi megerôsí-tette definícióját: ,,Szívbôl utálom ôket!”
A sors iróniája, hogy a ,,favorizált zsidókra” vonatkozó közfelfogás sokszor nem felelt meg a valóságnak. Szász Béla, aki Rákosi külügymi-nisztériumában a személyzeti ügyeket intézô bizottság tagja volt, így emlékszik: ,,Rákosi kifejezetten azt mondta nekem 1947-ben vagy 1948-ban, hogy ne vegyünk fel zsidókat.”
Azokban a zsidókban, akiket kizártak a kommunisták új társadalmának ezekbôl a privilegizált beosztásaiból, jelentôs védekezési mechanizmus alakult ki. Ösztönösen tudták, hogyan kell úgy evezni, hogy a kellemetlenségeket elkerüljék.
Egy tipikus eset: a magyar fasiszták 1944 novemberében egy harminckétéves ügyvédet munkatáborba vittek. Elvitték a két nôvérét is. Anyjára nem tartottak igényt, mivel életkoránál fogva munkaképtelen volt. Az anya önként csatlakozott lányaihoz és velük együtt halt éhen 1945-ben. Amikor az amerikai csapatok fel-szabadították a mauthauseni tábort, az ügyvéd huszonhat kilós csontváz volt. Visszanyerte egészségét, 180 cm magas, jogi egyetemi hallgató lett és társadalmi osztályának csúcsára jutott. De mihelyt a határ az 1956-os felkelés alatt megnyílt, elhagyta szülôhazáját. Hetven-hároméves apja siratta egyetlen fiát, aki elhagyta, de a fiú úgy nyugtatta meg lelkiismeretét: ,,Több pénzzel segíthetem, ha külföldre megyek.”
Az ôt tanulmányozó amerikai pszichiá-tereket kíváncsivá tette az esete. Amikor megkérdezték tôle: ,,Ôn, mint zsidó, kiket gy_löl jobban, a nácikat, vagy a kommunistákat?”, nem tudott egyértelm_ választ adni.
1957. március 22-én a specialisták egy csoportja bizalmasan megvizsgálta. Az ifjabb Dr. Lawrence E. Hinkle, a kommunista agymosótechnika szakértôje, a Cornell Egyetem orvosi fakultásának társprofesszora a jelentésében ezt írta: ,,Ezzel az emberrel kapcsolatban az egyik legfigyelemreméltôbb dolog számomra az a mód, ahogy kialakította a túlélés technikáját.” Az ügyvédet még a legérzékenyebb témákkal kapcsolatban sem lehetett rávenni, hogy érzelmi tartalommal telített nézetnek adjon kifejezést. ,,Például nemcsak szenvedély nélkül tárgyalta, hogy a németek mit m_veltek a zsidókkal, hanem még azokat az érveket is el tudta mondani, amiket a nácik hoztak fel antiszemitizmusuk mellett, és bizonyos mértékig hihetôen csengett a hangja.”
*A revizionista történészek újabb kutatásai perdöntôen bizonyítják, hogy a zsidók rendkívüli módon felnagyítják háborús veszteségeiket, politikai és anyagi elônyök céljából.
Ezért természetesen a magyarországi zsidóság veszteségeit is szándékosan felnagyítják. A hazai zsidóság veszteségeirôl pontos adatok nincsenek, de a revizionista becslések 30–40 (legfeljebb 50) ezerre teszik a magyarországi zsidóság veszteségeit. (A kiadó megjegyzése.)

Takács János: Gondolatok David Irving muvének fordítása közben

Az 1956-os magyar forradalomról és szabadságharcról rengeteg könyv jelent meg magyar nyelven és különbözô világnyelveken egyaránt. Dávid Irvingnek 1981-ben ,,Uprising” (Felkelés!) cím_ könyve, amely a közelmúltban magyar nyelven is napvilágot látott, mégis egyedülálló az egész 56-os történelmi irodalomban. Mindenekelôtt két vonása teszi rendkívülivé ezt a m_vet.
A legtöbb szerzô a forradalom okait boncolgatván csak a közvetlen elôzményekre megy vissza, általában az SZKP XX. Kongresszusát, vagy legjobb esetben az 1953-as berlini felkelést tekintik a forradalmat elôidézô eseménysorozat kezdetének. Nem így Irving. Könyvében világosan kifejti, hogy a felkelést kiváltó eseménysoro-zat nem a XX. Kongresszussal és nem is 1953-ban kezdôdött, hanem ha iga-zán, mélyrehatóan meg akarjuk érteni, hogy a magyar nép 1956 októberében-novemberében miért fogott fegyvert, és ez a minden központi vezetés nélküli felkelés hogyan válhatott a világtör-ténelem legnagyobb méret_ és jelentôség_ forradalmává, visszamennünk 1944–45-re, a második világháború utolsó szakaszára, amikor a szovjet csapatok Magyarországot elfoglalták. Akkor kezdôdött el az a fájdalmas eseménysorozat, az a rengeteg sérelem, ami végül felkelésben robbant ki.
Ezek a sérelmek egymásra halmo-zódtak. A többszázezer megerôszakolt magyar nôn és a nôk védelméért meggyilkolt mártír Apor püspökön kívül a rablások, fosztogatások sorozata is terhelte a vandál módon viselkedô szovjet katonaság számláját. A harcok befejezése után pedig a terror évei követ-keztek. A kommunistákon kívül a többi párt feloszlatása után az ÁVH terroruralma hallgatást kényszerített az országra. A kommunisták elhallgattattak minden ellenvéleményt. Mindszenty 1948-as bebörtönzésével utolsó nagy ellenfelüktôl is megszabadultak.Ettôl kezdve a lakosság minden rétegét ren-geteg sérelem érte.
A munkásságot, a hatalom állítólagos birtokosát a kegyetlen normarendszer, a parasztságot az erôszakos kollek-tivizálás és beszolgáltatási rendszer, súlytotta a hírhedt padláslesöpréssel párosulva. A nagypolgárság soraiból sokakat kitelepítettek szánalmas primitív körülmények közé a Hortobágyra.
A gazdasági, társadalmi terror így világnézeti, ideológiai terorral párosult, ami elsôsorban vallásüldözésben nyilvánult meg. Az ifjúsággal foglalkozó papokat letartóztatták, a kötelezô hitoktatást megszüntették és azokat a szü-lôket megfenyegették, akik hittanra akarták járatni gyermeküket. Az iskolai okta-tás ateista szellemben folyt.
A fenti, vázlatosan felsorolt ténye-zôk voltak valójában a forradalom kirobbantói.
Irving m_vének másik fô érdeme, hogy a forradalom lefolyásáról egészen más értelmezést adott, mint a kommunistákkal rokonszenvezô történészek. A könyv rámutat, hogy az 1956-os forradalmi eseményekkel kapcsolatba kerülô személyek nem moshatók össze, hanem ezek négy különbözô csoportba sorolhatók.
1. A forradalom hôsei közé azok tartoztak, akik fegyvert fogtak és szembeszálltak az akkori világ legnagyobb katonai hatalmával. Ezek pedig mindenekelôtt a magyar munkások voltak, azok, akiknek a marxizmus-leninizmus értelmében semmiképpen nem lett volna szabad a rendszer ellen fegyvert fogniuk, hiszen e hazug ideológia szerint maga a munkásosztály volt hatalmon. Ám a tények megcáfolták ezt a teóriát. A munkások kezdték a fegyveres harcot, és hozzájuk csatlakoztak az egyetemisták és a legendás hír_ ,,pesti srácok", akik hôsiessé-gükkel méltán érdemelték ki a világ csodálatát.
A munkások, az egyetemisták és a ,,pesti srácok” kommunista rendszer megsemmisítéséért, Magyarország sza-badságáért és függetlenségéért fogtak fegyvert, nem pedig a kommunizmus ,,megreformálásáért, ahogy ezt a magukat ,,szociáldemokratának" hazu-dó mai ,,szocialisták" el akarják hitetni velünk. Ezt bizonyítják egyöntet_ jelszavaik (,,ruszkik haza” ,,többpártrendszert, szabad választásokat", ,,Lengyel-ország utat mutat, kövessük a magyar utat", ,,Bem apó és Kossuth népe, fogjunk össze, kéz a kézbe", stb.) Ezek a jelszavak mind hazafias tartalmúak, nyoma sincs benne a marxista dema-gógiának. Már pedig a hazafias tudat és érzelem, valamint a többpártrendszer, meg a szabad választások gondolata és a kommunizmus szöges ellentétben vannak egymással, egyértelm_en és feltétlenül, kölcsönösen kizárják egy-mást. A ,,reformkommunizmus" kü-lönben is fából vaskarika: a „megreformált" kommunizmus már nem kommunizmus , ahogy a megreformált katolicizmus is új vallást eredményezett a XIV. században: Luther, majd Kálvin vallását.
Hamis okoskodás a fentiekkel szemben a munkástanácsokra hivatkozni, és ezzel bizonyítani akarni a forradalom és szabadságharc ,,reformkommunista" jellegét. Egyrészt a munkástanácsok az oroszok november 4-i bejövetele és a szabadságharcunk leverése után alakultak meg, így nem voltak, nem lehettek hatással magukra a harcokra, másrészt csak a szó: ,,tanács" emlékeztetett a kommunistákra, a tartalom semmiképpen sem, hiszen ezek célja éppen nem a kommunista rendszer reformálása, hanem utolsó, kétségbeesett igyekezet volt a forradalom céljainak legalább részleges átmentésére, azonban – ahogy tudjuk – ez hiú remény volt. A kommunistákkal nem lehet alkudozni, ha hatalmon vannak. A kommunizmus és a kerestény-nemzeti eszme t_z és víz – egyik sem fér össze a másikkal semmilyen formában sem!
Azt is fel szokták hozni ellenbizonyítékul a mai ,,reformszocialisták", hogy a felkelôk nem akarták visszaállítani a Horthy-rendszert. Ez igaz, de ez az érvelés arra a hamis elôfeltevésre alapul, hogy csak két alternatíva létezett: a kommunizmus (és) akár ,,reformált" formában is/és a Horthy-rendszer. Ám tudjuk jól, hogy ezeken kívül számos más rendszer lehetséges és meg is valósult a közelmúlt történelme folyamán. Azért cáfolhatatlan igazság: a forradalom hôsei a kommunista rendszert megszüntetni, megbuktatni és nem megreformálni akarták!
2. Az 56-tal kapcsolatba kerülôk második csoportját a késleltetôk alkotják. Ide tartoznak mindenekelôtt a Petôfi-Kör ,,irodalmárai": Déry Tibor, Háy Gyula, stb. Ezek az emberek ahhoz az ismert elvhez tartották magukat, hogy ,,ha nem tudsz megakadályozni egy folyamatot, amit nem kívánsz, álljál az élére", hogy kifogd a szelet a vitorlából... Ôk is a felkelés élére akartak állni, de csak azért, hogy a felkelôk céljait mérsékeljék, a rendszer szempontjából semlegesítsék, és magát a felkelést mintegy megszelidítsék. Ezt bizonyítják a Petôfi-Kör semmitmondó követelései, amik lényegileg nem voltak többek üres demagógiánál, és ezt bizonyítja Veres Péternek az október 23-án, a Bem-szobornál elmondott beszéde is. Ezek semmilyen reális hatást nem gyakoroltak a felkelésre és általában az eseményekre. Ezek az írók csak önmagukat képviselték, és sem a felkelôk, sem a rendszer urai nem vették ôket komolyan: egyetlen ,,követelé-süket” sem vették figyelembe.
A felkelés leverése után Déry Tibor, Háy Gyula, stb. börtönbe került, de csak azért, mert ,,rossz lóra" (Nagy Imrére) tettek, de Kádárék nem felejtették el, hogy ,,ôk az ô kutyájuk kölykei" – jóval a kiszabott büntetésük lejárta elôtt szabadultak...
3. A harmadik csoportba, a vona-kodók csoprtjába Nagy Imre és az ô kis csoportja tartozott. A ma (idehaza és a nyugaton) elterjedt felfogással szemben cáfolhatatlan tény, hogy Nagy Imre élete végéig hith_ kommunista volt, aki szigorúan kötelezônek tartotta magára nézve a pártfegyelmet. Ezt emberileg meg is lehet érteni: szinte egész életét a kommunista mozgalomban töltötte, majdnem két évtizedig a Szovjetunió-ban élt. Mindössze annyiban különbözött ideológiailag Rákosiéktól, hogy Magyarországon jugoszláv típusú kommunizmust akart, de – feltétlenül kommunizmust! Esze ágában sem volt a rendszert megdönteni. A felkelôk felé minden engedményt vonakodva, elkés-ve és kényszer hatására tett: a gyôri felkelôk vezére, Szigethy Attila ugyanis folyamatosan azzal fenyegetôzött, hogy ha Nagy Imre adott határidôre nem tesz ilyen és ilyen engedményt, többezer fegyveresével Budapestre jön és meg-dönti Nagy Imre kormányát. A legtöbb engedményt Nagy Mikojánnal és Szuszlovval egyztetve tette – kivéve legutolsó lépését: a Varsói Szerzôdés-bôl való kilépést és az ENSZ-hez fordulást. Ez lett a veszte. (Ezt az utolsó lépést, amely által szakított moszkvai megbízóival, azért tette, mert csalódott Andropov szovjet követ ígérgetésében: a szovjet csapatok nem vonultak ki az egész országból, ahogy Andropov ígérte, hanem új csapatok özönlötték el az országot. Nagy Imre egyedüli kivezetô útnak azt látta, hogy szakít Moszkvával, és így ôrzi meg a rendszer lényegét. Nem sikerült. (Nagy Imrét Kádárék (szovjet utasításra) meggyilkolták. Nagy Imre megbecsülést érdemel annyiban, hogy nem ismerte el Kádárt törvényes mi-niszterelnöknek, nem mondott le és bátran vállalta a halált – de mindez nem változtat azon a tényen, hogy nem ô volt a forradalom vezére, és a fô tiszte-letet és megbecsülést a tényleges fegy-vert fogók, vagyis az elsô csoport tagjai érdemlik!
4. Az 56-tal kapcsolatban lévô sze-mélyek negyedik csoportját a forradalom árulói alkotják. Ide tartozik mindenekelôtt Kádár János, Erdei Ferenc, és mindazok, akik 1956. október 23–november 4. között a forradalom támogatójának mutatták magu-kat, de november 4. után aktív szere-pet vállaltak az újabb szovjet támadást követô tömeges megtorlásban.
Nem lehet, nem szabad összemosni a ,,barikád két oldalán” harcolókat, ahogy ezt a mai ,,reformszocialisták" szeretnék. De nem lehet összemosni a második és a harmadik csoportot sem az elsôvel: a késleltetôk és a vonakodók közelebb álltak a negyedik csoporthoz, mint az elsôhöz. A Petôfi-Kör értelmi-ségei és maga Nagy Imre is egyáltalán nem akarták megváltoztatni lényegében a rendszert, hanem azon kisebb-na-gyobb ,,kozmetikai” kiigazításokat akartak, s így valójában nem volt közös céljuk a forradalom fegyveres hôseivel és vértanúival.
David Irving az ,,Uprising" cím_ m_vében a történelmi igazság mellett állt ki: nem volt hajlandó elfogadni bizonyos politikai célok érdekében ,,hivatalosnak" kikiáltott nézeteket, hanem azt írta le, amit az írásos dokumentumok és a tömeges szóbeli interjúk alapján igaznak tartott. Mert az igazság akkor is igazság marad, ha csak egy szem látja. Sôt igazság marad akkor is, ha egyetlen földi szem sem (csupán a mindentudó Isten) látja!
A történelmi igazságra tanít minket David Irving. Az igazságért, a magyar igazságért haltak meg a pesti srácok! A magyar úthoz, a magyar igazsághoz és a magyar élethez kell h_ségeseknek lennünk – mindhalálig!
(Az alábbi kép Irving könyvébôl való.)

Széfeddin Sefket bey: CSÁNGÓORSZÁGBAN, AZ ÔSI MAGYARSÁG NYOMÁN (2.)

III. Szétporló erôk
Román várostól északkeletre, a megyei székhelytôl alig tíz kilóméterre fekszik a Moldova-folyó termékeny síkján Szabófalva, a csángóság ôsi alapítású fészke, mely 6500 lakójával a moldovai csángóság legnépesebb és legnagyobb lakfalujának tekinthetô. A köztudatban úgy ismeretes, mint a legtisztább csángó embertípus, az idegen behatásoktól leginkább megóvott ôsi nyelv, viselet és népszokás ôrzôje. A csángóság mai viszonyait sehol sem lehetne hívebben megfigyelni és meghatározni, mint éppen Szabófalván, ahol hiánytalanul mutatkoznak mindazok a jelenségek, melyet a mai csángó életet hû megvilágításba helyezik. Egy számbeleleg jelentôs, érzelmileg ôsi hagyományaihoz ragaszkodó, önfenntartásáért és csángójellegéért elkeseredett élet-halálharcot folytató, gazdaságilag destruált és tûzzel-vassal románosított község életsíkjából próbálom meg kivetíteni a szomorú valóságot, a mai csángó életsorsot...
A Szereth és Moldova folyók öntözte északmoldvai vidék roppant termékeny, a rajta élô csángóság mégis nincstelen. Átlagban 3–4 hektár földdel rendelkezik egy Szabófalva vidéki csángó gazda, s abból nem képes legszerényebb létszükségleteit sem fedezni. Igen gyakori jelenség, hogy a földjéhez ragaszkodó csángó gazda végsô megoldásképpen potom ellenszolgáltatásért kiadja kis birtokát, s távolabbi vidékek bojár uradalmaiba szegôdik napszámosnak, részes aratónak, hogy valamit hazaküldhessen szükséglátta övéinek. A gazdasági bajok legfôbb okozója a nagy népsûrûség, de különösképpen a tervszerûtlen, kezdetleges gazdálkodási mód. E tekintetben a csángóföldön «ôsi állapotok» uralkodnak. A földmegmunkálás módszerei ezen a tájon nem sokat változtak a betelepülô kun ôsök ideje óta. A modern gazdasági eszközöknek jóformán hírét sem ismerik. Kiváltságos sorsú embernek tekintik azt, aki cséplôgéppel végezteti cséplését, az meg éppen fejedelmi tekintélyt élvez, aki rendelkezik valami gazdasági géppel. A legnagyobb megdöbbenéssel hallottam: olyan eset is elôfordul, hogy az igavonó állat híjján, házanépével kénytelen elvégeztetni a szántást a nincstelen csángó gazda. A szakszerû gazdasági vezetés, gazda-tanfolyamok és szakiskolák hiánya ka-tasztrófális méretûvé emeli a csángóság gazdasági csôdjét s helyzetét még csak súlyosbítja az, hogy az egyébként is nagyfokú gazdasági nyomás alá helyezett Csángóföld teljességgel védtelen a fôvárosi gabona-exportôrök és ügynökök kizsákmányoló szisztémáival szemben.
Ezek a szabadon garázdálkodó kúfárok konjunktúrát csinálnak az adóterhektôl nyomorított, pénztelen zsellérek szükségébôl. Potom pénzeken vásárolják össze az egész évi termést, – tehetik, hiszen semmiféle állami korlátozás vagy árfolyamszabályozás nem gátolja üzelmeiket, – nem egyszer évekre elôremenôen lekötik azt, s a nép az adópénzért utolsó véka gabonáját is kiszolgáltatni kényszerül, noha talán másnap már maga is szükséget lát benne. Az idôk sajátságos szellemére utal az is, hogy a pénzt már adópénznek nevezi a csángóság s joggal, mert a pénz nála csakis az állam iránti kötelezettségek lerovására szolgál; mindennapos életének valutája a tojás és a meszely pálinka. Primitív életfok ez: az ôsi cserekereskedelemnek a csángó életben újra idôszerûvé vált formája; egyetlen lehetôség a létfolytonosság fenntartására.
Elszomorító látni az erôknek ezt szétforgácsolódását, ezt a meddô, de hôsi igyekezetet a napi betevôfalat jegyében, melyrôl illetékes fórumok nem akarnak tudomást venni. Ma már elmondható, hogy a román nép felfedezte a falut s annak romlatlan erôit igyekszik a nemzeti élet szolgálatába állítani, támogatja, egyengeti kibontakozása útját. A többségi parasztság adókönnyítéseket is élvez, szakoktatók és faluszervezôk vándor csapatait, kultúrligák különítményeit fogadja; Munténiában, Olténiában, Besszarábiában, Erdélyben gombamódra szaporodnak a román falvak értékesítô szövetkezetei, egészségvédelmi állomásai, csak éppen a kisebbségek falvait kerülik el a falu munkaapostolai.
A csángó vidéken nem ismerik a gazdasági összefogás eszméit; az a néhány vállalkozó kedvû és faja sorsáért aggódó intellektuel, aki szervezni próbált, kemény leintésben részesült.
A csángó kérdés komoly ismerôinek egyikétôl erre vonatkozóan azt a magyarázatot kaptam, hogy a mai csángóföldi gazdasági presszió, egyáltalán az a tendenciózus destruáló tevékenység, mellyel koldusbotra juttatják az áldatlan sorsú csángókat, a védekezés legelemibb lehetôségeit is elzárva elôlük, program szerint folyik és «a gyomrán keresztül kormányozd a nép érzületét» térítés politikai jelmondat a fanyar igazságát húzza alá. A Csángóföldön tehát gazdasági presszióval próbálják puhítani az ôsi tradíciókhoz ragaszkodó csángókat, majd adóelengedések és államsegélyek kilátásba helyezése révén ezerszámra átterelni a többségi elem oldalára...
Az öntudatos csángó pedig sziklaszilárdan kitart ôsi katolikus hite és ôshazájából hozott nyelve mellett, állati sorsban, nélkülözve is...
De vajon meddig bírja?
Valami csodával határos módon fennmarad-e, avagy gyôz a politikai szállóige fanyar igazsága, és az életösztön fizikai kényszerûségével szemben menthetetlenül alul marad a faji öntudat?...
IV. Így épül vasút a Csángóföldön
Szabófalvának új vasútállomása van, mely hosszú évek vajúdása után, tragikomikus fordulatokban bôvelkedô harcok után jutott tetô alá. A falvakkal sûrûn telehintett Moldova völgye csángó lakosságának régi óhaja volt, hogy a Pascani–Román fôvonalról szárnyvonalat kapjon, melynek révén állandó érintkezést tarthat fenn a nagyobb termény-értékesítô gócokkal. Ez az aránylag kis költséggel megépíthetô szárnyvonal fôként a tavaszi áradási idôszakban vált volna nagyjelentôségûvé, tekintve azt, hogy a lapályos területeken az országutak ilyenkor használhatatlan állapotba kerülnek s a kiépített pályán közlekedô vasút kevésbé van kitéve az idôjárás viszontagságainak.
Ahány kormány uralma elvonult az ország felett, az a választások elôtt minden esetben határozott ígéretet tett az igényükkel sürgetôdzô csángóknak: a kedvezô eredményû választás után megkapjátok a vasutat... Persze, tudnotok kell, hogy melyik listán voksoltok...
A csángóság pedig, külön listát nem indítva, mindenkor híven leszavazott a kormányra és várta a beígért vasutvonalat... Várt, várt egy darabig türelemmel, aztán alázatosan deputációt menesztett a vármegyei prefektus elé:
– Mint jó «canaristák» (parasztpártiak), eleget tettünk honpolgári kötelességünknek, most már rajtatok a sor, hogy azt a kis vasutacskát, amit megigértetek, elkészítsétek nekünk.
A prefektus mosolygott:
– A kormány nem feledkezik meg hûségtekrôl, megkapjátok a vasútat, de lássátok be, hogy sürgôsebb problémák is vannak egyelôre a ti vasutatoknál. Egy kis türelmet, majd ha lenn járok a fôvárosban, személyesen sürgetem meg ezt a dolgot...
Aztán ennyiben is maradtak a dolgok. Befagyott a Moldova folyó, majd újra zöldbe borultak a csángó erdôk, kalász érleltek a verejtékkel nevelt kalászok, az évszakok váltakozó futása egymást követte, egyik kormány a másikat követte, de a vasútból nem lett semmi.
Pedig egy ízben a választások elôtt már a kész vasútépítési tervezetet is leküldötték illetékes helyrôl – választási hangulatcsinálónak...
Újra befagyott a Moldova és vele együtt a vasútépítés ügye is.
Végül is kifogytak a türelembôl a csángók. Nem szavazunk, vagy ha mindenáron szavazni kell, az ellenlistára voksolunk – mondották ki a szentenciát. Errôl az elhatározásukról a legfelsôbb fórumok is tudomást vettek. Maga Manolescu Strunga közlekedési miniszter is hallhatott valamit a csángók kifakadásáról, mert nem sokkal a községi választások elôtt lelátogatott Szabófalvára és ott a népes község apraja-nagyja elôtt kijelentette, hogy húsvétkor már miniszteri szalonkocsiján fog leutazni Szabófalvára és a legények a húsvétkor szokásos tojásösszekoccantó népi játékot az ô jelenlétében mutathatják be az új állomás várótermében. A miniszter beszédére új remény ébredt a csángók soraiban. Húsvétra meg lesz az új állomás... újjongtak a jámbor atyafiak. Esténként a kuckóban arról álmodoztak a csángó legénykék, hogy milyen lehet egy miniszteri szalonkocsi belseje... a szépkiállású csángó lányok elôvették festékeiket és hímezni, ékíteni kezdték a tojásokat, amiket majd az elôkelô vendég jelenlétében fognak összekoccintani a vetélkedô legények... egyszóval, mindenki vakon bizakodott a régóta vajúdó dolgának végsô rendezésében.
Húsvét tájára voltak kitûzve a választások, de még egy héttel a nevezetes dátum elôtt semmi mozgolódás sem volt a «vasúti fronton». – Nem szavazunk, ha nem lesz vasút – újították meg a fogadást a csángók s mintha ettôl a nyomatékos kijelentéstôl komolyan megijedtek volna az illetékesek... másnap a határról érkezô emberek lélekszakadva újságolták, hogy épül a vasút, munkások alapozzák már a pályát, talpfákat hordanak, árkolnak, cementet kavarnak. A falu kitódult a csodára. A híresztelés igaznak bizonyult. Néhány munkás egy tudálékosan fontoskodó mérnök-kinézésû ember parancsai szerint méricskélt, ásott, talpfákat fektetett.
Igaz, hogy húsvétig alig pár nap van még, de hát egy miniszter akkora nagy úr, hogy az ô akaratából pár nap alatt is elkészülhet a vaspálya, – okoskodtak a jámbor csángók, akik aztán nagy lelekesedéssel le is szavaztak a liberális listára.
A szavazást követô napon váratlan fordulat következett be. A pályaépítô munkások s a tudálékos úr, minha a föld rejtelmes mélye nyelte vón el ôket, eltüntek. A talpfákat ismeretlenek szétlopkodták tüzelônek, az árkokat feldúlták s a bíztatóan épülô pálya romjain csak egy kicsorbult, rozsdás ásót hagytak. Az egész vasútépítés kortestrükknek bizonyult. Egy vállalkozószellemû pártférfiú néhány munkást fogadott fel, s párszáz lejen «anyagot» szerzett be s színlelt vasútépítést kezdeményezett a bizonytalan sorsú voksok biztosítása érdekében. Az ismeretlen leleményes «vállalkozót» halálrakeresték a rászedett csángók, de hasztalan. Sôt utóbb olyan hírek érkeztek, hogy a zseniális trükkért jutalmat kapott a kormánytól...
Az elsô felháborodás után gondolkozni kezdtek a fortélyosabb atya-fiak s hasonlóan szellemes revánsról gondoskodtak. Egy kis szabófalvi házban heteken át hajnalig égett a lámpa s néhény fiatal legény árkuspapirokat körmölt tele, hogy aztán hajnalban kimenjenek a mezôre az éjjel készült mûbôl fôpróbát tartani. A nagy készülôdés eredménye egy gú-nyolódó hangú politikai szindarab lett, melyet falusi mûkedvelôk aztán be is mutattak óriási hahotás siker mellett.
A darab, mondanunk sem kell, arról szólt, hogy hogyan épül vasút a Csángóföldön. A fôszereplôk között igen elôkelô személyiségek szolgálták a közderût, vasúti bakterek és szálhámos «párt-mérnökök» pórias statisztériával környezve. Azonban a fôszerep egy talpfának jutott a darabban, mely egyben a darab csattanóját is szolgáltatta, mint a jóvátét igazságos eszköze, olykép, hogy a háromfelvonásos életkép végén szilánkokra hasogatódott, politikai jelszavak hangos kiáltása közben, – a fôszereplôk éghez közelebb álló testrészén. A darabban a beígért szalonkocsit egy öreg terûs szekér helyettesítette... A hatósági üldöztetés miatt a kedélyes auktorok megoldották a kerekeket és turnéra indultak a Moldova menti falvakba, ahol érthetôen zajos sikert arattak elôadásaikkal. A kis csapat híre Bukarestig is eljutott, ahol azonnal elfogatási parancsot menesztettek a trupp után, mely akkor már az egész Moldova mentén felalarmírozta. A színészeket lefogták, tekintélyrombolás címén zár alá helyezték valamennyiôjüket, azonban az okozott erkölcsi kár ezzel nem térült volna meg; a humor jótékony pávatollal megcsiklandozott csángó lélek elôtt nullára redukálódott az állami szervek tekintélye... így hát tenni kellett valamit... mégpedig azonnal... mert már igen közeledtek az új választások.
A Román városában zár alá helyezett auktorok a hazautat falujukba már vasúton tették meg, azzal a kebelfeszítô jóérzéssel, hogy nem ültek hiába...

Geönczeöl Gyula: Katasztrofális földtörvény a Felvidéken

NYILATKOZAT
A pozsonyi törvényhozás 2003. október 24-én törvényt fogadott el, amely a kárpótlással és a benesi korszakban a magya-roktól és németektôl elkobzott földvagyonnal rendelkezik.
A törvényrôl igen keveset olvashatunk a sajtóban, ugyanakkor tudni kell, hogy cs-akis azok igényelhetik vissza földjeiket, akiktôl azt az állam 1948 februárja, tehát a kommunista hatalomátvétel után vette el.
Mivel a magyaroktól és németektôl a vagyonokat 1945 és 1948 között kobozták el, a törvény diszkriminatív módon intéz-kedett. Hiszen a magyaroktól és németektôl elvett vagyonokat 1948-at megelôzôen kizárólag szláv telepeseknek adtak át. A most elfogadott törvény tehát az elkobzott földeket a szláv telepeseknek biztosítja és ezáltal a színmagyar övezetekben szláv birtokrendszer létrehozásán fáradozik, ami kimeríti az etnikai tisztogatás problémáját.
A most elfogadott törvény például nem vette figyelembe:
1. Azokat a Szlovák Legfelsôbb Bíróság által hozott ítéleteket sem, amelyek kárpótlási kérdésekben már a magyarok javára születtek.
2. A törvény nem orvosolja a benesi korszak törvénytelenségeit, ráadásul újabb sérelmek elkövetését teszi lehetôvé.
Ami pedig példátlan a maga nevében az pedig az, hogy:
3. Elrendeli, hogy azokat a földeket, amelyek iránt a most meghozott törvény alapján igény nem jelentkezik, kerüljenek az önkormányzatok felügyelete alá, tulajdonába. Ugyanis a földeknek megvannak a telekkönyvek adatai szerint az eredeti ma-gyar tulajdonosai és ehhez a kérdéshez, tehát a telekkönyvekhez, még a legsötétebb kommunista idôkben sem nyúltak hozzá.
Most azonban az új törvény fölrúgva a sok évszázad alatt kialakult rendet, arról intézkedett, hogy átlépve a telekkönyveket, a földvagyont kótyavetyére az önkormányzatoknak adja át.
A Magyar Koalíció Pártja nyugati, tehát francia és német nyomásra, illetve a mindent letaroló anyaországi igyekezet alapján, hogy Magyarországot felvegyék az Európa Unióba, belekényszerítették a szlovák kormányba. A legutóbbi koalíciós szerzôdés szerint a MKP megígérte, hogy nem nyitja meg a benesi törvények kérdését, amihez eleve nem volt joga. Megígérték azonban a magyar egyetem engedélyezését, amit húztak, halasztottak.
Arról azonban szó sem volt a koalíciós szerzôdésben, hogy a magyar egyetem engedélyezéséért cserében a MKP átengedi a magyaroktól elvett vagyonok rende-zésének kérdését és olyan földtörvény létrehozásában vesz részt, amely a magyarok földjeit átengedi a benesi korszak szláv te-lepeseinek. Mintegy 500 ezer hektár termô-föld feletti ellenôrzést a magyar települések körzetében szláv telepeseknek.
Látva a veszélyt, mint az MVSZ SZOT elnöke, 2003. augusztus 28-án levélben tiltakoztam Simon Zsolt földmûvelési mi-niszternél a készülô törvénytervezet miatt, a levelet pedig másolatban megküldtem minden MKP parlamenti képviselônek és a sajtónak. Választ sehonnan sem kaptam. Egyedül elképedt polgármesterektôl hallottam véleményeket, akik meg voltak ré-mülve azért, mert falvanként több ezer hektár terület elvesztését látták megvalósulni akkor, amikor a magyar vidéken a munkanélküliség eléri az 50%-ot és a termôföld fontos termelôeszköznek számit. Volt olyan polgármester is, aki az MKP vezetéséhez közel áll és azt mondta, hogy a magyarság ,,legitim” képviselôi éspedig a legfelsôbb vezetés egyenesen az ,,ôrültek” gyülekezete, amely nincs tisztában azzal, hogy a felvidéki magyarság alapvetô létérdeke ellen milyen merényletet követnek el ezzel a törvényjavaslattal.
Természetesen nincs minden veszve. A felvidéki magyarságnak megvannak a szövetségesei a jelenlegi Európában és nekik is érdekük a benesi korszak vagyoni kérdéseinek rendezése. Velük kapcsolatban állunk. Azt azonban a felvidéki magyarság nem engedheti meg magának, hogy olyan képviselete legyen, mint az MKP.
Ezért arra kérek mindenkit, hogy a jövôben azokat a magyarokat támogassuk, akik minden egyéb szempontot mellôzve a magyar lakosság érdekeit képviselik. Ne fecséreljük el lehetôségeinket és a jövôben a Magyar Koalíció Pártját sem anyagiakkal, sem erkölcsileg és fôleg szavazataival ne támogassuk. Csak akkor van kiút ebbôl a helyzetbôl, ha a jelenlegi MKP vezetéstôl megszabadulunk és a szóban forgó törvényt amilyen gyorsan csak lehet oda juttatjuk el, ahová való: A történelem szemeteskosarába, azokkal együtt, akik kitalálták. Ehhez kérem segítségüket.
Geônczeöl Gyula
A Magyarok Világszövetsége
Szlovákiai Országos Tanácsának elnöke
Léva, 2003. október 25.