Siklósi
András
(A HunHír.Hu munkatársa)
Egyházról, hitről,
magyarságról -
a Katolikus Püspöki
Konferencia körlevele
kapcsán
A címben jelzett és a
hozzájuk kapcsolódó témák
nagyrészt ma is
"kibeszéletlenek" közéletünkben,
ezért érthető, hogy sokakat
foglalkoztatnak ma is az efféle
gondolatok. 2009. szept. 20-án
(vasárnap) valamennyi hazai
katolikus templomban felolvasták
a "Magyar" Katolikus Püspöki
Konferencia enyhén
"inkvizíció-szagú" körlevelét,
melynek hatására éles (gyakran
személyeskedő) viták bontakoztak
ki egyes internetes fórumokon.
Ezért talán nem fölösleges, ha
magam is közreadom bíráló
publicisztikámat, amelyben
világosan tükröződik
élettapasztalataim és
olvasmányélményeim alapján
leszűrt álláspontom.
Elöljáróban csupán annyit,
hogy a meglehetősen homályos
(kevés konkrétumot és
magyarázatot tartalmazó)
körlevél bizony egyáltalán nem
nyerte meg a tetszésemet, sőt
alig van elfogadható eleme,
ugyanakkor rendkívül káros és
romboló a hazafiúi érzés, a
történelmi nemzettudat s a
magyar megmaradás szempontjából.
Úgy is mondhatnám, szándékosan
arra törekszik, hogy az utolsó
kapaszkodót, vezérlő iránytűt is
kicsavarja a hívek, ill. tágabb
értelemben az egész magyarság
kezéből. Hatása tehát megosztó,
elbizonytalanító, s ahelyett,
hogy az eredeti (hamisítatlan)
jézusi út követésére buzdítana,
valamint az egészséges
nacionalista összetartásra és
önvédelemre szólítaná fajtánkat,
tulajdonképpen (burkoltan) a
létünket aláaknázó
globalizációt, az embertelen
(sátáni?) cionizmust és
neoliberalizmust szolgálja.
Amennyire elfajult az utóbbi
évtizedekben az egyház (nemcsak
a katolikus, hanem a
protestánsok is!),
tulajdonképpen nem meglepő, hogy
most is csak ennyire tellett
tőlük. Deklarált céljuk a "hit
tisztaságának védelme",
ugyanakkor jottányit sem
törődnek azzal, hogy itt egy
pusztulása küszöbén vergődő
nemzet vár érdemi eligazításra,
nem csupán a hit kérdéseiben,
hanem az élet összes területén.
Az a Püspöki Kar (mely jelentős
részben szemita származású, s
amely magát átvilágítani nem
engedte, bűneit, devianciáit be
nem vallotta, a magyarság iránti
elkötelezettsége pedig
minimális), amelyik soha nem
nyilatkozott meg markánsan sem a
zsidó térfoglalás, sem a
cigánybűnözés, sem a destruktív
szekták tobzódása, sem az állami
korrupció, sem a keresztények
gyalázása, sem a határon túli
véreink ellehetetlenítése, sem a
végzetes népességfogyás és
szervezett magyarirtás ellen,
hanem inkább az álszent
megbocsátásról s a (nem
helyénvaló!) szeretetről,
megértésről, türelmes
toleranciáról papolt, most
hirtelen szükségét érezte, hogy
az általános nemzeti ébredésbe
belerondítva, alig álcázva
kipécézze a legelszántabb,
radikális erőket, s a nem
vakhitű, igazságkereső
keresztényeket. Eléggé
elszomorító magatartás ez,
egyáltalán nem méltó a klérus
vezetőihez, de vigasztaljon
bennünket az a tudat, hogy Isten
előtt majd nekik is éppúgy el
kell számolniuk viselkedésükről
és eszméikről, mint bármely
földi halandónak. Mielőtt a
körlevél szövegének
boncolgatásához fognék, ennek
ürügyén szeretnék néhány
fundamentális gondolatot
megosztani az olvasókkal, amik
nélkülözhetetlenek hitünk
szempontjából. (Igyekszem "finom
és nőies" lenni, azonban nem
kívánok megkerülni vagy
eltitkolni semmit.)
Jézus Krisztus,
a teremtő Atyaisten
egyszülött Fia, aki egyszerre
volt Ember és Isten, aki nem
azért jött közénk, hogy
megváltson bennünket bűneinktől,
hanem hogy életével és halálával
mindnyájunknak megmutassa az
üdvösséghez vezető utat.
Csodálatos, követhető, ám
megismételhetetlen példája Ő
valamennyi igaz kereszténynek, s
egyetemessége felől nézve
tulajdonképpen mellékes szempont
a fizikai származása, faji
eredete. Viszont éppen azért,
mert nála tisztább, bűntelenebb
ember nem járt még a Földön, nem
hihetjük el azokat a
hazugságokat, csúsztatásokat,
amelyeket évszázadok óta
terjesztenek zsidó voltáról. A
Szentírás szerint a
Szentlélek által fogant,
Szűz Máriától (az
Istenanyától) született (ez
alapdogma, aki ezt elveti, az
nem lehet katolikus, sem egyéb
keresztény), tehát lényegtelen,
hogy ki volt a nevelő apja.
Szent József
egyébként valószínűleg maga sem
volt zsidó (a kétkezi
ácsmesterség akkoriban se volt
népszerű foglalkozás Dávid
utódai között!), azonban ennek
nincs nagyobb jelentősége, ezért
fölösleges mélyebben firtatni.
Sokkal fontosabb, hogy
édesanyja, Mária, milyen
nációhoz tartozott. Galilea a
nem-zsidók (vagy gojok) földje,
ahol szabirok, arámiak
(arameusok), filiszteusok
(jászok?), pártusok, másképpen
szkíta magyarok éltek (s ahonnan
semmi jó sem eredhet az
izraeliták szerint); majd a
szemiták (zsidók) később
meghódították ezeket a
területeket, s kötelezően
bevezették a judaista vallást.
Ezért kényszerűségből Jézus
családja is eljárt a
zsinagógákba, betartotta a
vonatkozó törvényeket és
tanításokat, érintkezett a
farizeusokkal, körülmetélkedett,
azonban ez távolról sem
bizonyítja zsidó származásukat.
A
történelmi-régészeti-nyelvészeti-vallástörténeti
stb. kutatások (lásd
Badiny Jós Ferenc, Zajti Ferenc,
Endrey Antal, Pesti József,
Bulányi György stb.)
számtalanszor igazolták Mária és
Krisztus Urunk magyari (a
magyarok rokonnépeiből való)
születését, ezért joggal
mondhatjuk azt is, hogy a ma élő
nemzetek közül Isten igazi
választottja a magyar, nem pedig
a zsidó (mely a
Sátán=Jahve kegyeltje
inkább!). Ha valakit mindez nem
győzne meg, akkor támaszkodjunk
a hivatalos zsidó forrásokra
(pl. a Talmud, Shulchan Aruch),
s az igénytelenebb (ocsmányabb!)
gúnyiratokra, melyekben Jézust
fattyúnak, vadházasságban
élőnek, anyját pedig ringyónak
bélyegzik, és sehol, semmikor
nem ismerik el őket közülük
valónak (hát ők csak tudják!).
Az Istenfiú barbár keresztre
feszítése is közvetett
nyomjelzés, hiszen ezt a
kivégzési módot Mózes
ivadékai sohasem alkalmazták
fajtestvéreikkel szemben.
Elmondhatjuk tehát, hogy
Jézusnak annyi köze volt a
zsidókhoz, hogy ők ölték
(ölették) meg, s föltámadása
után is szüntelenül becsmérlik,
gyalázzák.
Jézus közismert
tanítványai, az apostolok (akik
az áruló Júdás
kivételével szintén nem voltak
zsidók!) elindultak a népek
közé, pl. a szkíták, hunmagyarok
földjére is, és mindenütt
eredményesen térítettek. Ezért a
hunok (pl. Atilla)
s a magyarok (pl. Árpád)
már jóval a Saul-féle
római judeo-krisztianizmus
elterjedése előtt zömmel
katolikussá váltak, noha
megőrizték az ennél ősibb
szakrális és szerves természeti
kapcsolataikat is (táltosaik és
máguspapjaik irányításával);
hiszen a magyari őshit
egyáltalán nem állt ellentétben
Jézus igehirdetéseivel s az
általa alapított
szeretet-vallással, bármit is
pusmognak róla az idegenszívű
főpapok. Úgy is fogalmazhatnék,
hogy a magyaros vonásokkal bőven
átitatott, a szentéletű Jézust
követő szkíta (részben
manicheus) kereszténység helyett
István király a
rabbinikus zsidó-kereszténység
fölvételét erőszakolta ránk
tűzzel-vassal (melynek igen
kevés köze van az eredeti
krisztusi Egyházhoz, s végső
soron egy elfajult hebraizáló
szektának tekinthető). Nem
véletlen, hogy a magyar
uralkodók (az Árpád-háziak
és az Anjouk is)
sokáig őrizték apostoli
királyságunk Vatikántól
(pontosabban Rómától) való
függetlenségét, s csupán a
gyilkos Habsburgok
fennhatósága alatt tagozódtunk
be a pápaság intézményébe, azaz
függetlenségünk, önállóságunk
föladásával az "egy akol, egy
pásztor" ragadós mocsarába.
Sajnos ma már az egyház
részlegesen sem teljesíti kettős
történelmi küldetését: a kereszt
és a kard fölmutatását, vagyis a
lélekmentés (az igaz hit és
erkölcs oktatása, az üdvözítő
jézusi út megvilágítása) s
főként a nemzetmentés (a bűnök
és embertelenségek elítélése, a
folytonos önvédelmi küzdelemre
való biztatás, a megtartó
öntudat és hagyományaink,
kultúránk ápolása stb.) együttes
gyakorlását. Ennél fogva sürgős
(ön)tisztulásra, reformálásra
szorul, s persze azért is, mert
igen lazán, felszínesen követi
csak Krisztust. Azonban nem
szabad azt sem elfelejtenünk,
hogy belőlünk, általunk is épül
az egyház teste, nem csupán a
papságot tömöríti egybe, tehát
rajtunk is múlik, hogy olyanná
formáljuk, ami nemzetünk
többségének vonzó és üdvös. Ha a
politikában igaz, hogy minden
népnek olyan kormánya (vezetése)
van, amilyet megérdemel, vagy
amilyet kiharcol magának, akkor
ez egyházi síkon is fönnáll.
Miért tudták például a lengyelek
elzavarni besúgó püspökeiket, s
mi miért tűrjük el valamennyit,
ill. miért engedjük, hogy egymás
után két kikeresztelkedett
zsidót (Paskai Lászlót,
majd Erdő Pétert)
nevezzenek ki esztergomi
érsek-prímássá? Mindezektől
függetlenül nem helyeslem, hogy
ismét államvallássá tegyük sok
évezredes őshitünket a
kereszténységgel szemben (mert
semmi sem hiányzik most kevésbé,
mint egy újabb megosztottság,
vagy egy ellenkező előjelű
anti-szentistváni térítés); azt
azonban szívvel-lélekkel
támogatom, hogy a
kereszténységet (a katolicizmust
meg a protestantizmust is) végre
"körülmetéljük" judaista
vadhajtásaitól, s minél
teljesebben magyarrá
asszimiláljuk, s persze a lehető
legvékonyabb köldökzsinóron
függjünk a Vatikántól. A
globalizmus semmilyen ágon
(politika, gazdaság, kultúra,
hitélet stb..) sem segíti
önazonosságunk megőrzését, az
pedig végképp kárhozatos jövőkép
számunkra, ha vallási téren is
egy cionista fertőben
dagonyázunk.
Tekintsük át immár a
körlevél néhány passzusát, s
vizsgáljuk meg, vajon
tarthatók-e a bennük kifejtett
nézetek. Az élvhajhászást, a
hedonizmust, az elvilágiasodást
(szekularizáció), az
okkultizmust, a bálványimádást,
a liberalizmust, a relativizmust
(istenképek és életelvek
összemosása), a halál kultúráját
(az önpusztító életvitelt), a
szélsőségeket és a sovinizmust
joggal ítélik el. Azonban az
egészséges nacionalizmust mi
kifejezetten pártoljuk, sőt a
"rasszizmust" és
"antiszemitizmust" is, hiszen
ezek csupán ránk aggatott sunyi
rágalmak, amennyiben
magyarságunk megvallását, haza-
és nemzetszeretetünket
mocskolják velük, ill. a saját
magyargyűlöletüket tompítják
általuk külső-belső
ellenségeink. "Újpogányság"
alatt hitetlenséget,
istentagadást, egyfajta
"eretnekséget" (kételkedést,
vallási tévelygést) is
érthetünk; a püspök atyák
azonban alighanem ide sorolják
azt is, ha valaki a kiüresedett
hittételeket és az
elgépiesedett, ótestamentumi
zsákutcákba terelt liturgiát
magyaros tartalommal (ha úgy
tetszik: "ősmagyar
szinkretizmussal") kívánja
megtölteni. Komoly bajok vannak
azzal a keresztény felekezettel
(történelmi egyházzal), melynek
főpapsága megveti önnön népét, s
annak sok tízezer éves
történelmét mindössze 1000 évre
degradálja (a többit
"tudománytalan halandzsának",
mesének tartja), egyébként pedig
egész (nem finnugor!)
kultúráját, anyanyelvét,
rovásírását, ősi
hagyományvilágát, sajátos
arculatát lényegében elutasítja.
Emellett az élet kihívásaira,
égető problémáink tömkelegére
semmilyen megoldást sem kínál, s
még arra sem képes, hogy a
híveket valódi közösséggé
formálja. Bizony mondom, azonnal
mehetünk zabot hegyezni, ha
egyházunknak csak "a hit
tisztaságának megvédése" számít.
(Ugyan miféle tisztaságról
trombitálhatunk az általános
romlás és magyarirtás közepén?)
Kit érdekel, hogy egyáltalán
katolikusok maradunk-e még, ha
emberi, magyari és
kárpát-medencei mivoltunkban
rövidesen megsemmisülünk. (Nem
viccelek, inkább legyünk
muzulmánok, vagy bármik, ha csak
ezzel menthetjük meg magunkat!
Ma már a felekezetünkért,
vallási eszményeinkért
fölösleges luxus máglyára menni,
avagy belháborúkba keveredni, de
a magyarságért ugyanezeket az
áldozatokat bármikor vállalnunk
kell!) Szépen hangzik az is,
hogy "a katolikus igazság
nemzetek feletti", azonban nem
más ez, mint a legtöményebb
globalizmus; de hát mi mást is
várhatnánk egy deklaráltan
("kinyilatkoztatottan"?)
"egyetemes, zsidó-keresztény"
vallástól, mint a héber
világuralmi tervek
szellemi-lelki megalapozását.
Egyházi körökből aligha
kapok elismerő szavakat a fenti
fejtegetésekért, ám ennél
fontosabb, hogy ama utolsó
napon, az ítélő Isten színe
előtt ne kelljen szégyenkeznem,
mert hallgattam akkor, amikor
kiáltani kellett. Röstelljék
magukat azok, akik efféle
vérszegény s óvatoskodó
irományokat bocsátanak ki, egyéb
halaszthatatlan teendőik
elvégzése helyett. S ha már itt
tartunk, lenne egy megfontolandó
javaslatom. Egyházunk,
hitéletünk megtisztulását
kezdhetnénk például azzal, hogy
a teljes elöljáróság kollektíve
lemondana, s a továbbiakban
egyszerű plébánosként dolgozna
egyházmegyéjében. E magas
tisztségekbe olyan főméltóságok
kinevezését támogatnánk, akik
abszolút feddhetetlenek, magyar
származásúak (legalább annyira,
mint Jézus!), s nem a vatikáni,
ill. a nemzetközi (világi) zsidó
maffia érdekeit, elvárásait
szolgálják, hanem utolsó
leheletükig kiállnak Isten ügye
és a magyarság mellett, mint
tették azt Szent László,
Boldog Özséb, Temesvári Pelbárt,
Kapisztrán János, Fráter György,
Pázmány Péter, Prohászka
Ottokár, Boldog Apor Vilmos,
Mindszenty József, Márton Áron,
Árva Vince és még sokan
mások. Mellesleg a zsidóság és a
kereszténység egymásnak
engesztelhetetlen ellenfelei,
ideológiailag pedig semmi közük
egymáshoz (összekeverésük a
legdurvább szinkretizmus!), de
ezt már XXIII. János
pápa is kifejtette a II.
Vatikáni Zsinat megnyitóján
(valószínűleg ezért tették el
hamarosan láb alól), majd
I. János Pál is
megcélozta a Római Katolikus
Egyház "zsidótlanítását" (egy
hónapon belül meg is mérgezték
"jóakarói"). De a mi számunkra
ennél húsbavágóbb, hogy miként
alakul a magyar egyház sorsa, s
bizony a saját portánkon is
bőven akad söprögetnivaló, csak
legyen, aki végre megfogja a
söprűt!
A Magyarok Istene
("derék" püspökeink szerint ez
önmagában is elvetendő
eretnekség!) és Boldogasszony
Anyánk áldjon meg minden
becsületes keresztényt, és
segítse a ragadozó fenevadak
prédájául vetett nemzetünket
abban, hogy évezredek múlva is
híven dicsérhesse az Ő szent
nevüket, ahogy a kezdetektől
fogva mindig is tette.
|
|
|