|
Megjegyzések a „Magyarország története”
sorozat
nyitó köteteihez
Az elmúlt hetekben feltűnően gyakran találkozhattunk a
Kossuth Könyvkiadó és a Metropol Könyvtár reklám szövegeivel
mind a televízióban, mind a Magyar Rádióban, mind a
folyóiratokban, hirdetvén: rendkívüli históriai esemény
részesei lehetünk, mivel 24 kötetben megjelenik Magyarország
története Romsics Ignác főszerkesztésében, a hazai – úgymond
- „legnevesebb történészek” tollából. Ügyes fogással a nyitó
kötetet 495 Ft-os ún. bevezető áron adták, adják, mégpedig
nem a könyvesbolti hálózatokban (ahol valóban megdöbbentően
túlzó 50-60 %-os terjesztői díjat kérnek!), hanem az
újságárusoknál. Viszik is tömegesen az „Őstörténet és
honfoglalás” c. kötetet, amelynek szerzője Fodor István, az
ún. finnugor irányzat egyik legmegrögzöttebb, ortodox
képviselője.
A 104 oldalas A/4-es formátumú kötet, s természetesen a
hozzá kapcsolódó tv-műsor is, úgy tárgyalja őstörténetünket,
mintha az elmúlt évtizedekben a történettudományban a
legcsekélyebb változások sem következtek volna be, mintha a
finnugornak nevezett rokonság 2009-ben is kőkemény igazság
volna. „Természetesen a /finnugor/ nyelvcsaládhoz tartozunk
mi magyarok is.” – írja a szerző. A kiválasztott képek közül
nyolc, beleértve a teljes tükörbe helyezett nyitó képet is,
a rénszarvas vadász osztyákokat mutatja, akikhez sem
embertanilag, sem genetikailag, sem néptörténetileg az
égvilágon semmi közünk sincs! Nyelvük valóban rokonságot
mutat a magyar nyelvvel, ez a rokonság azonban nem úgy jött
létre, ahogyan belénk sulykolni igyekeznek. Fodor István
módszertanilag is ugyanazt az utat járja ma is, mint amit
25-30 évvel ezelőtt járt, vagyis perdöntőnek nevezi a
visszafelé következtetést, azaz a retrospektív módszert,
amely szerint a XIX-XX. századi vogul és osztyák
népművészetben fennmaradt motívumok visszavezethetők (!) a
régészeti korokba, azaz öt-hat ezer évvel ezelőtti időkbe.
Mivel az obi ugorok a XIX. században (!) az ősi
sziklarajzokhoz hasonló tetoválásokat is használtak, ezek
„kétségbevonhatatlan bizonyítékai annak, hogy a
sziklarajzokat több ezer évvel korábban (!) finnugorok
készítették”. Ez a megdöbbentően primitív és abszurd
eljárás, véli és állítja a szerző, teljesen tudományos és
elfogadható, ellenben a nemzeti hagyományaink és krónikáink
szkíta-hun rokonságtudata tudománytalan, dilettáns
megközelítés. Nincs is említés róla az egész kötetben!
Szabad úgy magyar őstörténetet írni, hogy a szkítákról és a
szarmatákról csak annyit közölnek, hogy iráni nyelvűek
voltak, tehát semmi közünk sincs hozzájuk, a hunokat pedig
egyetlen szóval sem említik meg?!
A 14-35. oldalakon 45 esetben szerepel a „feltehetően”,
„talán”, „valószínűleg”, „vélhetően”, „megegyezés szerint”,
„sejthetően”, „minden bizonnyal” kifejezés, amely jelzi a
teljes bizonytalanságot, a feltevések megalapozatlanságát.
De miért nem tárgyalja a legfrissebb feldolgozás a genetikai
vizsgálatok eredményeit, amelyek egyértelműen kimutatták,
hogy a magyarság nincs rokonságban az ún. finnugor népekkel,
miért nem tárgyalja a finn régészek legújabb kutatásainak
összegzését, amelyek elutasítják az uráli és a finnugor
időszak és a közös őshaza feltételezését? Miért nem adja
rövid összefoglalását a korszerű nyelvészeti vizsgálatoknak,
amelyek kimutatták, hogy az obi ugor nyelveknek a magyar
nyelvhez kötődő kapcsolatai roppant szerények és csekélyek,
az ún. uráli korra rekonstruált etimológiák száma mindössze
284 (ebből 148 bizonytalan), a finnugor etimológiák száma
419 (ebből 207 bizonytalan), az ugor etimológiák száma pedig
csak 105 (s ebből 52 bizonytalan)! A szerény mértékű
nyelvrokonságnak a legvalószínűbb oka nem az ősi rokonság,
hanem a közös kapcsolatok, érintkezések hatása, amely
kialakított egy közlekedő nyelvet.
A szerző is érzi a feloldhatatlan, súlyos ellentmondást a
felfestett őstörténet és a magyarság későbbi története
között, ezért a második fejezettől – noha megmarad a
hivatalos változat hirdetése mellett - igyekszik elhitetni,
hogy a magyarokat mind Magna Hungáriában, mind Kazáriában,
mind Etelközben annyi „külső hatás” érte, hogy – bár az
örökös vándorlás miatt az ekhós szekér maradt a haza
számukra – mégis nagy változáson mentek keresztül. A „zord
északi vidékekre kényszerült rokonaink” műveltsége
degradálódott, az „előmagyarok” azonban, valamilyen csoda
folytán, nem kényszerültek a tajgára és a tundrára, nem
lettek rénszarvastenyésztők és medve-tisztelők, hanem lovas
néppé váltak.
Nyilvánvalóan súlyosan torz és hamis ez az őstörténeti kép!
A magyar etnikum és a nyelv nem 1500 évvel ezelőtt jött
létre, s nem a nagyállattartásra való áttérés okozta az
ősmagyar etnikum kialakulását.
Tárgyilagos kutató számára felfoghatatlan ez a makacs
ragaszkodás az ósdi finnugor őstörténeti elmélethez. Nem
érti, miért tudománytalan minden más megközelítés? A józanul
gondolkodó ember azt sem érti, miért ez az elvakult indulat
a magyar ősmúlt tárgyalása kapcsán?
A 38. oldaltól a képek is azt mutatják, hogy egy egyedi és
magas színvonalú kultúrával rendelkező nép emlékei alkotják
múltunk hagyatékát, amelyben nyoma sincs rénszarvas-, medve-
vagy lúdkultusznak, nyoma sincs a primitív szibériai
sámánizmusnak, nyoma sincs a vogulok és osztyákok igen
szerény emlékanyagának, akik még a XVII-XVIII. században is
egyszerű botíjakkal, falándzsákkal, kőkésekkel és hegyes
botokkal voltak felszerelve, s csak ólmot tudtak önteni. Az
archeológia megcsúfolása, hogy magasan fejlett neolitikus,
réz- és bronzkori kultúrákat sorolnak ún. finnugor népekhez,
pusztán azon az alapon, hogy manapság és a közelmúltban (!)
ezeken a területeken finn típusú nyelveket beszélő
néptöredékek is laktak, illetve laknak. Sőt, olyan
„csúsztatásoktól” sem rettennek vissza, hogy 40 ezer évvel
ezelőtti őskőkori kultúrákat „zürjénföldinek” mond a szerző,
valamint 10 ezer évvel ezelőtti településformákat XIX.
századi osztyák sátrakkal hasonlítgat össze.
Az államalkotó, meghatározó európai hatalomként működő
magyarság őstörténeti múltja biztonságosan, állítják a
hivatalosan elismert történészek, csak a Kr.sz. utáni IX.
század elejéig követhető visszafelé, (zárójelben jegyezzük
meg: a szerző az i.e. jelzést használja a Kr.sz. előtt és
után helyett !), feltételesen talán az V. század is szóba
hozható, de a magyar népet nagy múltú, ősi népnek
semmiképpen sem szabad nevezni. Ez ugyanis tudománytalan
dilettantizmus, a finnugornak nevezett töredék népek
esetében azonban ez kőkemény tudomány.
A „Magyarország története” sorozat első kötete semmi újat,
semmi többletet nem ad, ellenben minden elfogulatlan olvasó
meggyőződhet újra és újra a mai hivatalos történészek hamis
kettős mércéjéről.
Vajon a sorozat többi kötete is hasonló szellemben készül?
Legyenek óvatosak!
A sorozat második kötete „Az államalapítás” címet viseli,
szerzője a pécsi Font Márta, s ez már eleve garancia arra,
hogy az elmúlt hatvan esztendő alatt kialakított „hivatalos
történeti képet” festi fel a kötet összeállítója.
A csábos és vevőcsalogató 495 Ft után ez a könyv már 1590
forintba kerül, de bizony nem éri meg az árát, noha szép
kiállítású a kötet, hála az „Europas Mitte um 1000” c. német
kiadású (WBG Darmstadt, 2000) kötet illusztrációinak!
A hamisságok ebben a kötetben jobban el vannak rejtve,
sokszor hirtelenjében fel sem figyelünk rájuk. Például:
„Géza nagyfejedelem szereplése váratlan.” Miért? Mert a
„barbár szokásjoggal szakított”, azaz elsőszülött fiát tette
utódjává. Csakhogy ez éppen úgy nem igaz, mint az, hogy
„Taksony azon kevesek közé tartozott, aki túlélte az
augsburgi vereséget és visszatért a Kárpát-medencébe.” Az
elsőszülött trónutódlása Álmos nagyfejedelem korától
igazolható, s Taksony elsőszülöttje volt maga Géza is. S az
Álmos-Árpád-dinasztiában (819 – 1301) számos a példa erre.
Taksony herceg 955-ben részt sem vett a Lech folyónál
szerencsétlenül járt kisebb létszámú magyar sereg
hadjáratában! A XVI. (s nem 14.) századi Aventinus ugyan
felsorolja Bulcsú, Lél és Súr mellett Csabát és Taksonyt is,
ám ez közismerten téves adat! De így kell fogalmazni azért,
hogy az olvasó átérezze a csatavesztés szörnyű súlyát, amely
„rákényszerítette” a barbár magyarokat a nyugat felé
nyitásra. Az erős magyar állam szóba sem jöhet, hiszen akkor
a kalandozó rablóbandák „keresztényi megtérését” nem lehetne
kényszer-lépésként tálalni. Arról pedig szó sem esik, hogy a
Magyar Nagyfejedelemség, egyedül Közép- és Kelet-Európában,
független (szuverén) hatalom volt, amelynek fejedelmei
igenis maguk döntöttek minden fontos kérdésben. Így a római
judeo-kereszténység felvételében is, mivel az, ellentétben a
keleti kereszténységgel, nem járt függőségi viszonnyal!
A szerző a nyomasztóan magyarellenes ún. szegedi iskola
(Kristó Gyula, Engel Pál, Róna-Tas András, Makk Ferenc)
szellemiségének kritikátlan szószólójaként festi fel a
Kárpát-medencei „törzsi államok” létezését, sőt még egy
térképet is készítettek a sokféle „törzsi országról”, holott
a X-XI. században törzsekről és barbár törzsfőnökökről
egyáltalán nem beszélhetünk. Mindaz, amit Koppány hercegről
ír, régi, elavult közhely, Gyula és Ajtony pedig azért marad
„törzsfő”, hogy ki lehessen mondani: „István király
keresztény királysága lassabb ütemben terjedt ki a
Kárpát-medence egészére, mint korábban feltételeztük.” Ám ez
a kijelentés is légből kapott.
Ezek után a tárgyilagos olvasót már aligha lepi meg mindaz,
amit a koronázásról, a Szent Koronáról, a palástról és a
jogarról ír a bal felé erősen elkötelezett szerző. Ósdi
ítélkezések sorjáznak egymás után, hiszen „régóta tudjuk,
hogy a korona két részből áll”, hogy a jogart Henrik császár
adta István királynak, hogy a palást miseruha volt, etc.
A vármegyerendszer és az egyházmegyék létrehozása önmagában
a legfényesebb bizonyíték István királynak a Kárpát-medence
egészét magában foglaló országára. Önálló magyar
állam-felépítést feltételezni azonban egészen tudománytalan
eljárás, „szembesülnünk kell azzal a kellemetlen ténnyel,
hogy a megalkotás módja, a megyék megszervezését kialakító
politikai elképzelés teljesen ismeretlen.”
Az első két kötet elolvasása közben és után sok emberben
felmerül a kérdés: mi volt a valódi célja ennek a
sorozatnak? Miért sulykolják továbbra is a régi közhelyeket,
miért hallgatják el a rovás betűs írásbeliségünket, miért
nevezik barbár nomád népnek IX-X-XI. századi őseinket?
A sorozat felkért szerzői mindannyian tudják, hogy a nemzet
lelki-szellemi egység, amelynek két alappillére van: a közös
múlt ismerete és vállalása, beleértve a történeti
hagyományokat, a legendákat, mítoszokat, meséket is,
valamint a jövendő közös elképzelése és építése. Minden
nemzet, a holtak és az élők eltéphetetlen szoros egysége,
amelyik nép tehát – bármilyen okból – megtagadja a múltját
jelentő valós őseit, az gyökerét vesztett faként, elpusztul.
A magyar nép tradicionális tudatában ezredév óta az él, hogy
egy ősi népesség leszármazottai vagyunk, tagjai a nagy múltú
szkíta-hun-avar családnak, amely legalább háromezer éve
meghatározó tényezője a világnak. Ezek a lovasíjász nemzetek
igen sokat adtak az egyetemes világnak, miközben maguk is
sok mindent átvettek másoktól. Ha ezt a tudatot sikerül
belőlünk kiölni, ha az erre kiképzett „szakértőknek” sikerül
hiteltelenítenie mindazt, amit magunkról eddig tudtunk és
hittünk, akkor históriai immunrendszerünk semmisül meg, s
csak idő kérdése teljes önfeladásunk. Mindenki láthatja,
tapasztalhatja: ez a folyamat manapság gőzerővel zajlik, sőt
egyre agresszívebben lépnek fel a „tudatformálók” mind az
iskolákban, mind a ismeretterjesztő fórumokon. Dühödten
támadnak az ún. Árpád-sávos zászlóinkra, a turulmadarunkra,
eltorzítva értelmezik a Szkíták aranya c. kiállítás
tanulságait, mellesleg szólván ugyanaz a szerző (Fodor
István) végzi el a magyar múlt „szkíta-mentesítését”, akiről
fentebb már szóltunk!
Nem ritka, hogy jó szándékú magyar tudósok is beállnak a
sorba s kimutatják például, hogy a turul szó a XIII. század
végén élt Kézai Simon eszelménye, szüleménye (Benkő Loránd,
Magyar Nyelv 105/2009), tehát nem magyar nyelvi valóság,
hanem a feltételezetten (!) kipcsak török nyelvű besenyőktől
vehette át a krónikaíró. Mintha ezáltal (ha ez valóban így
volt), nem a mi ősi hagyatékunk volna ez a fogalom, ez a szó
! De bizony az, hiszen a besenyők is édes testvéreink
voltak, több fejedelmünk felesége is közülük való volt.
Szomorúan vehetjük tudomásul, hogy a hivatalosan elismert és
támogatott magyarországi történész műhelyekben megállt az
idő!
Dr. Bakay Kornél
Magyar Örökség-díjas
régész
|
|