-
-
A Nemzetvezető
Burghausennél, a bajor-osztrák határon hatalmas köd
úszik az Inn fölött. A bajor határőr ennek
megfelelően elég mogorva, amikor az útlevelemet
átnézi és megérdeklődi, hogy az autó papírjai
rendben vannak-e.
Az osztrák határőr azonban annál beszédesebb. Odajön
a kocsihoz, amikor látja, hogy ki akarok szállni:
– Maradjon csak nyugodtan azon a két kiló
kábítószeren, amin ül, a papírokat majd lepecsételem
anélkül, hogy ki kellene szállnia.
Biztosítom, hogy nem két kiló kábítószert
csempészek, hanem négyet, mire vidáman visszajön a
papírokkal, bekönyököl az ablakon és megérdeklődi –
nagy udvariasan –, hová utazom.
Megmutatom nemzetközi újságírói igazolványomat, és
mondom, hogy Mattsee-be.
– Elhagyott kis fészek, nyáron szép a strandja, de
ilyenkor fürdeni?
– Nem fürdeni megyek, riportra, mond magának ez a
név valamit: Szálasi Ferenc?
Nem gondolkozik, hanem azonnal válaszol.
– Hogyne. Magyarország kormányzója volt, aki
mellettünk harcolt. Kivégezték.
– Ő élt Mattsee-ben.
Mire elérem Mattsee-t, gyönyörű őszi nap ontja a
fényét a kis falura és a tóra az égről.
Leellenőrzöm az emlékezőtehetségemet és mintha
tegnap jártam volna itt, kanyarodom be a templom
mellett a tó felé, hogy felkeressem azt a szállodát,
helyesebben „Gasthaus”-t, ahol 1945 áprilisában
Magyarország utolsó törvényes államfőjével többször
találkoztam.
Ugyanott állok meg, a templom, helyesebben a
temetőkert kőfalánál, ahol 1945 áprilisában a
kocsink mindig állott.
Furcsa érzés annyi idő után újra belépni a vendéglő
kis szobájába, ahol háromszor is ebédeltünk együtt
Szálasi Ferenccel és feleségével.
12-15 négyzetméteres kis helyiség. Az ajtóval
szemben lévő falon négy cintányér s az öreg óra,
amely akkor is ezzel az unalmas egykedvűséggel
kotyogott a falon, mint ma.
Az öreg, sötétzöld cserépkályhába gyéren ég a tűz. A
négy asztal leterítve, az egyiknél egy idősebb
osztrák üldögél és sörözik.
Feje fölött ugyanaz a régi két kép; a medvevadászat
és a farkasok támadása a jégbe beszakadt kocsi
ellen. A három fehér égő a mennyezeten ugyancsak
régi ismerős.
A kiszolgáló kisasszony udvariasan érdeklődik, hogy
mit kívánok.
Reggelizni.
Míg a reggelimet kitálalja, nagyon nézi a
kabáthajtókámon lévő jelvényt. Visszamegy a konyhába
s kisvártatva egy idősebb asszony jön az ivóba.
Üdvözöl. Odajön az asztalomhoz, megigazgatja a
terítőt és közben, látom, nagyon nézi a jelvényemet.
Egyszerre felderül az arca s mosolyogva megszólalt:
– Ezt a jelvényt ismerem!
– Honnan?
– Mikor Szálasi Ferenc – hibátlanul mondja a nevet!
– itt lakott, akkor láttam.
– Tudja, ki volt Szálasi Ferenc?
– Hogyne. Magyarország kormányzója. Idemenekült a
kíséretével az összeomlás előtt. Nagyon jól
emlékszem még arra a napra, amikor megérkeztek.
Autókkal jöttek és nyomukban az amerikai repülők.
Áruló kellett legyen köztük, vagy más valaki árulta
el őket, mert addig nem is láttunk erre amerikai
repülőket.
– Ki mondta magának, hogy ki volt Szálasi Ferenc?
Előre jelezték?
– Nem. Három napig nem is tudtam, hogy milyen nagy
úr lakik az első emeleten. Rendkívül barátságos
ember volt, egyszerű, mindenkivel a
legközvetlenebbül beszélt, mindenkivel kezet fogott.
Nagyon kedves volt és a Frau Gizike is! Negyedik nap
érkezett azután három német úr, s azoktól tudtuk
meg, hogy a vendégünk Magyarország kormányzója.
Sohasem mond Nemzetvezetőt, vezetőt, vagy bármi más
megjelölést, de következetesen „Reichsverweser”-ről
beszél.
– Maga is ismerte őt?
– Igen. Sőt, éppen ennél az asztalnál, amelynél ma
ülök, ebédeltünk néhányszor vele, amikor itt egy
barátommal felkerestük.
Megjegyzem, hogy itt-ott belsőleg átalakították a
szállodát. Új a faburkolat, a lépcső, de egyébként
minden a régi, még a padok is a tó partján.
Az asszony kimutat az ablakon.
– Igen, ott tartózkodott a tó partján a
legszívesebben, üldögélt. Nézte a vizet. Nagyon
csendes, nagyon szerény, nagyon jó és szép ember
volt.
Megmutatom az asszonynak, hogy ott a harmadik pad
volt a kedvenc helye.
– Igaz!
Megmutatom, hol lakott, hol volt az esküvőjén
délután az uzsonna. Az asszony boldogan igazolja,
hogy jól emlékszem.
– Vissza tud még emlékezni egyes részletekre is?
Elsősorban is, hogy élt itt Szálasi Ferenc?
– Mondtam már, szerényen, csendesen. Mindenki csak
nagy szeretettel és sajnálattal emlékezik meg róla.
Szegényt felakasztották.
– Milyen volt az étkezesük? Főztek részére külön?
– Nagyon egyszerűen éltek. Mi főztünk, azt ettek,
amit kapni lehetett, és csak igen szerényen pótolták
magyar élelmiszerrel. Szálasi Ferenc ugyanazt ette,
amit a többiek. A kíséretéhez is igen barátságos,
helyesebben olyan volt, mintha az apjuk vagy idősebb
bátyjuk lett volna.
– Tudja, hogy itt tartotta esküvőjét?
– Nagyon is jól emlékszem. Nagyon kedves asszony
volt a felesége.
– Nemrégiben cikkek jelentek meg az osztrák
lapokban, hogy az esküvője március elején volt?
– Tévedés, határozottan emlékszem, hogy április
végén volt.
– Ha erre emlékszik, arra is kell emlékeznie, hogy
az esküvői lakomán hogy terítettek? Ezüst vagy
aranykészlettel? Mi volt az ebéd?
– Ezüst és aranykészlet? Nem igaz! A mi tányérjaink
és étkészletünk voltak az asztalon. Az ebéd
ugyanolyan, volt, mint máskor. Úgy emlékszem
azonban, hogy délután, lehetett két óra, valahonnan
ennivaló érkezett, s akkor láttam az asztalon
sonkát, sajtot, vajat és bort.
– Nagyon jól emlékszik. Mi érkeztünk Spittal am
Pyhrnből, és hoztunk nászajándékképen néhány
élelmiszercsomagot.
– De a családja akkorra már elutazott.
– Erre is jól emlékszik, Ön tehát határozottan tudja
állítani, hogy sem ezüstkészlet, sem aranykészlet
nem volt, és az esküvő április végén volt. Az
asszony a leghatározottabban kijelenti, hogy
emlékszik.
Elmondja, hogy Szálasi oly méltóságteljesen
viselkedett, amikor az amerikai katonák elfogták,
hogy nem mertek a közelébe menni, hanem úgy
kísérték. Feleségét és kíséretét később vitték el.
Különös amerikaiak voltak, akik itt jártak, de még
hányszor, és kutattak elrejtett kincsek után. Valaki
elárulta, hogy a kanonok úr is elrejtett valamit s
őt is zaklatták. Később tudtuk meg, hogy itt volt a
magyar Korona és az első magyar király jobb keze.
Hiába kérdezem, hogy mi volt „különös” az
amerikaiakon; megmarad a „különös” jelző mellett,
amikor nyíltan megkérdezem, hogy zsidók voltak-e,
akik a kincseket keresték és kíséretét, magát
elvitték.
Hiába vagyunk ketten, nem mer határozott választ
adni. Fél, még mindig fél. Sokkon kellett átmennie.
– Hát igen, zaklattak bennünket is, feldúlták az
egész épületet, faggattak, hogy nem tudok-e a
kincsekről. De én nem tudtam, mert nem is volt.
Befejeztem a reggelimet, búcsúzom azzal, hogy ebédre
visszajövök. Bemegyek a templomba, ahol Szálasi
Ferenc esküvője volt.
Aztán átvágok az országúton, hogy felkeressem
Strasser kanonok urat.
Idősebb asszony fogad, a konyhából jön, a főzéstől.
Megmondom, hogy újságíró vagyok és a kanonok úrral
szeretnék beszélni.
Pillanatokkal később nyílik a konyhaajtó, kirohan
rajta egy fekete juhászkutya, s tisztesség dolgából
komolyan megugat.
A kanonok úr azonban megnyugtat, hogy nem harap,
csak ugat.
Strasser kanonok úr bevezet híressé vált szobájába,
ahol a pamlag áll, amely alatt egykor a Szent Korona
rejtőzködött.
– Néhány kérdésem lenne kanonok úrhoz. A Szent
Korona elrejtésének körülményeit ismerem, így nem ez
érdekel, hanem sokkal inkább néhány olyan megjegyzés
tisztázása, mely állítólag Öntől származik.
– Kérem, állok rendelkezésére. Kérdezzen.
– Kanonok úr, a két cikkben két állítás szerepel,
mégpedig, hogy Szálasi Ferenc esküvője március
elején volt s utána néhány nappal Önhöz áthozták a
királyi vár étkészletét egy ládában, Ön e két lapban
megjelent nyilatkozata szerint onnan tudta meg, hogy
kicsoda Szálasi Ferenc, hogy amikor az esküvői
ebéden részt vett, ott magyar koronás, díszes
ezüstkészlettel terítettek.
– Kérem, én újságíróval nem beszéltem, csak azoknak
a magyar uraknak mondtam el részleteket a Korona és
a Szent Jobb elrejtésének s megtalálásának
történetéből, akik az emléktábla leleplezésén itt
voltak és eziránt érdeklődtek.
– Kanonok úr tehát ezeket a nyilatkozatokat nem a
két lap újságíróinak tette, hanem az ünnepséget
rendező magyar uraknak?
– Igen!
– Kanonok úr tehát nem adott nyilatkozatot a két lap
munkatársának?
– Nem! Miért?
– Azért kanonok úr, mert ilyen nyilatkozatot Ön nem
tehetett, hiszen Önnek kell a legjobban tudnia, hogy
Szálasi Ferenc esküvője április végén volt, tehát,
ha Önnél március elején leadták az étkészletet
tartalmazó ládát, úgy nem teríthettek azzal április
végén. Másodszor: az ebéden nem tudom mi volt a
teríték, mert nem voltam ott, de délután ugyanazzal
a terítékkel ettem uzsonnát, és az a hotel
tulajdonosnője szerint a hotel étkészlete volt.
– Én a terítékről nem beszéltem, csupán arról, hogy
láttam ilyen étkészletet és hogy részt vettem az
esküvői ebéden. Szálasi Ferenc édesanyja is ott
volt. Igen előkelő, kedves idős dáma. Ők korán
elmentek, és nem sokkal később magam is.
– Kanonok úr tehát ismerte mint pap is, Szálasi
Ferencet?
– Igen, majdnem mindennap beszélgettünk. Rendkívül
közvetlen, kedves, nagy tudású és jóságos ember
volt. Képtelennek tartom erkölcstelen tettekre és
bűnözésre.
– Mi a véleménye Önnek mint magánembernek és papnak
Szálasi Ferencről?
Strasser kanonok úr egész elérzékenyülten válaszol:
– Csak azt tudom mondani, hogy nagyszerű ember volt,
mélyen vallásos és tudatos katolikus. Mindenkor nagy
tisztelettel gondolok rá vissza.
– Volt kellemetlensége kanonok úrnak a Korona és
Szent Jobb elrejtése miatt?
– Sokat faggattak. Először tagadtam, hogy tudnék a
dologról, de azután beszélnem kellett, mert valaki
elárulta ez egész ügyet. A ládákat éjszaka teljesen
megbízható emberek hozták át. Így nem tudom ki
árulhatta el azok rejtekhelyét. Egyébként a
salzburgi amerikai katonai parancsnokság
megbízottjai mindenkor igen udvariasak voltak,
csupán a Wiesbandenből érkezett különös amerikaiak,
akik azután valósággal kilopták a salzburgi katonai
parancsnokság területéről a Koronát, voltak durvák,
erőszakosak.
– Tudja kanonok úr, hogy a koronát elvivő csoport
csalással jutott a Korona birtokába, és hogy e
csoport vezetője Himler Márton volt, egy amerikai
állampolgárságú, Magyarországról anyagi bűntettek,
sikkasztás miatt kiszökött zsidó?
– Nem tudom, csak azt mondták később a salzburgiak,
hogy a wiesbadenieknek nem volt joguk a Korona
elvitelére.
– Kanonok úr tudomása szerint ki árulta el a Korona
rejtekhelyét az amerikaiaknak?
– Pajtás ezredes, a koronaőrség parancsnoka akkor,
amikor pisztolyt szegeztek a fejének.
– Kire emlékszik még, kanonok úr, Szálasi Ferenc és
feleségén kívül?
– Nevekre nem emlékszem, csak azt tudom mondani,
hogy mind kedvesek, rendkívül udvariasak és
szimpatikusak voltak. Igazi urak! Szálasi Ferencre
mindenkor, mint példaszerű katolikusra és ritka
jószívű, igazságos, kedves, bölcs és jó emberre
emlékszem vissza. Nem tudok mást mondani, minthogy
Szálasi Ferenc szerény, nagyszerű ember volt és igen
aggódott a Szent Korona és a Szent Jobb sorsáért.
Azért is segítettem neki addig, amíg tudtam.
A kanonok úr fekete juhászkutyája látogatókat jelez.
Nem akarom a kanonok urat tovább fenntartani,
búcsúzom.
Búcsúzásul is Szálasi Ferencre tereli a szót.
– Igen nagy kár, hogy kivégezték. Kiváló, derék
ember volt.
Bemegyek a templom melletti dohánykereskedésbe és
cigarettát vásárolok. Beszédbe elegyedem a
tulajdonossal, szóba kerül Szálasi Ferenc és az itt
élt menekült magyarok. Mint még sokan, akikkel
Mattsee-ben beszéltem, csak a legnagyobb
elismeréssel beszél Szálasi Ferencről és
kíséretéről. Mattsee büszke arra, hogy egyszer
Szálasi Ferenc, magyar kormányzó itt töltött egy-két
hetet.
Mielőtt elhagynám Mattseet, mégegyszer kiülök arra a
padra, ahol három nappal az amerikaiak bevonulása
előtt délután egytől este félhétig ültünk hármasban.
Középen Szálasi Ferenc, jobbról Temesváry László, és
balról én. A másik padon Temesváry László felesége
és Szálasi Ferencné beszélgettek.
Több mint öt órán át csak Szálasi Ferenc beszélt.
Végigment az életén, lemérte minden tettét, s
befejezte nagy önvallomását azzal a felejthetetlen
mondattal:
– Ma sem tennék másként!
Ülök a padon, a hullámok bőszen csapkodják a partot.
De tisztán hallom Temesváry László szavait, amint rá
akarja venni Szálasi Ferencet, hogy meneküljön.
Szálasi Ferenc azonban hajthatatlan. Végig akar
menni az úton.
Nem és nem akar menekülni. Mindenki meneküljön, adja
ki az utasítását, mindenkit felment a pártban tett
fogadalma alól, mindenkit felment az esküje alól, de
ő maga határozottan és nyugodtan várja a sorsát és
halálát.
– De mire vársz, Feri? – tört ki Temesváry László a
barát igaz aggodalmával. – Mit gondolsz, mi lesz
Veled?
Szálasi Ferenc maga elé nézett, átnézett a tó túlsó
partjára, ahol már az árnyak bújócskáztak a fák
között, s úgy mintha valami filmtémáról, vagy kedves
nyári élményről beszélne, válaszol:
– Ha az amerikaiaknak eszük lenne, nem
tartóztatnának le, de mivel nincs eszük, le fognak
tartóztatni. Ha az amerikaiaknak eszük lenne, nem
adnának ki, de mivel nincs eszük, ki fognak adni. Ha
az otthoniaknak eszük lenne, nem bántanának, de
mivel nincs eszük, fel fognak, Laci, akasztani!
Hiába beszélünk együttesen és elszántan a
menekülésről, és igyekszünk elhatározását
megváltoztatni, mondjuk el a teljesen előkészített
menekülési lehetőséget, az SS egy vezetője
látogatását Spittal am Pyhrn-ben, a készen álló
repülőgépet, a menekülés anyagi biztosítását,
Szálasi Ferenc csendesen mosolyog, vállunkra teszi a
kezét, és határozottan válaszol:
– Értsétek meg, nem menekülök! Köszönöm az
aggódásotokat, de nem menekülök.
Temesváry László még valamit magyarázni kezd, de már
csak szótöredékeket értek, mert Szálasi Ferencné
hív, hogy menjek át hozzájuk.
Leülök melléjük. Mindkettőjük szeme könnyes.
– Mi újság, mit válaszolt Feri? – kérdezi Szálasi
Ferencné. – Remélem, sikerült rávenniük, Géza, a
menekülésre? – aggódik Temesváry Lászlóné.
Leverten kell válaszolnom, hogy nem menekül.
– Gizike, sajnálom, nem sikerült semmit elérnünk.
Szálasi Ferencné lehajtja a fejét:
– Tudtam. Nem volt még asszonynak olyan
nászéjszakája, mint nekem volt. Feri kora hajnalig
beszélgetett velem, amikor maguk Lacival elmentek,
és mindazt, amit ma maguknak elmondott, nekem is
elmondta s kijelentette, hogy nem menekül. Akkor
tehát maradunk! Isten legyen irgalmas
mindannyiunknak.
Szálasi Ferencné törékeny alakjába mintha
láthatatlan, óriási erő költözött volna bele.
Feláll, belekarol Temesváry Lászlónéba, megfogja
vállamat, s visszamegyünk hármasban a padhoz, ahol
Szálasi Ferenc és Temesváry László ülnek.
– Feri, jó lenne, ha vacsoráznánk. Laciék előtt még
hosszú út áll.
A vacsorát szótlanul fogyasztottuk el abban a
helyiségben és annál az asztalnál, ahol ma ültem.
Alig esett egy-két szó.
Mindenkit nyomott a jövő súlyos árnya. Csak Szálasi
Ferenc magatartása volt változatlanul nyugodt.
Vacsora végén még vidáman megkérdezte: – Vajon, kiül
ma a hintaszéketekben, Laci? Azt sajnálom.
Szálasi Ferenc, mint magánember, egyike volt
azoknak, akik elragadó, könnyed és vidám
társalgásvezetése örökké emlék marad.
Temesváry Lászlóéknál néhányszor együtt vacsoráztam
vele.
Már Magyarország Nemzetvezetője volt, amikor
utoljára vacsoráztunk együtt négyesben Temesváry
László budai lakásán.
Csak két kis gyertya égett az asztalon, mert az
ablakot nem függönyöztük be. Az ablakból látni
lehetett a nem messzire dúló csata fényeit. Az
üvegeket néha durván rázta a légnyomás.
Szálasi Ferencnek Temesváry László nagy öreg
hintaszékét kellett az ablakhoz állítani. Odaült a
hintaszékbe s mi Lacival, odahúztuk az asztalt. Laci
felesége megterített, s Szálasi Ferenc kedvünkért
egy kis pohár kecskeméti barackot is – így ahogy
írom, elkortyolgatott. Lassan, élvezettel és
gondtalan gyerek hintázta magát a széken.
Háromszor is megzavarták a vacsorát, sürgős
futárposta érkezett. Szálasi Ferenc elolvasta a
jelentéseket, és határozottan, gyorsan intézkedett.
Hajnali négyig voltunk együtt.
Búcsúzáskor megköszönte a vacsorát, kezet fogott
velünk:
– Azt hiszem, ez volt az utolsó nyugodt vacsoránk.
Isten legyen velünk! Megtettük, amit meg kellett
tennünk, többet nem tudtunk tenni!
Ma mindaz a tenger emlék, amely Szálasi Ferenchez
kötött, átviharzott bennem. Mintha ma lenne, hogy
ülök az egri Koronában, és vidám tisztek nem
engednek lefeküdni azzal, hogy
– Ne menj még, Géza, jön Szálasi Ferenc, itt szolgál
nálunk, egy fiatal tiszt. Érdekes ember, Téged
bizonyára érdekel. Politizál.
Mintha ma lenne, hogy megismerkedem vele. Mintha
Pekló Józsi bácsi most mesélné el Szálasi Ferenc új
télikabátja történetét… Mintha Gizike most mondana
el bűbájos apró történeteket „a Feriről”. Mintha ma
ülnék a Margit-híd lábánál lévő parkban, és adnám,
közvetíteném a betiltott párt tagjainak az
utasításokat csak azért is a Magyar Nemzet lapjai
közé hajtogatva.
Mintha ma történne, hogy Temesváry Laci izgatottan
jön le a Seewirt első emeletéről, húz félre a tó
egyik padjára, s avat be nagy titokba, hogy itt a
Korona. El kell rejteni. Egyesek azt tanácsolták, a
koronát aranyművessel darabokra kell fűrészeltetni,
mert így jobban elrejthető, Szálasi azonban nem
enged a Koronához nyúlni.
– Azt tanácsoltam, hogy vigyük át a Koronát Spittal
am Pyhrn-be. Ott a kolostorban elrejthetnénk, és a
csendőrség, amely a Nemzeti Bank vagyonát őrzi, az
aranyat, megbízható. – mondotta Temesváry Laci.
Mikor visszautaztunk Spittalba, ki is néztük a
helyet, hová lehetne a Koronát elrejteni, de azután
az egyik csendőr, aki otthonról, Törtelről jól
ismert, elmondta, hogy a hivatalnokok között olyan
izgatás folyik, hogy az aranyat osszák szét egymás
között és meneküljenek. Tehát a csendőrség még igen,
de a tisztviselői kar egy része már nem megbízható.
Temesváry Laci szomorúan jelentette a helyzetet, de
közben Szálasi Ferenc is átgondolta a tervet, és
veszélyesnek találta, hogy a Koronát a hosszú útra
bármely erős kísérettel is, de elvigyük. Ausztriában
akkor már SS-egyenruhában vígan működött egy titkos
kommunista partizán-szervezet, s éppen e veszélyes
vidéken kellett volna átvinnünk a Koronát.
Mintha ma történne, látom Lacit, ahogy szomorúan
lejön a tópartra és mondja:
– A Korona itt marad, és itt rejtik el.
Igen, ma úgy él bennem minden, mintha minden ma
történne. Mintha ma ülne itt a padon Szálasi Ferenc
és mondaná:
…fel fognak akasztani.
Lassan, csigalassúsággal húzok fel a dombokra a
kocsimmal, hogy Salzburgba menjek. A dombtetőn
megállok. Kiszállok a kocsiból. Alattam terül el
Mattsee.
A tó partján lévő padot, ahol több mint egy órát ma
ültem, eltakarja a templom tornya.
Egyetlen magyarral sem találkoztam 1956. október
15-én Mattsee-ben. Egyetlen „hívének” nem jutott
eszébe, hogy egy csendes Miatyánkra illett volna e
napon idezarándokolni.
Azért mégsem voltam egyedül.
Mindenütt találkoztam Szálasi Ferenccel.
– Derék, kedves ember volt… Tudatos katolikus…
Szimpatikus… Urak voltak… Zúgja körülöttem az erdő.
S a ködevők, a soha nem nyugvók, a leverettetés után
is küzdők, a „javíthatatlanok” kétségbeesett
elszántságával köszönök vissza a lassan ködbe
burkolózó Mattsee felé:
– Kitartás!
Jó hangosan mondom. De nem gondoltam, hogy az erdők
is meghallják! De meghallották, és a tó, az erdők
egyre elhalóbban, de százszorosan verik vissza a
hangom:
– Kitartás!
A hangom? Nem, ez nem az én hangom! Ez egy Árnyék
hangja. Egy örökre élő Halott hangja, aki
visszaköszön!
– Kitartás!
S én boldogan, most már ordítva válaszolom!
– Győzünk!
És tudom, hogy győzünk!
Mert velünk a Szép, az Igaz és a Jó harcol örök
szövetségben.
-