Kongress

VII. NAGY SZITTYA TÖRTÉNELMI VILÁGKONGRESSZUS MILLENNIUMI MEGNYITÓ BESZÉDE.


Tisztelt Kongresszus, Kedves Magyar Testvérek !

A Hungária Szabadságharcos Mozgalom, a Körősi Csoma Sándor Történelmi Társaság, az 56-os
Magyarok Világszövetsége, az 56-os Világtanács, a Szabad
Magyar Református Egyház, a Magyar Védőkar Mozgalom, a Magyar Nemzeti Világ Tanács, a Japán Magyar Kulturális Társaság, a Lorántffy Otthon, által rendezett VII. Nagy Szittya Történelmi Világkongresszust ezennel megnyitom.

Őszinte magyar szeretettel köszöntöm az előadókat, a szervezetek és egyházak vezetőit és a mélyent tisztelt támogatóinkat akik immár hetedszer lehetővé tették e kongresszusnak a megrendezését és minden megjelentet akik ebben a történelmi jelentőségű millenniumi kongresszusban résztvesznek.

A sokezer éves kárpátmedencei SZITTYA – HUN – AVAR – MAGYAR folytonosság utolsó nagy eredménye a 896- al kezdödő Árpádi Magyar Birodalom megszervezése volt, mely meghatározó történelmi tény maradt Europa fejlődésében a mai napig.

Ez az év egy millenniumi év melyet Szent István megkoronázásával és a nyugati kereszténység fevételétől számitva ez év augusztus 20-án nagy ceremoniával űnnepelt a nemzet. A diszletek, a a zászlófelvonás, a katonai eskütétel, a zenei aláfestés és a harci zászlók disszázados felvonulása ahol elöször szerepelt az 56-os lukas lobogó tomboló sikert aratott és azt a látszatot keltette, hogy Magyarország visszatért a 30-as évek nemzeti eszmevilágához. Vessünk egy pillantást az ünnepi beszédek tartalmára, mert ez alkalomból megszólaltak a Magyar Köztársaság vezető politikusai.

Orbán Viktor Miniszterelnök
a parliament elött megtartott beszédében Emese álmával kezdte és István álmával folytatta, hogy megszületik Europa szivében egy erős, gazdag, független, szabad, europai ország. Ennek az államiságnak ezeréves évfordulóját a Magyar Millenniumot ünnepeljük.
„Amikor István király emléke elött fejet hajtunk, tisztelettel, hálával és elismeréssel emlékezünk meg mindazokról, akik harminchat emberöltön át becsülettel tették a dolgukat.” Az elnök aztán így szólt „ Elviseltünk kilenc renszerváltást, túléltünk hat államformát, négy határreviziot, három forradalmat, két világháborut, és kibirtuk, hogy háromszor léptek idegen csapatok az ország területére”. „Csak azutolsó hatvan esztendőben több mint egymillió embert veszítettünk.” A miniszterelnök ezután szép szavakkal búcsuzott minden magyartól, mert
„mindenkire szükség van és mert, senki sincs akinek álmáról lemondhatnánk.”

Tisztelt Kongresszus ! Emese álma az ősi Turullal jelzett magyar hitvilág gyönyörü emléke. De Emese mást álmodott mint ami velünk történt az elmult ezer év alatt. Nem a testvérharcot, nem az idegen uralmat, nem a behodolást, nem a megalkuvást, ami a nyugati kereszténységre való áttérés után bekövetkezett. István király Árpád Vezér által megszervezett a keleti kereszténységre alapozott erős szabad birodalmat örökölt. Erre ott a sok bizonyiték amit 1996-ban Magyarországon kiállitottak a honszervezés évfordulója alkalmával. A feltárt Árpád korabeli sírok bizonyitják, hogy a magyar harcosok nyakában kereszt volt és Nagy Boldogasszonyt ábrázoló érmek, tehát keleti keresztények voltak nem pogányok. Nem a Római Katolikus vallás felvétele biztositotta számunkra a létet, hanem az ősi Turullal jelzett hit. István Király a nyugati kereszténységre való áttérésben egy békés eggyüttélési lehetőséget keresett a Német Római Császársággal szemben, de azok csak Trojai falónak tekintették, amit sikeresen végre is hajtottak. Az idegenek vallási segitőkészséggel beáramlottak az országba, ahol Koppány felnégyelésétől kezdve háromszáz év alatt az Árpádház kiirtását keresztülvitték.

Ez a kongresszus Szabó Dezső szavaival élve Koppány Vezér a „megtartó magyar” szellemében
ünnepel, aki a magyarság jövőjét ősi adottságában látja, aki folyton fellázad és folyton legyőzetik az idegen érdekek elleni küzdelemben.



A millenniumi ünnepnek méltó folytatása a Bazilikában megtartott szentmisével folytatodott.
Ezen a misén Angelo Sodano bíboros, pápai küldött szólt a nemzethez. „Kedves Magyarok.
Szent István királytól nem csak a II Szilveszter pápától kapott királyi koronát kaptátok.
Rátok hagyta az Ő szellemi végrendeletét az Imre Herceghez írt intelmeiben. Az egynyelvű és egyszokásu ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked fiam, hogy a jövevényeket jóakaratuan gyámolitsd és becsbentartsad, hogy nálad szivesebben tartózkodjanak, mintsem másut lakjanak.”

Ez a pápai üzenet a folyamatos Vatikáni egyházpolitikát és a hazai idegen szellemü kulturpolitikát tükrözi. István királynak a pápaság nem adományozta a koronát, hanem a nyugati kereszténységre való áttérésnek egy feltétele volt a korona visszaszolgáltatása. A Magyar Szent Korona nem Rómától lett szent, hanem az szent ereklye volt már a Pártus Birodalom szabír vagy szavár magyarok akkori tartozkodási helyén, amit késöbb Atilla örökölt. Ezt a koronát rabolta el Nagy Károly 795-796-ban az avarok kárpátmedencei birodalmából, ahol 24 keleti keresztény püspökség létezett. A Magyar Szent Korona az avar- magyar állami jogfolytonosság bizonyitéka és mint ilyent István király nyomatékos kérésére szolgáltatta azt vissza 1000-ben II. Szilveszter pápa és Ótto német –római császár. 1000. IV. 21-én Ótto Aachenben felnyitja Nagy Károly sírját és kiveszi a Magyar Szent Koronát a jogarral és sok más ugyanazon módon készitett hun-szabír-avar-magyar kinccsel együtt. Október 2-án Rómába viszi II. Szilveszter pápához, aki azt rövid idő mulva átadja a magyar küldöttségnek. Csómor Lajos történész ezt kiválóan leirja Őfelsége a Magyar Szent Korona című könyvében.

De vizsgáljuk tovább a rővid , de sokatmondó pápai üzenetet.
Amikor II. Pál pápát megválasztották, az első megnyilatkozása az volt én a szlávok pápája vagyok, de nekünk magyaroknak a jövevények becsben tartását hangsúlyozta, nem a nemzeti létünk ápolását,amit az elmult évtizedek alatt véghezvitt több millió abortusz súlyos veszélybe hozott. Ez egy időszerübb és ésszerübb intelem lett volna a mai Magyarországhoz, mint az agyondédelgetett jővevények sorskérdése. Ebben az évben II. Pál pápa Jeruzsálemben mindenkitől bocsánatot kért az egyház 2000 éve alatt elkövetett hibáiért, de az ősi magyar keleti keresztény hitvilág tüzzel vassal való írtását elfelejtette megemliteni. Ha az egynyelvű egyszokásu ország gyenge és esendő, akkor miért nem modta ezt a románoknak, amikor a molvai csángó magyarok, magyarul beszélő papokért könyörögtek.


Kedves Magyar Testvérek.

Az elmult kétszáz év alatt az idegen befolyás alatt álló hivatalos történet írás minden eszközzel igyekezett lerombolni a magyar nép szkita-hun-avar-magyar származás tudatát, helyébe állitva a finn-ugor származás elméletet. 1877-ben Trefort Ágoston az Osztrák Magyar Monarchia kultuszminisztere is e politika melé állt, amikor kijelentette, hogy „mint miniszter az ország érdekeit kell néznem és ezért a külső tekintély szempontjából elönyösebb finn-ugor származás
principiumát fogadom el, mert nekünk nem ázsiai hanem europai rokonokra van szükségünk.
A kormány a jövőben is csakis a tudomány ama képviselöit fogja támogatni, akik a finnugor elmélet mellett törnek lándzsát.”

Ma már történelmi tény, hogy Trefort Ágoston döntése nem a nemzet érdekeit, hanem éppen folyamatos és ma is tartó pusztulását segitette elő. A magyar kulturpolitika tudatosan járult hozzá a Trianon-i tragédiához és ma a Magyar Tudományos Akadémia folytatja. Bizonyiték erre
Glatz Ferenc volt pártitkár az MTA elnökének a hazai Magyar Hírlapnak adott nyilatkozata.

A nemzetet nem az állam, hanem a kultura tartja össze. Glatz Ferenc szétválasztja az állampolgári és a nemzeti tudatot. Szerinte „a XXI. század a közösségi azonosságok sokszínességét fogja hozni. Identitásplurazismust”. Aztán büszkén hozzátette „Azt még csak megértik, hogy miért vagyok elkötelezett híve a magyar kisebbségvédellemnek, de azt már kevésbé, hogy miért vagyok olyan elkötelezett híve a magyarországi szlovák, román, szerb, hovát, német és más alapon szervezödő kisebbségi kulturáknak, igy például a magyarországi zsidóság intézményes megtartásának. Glatz Ferenc szerint akik másként gondolkodnak azok vagy nem rendelkeznek világpolitikai látokörrel vagy tudásanyaguk elöregedett. Ezt még megtoldotta „itt van például a mi ezeréves történelmünk már emlitett legcsodálatosabb sajátossága a befogadókészség. Zárószavaiban igy nyilatkozott „ Hát ilyen sokoldalú a mi hagyományvilágunk és bizony itt az ideje, hogy az egészet újraértékeljük. Függetlenül a nagy államalapitó király űnnepétől.”

Volt még sok ünnep különböző helyeken. Kovács László MSZP elnök a Margitszigeten sürgette
a magyarokat, hogy vegyék át az europai szabályokat, szokásokat a mielöbbi unios csatlakozás
érdekében. Torgyán József Földművelési miniszter Csengerben kenyeret szelt , aztán Mátészalkán Szent István szobrot avatott, ahol kijelentette az uniós csatlakozásra vonatkozóan,
Hogy,” mi leszünk az unió keletre tolt helyőrsége.”

A március 15-e téren a hazai nemzeti ellenzék seregszemléjén Csurka István MIÉP elnők mondott beszédet. Az ezer éves összevetésében párhuzamot vont István Király megkoronázásával és a nyugati kereszténység felvételével bekövetkezett rendszerváltás és az 1989-ben történt reformkommunisták rendszerátmentése és annak következményei között.

Az 1989 óta tartó idegen irányitású nemzetromboló politikai állapotok jellemzésében megközelitette a valóságot, de az ezer évvez ez elötti eseményeket hibás és káros történelmi beállitásban tálalta. Az akkori rendszerváltásról Csurka így szólt:

„a fordulat azonban nem idegen hatalom ránk erőszakolt kényszere volt, hanem a vezetők és elsősorban az Árpádházi királyok, a Megyer törzs vezetőinek a belátásából fakadó elhatározás, amelyet az egész nemzetnek, mind a hét törzsnek követnie kellett.”

Aztán így folytatta. „ Ehhez új kultura kellett, hűbéres rendszer, újfajta hierarchia, újfajta egymásközti viszonyokra volt szükség.”

Hajmeresztő ! Őseinknek a tudás népének, az írás és kerék feltalálóinak, új kulturára volt szüksége. Csurka István nem akarja tudomásul venni, hogy ezer évvel ezelőtt István Király egy erős birodalmat örökölt és nem volt szükség rendszerváltásra és a nyugati kereszténység felvételével az idegenek beáramlottak az országba aminek következménye polgárháború lett, felnégyelés, megvakítás, élve temetés. Nekünk évezredekre visszanyuló magas kulturáju és erkölcsű nemzetnek, nem volt szükségünk új kulturára,, új egymásközti viszonyra. A pogánynak csúfolt ősi magyar hagyományok és rovásírásos emlékeink tüzzel -vassal való pusztitása célszerüen pontosan azt a belső bomlást idézte elő, amiből a tragédiák sora következett. Árpád Birodalmának hegemoniáját, amit a csatatéren nem lehetett megtörni, belülről idegen kezek sikeresen megbomlasztották és a nemes királyi szkíta örökségű nemzetet fokozatosan jobbágy sorsba taszitották, amiből nem tudtunk kimászni a mai napig.

Tisztelt Kongresszus.


A millenniumi megemlékezéseken elhangzottak élénk bizonyitéka, hogy miért van olyan nagy jelentősége itt az emigrációban megrendezett VII. Nagy Szittya Történelmi Világkongresszusnak. Mi is ünneplünk, de igaz tartalommal és ősi magyar szellemmel.

Visszataszitó és megalázó hallani, amikor a Magyar Állam másság imádatban szenvedő mai vezetői az elszakitott és megszállt magyar területek magyar lakosságát állandóan a kisebbségi jelzővel kirekesztik a nagymultú Magyar Birodalomból és a Szent Korona által biztositott állampogársági jogviszony felett vitatkoznak. Nyilvánvaló elfelejtették vagy nem akarják tudomásul venni, hogy a Kárpátmedence mindenkor a Magyar Korona Felségterülete, ahol ma is a Magyar nemzet a többség és mindenki más a kisebbség.

Négykézláb rohannak az Európai Unió lidérce felé elfelejtve, hogy Európa soha sem érdemelte meg a magyar véráldozatot, sem Muhinál, sem Nándorfehérvárnál, sem Mohácsnál, sem 1956-ban. Midezért cserébe kaptuk1920-ban Trianont, 1947-ben Párizst, 1956-ban Yalta folytonosságát és a vele járó negyvennégy éves Szoviet megszállást. És mindezek után a választott vezetök önhatalmulag lemondanak a Magyar Korona Felségterületeiről, kiszolgálják a másságot,
behódolnak idegen hatalmaknak és elárulják a nemzet örökségét.


Tisztelt Magyar Testvérek !

Ez a kongresszus a kirekesztett Nemzeti Emigráció és az elszakitott területek Magyarságának Csúcskonferenciája. Ez a Kongresszus egy Kiáltvánnyal fordul majd a Nemzethez követelve a határonkivüli 5 millió magyar jogait akik a politikai pártok és vezetök kénye kedvének vannak kiszolgáltatva.
Követeljük Trianon felszámolását, mely körülöttünk már ősszeomlott most rajtunk a sor. A Magyar Nemzet egy harmada ki van zárva a törvényhozásból és meg van fosztva az önrendelkezési jogától. Magyarország millenniumi politikai realitásán sürgösen változtatni kell. A vörösbárokból átvedlett új gazdag elit tulajdonában van a nemzetgazdaság irányitása, minden intézmény kulcs pozicioja és döntő befolyás a politikában. Ezek a kalmárlelkü öncélu káder menedzserek politikai értékrendje nem sokban egyezik az új liberál demokráciával, de annak alkalmazásával tartja fenn magát. A volt pártbürokratákból és technokratákból álló nemzeti öntudat nélküli vezető réteg kizárja a nincstelen tömegek felemelkedési lehetőségét. Ez a történelmi számonkéréstől mentes nomenklatura által kontrolált politikai hálózat behatolt a társadalom minden intézményébe. A volt pártállam alapjaira épült új rendszer legitimitása a reformkommunisták történelmére hivatkozó jogfolytonosságból ered. Ennek a folyamatnak pedig a gazdasági hajtóereje a korrupció által biztositott pénzáramlat lett melynek szerves része még ma is létező olajmaffia, aminek szálai behálozzák az államhatalmat és megbénitsák a nemzeti gondolkodású politikusok cselekvőképességét.

Ezzel szemben a kiábrándult, bizalmát vesztett, anyagi bázist nélkülöző nemzeti irányzatu réteg atomjaira van szétesve és képtelen egy tömegmozgalmat létrehozni és megtalálni egy valodi rendszerváltáshoz vezető utat. Az egyén a pártrendszeren belül vagy azon kivül szélmalom harcot vív a hatalommal amig belefásul.


Ez a kongresszus nem véletlenül októberben került megrendezésre, mert ez a hónap a nagy magyar mártirok harcának ideje. Az 1848 –as Szabadságharc Aradi vértanui, az 1944 október 15-én megalakult kormány, mely a vértanuhalálig küzdött a Bolsevizmus ellen és az 1956-os Szabadságharc elszánt katonái, akik kitörtek a Yaltai kényszerzubbonyból, mind egy hősi eposzt alkotnak a Magyar Nemzet történelmében.

Koppány Vezér az ezer év óta tartó idegenek elleni harcnak jelképe és mi ennek szellemében ünneplünk, emlékezünk és hadat üzenünk az ellenségnek, az árulóknak, a megalkuvoknak és győzni fog a Nemzet, mert az Ösi hit szellemében cselekszünk.

Molnár Lajos

NAPISTEN NÉPÉRE VÁR
(Koppány vezér üzenete)
Elhallgattak a harci kürtök, elhalt a Koppány vert seregének maradékát üldöző királyi íjászok kiáltozása, a kopók csaho-lása, s a Pilis, Vértes és Bakony őserdőire ráborult az éjszaka csendje. Koppány, az utolsó szittya négyfelé vágott testével lovas futárok vágtattak a négy égtáj felé, hogy Vajk-István, az új Nagyúr parancsa szerint Győr, Veszprém, Esztergom és Gyulafehérvár kapuira szegezzék azokat, örök elrettentésül mindazoknak, akik István jogát a trónhoz valaha is kétségbe vonni merészelnék.
István pedig a megerősített esztergomi várába húzódik; nyugtalan és fél. Siratja magát, Koppányt, a népét, és nem talál feloldozást. Hiába szórja két kézzel donációit az egyháznak, az újonnan alapított apátságoknak, klastromoknak, rendeknek. Erdők mélyén, hegytetőkön gyászra hívják a nemzetet: Koppány rabságra vetett, megcsonkíttatott népét a sámándobok, és e dobok zaja éjszakánként elviselhetetlenné erősödik a fülében. Vajon észre veszi-e: eszköz csupán, egy kiterjedő, ideológiai alapon szerveződő világbirodalom, a harcos Egyház eszköze, mely a keleti „pogányság, babonaság és eretnekség” ellenében terjeszti tűzzel-vassal az új hitet.
És Ő, a kereszténységért harcolt-e valójában? Hiszen Koppány sem volt pogány! Jézus urunkban hitt -mint hírlik- akár csak népe, bár ősi hittel tisztelte az Élő Isten képmását: a Napot és akitől minden földi bőség és szépség származik: Boldogasszonyunkat is. Lám, milyen hasonló mind-ez ahhoz, amit neki tanítottak gyerekkorától az idegen papok Henrik udvarában! Evégett tehát aligha kelt volna fel őellene Koppány? Akkor pedig ő kinek az érdekében ontotta a testvér vért? A római hitért? A megváltó Krisztusért? Vagy azért a „ másikért", az igaziért, az Élő Isten földre szállt fiáért, akiből a papok csináltak zsidó Messiást? - mint azt Mihály, a meggyilkolt nagybátyja mondta egyszer neki. Vagy ez is csak ürügy lett volna?…Mert Bizánc és Róma harcában két világrend: a szövetségi és hűbéri rendszer méri össze erejét és a magyarságnak most választani kell kooperáció és integráció között: hogy Kelet szuverén szövetségese, vagy Nyugat behódolt hűbérese akar-e lenni?
De van-e még egyáltalán választási lehetőség?
A Nugat-Római Birodalom és Szent Péter Egyháza viszonyában sem világos, hogy ki támogat kit és ki ellen? Az egyház Henriket?… vagy Henrik az egyházat, vagy…? Vagy egy érdekszövetség hálójában ver-gődik a magyarság? Minket akarnak pacifikálni, csak más-más eszkö-zökkel? Az egyház a lélek erejével, Ottó fegyverrel és Henrik a húga, Gizella kezével, miközben a fejünk felett szövetkeznek Bizánccal ellenünk?… Igy -bellum omnium contra omnes- Őt, Istvánt és magyari népét akarják ezek felhasználni egymás ellen?
Mi mozgatja ezeket az erőket? A hit igazsága, vagy a hatalom vágya?
És mi indította Koppányt az ellenállásra? Mi volt az a hatalmas ok, mely a magyarságot korábban soha sem tapasztalt méretű testvér-harcba sodorta? És testvérharc volt-e ez egyáltalán, vagy a még éber nemzet önvédelmi reflexe? Lázadó volt-e Koppány, vagy forradalmár? Szabadságharcos volt-e, vagy felforgató trónkövetelő? A Rendet akarta-e, vagy - ő is a Hatalmat?
És mi ő, István?… Választott király, népének legitim uralkodója, vagy - hódító?? Miért kellett idegen fegyverrel törni a népére?
Mi csapott össze kettőjük harcában először magyari földön: két vallás, két világrend, két hatalom, két király-jelölt személy, vagy két nemzet, a két ősi ellenség: a Atilla és Detre szász népe?… És ki lett a győztes és ki a vesztes?
Súlyos kérdések, de mégis csak kis szegmensei annak a hatalmas kér-déskörnek, amit az ezredforduló történelme az első magyar királynak feltett.
A Duna felől hűvös nyugati szél csap az arcába és István fél. Testvér-harc dúl, ami nem volt a magyarság között talán soha, még a nagy ki-rály, Atilla halála után sem. A nép most menekül -őelőle menekül a saját népe!-, erdőkbe rejtőzik és hallgat. És éjszakánként, titkos rejtekhelyeken, áldozati tüzek körül félelmetesen szólnak a dobok…
Az ezredfordulón, akár csak napjainkban, történelmi paradigma váltás korát élte a magyarság. Megváltozott, nyugtalanabb, összeszerveződöttebb lett körülöttünk a világ és ennek a globalizálódó, hatalmi centrumokba tömörülő világnak az erővonalai Kelet és Nyugat határa: a Kárpát-medence felé mutattak.
Hogy István király hogyan látta országa helyzetét, miután a sorsdöntő csatát követően visszavonult Esztergom sziklavárába, nem tudjuk. Az uralkodó - ha nem mások által mozgatott báb - történelmi folyamatok-ban, távlatokban kell gondolkozzon. Egyet aligha nem világosan látott: azt, hogy az ellenünk összefogni készülő nyugati egyházi és világi erőkkel szemben csak úgy állhat meg a magyarság, ha egy egységes, központi akarattal vezérelt államszervezetben szintén összefog és kül-ső ellenségeit megosztja. Istvánnak ugyanis tudnia kellett, hogy a honfoglaló magyarságot a Vérszerződés alkotmányával szentesített törzsszövetség ereje tette képessé a Kárpát-medencei államalapításra, fennmaradásunkat pedig már addig is a sorozatos keleti és nyugati hadjáratainkkal megosztott ellenségeink gyengesége biztosította.
Abban a kérdésben a törzsfők is egyetértettek, hogy ezt a politikát folytatni kell. De István király azt is láthatta, hogy ez a hagyományos módszerekkel tovább már nem lehetséges és, hogy törzsszövetségi alapon a belső érdekellentétek miatt nem lehet erősebb központi ha-talmat létrehozni. Ez a törzsi szervezet majdnem hasonló megosztot-tsághoz vezetett nálunk, mint német földön a feudális fejedelemségek rendszere, és István azt is tapasztalhatta Henrik udvarában, hogy ott milyen erőfeszítéseket tesznek az egységes központi hatalom megte-remtésére, éppen a magyar veszély miatt.
Az idő tehát sürgetett.
Jóllehet, már Géza fejedelem is felismerte a rendszerváltás szükségs-ségét, de ő még türelmi időt biztosított az átállásra. A Nyugat megbékítése céljából leállította az erőegyensúlyozó hadjáratokat, ami azonban a rendszer válságához vezetett. A külbiztonságot szerződések-kel, szövetségekkel igyekezett biztosítani - egy olyan nyugati világgal szemben, ahol akkor már a legvadabb ököljog uralkodott. Ez viszont külpolitikai csődöt jelentett. Egyetlen szerződés volt, amit úgy-ahogy betartottak: a házasság. Ez azonban kététélű fegyver volt, mert könnyen az ország hűbérbe adásához vezethetett.
A békés, „fájdalommentes” rendszerváltáshoz Géza uralkodási ideje kevésnek bizonyult, mert éppen a legerősebb, legharciasabb és ezért legtekintélyesebb törzsfők zárkóztak el leginkább a reformok elől. Po-litikája folytonosságának törvényes biztosítására öccse, Mihály meg-
gyilkolása után már ő maga sem sem látott semmi esélyt, ezért azt a szűk ösvényt kereste, mely ezen az ingoványos talajon biztonságos szigetre vezetheti a magyarságot. Fiának, Istvánnak, a bajor királylány kezével megszerezte Henrik szövetségét és a teuton veszély közöm-bösítése céljából halálos ágyán azt tanácsolta neki, hogy hűbéri koronát a Pápától kérjen.
Zseniális, a történelemben párját ritkító sakkhúzás lett volna ez, ha:

Henrik Gizella kezével távlatilag a magyarok szövetségét és nem a magyar trónra való jogigényét akarta volna biztosítani;

a Római Egyház az Üdvözítő igéjének hirdetője lett volna, nem pedig egy globalizáló világhatalom eszköze;

és, ha ez a fejedelmi szándék nem ütközik minden tekintetben a törzsfőnökök ellenállásába.

Közülük Koppány volt az, aki legvilágosabban látta, hogy a magyarsá-got négy nagy veszély fenyegetheti: 1) nyugati katonai offenzíva, 2) hű-béresévé válása valamelyik központosító hatalomnak, 3) gazdasági ösz-szeomlás és a honfoglaló katonanemzet szolgasorba süllyedése és 4) egy erkölcsi végromláshoz vezető vallási és kulturális válság. Mind a négy veszélyt Istvánban és bajor feleségében látta megtestesülni.

A magyarság a Kárpát-medencei államszervezés után sorozatos katonai vállalkozásokkal, hadjáratokkal kénytelen biztosítani azt az európai erőegyensúlyt, mely külbiztonságának alapfeltétele. Egy évszázad alatt több, mint negyven ilyen hadjáratot szerveznek, elsősorban a nyugati (dunántúli) törzsfők vezetésével, mely hadjára-tok célja hármas: megakadályozni a magyarság létbiztonságát veszé-lyeztető nyugati érdekszövetségek, erősebb központi hatalmak kialakulását, a portyázásokkal megőrizni a magyarság harckészült-ségét, fenntartani katonai erejét és rabszolga szerzéssel növelni a munkáskezek számát.

Nyugat kezdetben nem volt képes ellenállni a szervezett, Európában új, szokatlan taktikát és harcmodort alkalmazó magyaroknak. De ép-pen ez a sorozatos nyugati kudarcélmény gyorsította fel azt a folya-matot, mely végső soron az augsburgi vereségünkhöz (955. aug.10.)

és a magyarellenes teuton érdekszövetség: a Német-Római Császár-ság kialakulásához vezetett.I.Ottó olyan hatalomra tesz szert, mely gyakorlatilag egész Nyugat-Európát képes a magyarok ellen mozgósí-tani.

Fel kellett ismerni, hogy Nyugat taktikát váltott. Bulcsú vezér halála után volt ugyan még néhány sikeres katonai vállalkozás, de a 970-es drinápolyi kudarc végleg arra késztette Géza fejedelmet, hogy más eszközökkel próbálja feltartóztatni a szerveződő nyugati áradatot. Szövetségesekre nem számíthatott, Bizánc messze volt s a magyarság erejét belső törzsi ellentétek gyengítették. Ezeket az ellentéteket a katonai vállalkozások kockázatában és hasznában való aránytalan részesedés és az ebből eredő feudalizálódás tovább mélyítette.

Anyugati hatalomkoncentráció egyre sürgetőbbé tette tehát a feje-delmi hatalom megszilárdítását, ennek azonban óriási akadálya volt maga a törzsszövetségi alkotmány, a Vérszerződés, annak is a föld törzsközösségi tulajdonát, és az ősiség elvét kimondó pontjai, valamint az, hogy a szert kötő törzsfők Álmost és ivadékait nem a „superioritas", hanem a „primus inter pares" elv alapján emelték maguk fölé. A fejedelem így személyes tekintélyén túl csak saját törzsére támaszkod-hatott a fejedelmi tanácsban. Rossz történelmi konstelláció volt, hogy éppen akkor, amikor Nyugatot I. Ottó személyében egy erőskezű ural-kodó szervezte világbirodalommá, a magyarságban növekedett a széthúzás. Géza személyében egy békülékeny fejedelem állt az élén, aki megtiltotta a további nyugati katonai akciókat, nyitott Ottó felé és szövetséget kötött vele. Ez belső gazdasági válsághoz, egyes törzsek elszegényedéséhez, elégedetlenséghez vezetett.
Ezen a ponton, ha meg lett volna hozzá a kellő tekintélye és erélye, Géza fejedelem még megtalálhatta volna az erőösszefogásnak a feudá-lis államalakítás felé mutató, legkisebb megrázkódtatással járó „Magyar Útját". Mint láttuk, volt is ilyen szándéka, de elkövetett egy nagy hibát: fiát, Vajkot, magyar környezetéből kiszakítva, idegenek nevelésére bíz-ta, és ezzel eleve eljátszotta számára a törzsfők támogatását. A népétől elidegenített István pedig már nem is kísérletezett a „Magyar Úttal”…
Koppány balsejtelmei - sajnos - mind beigazolódtak. A bajor királyi házzal kötött házassági szerződéssel - képletesen szólva - „beeresz-tettük azt a tótot a házba, mely végül kivert bennünket belőle”, a Római Egyház pedig, mint a történelem bizonyította, veszélyes szövetséges volt. Védelmének ára - akár csak ma a NATO-é - tökéletes nemzeti önfeladásunk és kulturális integrálódásunk volt. Ez utóbbi állításunk megvilágításához azonban egy rövid gondolati kitérőt kell tennünk.
A magyar tragédia megértéséhez ugyanis feltétlenül ismerni kell a római katholicizmus történelmi lényegét és célját. A jeruzsálemi gyülekezetből fejlődött Római Egyház kezdettől fogva különleges szerepet töltött be. Elfordulva a Názáreti Jézus által hirdetett ősi, Napvallásból és a zarathustrai Avesta-vallásból fejlődött szeretetvallás lényegétől, egy alapvetően zsidó mitológiai alapokra épített christianiz-must képviselt, mely vallási irányzat - magát katholikusnak, azaz „egyetemes" vallásnak nevezve - rövidesen megkezdte globalizáló világi hatalma kiépítését.
A kereszténység lényege tehát két oldalról közelíthető meg. Történelmi oldalról, Jézus tanításai felől, valamint a Bibliában kanonizált szöveg oldaláról nézve és elemezve. Ez a két megközelítés egyszersmind két egymással ma is antagonisztikus vallási felfogásban: a manicheizmus-ban újjászülető jézusi kereszténységben és evangéliumi tanításokban, valamint a zsidók babilóniai fogsága idején különböző forrásokból összeszerkesztett zsidó Bibliára alapozott christiáni „Újtestamentum"-ban fogalmazódik meg. Mivel az ezredforduló idején a magyarságot, elfordítva a tiszta jézusi tanoktól, e második, judaizált irányzat elfoga-dására kényszerítették, történelmünk alakulásának megértéséhez is e változat elemzésére van szükség. Vegyük ezért elő a Bibliát és -tudatá-ban annak, hogy a kanonizált szöveg, részben történelemhamisító zsidó mitológia (Ótestamentum/Ószövetség), részben pedig Jézus eredeti tanításainak a zsidó-keresztény papság által évszázadokon át gyúrt és átideologizált torzója (Újszövetség)- tegyük vizsgálat tárgyává azt a bibliai Jézus-képet és kereszténységet, valamint ennek lehetséges, igazi céljait, melyet ez a hitelesnek tekintett szöveg állít elénk.
A zs.k. Bibliában a „Názáreti" Jézus hol Christus, azaz Megváltó, hol Üdvözítő, hol pedig Messiás néven és értelemben szerepel, kifejezet-ten a fogalmi zavar növelése és „egybemosása” céljából váltogatva ezeket az egyáltalán nem szinonima-jellegű kifejezéseket. Ez a bibliai Jézus, akár „király", akár „megváltó", mindenesetre zsidó, akit maga a zsidóság furcsa kettősséggel kezel: egyszerre tagadja és állítja zsidó származását. A zsidók felé -belső használatra- tagadja, kifelé, a goyok felé pedig állítja. Ennek a „kettőslátásnak” okait vizsgálva eljuthatunk a kereszténység kettősségének és a judeo-kereszténység rejtett céljainak megértéséhez.
A zsidó papok, amikor azon a pénteki napon Jézus urunk vonagló testét a kereszten hagyva hazaballagtak sábecet tartani, elgondolkoztak. Kezdték sejteni, hogy kit öltek meg és sejtették a következményeket is, amit ők kértek magukra, amikor „Rajtunk a vére és utódainkon!” kiáltással követelték Pilátustól Jézus elítélését.
Tudták, hogy gyűlölik őket minden népek, és e kettős szorításból: a rómaiak fizikai uralma és a népek megvetésének lelki nyomása alól saját erejükből ki nem törhetnek. Fel kellett oldaniuk a zsidósággal szembeni ellenszenvet és meg kellett sokasítaniuk magukat számbelileg is. Ehhez használták fel Jézust és a személye és tanításai körül kibontakozó kereszténységet. A evangéliumok tartalmát meghamisítva, eltorzítva úgy állították be az istengyilkosságot, mintha Jézus a zsidók „megváltása" érdekében önként vállalta volna a keresztet. Másfelől saját mítoszaikkal és szellemükkel telítették az új vallást, hogy aki ezentúl Jézushoz fordul megvilágosodásért, az mindenütt ővelük, az ő erkölcsiségükkel, tanaikkal, hőseikkel és mártírjaikkal, az ő népük viselt dolgaival -sokszor visszataszító és szennyes dolgaival- szembe-süljön. A prozelyták, a zsidóhitre tért nemzsidók helyét és szerepét ettől kezdve keresztények, azaz mostmár zsidó-keresztények vették át, akik egy zsidó Isten zsidó fiában hisznek - hogyan is haragudhatnának hát magára a zsidó népre!? A zsidóság tehát a rohamosan terjedő judaizált kereszténység révén óriási erkölcsi támaszra talált.
Ennek a kereszténységnek a lényege tehát a megreformált zsidó vallás, melyre épülő keresztény hit csak felszín és eszköz, amely indirekt módon szolgálja az egyetemes célt: a mózesi törvények átértelmezésé-vel és terjesztésével egyengetni lépésről-lépésre egy hegemonisztikus, faji alapon szerveződő világuralom útját.
Ennek a kereszténységnek lett a központja Róma.
Csak e célok felismerésével és megértésével nyerhet konkrét értelmet a „megváltás", a „kiválasztottság" és az „eleve elrendelés" fogalma. Csak így foghatjuk fel a bibliai Jézus kijelentésének értelmét: „Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem." (Máté 5,17.)
De mondott-e, mondhatott-e ilyet az igazi Jézus és gondolhatott-e a zsidó törvények betöltésére, mint azt a Biblia sugallja, sőt állítja? Semmiképpen.
Mert hogy is szól ez a törvény, a mindennél erősebb ősi parancs?
„Pusztítsd ellenségedet!", mondja Mózes (Móz. 33,27.), hogy beteljesedjen a prófécia:
…terjeszkedel nyugotra és keletre, északra és délre és tebenned és magodban áldatnak meg a föld minden nemzetségei ... oly nép lesz (Izrael népe), mely maga fog lakni és nem számláltatik a nemzetek közé… és bátorságban fog lakni Izrael és egymaga lesz Jákób forrása a gabona és bor földjén (Móz. I.28, 14; IV. 23, 9; V. 33, 28.).
Miközben a keresztény ember a krisztusi szeretetbe és megváltásba vetett őszinte hitével, de e deformált kereszténység igazi céljait fel nem
ismerve, öntudatlanul szolgálta és szolgálja ezt a mózesi célt, a keresztény -immár zsidó-keresztény- egyház megtette a világhatalom felé vezető második lépést: a beépülést a hatalomgyakorlásnak a fizikai kényszeren, a gazdasági ösztönzésen és a lelki terroron alapuló hármas eszközrendszerébe.
A VIII. században a római katholicizmus megkezdi világi hatalma kié-pítését és elindul e mózesi célok beteljesítése útján. Kifelé a legkisebb változástól is görcsösen ódzkodó, a célirányosan finomított „krisztusi" tanok dogmáiba merevedő, e kanonizált Szentírásnak még a betűihez is látszólag aggályosan ragaszkodó Római Egyház vezetésében a vagyo-nokkal szerzett stallumok alapján megindul a szekularizálódás, a világi és egyházi hatalom összefonódása. Ebben a folyamatban előbb az elvi-lágiasodó papság, majd az általa képviselt, az evangéliumi keresztény-ségtől mindinkább eltávolodó, kiüresedő vallás is hitelét veszti.
Az Egyetemes Egyház lényegileg egyetlen nemzethez kötött nemze-tekfelettiségén az első és végzetes sebet az eredetileg héber és görög, majd később latin nyelvű Biblia nemzeti nyelvekre fordítása ütötte. Ez-által a Biblia magyarázata megszűnt papi privilégium lenni és egyre szélesebb tömegekhez jutott el az „ó-és újtestamentumi" tanítások lé-nyege a kiválasztottságról és a megváltásról. Tovább már nem lehetett a hittételek önkényes magyarázatával csak az ótestamentumi terekre és viszonyokra szűkíteni a mózesi parancsok és jövendölések érvényét.
Nyilvánvalóvá kezdett válni, hogy az ősi törvényeit változatlanul szentként tisztelő és követő, szétszóratásban élő zsidóság messze túl-lépte a kánaáni határokat és a Thóra könyvei egyre félelmetesebb hát-terül kezdtek szolgálni az Evangéliumhoz, mely a szeretet, a megértés és az Isten előtti egyenlőség mákonyával altatgatta az ébredező nemzetek önvédelmi reakcióit.
A reformációval nemzetivé vált az istentiszteletek nyelve is és a szószé-kekről elhangzó prédikációkba egyre több nemzeti érzés vegyült. A lelkek mélyén lassan-lassan derengeni kezdett a mindmáig nyíltan ki nem mondott igazság: kétféle parancs van a földön, kétféle értékrendet követve küzdenek, remélnek és szenvednek Európa népei.
Mert a kiválasztottaknak Mózes szavaival mondá az Úr:
És megemészted mind a népeket, melyeket néked ád az Úr, a te Istened;
ne kedvezzen a te szemed nekik, és ne tiszteld az ő isteneit…
És lassan-lassan kiűzi az Úr, a te Istened e népeket előled.
Nem lehet őket hirtelen kipusztítanod,
hogy a mezei vadak meg ne sokasodjanak ellened!
De az Úr, a te Istened elődbe vezeti őket
és nagy romlással rontja meg őket, míglen elvesznek.
A nem kiválasztott népekhez pedig szól az Evangélium tanítása eképpen:
Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki arcul üt jobb felől,
fordítsd felé a másik orcádat is!
Az egyikhez a parancs: Pusztítsd ellenségedet! Irtsd ki még az írmagját is!
A másikhoz a parancs: Szeresd ellenségedet…!
Nem volt szabad megvárni, hogy tömegek előtt világosodjon meg a megváltás igazi értelme: az, hogy a megváltás nem egy alig érthető „eredendő bűn” jóvátétele - Isten egyfajta kiengesztelése a zsidó „bűnbak” áldozat mintájára egy régi és általa kiprovokált kihágásért -, hanem a zsidó nép megváltása, felszabadítása és kiválasztottságának elismertetése a mártírok vértanúságával hódító útjára indult zsidó-ke-resztény vallás által.
Ezzel a deformált és judaizált kereszténységgel és teuton zsoldos-seregével találta tehát szemben magát a Kárpát-medencébe hazatérő őskeresztény-manicheus hitű magyarság és ezzel a globalizáló erővel vette fel a harcot Koppány, nem pedig a „kereszténységgel” mint a történelemhamisítók állítják. (×)
Koppány még tudta, érezte azt, amit az Istvánná lett Vajkból kiöltek az idegen szívű és hitű papnevelői: azt, hogy Isten minden népnek adott saját hitet az ő lelke szerint. Aki pedig megtartja a hitét, az megmarad és betölti hivatását, amely nép pedig elveti azt mások hitéért, attól elfordul az Úr és elvész… Látva az égi csillag-mezőkről népe lassú pusztulását és a pusztulás okait, Koppány második üzenete ezért hozzánk, a maradékokhoz így szól:
Erős csak az egynyelvű, egyhitű, egy Istent szolgáló nép lehet, mely -ha felismeri hivatását ezen a földön-, akkor nemzet a neve. Koppány és István konfliktusa azonban arra is rá kell döbbentsen bennünket, hogy a hit csak akkor lehet megtartó erő, ha az a nép lelkéből, ősi hitvi-lágából táplálkozik.
(×) Mint minden összetett jelenségnek, ennek is több olvasata van. A tisztánlátást a célok és érdekek kusza szövevényében nagyon megnehezíti a középkori szövetségi rendszerek pillanatnyi érdek-motiváltsága, jelen esetben az a tény, hogy az egyházi és világi hatalom nemcsak szövetkezett, hanem egyidejűleg rivalizált is egymással: a Pápa, miközben a németekkel, Ottóval és Henrikkel szövetkezve a magyarság ellen tört, a magyarokat titkos diplomáciával a németek ellen igyekezett kihasználni.
Ma már világos, hogy az a hit, mely egy két évezredes hazátlanságban erőt és lehetőséget adott a zsidóságnak a megmaradásra és egy világot átfogó, szinte világbirodalom-jellegű faji hegemónia megvalósítására, a világ más népei számára - egy meglágyított változatban - enerváló hatásúnak bizonyult, lelki kiüresedéshez és feloldódáshoz vezetett.
Koppány vezér egy nagy korszakváltás áldozata lett. Egy olyan nép utolsó nemzedékének volt a vezére, mely saját Istene útmutatását követve jött vissza ősi földjére, a Föld neki juttatott Aranyos Szegeleté-be, hogy „éljen benne és ne számláltasson más népek közé". Azért fo-gott fegyvert és lázadt fel a nemesség ősi jogán, mert látta, hogy népe elfordulni készül Istenétől és megtartó hitétől, hogy szolgálja ezentúl egy idegen nép idegen istenét...
Tisztelt Hallgatóim! Felteszem a kérdést: ha az az Isten, akinek most áldozunk nem a mi istenünk, akkor hol van a magyarság Istene?
Erre pedig csak azt felelhetem: ott, ahol a nemzet, és viszont: ahol nincs nemzeti istenhit, ott nemzet sincs. Mert az istenek ereje híveik erejében rejlik. Elhagyott isteneknek és oltároknak magasztos dolog lehet ugyan áldozni, de gyenge az az isten, melynek népe elhagyta oltárait és gyen-ge az a nép, melynek nincs istene, aki vezesse, ellenségképe, mely a világban való tájékozódását segítse és hite, amely erőt adjon az ellenségeivel való szembeszállásra.
Mielőtt azonban az újabb témakör, az ellenségkép kialakításának kérdésére rátérnék, megpróbálom definiálni, hogy mitől ellenség az ellenség?
Mert attól, hogy egy nép kollektív érdekeit védi még nem szükségsze-rűen ellenségünk. Ellenséggé akkor válik, ha ezt, mint a mi rovásunkra teszi, vagy fölöttünk szupremanciára tör, illetve ha belülről bomlasztva, nemzetiségi csoportérdekeinek védelmével a magyarság nemzeti (cso-port)érdekeit sérti, vagy megbontja a nemzeti egységet. Nem akarjuk elméleti fejtegetés ingoványába vezetni ezt a kérdést azáltal, hogy megállapítjuk: ilyen alapon minden nép, mely védi kollektív érdekeit, potenciális ellenség, ugyanis erről szó sincs. Csak azt kívánjuk kiemelni, hogy az a kormányzat viszont, mely hangsúlyozottan meri állítani, hogy „nincs ellenségképe", nem állít mást, mint azt, hogy feladta az általa képviselt nemzet csoport-érdekeinek védelmét, hogy nem is hajlandó, vagy egyszerűen képtelen az ország érdekeinek felismerésére és képviseletére; ez a politikai elit nem állít mást magáról, mint hogy csupán álelit, rosszabb esetben nemzetáruló. Nehéz ugyanis elképzelni olyan boldog népet, melynek kollektív érdekeit senki sem sértené, amely fölött senki hegemóniára nem törne…
Visszatérve az ellenségkép kérdéséhez: a fenti meghatározás alapján sajnálattal állapíthatjuk meg, hogy ellenségeink igenis vannak, sőt számosak, és az elmúlt évezredben nem, hogy fogytak volna, de még szaporodtak is. A parttalan eszmefuttatás veszélyét elkerülendő, most azonban csak egyről, a legveszélyesebbről fogok beszélni Önöknek, melyre meghatározásunk maradéktalanul ráillik, mely ezer év alatt nemcsak a magyarságot, hanem a világ minden népét fenyegető ve-széllyé nőtt: a zsidó szellemről.
Ez a szellem pusztította el Babilont, sorvasztotta „rút szibarita vázzá" Sybaris-t, ez buktatta meg Rómát és Bizáncot, ez bomlasztotta a szkíták népét mint kazár, ez ellen támadt fel Koppány és ez irtotta ki nemzetségét, süllyesztette szolgasorba a honfoglaló szabad magyart, pusztította el kultúránkat, mint zsidó-kereszténység, ez tört ránk a törökkel, mint iszlám, a Habsburgokkal, mint a velencei zsidó kalmár őseik szelleme; ez gyilkolta, majd száműzte és fosztotta ki népünket 1919-ben és ’45 után, mint cion-bolsevizmus és ez tereli most az európai népeket a megálmodott Új VilágRend olvasztótégelyébe, mint liberális demokrácia. A magyarság és Európa több ezer éves történel-mén e globalizáló szellem figyelmeztető árnyéka vonul végig, egészen napjainkig.
Ezért volt hiába minden személyes bátorság, virtus, „ész, erő és oly szent akarat”, mert egy szellem ellen nem lehet karddal, fegyverrel harcolni, miként a besurranó tolvajok, járványok és mérgek ellen sem védenek a várfalak. Fegyver csak fegyver ellen való, a méreg ellen pedig csak ellenméreg lehet hatásos.
Nem elég tehát megismerni az ellenséget természetét, szövetségeseit, módszereit, céljait, ki kell fejleszteni ellene a hatásos fegyvert, jelen esetben ellenmérget is - ez az, amit úgy mondunk, hogy ellenségkép megfogalmazása. Miután pedig megfogalmaztuk ezt a képet, ki kell dolgoznunk a védekezés módszereit, stratégiáját.
Vége annak a világnak, amikor még a magyarok nyilát és kardját rettegte Európa. Ma olyan világot élünk, mára olyan mélyre süllyedt a magyarság, hogy - Ady keserű szavait idézve - aki ma magyarba rúg, az kedvet kap a rúgáshoz. És ennek egyetlen és kizárólagos oka nem a vélt gyengeségünk, hanem egyszerűen az, hogy nincs ellenségképünk. Toleránsak vagyunk, idegenimádók vagyunk, megbocsátók, megértők
vagyunk… Milyen szép, szalonképes kifejezések ezek a kollektív amnéziára!
Mert nézzük csak meg történelemkönyveinket! - van-e még nemzet rajtunk kívül, mely olyan „egyrészről - másrészről” stílusban értekezne nyilvánvaló ellenségei viselt dolgairól? Irnak-e szomszédnépek történészei, vagy akár az Encyclopedia Britannica elismerőleg a magyarságról? Sehol. Érdemeinket, erényeinket tagadják, vagy kifigurázzák, hibáinkat felnagyítják… A zsidó szellem most, már és még (!) nem fegyverrel öl.
De ez nem jelentheti azt, hogy a nemzetgyalázás, hazaárulás naponta elkövetett bűnei fölött szemet hunyhatunk. Ki kell használnunk ezt a pillanatnyi fegyverszünetet. Ne csak ellenfeleink megerősödését, a mi öntudatra ébredésünket is szolgálja ez a történelmi szélcsend. Mert nemsokára jön a vihar, és ha addig nem fogjuk meg egymás kezét, nem tájékozódunk, hogy ki a barát és ki az ellenség, ha addig nem tudunk megkapaszkodni elárult, elhagyott elszennyezett földünkben és nem találunk vissza ősi Istenünkhöz, elfúj bennünket, mint a pelyvát. Ismerjük fel végre igazi ellenségünket, mely a szumír birodalom felbomlásától a XXI. évszázadig gyengített bennünket és tanuljunk meg ellene védekezni, okosan, nem úgy, mint eleink tették.
Ez Koppány vezér harmadik üzenete számunkra.
Ezért nemzetpolitikai stratégiánk részévé kell tenni bizonyos axiómákat, mint például azt, hogy:

Ellenségeink vannak !

Ellenségeinknek nevei vannak!!

Ellenségeinknek bűnei vannak velünk szemben - elévülhetetlen bűnei, melyeket megbocsátani talán lehet, mert kell, hogy békesség legyen a földön, de elfelejteni sohasem szabad!!!

Mindent meg kell tehát tennünk a tudati erózió ellen. Ellenségeink neveinek és bűneinek aláhúzottan kell szerepelniük a történelem-könyvekben. Nincs és nem lehet félrenézés, mert a kollektív történelmi tudat a nemzetfogalom egyik legfőbb ismérve, és milyen nemzet az, mely a mások által elétartott görbe tükörből ismeri magát és környe-zetét generációk óta?

Az ellenséget nem lehet és szabad tolerálni, akkor sem, ha külső ellenség és akkor sem, ha belső „Ötödik Hadoszlop", vagy ellenségnek elkötelezett kollaboráns, vagy magát megnevezni, nemzetiségnek nevezni sem engedő egyszerű másság!!!!

Merjük felismerni, hogy az a népcsoport, mely idegen testként tud és tudott élni közöttünk évszázadokon át anélkül, hogy kultúránkkal, történelmünkkel, örömeinkkel, bánatainkkal a legkisebb mértékig azonosult volna, az ellenség akkor is, ha pillanatnyilag kivár.

Magyarország ellenségei pedig sem abszolút értelemben, mint most, sem bármilyen numerus clausus elv alapján nem lehetnek vezetőink, tanítóink, nem alakíthatják nemzetképünket. Nemzeti csopor-térdekeink árulóit kivétel nélkül ki kell rekeszteni a politikai, kulturális és gazdasági élet vezető posztjairól!!!!!

(××) Kényes felismerés lett volna ez akkoriban, hiszen a Herrenvolk eszméje kísértetiesen hasonlított a cionista Protokol-ban megfogalmazott elgondoláshoz, és kényes felismerés ez ma még inkább, mert azóta ez az eszme uralkodó ideológiája lett a cionistákkal szövetkezett Amerikának és alapelve a Bush-doktrínának nevezett Új VilágRendnek.
(ld. Padányi: A nagy tragédia - II./23. + CION jkv. XXII-XXIV. fejezet)

a polgárosodás és eltömegesedés helyett a birtokosi szemlélet erősödését, a nemesedést,

az internacionalizálódás helyett a nacionalizálódást,

az értékelvűség helyett a minőség forradalmát,