Rabszállító kocsi várta a magyar határon
1. rész
Error! Filename not specified.
Error! Filename not specified. Error! Filename not specified.+
Grosics Gyula, Döbrentei Kornál és Bubik István 2004-ben (fotó)
-
Fekete Párduc,
az Aranycsapat legendás hírű kapusa ül velem szemben. Honnan ragadt önre
ez a megszólítás?
- A
fekete szerelésnek lehetett ebben szerepe, de hogy ki, mikor, hol és
miért aggatta rám ezt az elnevezést, nem tudom. Egyszer Szepesi Gyurival
beszélgettem erről, aki azt mondta: ő a régi válogatott csapat egyik mérkőzésén
nevezett így el a közvetítés során. A Fekete Párduc megszólítást nem csak
itthon, de külföldön is elfogadták.
- Kű Lajostól, az Aranycsapat
Alapítvány ügyvezető elnökétől tudom: ön 87-szeres válogatott bajnok. Ez a pálya
gyönyörűen indult, az Aranycsapat világhírt szerzett nem csak a futball
területén, de a magyarságnak is. Majd pályája egyszercsak megszakadt.
- Nem
egyszer, kétszer szakadt meg. 1949. márciusában szerepeltem egy disszidálni
szándékozó, néhány játékos névsorában, ám az utcán, ahol megbeszéltük a
találkahelyet, egyedül én mentem el, a többiek tudták, hogy megbuktunk. Engem a
Pipa utca és az akkori Tolbuchin körút sarkáról vittek be az
ÁVH-sok az Andrássy út 60-ba, ahol eltöltöttem egy 'kellemes' napot és
éjszakát.
- Miért akart elmenekülni?
- Egyrészt voltak sport- és anyagi vonatkozásai.
Másrészről menekültem a Magyarországon akkor már kialakult politikai helyzet
elől. Sajnos lebuktam, elvittek, s ennek eredményeként: egy évig nem utazhattam
külföldre, továbbá nem szerepelhettem a válogatott csapatban. A MATEOSZ-ban két
évre tiltottak el a játéktól, majd felfüggesztettek még további két évre.
1955-ben, második alkalommal a Jászai Mari térre vittek, az ÁVH
központba. Ott 12 hónapon keresztül készítették a kihallgatások sorozatát,
miközben a Fő utcában a Katonai Főügyészségen három kém-tárgyaláson
vettem részt. Nem önként és dalolva, hanem vittek.
- Mivel vádolták?
- Kémkedés gyanújával, mely kimeríti a
hazaárulás fogalmát.
- Gondolom, ezt koncepciós vádként varrták a
nyakába.
-
Persze. Amikor a honvédelmi miniszter közölte velem a vádat 1955. januárban,
hozzáfűzte: vegyem tudomásul, más embert ezért felakasztottak volna.
- Ki ellen kémkedett?
-
Senki ellen. A vád alaptalan volt. Személyes bosszúnak köszönhettem, mely
ezzel a következménnyel járt. Sőt mikor letelt a büntetésem, Rákosi
utasítására igazoltak le Tatabányára, ahol még további hét évig
játszottam. Csak 1956. szeptember végén lehettem újra válogatott, két év után.
Ez még súlyosabban érintett, nemcsak a magánéletemben, hanem a pályafutásomat
illetően is.
- Hogy zajlottak ezek a magánkihallgatások?
- Személykocsi jött értem a lakásra. De előzőleg
már közölte velem a honvédelmi miniszter egy meghallgatás keretében, hogy az ÁVH
rendelkezésére kell állnom. Az ÁVH-n pedig azt hozták a tudtomra: minden hétfőn
12- és 1 óra között, felöltözve civilben várjak, mert visznek kihallgatásra.
Közben kém-tárgyalásokra is kellett mennem a Fő utcába, a Katonai Főügyészségre,
sőt, egy alkalommal a Bartók Béla úton lévő Katona Politikai Osztályra
is bevittek. Szépen megjáratták velem ezeket a politikai buktatókat, majd 1955.
december 19-én a Belügyminisztérium Politikai Főcsoport főnöke
kijelentette: az eljárást bizonyítékok hiányában megszüntették. Két nappal
később Hegyi Gyula, az OTSB akkori elnöke közölte: Rákosi utasítására
1956. január 1-től Tatabányán fogok játszani. Visszatekintve erre a hét
esztendőre: ott beszéltek velem először emberi hangon.
- Később megint bajba került.
- A Budapesti Honvéd Spanyolországban
szerepelt 1956. novemberében, Bilbau ellen játszottak Európa-Kupa
mérkőzést. S ami nagyon ritkán fordul elő, Faragó, a Honvéd kapusa, és
Garamvölgyi, a tartalék kapus megsérült. Ekkor 1956. november végén hívtak
telefonon Barcelonából, és arra kértek, szeretnék, ha kimennék utánuk. - De
hogyan lehetséges mindez? - Ne törődjek semmivel, megszervezték, sima lesz az út
- ígérték. Néhány nappal később már egy autóbuszban utaztam az osztrák-magyar
határig. Ott elakadtunk, mert tankcsapdát építettek keresztbe az úttesten. Onnan
két kilométert gyalogoltunk az első osztrák határ laktanyáig, ahol vártak.
Gépkocsival bevittek Bécsbe, a szállodában már várt a repülőjegy, két
nappal később, egy szerdai napon este kilenckor pedig Spanyolországban
játszottam a Honvédban Barcelona ellen. Ettől kezdve a Dél-amerikai túra
befejezéséig játszottam a Budapesti Honvédban. Sajnos a Dél-Amerikában lekötött
15 mérkőzés helyett csak hetet játszhattunk, mert a FIFA, a Nemzetközi
Labdarúgó Szövetség letiltotta a csapatot a nyilvános szereplésektől - indok
nem volt.
- Talán túl jól játszottak?
- Ahogy akkor hírlett, a Magyar Labdarúgó
Szövetség és a FIFA megállapodott, hogy azt a négy játékost, akik a
Dél-Amerikai túra után kint maradtak, tehát név szerint: Puskás Öcsi, Czibor
Zoli, Kocsis Sanyi, meg én nem vagyunk igazolhatók sehova, ezért két évig
nem szerepelhetünk külföldön sem.
- Épp a legjobbak. Nem a kommunisták 'keze'
érte el önöket?
- Minden lehetséges. Dél-Amerikában a 15
lekötött mérkőzés helyett csak hetet játszottunk, közben vissza kellett jönnünk
Bécsbe, ahol alkalmi ellenfelekkel küzdöttünk edző-mérkőzéseket, pénzügyi
ellenszolgáltatásért, mert valamiből meg kellett élnünk. A külföldi túra
görögországi meghívással zárult 1957. húsvétján, sőt négyünket: Puskást,
Czibort, Kocsist, meg engem előtte már egy héttel meghívtak, ahol nyilvános
edzést tartottunk az egyik stadionban 30 ezer néző jelenlétében. Két meccset
játszottunk a görög válogatott ellen, majd visszajöttünk Bécsbe, ahol
elkezdődött a vergődés, mert nem tudtuk eldönteni, mit tegyünk: hazamenjünk,
vagy kint maradjunk. A rengeteg ajánlat ellenére - élő szerződésem volt
Dél-Amerikába, Rio De Janeiro-ba, amivel nem éltem -, munkálkodott
bennem a honvágy. Így 1957. július elején bementem a bécsi magyar
követségre, és legnagyobb megdöbbenésükre kértem a hazatérő papírokat. Elég
kalandos körülmények között tértem haza.
- Ha jól tudom, rabszállító kocsi fogadta a
magyar határon.
- Így van. Onnan bevittek Győrbe az ÁVH-s
laktanyába. Majd egy kihallgatás következett. De kicsit visszaugorva, amikor
Bécsből elindultunk, még vásároltam egy gépkocsit, amivel hazajöttünk. Egy bécsi
fogorvos barátomat pedig megkértem, jöjjön velünk a határig, kísérjen el! Soha
nem lehet tudni. Amikor megérkeztünk az osztrák határőrséghez, ott rögtön
szóltak: - Gyula, ne menjenek haza, magukat rabszállító kocsival várják a magyar
oldalon. Ezt azonban nem hittem el.
- Felismerték a határon?
- Hogyne. Barátommal átmentünk a magyar határ sorompóhoz, ott kértem a
kiskatonát, hívja ki a parancsnokot. Ő rögtön azt kérdezte: - Hol van a
család? - A másik oldalon. - De miért? - Mert nekem az osztrákok azt mondták,
maguk rabszállító kocsival várnak. Márpedig, ha láttam volna rabszállító kocsit,
biztos, nem jövök haza. Még a parancsnok is megkérdezte: - Lát maga itt
rabszállító kocsit? - Nem. Erre visszamentünk, saját kocsival átgördültünk a
sorompó alatt, ám abban a pillanatban jött ki az épület mögül a rabszállító
autó. Az ügyeletes tiszt pedig közölte: - Azonnal kiszállni, mindent
átrakni a rabszállító kocsiba! A kocsim ott marad a határnál, majd ők visznek
tovább. Én pedig közöltem, hogy erről szó sem lehet. Egyszerűen nem vagyok
hajlandó kiszállni, nem szállok át a rabszállítóba. Ha valamit akarnak velem,
kettőt tehetnek: hozzanak egy darut, azzal rakjanak át kocsival együtt, vagy
robbantsák fel az autót és megszűnik ez a probléma.
Közel egy órás vita után, a parancsnokkal is
beszéltem: - Maga azt mondta, itt nincs rabszállító kocsi. Mire ő: - Nem azt
mondta, hogy nincs, hanem kérdezte, látok-e rabszállító kocsit? A kettő nem
ugyanaz. Ő is arra kért, szálljunk át, és rakjuk át a csomagokat. Vele is
közöltem, hogy nem szállunk át, erről szó sem lehet. Ekkor eltűnt, majd fél óra
múlva kijött - gondolom telefonáltatott jobbra-balra, hogy mit tegyenek velem -,
és közölte: rendben van, nem kell átszállni, de a kocsi után kell menni egész a
végcélig. Ne próbáljak meglógni, mert kis ország vagyunk és hamar utolérnek.
Győrben bevezettek az Államvédelmi Laktanyába,
ahová a nagykapun keresztül bement a rabszállító kocsi, én azonban megálltam
kint a járda mellett. Ebből újabb botrány-sorozat kerekedett. Kijött a laktanya
parancsnok, ráismertem, régi gyermekkori játszótársam. Egy iskolába jártunk
valamikor. Ő is kért, hogy menjünk be. Megkérdeztem, miért? Mert a
kihallgatásról jegyzőkönyvet készítenek. - Meddig tart? - Minimum három napig.
Akkor az jutott eszembe, mi lesz, ha három hétig, három hónapig, vagy három évig
tart, vagy az Isten tudja, mennyi ideig? Határozottan válaszoltam, hogy nem
megyünk be. Ő is eltávozott. Gondolom, végigtelefonálta az illetékeseket. Majd
negyed óra múlva kijött és közölte: rendben van: a kocsi és a család maradhat
kint az utcán, de én menjek be, elkészítik a jegyzőkönyvet, az 20-25 perc, majd
mehetek. Rákérdeztem, becsület szavadra? Válasza: igen. - Melyikre: a
gyermekkori játszótárs, vagy a laktanya-parancsnok becsület szavára? Játszótársi
becsület szavára. Bementem. A szokásos kérdések: merre jártam, mit csináltam? -
Tudod mit? Írd meg a jegyzőkönyvet, ti jobban tudjátok, hogy merre jártam a
világban, és mit cselekedtem, mint én! Írd meg a jegyzőkönyvet, én aláírom, és
hadd menjek!
Megírta a jegyzőkönyvet, aláírtam, s mondta,
hogy mehetünk. - Persze, ha lekísérsz a kijáratig. Jött velem, kinyitották a
kiskaput, kinézek, s szemben az utca másik oldalán a kocsi teljesen üresen állt.
Mint kiderült, a két kislányom már unta a kocsiba zártságot, éhesek voltak, meg
vécére is kellett menniük. Bejöttek a laktanyába, és miután rákérdeztem, hol a
család, mondták, hogy a pincében. Ez megint rossz érzéssel töltött el, mert az
ÁVH-s laktanyában a pince közismert hely. Itt azonban az étteremben találtam
rájuk. Hazajöttünk, másnap lementem Tatabányára, és folytatódott az életem,
mintha mi sem történt volna.
(Folytatjuk)
Rabszállító kocsi várta a magyar határon
2. rész
- Gyula, az ÁVH zaklatta még a későbbi életében?
- Nyilván figyeltek, eleinte nem tudtam, mire
vélni, ha a telefont fölemeltem, kattogni kezdett. Ma már tudom, az
gyakorlatilag azt jelenti, hogy lehallgatják a beszélgetéseinket. Persze,
éreztem, tudtam, hogy figyelnek. Mindenről tudtak, ami személyemmel kapcsolatos.
Amikor lekerültem 1956. január 1-én Tatabányára,
márciusban kijött értem két civil ruhás férfi Oroszlányból, ahol
politikai internáló tábor működött, rabjai a bányában dolgoztak. Az intézmény
parancsnoka és helyettese jött értem, s egy edzés után megkértek, menjek velük.
Átvittek Oroszlányba, az internáló tábor parancsnoki ablaka az udvarra nézett.
Bevittek és szemem elé tárult, ahogy sétáltak a csíkos ruhás rabok az udvaron.
Furcsán éreztem magam. Ekkor megszólalt a parancsnok: - Na látja, nem jobb
magának Tatabányán játszani, mintha itt kellene dolgoznia a bányában? Képesek
voltak bevinni, hogy ne nagyon ugráljak, mert íme ez a megoldás is lehetséges.
- Ezt nevezik lelki terrornak.
- Így igaz. Lelki terrorban volt részem 1955-ben, majdnem 12 hónapig.
- Hogy lett önből futballista, hisz, ha jól
tudom, édesanyja papnak szánta?
-
Valóban. Ez gyermekkori történet. Talán négy-ötéves lehettem, amikor édesanyám
súlyos agyvérzést kapott, s egy évig fekvő beteg volt. Ez idő alatt ennek
hatására befelé, Isten felé fordult, majd egy év után, csodálatos módon, szinte
egyik napról a másikra súlyos betegségéből felépült. Attól kezdve hétköznap,
vasárnap templomba jártunk. Vitt magával bennünket, öcsémet és engem is. Később
rendszeresen ministráltam a szentmiséken. S édesanyám engem papnak szánt. Így is
készültem, nem tiltakoztam. Számomra a szülői akarat szent volt és sérthetetlen.
Máig sem tudom megfejteni e pillanat titkát, de
egy vasárnap délelőtt közel laktunk a pályához, s mint afféle gyermek,
rengeteget játszottam ott. Ezen a napon, a vasárnapi nagymise előtt, kerékpárral
elmentem nézelődni. Tudtam, hogy a felnőtt csapat vidékre készül a bajnoki
mérkőzésre, közelükben csellengtem, csodáltam a nagyokat. Egy idő múlva el
kellett volna induljanak, de még fél órát vártak, mert kiderült, a csapat
mindkét kapusa katona volt, s 1940 őszén már háborús szelek fújtak Európa
felett. Egyiket sem engedték el szolgálati helyéről, s ott állt a csapat -
indulás előtt - kapus nélkül. Nekem eszembe nem jutott volna, hogy Dorogon, a
felnőttek közé 14 és fél évesen bekerülök minden előzetes nélkül. De szó szerint
fölszedtek az utcáról. Mondta az egyik játékos: - Ha nincs Pap, úgy
hívták a kapust, jó lesz ministráns is. A játékos ott lakott velünk
szemben, tudta, hogy rendszeresen járok templomba. Így vittek magukkal,
szülői engedély nélkül.
Egyik barátomat kértem meg, vigye haza a
kerékpáromat. Ő ezt meg is tette, s amikor kérdezték tőle, merre vagyok, azt
válaszolta, nem tudja, csak erre kértem őt. Mi közben elmentünk a mérkőzésre, az
edző pedig közölte velem, hogy játszani, védeni fogok a csapatban. Hogy hogy
zajlott le a mérkőzés, nem emlékszem. De nyertünk. Éjjel 11-kor értünk haza
Dorogra. Édesapám kint állt a kertajtóban. - Hol voltál kisfiam? - kérdezte. -
Komáromban. - Hogyhogy Komáromban? Kivel voltál Komáromban? - A
csapattal. - És ki engedett el? Amikor kezdtem volna magyarázkodni, kaptam egy
hatalmas pofont. Szerencsétlenségemre azt is megkérdezte, mit csináltam
Komáromban? Erre nagy büszkén sírva válaszoltam neki, hogy játszottam a felnőtt
csapatban. Édesapám rám nézett: - Még hazudsz is kisfiam? S máris kaptam a
második pofont.
Dorog
kisváros. Másnap futótűzként terjedt el a hír,
hogy a dorogi csapatban egy 14 és fél éves gyermek védett, de nem tudták a
nevemet. Édesapám is hallotta a hírt a munkahelyén. S akkor jött rá, hogy az a
gyermek csak én lehettem. Így kezdődött a pályafutásom.
- Édesapja végül mikor fogadta el a
futballista pályafutását?
- Azonnal. Nagyon boldog volt. Vele jártam
mérkőzésekre vasárnaponként. Nagy drukkere volt a Dorog felnőtt csapatnak.
Később, amikor én is játszottam a csapatban, édesanyám is nagy drukkere lett, de
neki szívfájdalma maradt, hogy nem lettem pap. Ezt nekem még akkor is előhozta,
amikor befejeztem a labdarúgást. A fekete mezt két okból viseltem, egyrészt a
katolikus papok is fekete reverendát hordanak, másrészt, hogy édesanyámnak
valamilyen kapcsolata legyen a fekete reverenda színével. Ez aztán elterjedt a
világban.
- Gyula egyébként vonzódott a papi pálya
felé?
- Hogyne. A templom levegője, az édesanyámból
kiáradó hit persze, hogy megfog egy öt-hatéves gyermeket. Nálunk - íratlan
szabály - a szülők határoztak minden kérdésben. Nekünk, gyermekeknek
kötelességeink voltak.
- Beszéljünk a rendszerváltásról!
Ha jól tudom, alapító MDF-es.
- Közelről éltem át 1956-ot, sokkal hamarabb kerültem a felnőttek közé, és
reagáltam a külső eseményekre és körülményekre, mint ahogy azt egy fiatal
gyermek tette abban az időben.
1987-ben a magyar politikai élet eljutott
egyfajta lehetőséghez, rájött, hogy lazítani, feszíteni lehet a kommunizmus
eszméjét, társadalmi rendjét, s szabad utat engedtünk a bennünk feszülő és
elfojtott érzelmeknek. Amikor meghallottam a lakiteleki sátorban történt
első eseményeket 1987-ben, melyek kiszivárogtak, abban a pillanatban eljegyeztem
magam azzal a - nemzeti, keresztény, konzervatív - eszmeiséggel, melynek
hatáskörében nőttem fel.
- Hogy vette fel a kapcsolatot Lezsák
Sándorral?
-
Gyarmati Dezső néhány hónappal
korábban került közvetlen kapcsolatba Lezsák Sándoron keresztül az MDF-fel.
Bejött az üzletünkbe a Szent István körúton, és kérdezte tőlem, mi a politikai
ábc-m. Mondtam neki, - de akkor még nem tudtam, hogy ő már szorosabb
kapcsolatban áll az MDF-fel - hogy engem megfogott a lakiteleki sátor
szellemisége. Erre azt kérdezte: - Nincs kedved belépni? - Hová? - Hát az
MDF-be. De, minden további nélkül, hogyne, szeretnék. Bementünk az Ó
utcába, ott volt az MDF központja. Akkor még szó nem volt arról, hogy az MDF
politikai párttá növi ki magát, és mint rendszerváltoztató párt, indul a 90-es
választáson. Azért nem szeretem a rendszerváltoztató párt elnevezést, mert
Magyarországon nem volt rendszerváltozás. Kormányváltás volt. Aztán 1989-ben,
amikor már kiderült, hogy a Demokrata Fórum indul az első választáson, akkor
aktívan bekapcsolódtam a munkába. Résztvettem Kisvárdától Nagykanizsáig
a fórumokon, gyűléseken, 1989 végén a választási kampányra készülve. S amit
akkor gondoltam és éreztem, ki is mondtam. Visszatekintve, nagyon naív voltam.
- S akkor mit gondolt?
-
Hittem a rendszerváltozás igazságában, hittem, hogy történelmi távlatokban meg
kell szüntetni azt a folyamatot, amely 40 éven keresztül a legnagyobb terror és
diktatúra közepette sanyargatta ezt az országot. Teljesen új életet kell
kezdeni, ahol a választók akarata kell érvényesüljön. Ezt mélységesen hittem,
mint ahogy hittem abban a plakátban is, amit az MDF a választások előtt
nyilvánosan publikált: szovjet katonatiszt tarkója látható a képen, az aláírás
nem több és nem kevesebb, mint Konec. Vagyis vége. Ebben hittem, hogy vége van,
s az MDF az a rendszerváltó párt, amelyik végrehajtja a változásokat.
- Hol romlott el a rendszerváltás folyamata?
- Már
a választások előtt, miközben mi teljes szívvel, lelkesedéssel hirdettük a
meggyőződésünket, közben eldőlt Magyarország sorsa, különböző háttér
megállapodások és egyebek következtében. Kiderült az 1990-es választások után
nagyon hamar, hogy szó sincs rendszerváltoztatásról. Szó sincs arról, hogy új
körülmények, keretek között, elszámoltatva az előző rendszer felelőseit, tudunk
új életet kezdeni. Én ebben hittem feltétel nélkül.
- És hittek sokan.
- Aztán óriási csalódás ért. Nagyon közel voltam
azokhoz a körökhöz a politikában az MDF-ben, ahol eldőltek a dolgok. Szem- és
fültanúja voltam, azoknak a változásoknak, melyek bekövetkeztek. A Demokrata
Fórumon belül megindult az osztódás, s ez nem volt véletlen. Az alapító tagoknak
- már a 90-es választások után fél évvel - el kellett távolodniuk a Fórum
vezetéséből. Bíró Zoltán volt az első, aki az MDF elnökeként lemondott
pozíciójáról és távozott. Később bebizonyosodott, hogy ez egyáltalán nem volt
véletlen. Aztán hátat fordított, - nem önszántából - Csoóri Sándor.
Kivált az elnökségből. Meghalt Csengey Dénes. Nem akarok túlzásokba esni,
de szerintem nem tisztázott körülmények között. Lezsák Sándor teljesen
félrevonult. Kivonult a Margit szigetre és ott a Lakiteleki
Alapítvánnyal munkálkodott. Nem vett részt a napi politikában. Fizikailag
ott volt, de lelkileg nem. Majd jött a legsúlyosabb eset: Csurka István
tanulmánya, mely nagymértékben felbolygatta nem csak a közvéleményt, és a
politikai pártokat, de az MDF-en belül is szakadást idézett elő. Ez volt az az
esemény, mely első ízben, de nagyon mély sebeket hagyott az MDF testén. Csurka
tanulmányában sok igazság volt. Amit túlzottnak tartottam, az a
miniszterelnökünk betegségével kapcsolatos véleménye. Gyakorlatilag Csurkát
kiebrudalták az MDF-ből és vele együtt az MDF tagságának 80 százalékát. Megszűnt
az aktivitás, a párttagság közelsége a vezetéshez.
- Melyik politikai erőben látja a megújulás
lehetőségét?
-
Kizárásomat nem kértem az MDF-ből, de később beléptem a FIDESZ-be,
függetlenül attól, hogy az eszmei-, politikai felfogásom nem változott semmit.
Ma is a lakiteleki sátor szellemiségét vállalom, és vallom magaménak. Ma
olyan politikai helyzetben élünk, hogy élére állíttatott az ország sorsa: vagy
bal- vagy jobboldal. A jobboldali politikai pártok közül legerősebb a FIDESZ,
mely 1990 után napjainkig olyan belső változásokon ment keresztül - a nemzeti
liberalizmustól eljutott a kereszténységig.
- Az Aranycsapat még élő két tagja Buzánszky
Jenő és ön járják az országot, sőt a határon túli városokba is eljutnak. A
fiatalok tudják, hogy kik önök?
- Érdekes, igen. Rendkívül sok fiatal vesz részt
ezeken a találkozókon. Nagyjából ismerik a Csapat szerepét a magyar
labdarúgásban, sőt az akkori politikai életet is. Rengeteg a meghívásunk,
szeretnénk minden meghívásnak eleget tenni.
Képaláírás: Fekete Párduc, az Aranycsapat
legendás hírű kapusa
Frigyesy Ágnes