Lajdi
Péter
Adalékok a
történeti magyarság vallási életéről a független Magyar Apostolkirályság
fennállásának ideje alatt
Az ún. történeti magyarság a Kaukázus vonzásterében és attól nyugatabbra
ötvöződött több ágból azzá a nemzetté, amilyennek az elmúlt legkevesebb 1200 év
alatt ismerhettük, s melynek összetevői között az összekötő kapcsot a
szkítasághoz, az íjfeszítő, őskultúrateremtő, ragozó nyelveket beszélő népek
művelődéséhez való tartozás és vallási téren a szkíta kereszténység különböző
fajtáinak képviselete képezte. A honfoglaló magyarság sírjainak meghatározó és
karakterisztikus leletei ugyanis a mellkeresztek, melyek egy
sámánhiten és „primitív” természetvalláson nevelkedett népre a legkevésbé sem
lehettek volna jellemzőek.
Íme két példa a
honfoglaláskori magyar sírokból előkerült keresztek közül.
A Kárpát-medencétől keletre eső területeken (Levédia, Etelköz) az Álmos
és Árpád vezette népszövetség összetétele a következő képet mutatja: a
legnagyobb lélekszámmal és legnagyobb befolyással rendelkező pártus-szabír
Magyar néphez csatlakoztak a Kaukázus és Észak-Perzsia téréségében már
ősidők óta jelenlévő heftalita hun törzsek, majd a hun-bolgár
onogurok Tíz Nyíl szövetsége (On ogur törökül: tíz nyilat
jelent), a kazáriai zsidó államcsíny után a Kazár Kaganátust ez okból elhagyó
kazár kabarok három törzse, rajtuk kívül néhány úz
törzs, s talán egyes besenyő törzstöredékek. A hanyatlásban és a
germánok katonai és zsidókeresztény ideológiai szorongattatásában lévő
kárpát-medencei Avar Birodalom
segélyhívására Szkítiából a Kárpáthazába visszatérő Hét Nép Szövetség egyesült a
honvisszaszerzést követő időkben a Kárpát-medencében már régtől jelenlévő
magyarajkú őspannon lakossággal, amely hol megfogyatkozva, hol
megsokasodva folyamatosan egy helyben maradt ősi honában, továbbá a szintén itt
élő szkíta szarmatákkal, aztán az igen nagy lélekszámú, két
hullámban visszatelepülő avar magyarokkal, s végül az Atilla
birodalmának széthullását követően ittmaradt hunok szintén magyarajkú
ivadékaival, a hun-magyar székelyekkel. Ezt a népelegyet tovább
tarkította a késő Árpád-korban magyar földre betelepülő török kunok és a szintén
szkíta származású alán (al-an sumírul égi fokost jelent; az Égi Fokos Népe)
jászok bejövetele és elmagyarosodása.
Az Avar Birodalom frankok által rövid időre meghódoltatott nyugati felén
élő szkítakeresztény avar lakosságot Róma germán segítséggel erőszakkal
áttérítette a sauli egyház rítusára. Ezzel a kultusz központja kívül került a
Kárpát-medencén. A térítés a salzburgi érsekség irányítása alatt passaui és
regensburgi misszionáriusok által ment végbe az avar lakosság között. Hogy
milyen nagy lehetett az áttérítés kényszerének ereje, semmi sem mutatja jobban,
minthogy az utolsó avar kagánok
keresztnevei között az Ábrahám és az Izsák nevek is előfordultak.
Árpád magyarjainak bejövetele avar szemszögből nem csak az ország
idegenek általi megszállásának végét, hanem az ősi, saját rítusra való
visszatérés lehetőségét is magával hozta. A magyarajkú népek Árpád előtti
tömeges jelenléte tette lehetővé a magyar hadak és a katonák családjainak
nagyobb vérveszteség nélküli újbóli megtelepedését a Duna-Tisza-menti őshazában
és az, hogy csak kisebb ellenállásba ütköztek itt-ott (Zalán és Mén-Marót
népei), ám a lakosság java része nem tekintette őket ellenségnek, hiszen
hellyel-közzel azonos nyelvet beszéltek Árpád magyarjaival, ahogyan erről a
Tarih-i Üngürüsz is beszámol.
A honvisszaszerző magyarság szkíta keresztény hitére bizonyítékot
szolgáltat több külhoni írásos forrás is. Az egyik az igen gyakran idézett
forrás a X. században élt Luitprand cremonai püspöktől, aki a
merseburgi csata lefolyásáról (933.) is részletes leírást készített. Az idézet
így hangzik: „Gens Hungarorum videlicet christiana”, azaz: „A magyarok
népe nyilvánvalóan keresztény.”
Az európai hunok között, akik közül sokan már a manicheus tanokat
vallották, már a IV. században megjelentek a római és a bizánci egyház
hittérítői is, sőt a Bibliát hun nyelvre is lefordították. A szintén a IV.
században élt Hieronymus (348-420), a Vulgata fordítója,
följegyezte a hunokról, hogy „a hunok tanulják a zsoltárokat”.
Fehér Mátyás Jenő Álmos nagykirály Kievben tartózkodó
magyarjairól írja, hogy „ a kievi várban már manicheusoknak nevezik a magyar
vezető réteget, tehát Álmos családját. Photius pátriárka
eretnekséggel foglalkozó apologetikus iratában seregszemlét tartva a
bizánciakkal kapcsolatos népek fölött 895-ben írja, hogy ’a kievi törökök
(mármint a ’turk’, azaz pártus
magyarok; LP) a manicheista eretnekség hívei’. (Fehér Mátyás Jenő: Rasdi
mesél)
A Szent István király által a Szentföldre igyekvő, de királyunk által
Magyarországon marasztalt Szent Gellért, későbbi csanádi püspök
Deliberatio című, közel ezeroldalas, terjengős stílusú, latin nyelvű
teológiai művében megemlíti, hogy őt a magyarok vallása leginkább a
manicheizmusra emlékezteti, de nem az. Ugyanebben az írásában afölött
siránkozik, hogy Magyarországon nem veszik jó néven, ha valaki a manicheizmust
üldözni akarja.
Lássuk csak, hogyan vélekedik a kiváló régészprofesszor és történész,
László Gyula a honvisszafoglaló magyarok vallásáról főként nyelvi
szempontból: A korabeli magyar szókincs szavai „annyira gazdagon illeszkednek
rá az új hitre,” (??!; LP) „hogy az egyházi méltóságokat, rendtartást, az
ünnepeket nem számítva akár egész bibliafordítás kitelnék belőlük. Ez arra
mutat, hogy a magyarságnak a kereszténység” (a zsidókereszténység!; LP) „
felvétele előtt is mély élménye volt a hitéletről, az új tan csak új tartalommal
töltötte meg a régtől ismert fogalmakat. Olyan szavaknak, mint a búcsú, böjt,
bocsánat, bűn, gyón, gyónás” (bocsát, bú, bűnbánat, egyház, érdem,
gyarló, gyász, gyónik, hit, ige, Isten, kegyelem, menny, örök, teremt, vét
stb; LP) „stb. semmi keresnivalója valamiféle sámánista hitben, de értelme
van valamelyik világvallásban.” (László Gyula: A kettős honfoglalás; 151. o.
Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1978) Mivel engem nem korlátoznak a hajdani
kommunista kultúrpolitika irányelvei, így minden köntörfalazás és óvatoskodás
nélkül ki merem jelenteni, hogy ez a világvallás nem egyéb, mint a manicheizmus
vagy annak szkíta elődje, amelyből Máni vallása is kinőtt, és mely már az első
keresztény századok óta a magyarság egyes ágainak sajátja volt.
Pap Gábor
művészettörténész és ötvösművész más szemszögből ugyan, de ugyanemellett
kardoskodik, amikor így fogalmaz: „Az 1000-es dátummal kapcsolatban van egy
másik komoly gond is. Az tudniillik, hogy a magyarság körében korántsem biztos,
hogy a Szent István-i térítéssel kezdődött el a kereszténység. ... Debreceni
Ember Pál egyháztörténetében” (a reformáció idejében; LP) „külön fejezet
szól ’a magyarok lelki állapattyáról’ a Szent-István-i térítés előtt, és ahogy ő
is kimutatja, nagyon valószínűnek tűnik, hogy a kereszténységnek nem a római
formáját értve ugyan, nem is a Bizáncban hivatalossá vált formáját, de létezett
a kereszténység közöttük.” (Pap Gábor: Angyali korona, szent csillag)
Szintén e fontos külföldi források közé tartozik Theophylactus
Symoccates bizánci történetíró a VIII. század első feléből, akitől két,
népünkkel foglalkozó idézet következik: „Hunfajú szabírok laknak a
Kaukázusnál.” Ezzel hitelesen lokalizálja
a VII. Konstantinos Porphyrogenitos, bizánci
történetíró-császár által a nála vendégségben járt Tormás és
Bulcsú vezérek elbeszéléséből megismert „savartoi asphaloi”-nak,
azaz „erős szavárdok”-nak nevezett eleink jelenlétét az említett
térségben.
Majd másutt (abban az időben sok korabeli forrás turknak, azaz pártusnak
nevezte a magyarokat): „A turkok tisztelik a tüzet, a levegőt és a vizet,
a földnek himnuszokat zengenek, de
csak azt imádják és tartják Istennek, aki az eget és a földet teremtette.”
A négy őselem tisztelete egyik nagy ázsiai vallástól sem idegen, minden
bizonnyal részét képezte a manicheus tanoknak is, mely a teremtett világ iránti
őszinte csodálat kifejeződésének egyik szép jeleként értelmezendő. Ez egyben
egyike azon hiteles írásos bizonyítékoknak, melyek kétséget kizáró módon
egyistenhívőként mutatják be a Kárpát-medencébe még vissza nem tért
magyarokat.
Ibn Ruszta, arab utazó, akinek személyes élménye volt a
harmadik honvisszaszerzés előtti eleinkkel kapcsolatban, azt jegyezte föl
vallásukról, hogy „a magyarok tűzimádók”. Fogalmazásmódjából
kiderül, hogy moszlim hívő létére nem sokat tudott mit kezdeni a magyarok szkíta
manicheista fény-hitével, melyben a zoroaszteriánus szent tűz kultusza is az ősi
szkíta Napisten-imádat folytatásaként jelen volt. Ugyanez az Ibn Ruszta tudósít
arról is, hogy a magyaroknak „sok szántóföldjük van”.
Most azonban fogjuk vallatóra saját középkori krónikás irodalmunkat,
mindenekelőtt a rejtőzködő, nevét elhallgató Anonymust, III. Béla
király névtelen jegyzőjét s az általa írott Gesta Hungarorum-ot.
Kolozsvári Grandpierre Endre Anonymust tanulmányozva ekként értekezik:
„Anonymus ..., aki papként is magyar maradt, azt írja, hogy Álmost és Árpádot
maga az Isten, a Mindenség Ura vezeti vissza a Kárpát-medencébe, az isteni
kegyelem kíséri őket, s az Isten sugallatára cselekszenek. Vagyis Anonymus
közvetetten, de félreértelmezhetetlenül kimondja: Árpád hadainak visszatérése s
a honvisszafoglalás folyamata Istennek tetsző cselekedet, mi több: Isten
akaratából történik, és maga az Isten vezeti a honvisszafoglalókat.”
Már a Turul-nászból (Emese álma) életre kelt és a
honvisszafoglaló, avar-magyar véreik segítségére siető magyarokat hazavezető
Álmos nagykirályunk égi eredetű személy volt, hiszen a Turul őseink
vallási képzeteiben Szentlélek-Madárként volt jelen, ami azt jelenti, hogy a
„szent királyok nemzetségé”-t megalapító szakrális uralkodónk
természetfölötti származású, szent személy volt. Ezt maga Anonymus is
megerősíti, amikor kijelenti Álmos nagykirályról, hogy nevének jelentése: szent.
És valóban, nekem is tudomásom van arról, hogy ’almush’ ótörökül
’szent’-et jelent.
Álmos és Árpád seregeit és népét nem egy alacsonyrendű, törzsi istenség,
hanem maga a Mindenható és Egyetlen Teremtő Isten vezette vissza ősi honába, a
Kárpát-medencébe. Ezt támasztják alá a következő anonymusi idézetek is:
„Árpád vezér,
akinek a Mindenség Istene volt a segítője, felövezte fegyvereit, felállította a
csatarendet, aztán könnyhullatva imádkozott Istenéhez.”
„Az Isten nagy
győzelmet adott nekik.”
„És mivel az isteni
kegyelem velük volt, félt tőlük minden ember.”
Ezekből a sokatmondó Anonymus-idézetekből egyrészt kitetszik, hogy a
Vérszerződéssel végérvényesen összekovácsolódott magyari népek magának a
Mindenható Istennek akaratából tértek vissza őseik földjére, hogy egyesüljenek a
korábban ott letelepedő véreikkel és az onnan soha el nem mozduló, magyarajkú
őspannon lakossággal, másrészt ezek a szövegrészletek is bizonyító erővel
láttatják, hogy honvisszaszerző őseink egyistenhívők voltak, mint
ahogyan a már fent idézett Theophylactus Symoccates, bizánci történetíró is
állítja.
A Kálti Márk-féle Képes Krónika az álmos-árpádi
honvisszaszerzéssel kapcsolatban hasonlóan fogalmaz:
„Az Úr megtestesülésének ... hatosszázhetvenhetedik évében, az Atilla
halála utáni századik évben III. Constantinus császár és Zachariás pápa idejében
a közönségesen magyaroknak nevezett hunok, latinul hungarusok ismét
bementek Pannóniába. ... Az Isten úgy akarta, hogy mihamarább menjenek le
Hungáriába.” (K Kr 26) Majd
másutt: „Az Úr segítsége a magyarokkal volt, futásnak eredt előlük a sokat
emlegetett fejedelem. ... Visszaadta hát az Úr a magyaroknak Pannóniát.”(K
Kr 28; kiemelések tőlem) Senkit se zavarjon a 677-es dátum. Az ezen év körüli
időkben (670) is volt egy magyar visszatelepülési hullám a hivatalosan
elfogadott történetírás szerint, mégpedig
a második avar-onogur betelepülési hullám a kárpát-medencei őshazába. A
krónikaíró vagy tisztában volt ezzel, és ezért kódolta bele a szövegbe ezt az
évszámot, vagy tényleg igaz Heribert Illig elmélete, miszerint utólag a meg nem
történt időszakra vonatkozó meghamisított írásos dokumentumok tömkelegével és
egyéb csalásokkal hatalmi érdekből a német-római császárság, a római pápai udvar
és a bizánci császárság együttes megbízásából megközelítőleg 300 évet utólag
betoldottak az európai történelembe, amit Kálti Márk egyszerűen nem vett
figyelembe és a valós dátumokat használta. Ha valaki alapos vizsgálat alá veti a
magyar történelem nevezetesebb évszámait, föl kell, hogy tűnjön neki, hogy a
háromszáz év kivonásával minden a helyére kerül (pl. a Turul-ház férfiágának
kihalása 1301-ben, azaz 1001-ben egy ezeréves szakrális királyság végét jelöli
ki).
A középkori magyar krónikairodalom egészén végighúzódik az a
megingathatatlan meggyőződés, hogy a Mindenható és Teremtő Isten akaratából és
kitüntető oltalma alatt folyt le a harmadik honvisszaszerzés is. Márpedig ha így
volt, és ehhez a tények ismeretében kétség nem férhet, teljesen alaptalan és
tarthatatlan a zsidókeresztény térítés előtti magyarokat egyes zsidókeresztény
legendaírók szóhasználatával „faragatlan, kóbor nép”-ként, barbárként
vagy „a kárhozat fiai”-ként
megbélyegezni. Krónikáinkat pedig egyházi emberek írták, akik azonban papként is
megmaradtak magyarnak, és az akkor még élő népemlékezetet és hagyományt semmi
szín alatt sem voltak hajlandóak meghamisítani, nem voltak kaphatók semmiért sem
téves és megalázó színben tüntetni föl nemzetünk múltbéli tetteit, mint ahogyan
kései, ma élő, méltatlan utódaik egyike-másika a hazaárulás alávaló gaztettétől
sem visszariadva teszi ezt nyilván jó pénzért és önáltató hatalommal kecsegtető,
magas pozícióért.
A továbbiakban nem a teljesség igényével, hanem a lényeget tartva szem
előtt, megvizsgáljuk, melyek azok a szembeötlő jellegzetességek, melyeknek
foszlányokban ugyan, de mindmáig élnek emlékei vallási szokásainkban, és amelyek
bizonyítékokat szolgáltatnak egy mind Rómától, mind Bizánctól független
Magyar Katolikus Apostoli Anyaszentegyház valamikori meglétére még a
Szent István korát követő időkben is. Följegyzések vannak például arról is, hogy
még Mátyás király korában is a magyarországi domonkos rend (pedig
zsidókeresztény, sőt inkvizíciós rend volt!) egyes képviselői - a pálosokról nem
is beszélve - lelkesen támogatták az uralkodót a független magyar kereszténység
védelmében.
Ebben a vállalkozásunkban nagy segítségünkre lesz Dr. Varga Tibor
jogtörténész, aki e téma alapos ismerője. Az általa tartott, erről szóló
előadásokból sok adatot sikerült összegyűjtenem sok egyéb, saját kútfőből
származó anyag mellett. A következőkben leírtakat túlnyomórészt az ő kutatásai
alapján, de zömmel saját megfogalmazásomban adom közre. E szövegben keverednek
Dr. Varga Tibor kutatási eredményei a saját kutatás adataival, mint ahogyan
például a következő két bekezdésben
leírtak sem Dr. Varga előadásából származnak.
Európa legnagyobb nemzetei mindig is törekedtek egy Rómától független,
nemzeti keresztény egyházi hagyomány létrehozatalára. Ezek a törekvések
általában - a VIII. Henrik által életre hívott anglikán egyház
kivételével - nem felsőbb uralkodói parancsra, hanem a nemzeti hagyományokból
szerves folyamatként kinövő, helyi adottságoknak és szándékoknak megfelelően
érvényesültek. Így alakult ki spanyol területen az ún. mozarab, a
franciáknál a gallikán, Észak-Itáliában Milánó központtal az
ambroziánus és Rómától délre a beneventán liturgia,
mely az egyházzenében is önálló, saját gregorián repertoár és a kottaírás terén
saját neuma-rendszer létrejöttét tette lehetővé. Az egyeduralomra törő római
judeokrisztiánus egyház azonban kíméletlenül bedarálta, uniformizálta a helyi
hagyományok alapján kifejlődött liturgiákat s szokásrendeket egy nemzetekfölötti
hatalom nevében, mely az újkori és a legújabbkori történelem folyamán egy az
internacionalizmust (zsidókommunizmus) és még később a globalizmust
(zsidókapitalista, multinacionális cégek) zászlajára tűző,
világhódító, agresszíven türelmetlen faj világhatalmi igényekkel föllépő
érdekeinek szolgálatában ezeknek megvalósulását készítette elő.
Míg a felsorolt országok a manicheizmus kései hajtásai ellen véghezvitt
eretneküldözések vérfürdői után még az első ezredforduló körüli időkben
javarészt beálltak a sorba a zsidózó egyház parancsára, addig a sokat
emlegetett, de korántsem annyira radikális szentistváni fordulat
utáni Magyarország sokkal több fejtörést okozott a sauli egyház urainak. Szent
István a nemzetközi nyomásnak engedve ugyan látszólag a római eklézsia
kívánságainak eleget téve a külsőségek terén nagyobb változtatásokat léptetett
életbe, azonban népe érdekeit soha nem veszítve szem elől, a magyar
kereszténység központját külföldről végleg visszaemelte az ország és a világ
szívébe, a Pilisi Királyi Központ egyik fontos városába, Iszter-Gamba
(Esztergomba), s a hamu alatt rejteki módon zavartalanul tovább élhettek a
magyar szkíta kereszténység hagyományai, szokásai. Az Iszter a Duna szkíta neve.
A gam, gamó főnév pedig régies változata kanyarulat, görbület szavunknak.
Esztergomnál kezdődik ugyanis a Duna-Iszter nagy, észak-déli irányba történő
kanyarulata, a Duna-kanyar.
Az isztergami
királyi vár, Turul-házi királyaink ősi fészke a monumentális bazilikával
A három ún. pogánylázadást ugyan fegyveres erővel leverték, de hasonlóan
későbbi, szintén vérbe fojtott szabadságharcainkhoz, utólag meghozták
gyümölcsüket. Turul-házi uralkodóink, megtapasztalva a szkíta-kereszténységhez
való makacs ragaszkodást az egyszerű nép körében, sok téren megengedték, hogy
számos sajátosan magyar eleme a régi rítusnak és teológiának az új vallási
környezetben is tovább éljenek. Ezért nevezték még Mátyás király idejében is
„terra gentium”-nak, azaz a „pogányok földjé”-nek Magyarországot a
pápaság adókönyveiben. „Úgy látszik, keresztény voltunk ellenére a
judeokeresztény közösség megkülönböztette magát tőlünk, miközben a bizánci
fennhatóság alá sem tartozott a magyar egyházközösség.” - véli Dr. Varga
Tibor.
A legszembetűnőbben egy adott vallás esetében a szent ünneprend és a vele
összefüggő szokások, felfogások, képzetek és hitbéli tartalmak területén
jelentkeznek azok a jellegzetességek, melyek kijelölik egy vallási
hagyományrendszer hovatartozását, azaz a külföldi központtól (Róma vagy Bizánc)
való elkülönülését avagy az azzal való azonosulást.
Dr. Varga Tibor jogtörténész vette a fáradságot, és górcső alá vette a
magyar keresztény vallásosság jelenségeit, és ezek ismeretében meggyőző módon
bizonyítja egy önálló hagyományokon nyugvó, független magyar kereszténység
meglétét egészen a középkori Magyar Birodalom Mohács utáni alászállásáig, a
Magyar Keresztút kiteljesedéséig, mely után még sokáig, a magyar népszokásokban
sok régi dolog megőrződött a hajdani hagyományból. Ugyancsak Dr. Varga mutatott
rá arra, hogy a XV. század közepéig, azaz Konstantinápoly elestéig (1453. május
29.) Európa harmadik fő és egyenrangú hatalmi tényezője Magyarország volt a
Német-Római Császárságon és Bizáncon kívül. Aeneas Sylvio Piccolomini
(1405-1464), a későbbi II. Pius pápa Magyarországot
archiregnumként, azaz őskirályságként, mintakirályságként, tehát
császárságként említi írásaiban.
Most vegyük sorra Dr. Varga Tibor kalauzolása segítségével a legfeltűnőbb
jellegzetességeket hajdanvolt kereszténységünk terén, aki szerint nem mi
tanultuk a kereszténységet Európától, hanem Európa tőlünk:
-
Szentháromság Vasárnapja; Könyves Kálmán király 1095-ben elrendeli
magyarországi megünneplését. Ezzel
majdnem 300 évvel megelőztük a római kereszténységet, mert ott csak 1335-ben
lesz hivatalos ünneppé. „Róma utánunk kullogott.” – mondja Dr. Varga.
Nálunk már a XI. században fényesen ragyog a Szentháromság bölcseleti rendje,
tehát korábban sem lehettünk ariánusok!
-
A böjt kérdése; Minden ősi, a halállal foglalkozó szent könyv,
mint az egyiptomiak Halottas Könyve vagy a tibetiek
halottaskönyve, A köztes lét könyvei, rövidebb nevén a Bardo
tud arról, hogy a születés előtt, és a halált követően a születendő, azaz
testbe, anyagba költöző és a testet, az anyagot elhagyó, halál utáni lélek 42 (6
x 7; a tisztátalan 6-os szám és a szent 7-es szám szorzata; a két
kibékíthetetlen őselv szorzódik egymással, a bűnös anyagi test és az ember
isteni eredetű része, a lélek szétválasztásának száma; LP) napon át tartózkodik
majdani, illetve hajdani teste közelében. Namármost a böjt a testi funkciók
visszaszorítása az önmegtartóztatás által, a méregtelenedés időszaka. A sátánt,
a kísértőt megjelenítő kígyó mérge latinul morsus, a halált pedig mors-nak
nevezik. A böjt során átélt méregtelenedésnek tehát nemcsak a helytelen étkezés
miatt fölhalmozódott mérgektől, hanem átvitt értelemben a halált okozó bűn
szerzőjének, a sátán-kígyó mérgétől (morsus) való szabadulásnak is időszaka
kellene lennie. Úgy is
fogalmazhatnánk, a szigorú böjtöt betartó ember részlegesen előre átél a
halálból, a testelhagyásból egy keveset, amikor megálljt parancsol teste
követelőzéseinek, a testi örömök
kísértéseinek. A böjt tehát halál kicsiben.
A Nagyböjt és az Ádvent Magyarországon a független Magyar Királyság
idején, régen szintén 42 napos volt, s ez nem lehet véletlen. A vasárnapok nem
számítottak böjti napnak, tehát az egész nagyböjti időszak 7 hétből (7 x 7, a
szent szám négyzete!; LP) állott, azaz 49 napból. Ha ebből kivonjuk a 7
vasárnapot, megkapjuk a 42-es számot, s ezzel elérkezünk az emberi dimenzióba,
ahol jó és rossz keveredik, ahol mindenkinek át kell haladnia a halálon.
Eltért tehát a böjtszámításunk is a maradék keresztény világtól! Már
Szent László király is megjegyzi törvénykönyvében, hogy a magyarok másképp
böjtölnek, mint Róma és Bizánc. Ő említi, hogy a Nagyböjt Magyarországon nem
Hamvazószerdán, hanem az azt megelőző második napon, tehát farsangvasárnap utáni
hétfőn kezdődött!
Szent László Törvénykönyvének 31. cikkelye ezzel kapcsolatban a
magyarországi olaszokat megfeddő része így szól:
„Az olaszok, kik a magyarság törvényes szokását követni nem akarják,
tudniillik, hogy ők, mikor a magyarok már elhagyták a húsnak ételét, még azután
hétfőn és kedden is húst esznek, ha azt mondják, hogy a mi jobb szokásunk nekik
nem kellemetes: menjenek, ahová akarnak.
1. §: De pénzöket, mit
itt kerestek, hagyják itten; hacsak eszükre nem térnek, és velünk együtt nem
kezdenek a böjthöz.”
Nálunk a péntek egész évben böjti napnak számított (még a kommunizmus
idejében is élt e szokás a menzákon: a péntek volt a tészta-nap!). Róma azonban
szombaton böjtölt. Ez a szokás, a böjt péntekenkénti megtartása a korai
kereszténység, a III. század előtti kereszténység idején volt szokás, mely
szokástól később mind Róma, mind Bizánc eltért, illetve soha nem is tette
magáévá. Szent István rendelkezéseiben azonban még mindig eszerint rendelte el a
böjt megtartását. A magyarság tehát olyan dolgokra emlékezik böjti
szokásaival, melyek III. század előttiek, és melyet Róma és Bizánc rég
elfelejtett!! Hogyan lehetséges ez, ha a bevett mai hivatalos történelmi
felfogás szerint pogány barbárokként érkeztünk Európába, s azt sem tudtuk a
kereszténységről, hogy eszik-e vagy isszák?!
Az igazság az, hogy mi Eurázsiának egy olyan térségéből érkeztünk mind a
három honvisszaszerző hullám hun-avar-magyar népeiként, ahol Rómát jóval
megelőzően (!) először ragyogott fel teljes fényében államvallásként a jézusi
tanokat vallók közössége, egyháza, a Saul rabbi által ráerőltetett zsidó
gyökerektől mentes szkíta kereszténység. Ez a terület a Kaukázus hegyláncaitól
délre és északra eső régió volt, ahová Jézus választott apostolait (és nem az
önjelöltet!) küldte téríteni: a Pártus Birodalom, Örményország és Grúzia
valamint Szkítia (Chorezm, Káspi-Aral Mediterráneum) és az indo-szkíta vidék,
tehát egy olyan kultúrterület, ahol az íjfeszítő népek valódi és művelődésbeli
jelenléte volt a jellemző. És ezekben az országokban, Örményországban is, a
turáni pártus uralkodó dinasztia, az Arszakidák leszármazottai ültek a királyi
trónon (később még a bizánci császárok között is akadt nem egy
Arszakida-leszármazott!).
Dr. Varga Tibor kihangsúlyozza, hogy ebben a térségben már Jézus
megtestesülése előtt megvolt minden, ami Jézus tanításában még tisztábban
megfogalmazódik: az Utolsó Ítélet képzete; a Jó és rossz szétválasztásának tana;
van Ezeréves Birodalom; létezik a sárkány alakban megjelenített gonosz
megkötözésének elképzelése, akit az utolsó időkben szabadon engednek; az emberi
lélek halál utáni számonkérésének hirdetése; angelológia; az eljövendő Megváltó
érkezését jövendelő próféciák, aki Zarathusztra (Nimród-leszármazott!) magvából
és nem Dávidéból fog megszületni (vö. Zajti Ferenc: Zsidó volt-e Jézus c.
könyvével) stb., stb.
A szkíta származású Zarathusztra tanait magában foglaló perzsa szent
könyv, a Zend Aveszta még a Babilonba elhurcolt zsidókat is
befolyása alá vonta. Ebből a forrásból rengeteget merítettek, emeltek át a
hazatérés után megfogalmazott és kanonizált írásaikba, melyet mi Ószövetség
néven ismerünk. Ami ezekben az írásokban egybecseng az őskinyilatkoztatással és
-bölcsességgel, és emberszabású jelleget ölt, az mind a zarathusztrai és a
sumér-káldeus-babiloni hagyományból került át szövegeikbe.
Galeotto Marzio, dicső emlékezetű Mátyás királyunk egyik
olasz származású (Bonfini mellett) udvari krónikása a következőket írja a
magyarországi böjt jellegzetességeiről: „A magyarokra böjt van szabva Venus
napján, - a napokat ugyanis régóta a bolygókról nevezik el -, mert a nap első
órájában az a bolygó az uralkodó, amelyről a napot elnevezik. Egyházi szokás
szerint pedig hatodik ünnepnapnak
(sexta feria) nevezik a pénteket, pedig az ünnep után hatodik napnak kellene
nevezni, mert vasárnaptól, az ünnepként megült naptól számítva a hatodik. ...
Ezen a napon oly szigorú böjtöt tartanak, mert nemcsak húst, hanem sajtot, tejet
és tojást sem esznek.”
Dr. Varga Tibor: „Galeotto Marzionak tehát tudomása volt arról, hogy a
magyarok nem egészen a judeokrisztiánus vallás útján haladtak.”
-
A Húsvéti ünnepkör
Virágvasárnap;
A spanyolokon (Pasca del Florida; Floridát azért hívják így, mert
Virágvasárnapon látták meg a spanyol hajósok partjait először) kívül ezen
ünnepnap neve mindenhol pálmavasárnap (pl. a németeknél Palmsonntag). Csak a
velünk élő kárpát-medencei népek hívják tükörfordításban magyar mintára így ezt
az ünnepnapot. A spanyolok érdekes módon népünkhöz hasonlóan szintén a Nyilas
csillagzat védelme és hatása alatt állnak - tudhattam meg ugyancsak Dr.
Vargától.
Nagypéntek; Az egész világon csak nálunk van szokásban az
Úrkoporsó-állítás vagy másképpen a virágokkal és növényi zölddel
földíszített Szentsír állítása. A magyar középkori egyházművészetben ennek
legszebb példája a híres Garamszentbenedeki Úrkoporsó.
A
Garamszentbenedeki Úrkoporsó (1480 körül); Esztergomi Keresztény Múzeum
A népszokások szintjén a piros tojás húsvéti ünnepkörben
való előfordulása szintén sajátosan magyar jelenség. Míg „a fehér tojás a
halál fogságába zárt világ jelképe”, hiszen Jézus is bezárt sírból támadt
fel, addig az élet színét, az életadó folyadék, a vér színét magára öltő piros
tojás a halálból újjászülető élet, a feltámadás tárgyi-képi megjelenítője.
A nagyszombati körmenet - ezt már én fűzöm hozzá - szintén
csak és kizárólag Magyarországon honos szokás, amikor az Oltáriszentséget, a
Monstranciát, azaz Jézus húsvéti jelenlétének hordozóját (, mert a szentostyában
a feltámadt Jézus van jelen) baldachin alatt,
körmenet keretében hordozzák körül a településeken. Amikor Jézus az
Oltáriszentségben elhagyja a templomot, amikor kilép a szakrális térből a profán
térbe, az egész világ tudomására hozza, belekiáltja a világ fásult,
reményétvesztett és fakó valóságába halál felett aratott, végső diadalát. Amerre
a körmenet elhalad, a házak ablakán díszes szőnyegeket lógat ki a nép, és
gyertyák gyulladnak az ablakokban, húsvéthajnal fényeinek előhírnökei.
Húsvétvasárnapi határjárás, szentkoronajárás, Jézus-keresés;
Régen minden település népe elöljárói vezetése alatt az Ipoly-mentétől
Gyergyószentmiklósig, Marosvásárhelytől Zalaegerszegig körbejárták a hozzájuk
tartozó terület határát. Dr. Varga hívta föl a figyelmet arra egyik előadásában,
hogy a „korona” szónak egyik jelentése: „határ”. Ebből adódóan helyes elnevezése
e népszokásnak a szentkoronajárás. Ennek során megtisztították a határköveket és
a forrásokat a télen rájukrakódott hordaléktól, piszoktól. E határjárásoknak, ha
eltekintünk a gyakorlati hasznuktól, volt egy sokkal jelentősebb, szakrális
jelentése is. Minden évben - véleményem szerint - megismételték a magyarok e
népszokásban a szentsírhoz igyekvő asszonyok és apostolok Jézus-keresését, s
amikor az előre elrejtett, a föltámadott Jézust ábrázoló szobrot valahol a
zöldellő mezőkön megtalálták, diadalmenetben énekelve vitték haza, be a városba
vagy a faluba. Honnan táplálkozik ez a gyönyörű rítus, ha a kereszténységnek sem
a római, sem a bizánci ágánál nem találkozunk semmi ehhez foghatóval, ha nem
népünk őseredeti, saját szkíta-keresztény hagyományaiból?
-
Az Ádvent;
Az Ádvent nálunk, akárcsak a valamikori franciaországi kelta-gall
egyháznál Szent Márton napjával november 11-én indult a Nyilas
korszakában, mely a keleti asztrológiában a Fehér Lónak felel meg, mi magyarok
pedig a Fehérlófiának népe vagyunk. „Csíkmenaságban az öregek azt mesélik,
hogy karácsony titokzatos éjszakáján a Fehér Ló megszüli Arany Csitkaját. ...
Az Arany Csitkó pedig nem más, mint a
közénk született Úristen, Jézus Lelke.” (Molnár V. József) Szent Mártont a
franciák úgy tartják számon, mint hun királyfit, akit eredeti nevén Flores-nek,
azaz Virágnak hívtak, és testét halála után testvéreivel együtt romlatlan
állapotban találták meg (vö. a romlatlan testű thébai Szent Pállal - a szintén
romlatlan testű, középkori magyar pálosokkal, II. Lajos királlyal, Szent Pióval
és Mindszenty Józseffel stb.). A Szent Mártonnal induló Ádvent, a magyar
Nagyböjthöz hasonlóan ugyancsak 42 napig tartott. Szintén francia hagyomány,
hogy eleik az égő Trójából elmenekült Páris királyfi által alapított pilisi
Sicambriából (Etzelburg, Atilla király városa, Ősbuda) vándoroltak át mai
hazájukba.
Róma ezen a ponton is eltér a magyar szokásrendtől, amikor Szent
András apostol napjától indítja az Ádventet, akiről azonban szintén
tudni illik, hogy legnevesebb szkítatérítő tanítványa volt Jézusnak. Mindkét
Ádventet indító szent azt sugallja, hogy az Úrvárás, azaz az Ádvent szent
időszakának megünneplése az íjfeszítő népeken, hunokon, magyarokon keresztül
került be az általánosan elfogadott keresztény ünneprendbe - véli Dr. Varga
Tibor. Ez szerintem is több, mint valószínű, ugyanis a Jézus eljövetele előtti
évezredek Isten-várása, az igazi Ádvent nem a zsidóságnak, hanem ennek a
kultúrkörnek volt a sajátja. A zsidóknak halvány sejtelme sem volt az Égi
Küldött érkezéséről, amikor
megtestesült a Megváltó, a pártus mágusok viszont eljöttek napkeletről, hogy
királynak kijáró ajándékokkal
hódoljanak Neki. Ki tanulta tehát kitől a kereszténységet??
-
Urunk színeváltozásának ünnepe, augusztus 6;
A Pray-kódexből van tudomásunk arról, hogy e napot Magyarországon a
kezdetektől megülték. Csak 1456. augusztus 6-án rendeli el az akkori római pápa,
III. Kallixtus a magyarok tiszteletére a nándorfehérvári diadal emlékére ezt az
ünnepet egyházszerte. Ismét egy példa arra nézve, hogy Róma utánunk kullogott!
Dr. Varga előadása közben több alkalommal is nagy nyomatékkal
kijelentette, „hogyha mi másként támadunk föl és másként megyünk át a halálon
(böjt), mint Róma és Bizánc, akkor alapos okkal kell föltételeznem, hogy
máshonnét ered a kereszténységünk!”
-
Immaculata Conception, a Szeplőtelen Fogantatás ünnepe, december 8;
Ugyancsak a Pray-kódexből tudjuk, hogy a magyarok már legkésőbb 1195-ben
ünnepelték, azaz a magyar kereszténység teológiai felfogása már a kezdetektől
hirdette azt, amit Róma csak a XIX. századi lourdes-i Mária-jelenések üzenetei
óta emelt dogmái közé. A IX. század óta ugyan létezett már a római egyházban is
egy nap, amikor Máriának már az anyaméhben való kiválasztottságát ünnepelték, de
ez tartalmában nem azonos a Szeplőtelen Fogantatás jelentésével (LP).
Egy Szent István utáni, Rómától és Bizánctól független magyar
kereszténység meglétét még más honi egyházjogi sajátosságok is bizonyítják.
Ilyen a papok nősülését szabályozó felfogás, mely
jelentősen eltér a zsidókeresztény Róma elképzeléseitől. Köztudott, hogy az
1054-ben bekövetkezett egyházszakadás (skizma) egyik okaként pl. Photius
pátriárka arról ír, hogy Róma a coelibátus bevezetésével a bizánci
egyház erről vallott felfogásával szakított, s ezzel a manicheizmus bűnébe
esett(!). Ezek szerint a középkori magyar egyház e kérdésben nem a manicheus,
hanem az annál is régebbi szkíta-keresztény fölfogást vallotta. A manicheus
egyházban ugyanis a szakrális személynek minősülő papok nem élhettek nemi
életet.
Szent László király a legenda szerint, amikor a kerlési csata (1068)
forgatagában üldözőbe veszi a leányrabló besenyő vitézt (a legenda alapján kun),
azt hiszi, hogy az elrabolt leány a váradi (bihari) püspök lánya. (Az igazság
szerint akkor még nem is létezett váradi püspökség.) A bizánci felfogás szerint
csak a püspökök nem nősülhettek, a római egyházban a papi nőtlenség bevezetése
óta senki sem, míg a magyar egyházban minden pap nősülhetett.
Szent László a papok második nősüléséről Corpus Iuris-ában adott ki
rendeletet:
„1. fejezet. A másodnős papokról és diakonusokról
Parancsoljuk, hogy a másodnős
papok és diakonusok és akik özveggyel vagy urahagyott asszonnyal keltek egybe,
bocsássák el azt maguktól, és bűnbánat után térjenek vissza az ő papságuk
rendjébe.
1. § Akik pedig a tiltott
házasságtól elállani nem akarnának, azok a kánoni törvény szerint alacsonyabb
rendbe lépjenek alá.
2. § És parancsoljuk, hogy az
elbocsátott asszonyokat adják vissza rokonságuknak, és mivel nem voltak
törvényes társak, legyen szabad házasságra menniük.”
Itt arról van szó, hogy egyszer már házasságban élt, azaz özvegy vagy
elvált asszonyokat nem választhattak házastársul a magyar papok, és nem arról,
hogy hajadonokkal nem léphettek volna házasságra, hiszen ma már minden kételyt
kizáróan tudjuk, hogy egészen a XVI. század derekáig a magyar papok és főpapok
nősülhettek, hiszen fönnmaradtak olyan főpapi oklevelek, melyekben püspökök
végrendelkeznek gyermekeik javára.
Szintén Szent László rendeleteiben olvashatunk a következő
fogalmazásmódban e témáról: „Az olyan papoknak pedig, akik első és
törvényes házasságban élnek, minthogy a szeretet kötötte és a Szentlélek
bírta egybe őket, ideiglen való engedelmet adtunk.” Ezt az „ideiglenes
engedelmet” László utódai egészen a XVI. század derekáig érvényben
tartották.
Ugyancsak a Rómától alapvetően eltérő felfogásról tanúskodik a
papok fegyverviselésével kapcsolatos magyar álláspont. Míg 1214-ben a
IV. Lateráni Zsinat eltiltotta a papságot a fegyverviseléstől és
attól, hogy lóra üljön, addig Magyarországon a magyar papság körében általános
fegyverviselési kötelezettség volt. Gondoljunk csak a Mohácsi csatára, ahol a
teljes fegyverzetben lóra ültetett magyar főpapság színe-java harc közben esett
el, s a seregek vezetésével megbízott fővezér, Tomori Pál,
kalocsai érsek és ferences szerzetes is egyházi ember volt. S ezzel zárom is a
Dr. Varga Tibor előadásából származó adatok közlését.
Az esküvő(LP), mely szertartás magyar nevéből is kiderül,
hogy az egybekelt férfi és nő kölcsönösen Isten színe előtt esküt tesznek örök,
egymáshoz fűző hűségükre, szintén jellegzetesen magyar jelenség. Sehol máshol a
világon nem szerepel a házasságkötés egyházi szertartásának szövegében egy
betoldott esküszöveg, csak nálunk Magyarországon. Ez mind
a katolikus, mind a református egyházban fennmaradt. Az eskető katolikus
pap először ezekkel a szavakkal fordul a házasulandó felekhez: „Régi magyar
szokás szerint mondjátok utánam az eskü szavait!” Ezt követően a vőlegénynek
és a menyasszonynak is esküre formált jobb kezét a keresztre téve egymás után
ezeket kell mondania: „Isten engem úgy segéljen! Nagyasszonyunk, a
Boldogságos Szűz Mária és Istennek minden szentjei színe előtt esküszöm, hogy a
jelenlévő XY-t szeretem, szeretetből veszem feleségül/szeretetből megyek hozzá
feleségül Isten rendelése szerint, az egyház törvénye szerint, és hogy őt el nem
hagyom semmiféle bajában. Isten engem úgy segéljen!”
Igen kemény szavak ezek. Őseink tudták, hogy az Isten nevében vagy nevére
tett eskü megszegése súlyos következményekkel járhat. Ezért terhelték meg az
eskütétel kötelezettségével a sorsukat összekötni kívánó férfit és nőt, hogy
házasságuk hűségét ezáltal is biztosítsák, hogy az ország erkölcsei jó
állapotban maradjanak, s ennek köszönhetően a nemzetnek jó sora legyen. E szavak
annak az ősi szkíta erkölcsi fegyelemnek a lelkiségét idézik meg, melyek a
szkítasággal kapcsolatban sokat emlegetett, szívbe írott erkölcsi törvényekből
fakadnak, mely magyar eleink legendás egynejűségében is alakot öltöttek. Hogy
Magyarország olyan mélyre süllyedt, ahol ma tartunk, azért mi magunk is
felelősek vagyunk! Hány magyar pár
mondta el Isten oltára előtt a fenti eskü szavait, s mégis mennyi a válás és a
magzatelhajtás! Mi magunk idéztük meg fejünkre a halál démonát. Más volt a sora
országunknak, amikor még az emberek szívébe vésett szentség volt a házasság.
Jézus nem azt kiáltja zsidó hallgatóságának, hogy „Jaj neked, gonosz, gyilkos
nemzedék!”, hanem „házasságtörő” vagy „parázna nemzedék”-et
emleget, mert szemében a házastársi hűtlenség egyenrangú volt a gyilkosság
bűnével. A méltányosság és igazságosság szellemében nyilván akadnak azonban
kivételek.
A középkori, sajátos hagyományokat követő magyar keresztény egyház
egyedülálló jellegzetességei közé tartozott a Turul-ház szakrális
uralkodóinak Apostol-királyi címe, mely nekik egyházjogi értelemben még
Róma püspökénél, a pápánál is magasabb jogkört biztosított. Árpád ivadékai, a
Turul-ház koronás fői szellemiségében megőrizték mindvégig a szkíta-turáni
kultúrkör Mezopotámiából eredeztethető szakrális pap-királyi méltóságát,
folytatva ezzel a nimródi királyi hagyomány továbbélését, folyamatosságát.
A Kálti Márk-féle Képes Krónika 88. versében elszólja magát
a szerző a tihanyi apátsági templom altemplomában nyugvó I. András királyunkkal
kapcsolatban: „Ezt az András királyt Fehérnek és Katolikusnak hívták.” A
katolikus vagy görögösen katholikosz
méltóságnév először tudtommal a pártusok főrezidenciáját jelentő város,
a Tigris partján fekvő Seleukia-Ktesziphon városának püspökével a
IV. Században, majd később az örmény apostoli egyház fejével, az örmény
pátriárka személyével kapcsolatban bukkant föl. (Örményország a turáni pártus
Arszakida-dinasztiabeli király, III. Tiridat uralkodása alatt
301-ben államvallássá tette a kereszténységet.) Ez az elnevezés azonkívül, hogy
egyetemeset, általánosat és egészet jelent, egy olyan személy megjelölésére
szolgált, aki föl van hatalmazva minden, vallásával összefüggő cselekmény
véghezvitelére és minden rendelkezés meghozatalára, tehát ez a személy a vallás
terén is teljes szuverenitást és minden idegen hatalmi központtól való
függetlenséget élvez. E két cím birtokában (az apostolkirályság és a
katholikosz) a mindenkori magyar királynak vétójoga volt pápaválasztás esetén!
Ezen összefüggésben fontos megjegyezni, hogy a ma római katolikus egyházként
ismert felekezetet a Turul-ház fennállásának idején még nem katolikus, hanem
csupán római egyházként emlegették!
Elgondolkodtató, amit II. Szilveszter pápa, a római egyház
feje, aki a Hartvik püspök-féle Szent István-legenda szövege
szerint a koronaküldés jelenetében üzent a magyar követeken keresztül Szent
István királynak:
„Én apostoli vagyok, ő viszont méltán Krisztus apostola, ha
Krisztus annyi népet térített meg általa. Ezért rendelkezésére bízzuk, miként az
isteni kegyelem őt oktatja, az egyházaknak és népeiknek mindkét törvény alapján
történő igazgatását.”
A Hartvik-féle István-legenda koronaküldésről szóló részéről filológusok
kétséget kizáró módon megállapították, hogy esetében későbbi interpolációról,
azaz betoldásról van szó. Ennek ellenére - bár ez csupán kétségbeesett kísérlet
a Turul-ház apostoli eredetének zsidókeresztény szellemű átsminkelésére - mégis
árulkodó módon benne rejtezik a Magyar Szkíta Apostoli Anyaszentegyház
mindenkori fejének, a magyar királynak magasabb rangját igazoló tartalom, mert
ugyan mit tekinthetünk többnek, azt, ha valaki csupán apostoli, tehát ha örökölt
tisztségéből fakadóan hasonló a valódi apostolokhoz, vagy azt, ha valaki igazi
apostola Jézusnak, mint Szent István király?! Egyébként ez a későbbi,
tendenciózus betoldás-hamisítvány az egyetlen írásos forrás arra nézve, hogy
valaha küldött-e volna Szent Istvánnak pápa bármiféle koronát, és
krónikairodalmunkban a magyarságot Géza és István által behívott, a római egyház
hitén lévő hittéritők általi megtérítéséről sem esik érdemben sok szó, a Képes
Krónikában nyoma sincs az eféle beszámolóknak! Ez több, mint véletlen, több,
mint árulkodó! Ez nem egyéb, mint kódolt jelzés a fogékony, igazság után
szomjúhozó utókornak!
Mivel a magyar királyoknak invesztitúra-joguk volt, azaz a
pápa ellenőrzése nélkül püspököket nevezhettek ki, zsinatokat hívhattak össze,
hittételek megfogalmazásába beleszólhattak stb., nem gondolhatunk egyebet,
minthogy ezen egyedülálló jogok birtokában a vezetésük alatt álló magyar egyház
saját hagyományokat követett és független volt. Ebbe belenyugodni nem tudván,
több pápa is átkot szórt, az egyházból való kizárás átkát mind egyes királyaink
fejére, mind az egész magyar népre, és kiátkozta őket az egyházból, abból az
egyházból, melybe szerették volna, ha a többi európai néphez hasonlóan mi is
beletartoznánk, mert tudták, hogy ez korántsincs így. Míg az invesztitúra-jog
kérdésében elkeseredett harc folyt a Vatikán urai és a német-római császárok
között (lásd: Canossa-járás 1077 januárjában; IV. Henrik és VII. Gergely pápa
vitája a világi és egyházi hatalommegoszlás kérdésében), addig a magyar
királyoknak pápai kiátkozás esetén nem volt szükséges megalázkodniuk Róma
püspöke előtt.
A Habsburg-uralom évszázadai alatt megcsontosodott és kultúrtörténeti
dogmává merevedett hazugságok hatására a világi és egyházi történetírás nem
győzi hangsúlyozni a Szent István uralkodásával beállt, a magyarság hitéletében
bekövetkezett, szerintük grandiózus és forradalmi fordulatot ( a sokat
emlegetett „szentistváni fordulat”), sőt nem mentesek annak az
arcpirító hazugságnak hangoztatásától sem, hogy a Szent István trónralépése
körüli időket a magyar történelem kezdeteiként hangoztassák. Ugyancsak ezek közé
a tudatos ferdítések közé tartozik az a hamis kultúrtörténeti dogma is, mely
szerint azt állítják saját népükről az idegen érdekeket kiszolgáló, még ma is
véleménymonopóliummal rendelkező MTA-s janicsárok, hogy Árpád magyarjai egy
fejlett és művelt Európába tolakodtak volna be „barbár és vad hordáikkal”.
Lássuk csak Georges Duby, A katedrálisok kora
című könyvéből e jeles középkorszakértő segítségével, hogy ez az állítólag
„keresztény, szervezett Európa” milyen képet mutatott a X-XI. században:
„Elvétve egy-egy ember – nyugat felé, észak felé, kelet felé húzódó,
hatalmas, mindent elborító pusztaságok ... - hellyel-közzel egy-egy irtás,
ezúttal már meghódított, de csak félig-meddig megzabolázott föld; sovány,
nevetséges barázdák, melyeket csenevész ökrök vonta faekék hasítottak a
makrancos földbe; nagy, még üres foltok e tápláló térségben azok a táblák,
amelyeket parlagon hagytak egy évre, olykor tíz évre is, hogy a pihenésben
természetes módon nyerjék vissza termékenységüket.
Kőből, sárból vagy
vesszőből összerótt, egy bokorba bújt, tüskés gallyakból font sövénnyel és
kertekkel övezett kunyhók – a védelmet nyújtó palánkok gyűrűjében imitt-amott
egy-egy főember lakóháza, fapajta, csűrök, szín a rabszolgáknak, és kissé
távolabb a tűzhely és a konyhák – nagy ritkán egy-egy település, nem több, mint
egy római város maradványa, melynek kifehérült csontvázát befonta a természet
vegetációja. ...
Bár a lakosság gyér,
valójában túlságosan is nagyszámú. Majdhogynem csupasz kézzel viaskodik a
rakoncátlan természettel, amelynek
törvényei gúzsba kötik, és a terméketlen, rosszul leigázott földdel. Nincsen
olyan paraszt, aki egy szem búzamagot elvetvén három magnál nagyobb hozamra
számíthatna – feltéve, ha nem rendkívül rossz az év, húsvétig süthet így
kenyeret. Utána aztán fűvel, gyökerekkel kell beérnie, azzal az alkalmi
táplálékkal, amit az erdőben vagy a folyók meredek partján a földből tép ki
magának. A nagy nyári munkák idején a kiéhezett parasztok a betakarításig
kiszikkadnak a fáradtságtól. Amikor az időjárás kedvezőtlen – s ez a
leggyakoribb -, sokkalta hamarabb elfogy a gabona, és a püspököknek fel kell
oldaniuk az egyházi tilalmat, meg kell bontaniuk a szertartások rendjét, meg
kell engedniük, hogy a nagyböjt alatt húst egyenek az emberek. Nemegyszer,
amidőn a földet feláztató
mértéktelen esőzések megzavarták az őszi munkák rendjét, amikor viharok dúlták
föl és tették tönkre a termést, a megszokott éhezéseket nagy éhínségek váltották
föl, halálozások. A korabeli krónikaírók szívesen írnak róluk: ’Ember embert
üldöz és felfalják egymást, megölik felebarátaikat és farkasok módjára
emberhússal táplálkoznak.’ Túloztak volna, felidézvén a csontházakban
felhalmozott hullákat, az éhezők hordáit, akik földet ettek, és néha még a
halottakat is kiásták? Ezek az írók mindannyian egyházi emberek voltak. És azért
mondják el oly nagy gonddal a sok nyomorúságot, a járványokat, amelyek amúgy
megtizedelték a gyenge népességet, és hirtelen fellobbanva erősen megnövelték a
halandóságot, mert az ő szemükben az efféle csapások egyszerre jelentették az
ember nyomorúságát és Isten lesújtó kezét. Egész évben jóllakni mértéktelen
kiváltságnak tetszett akkortájt, néhány nemesúr, néhány pap, néhány szerzetes
privilégiumának. Az éhség rabszolgája volt mindenki más. Az emberi sors
sajátságos állapotaként élték át az éhezést. Úgy vélték, az ember természettől
fogva szenved. Pőre és nincstelen, halál, bajok, rettegés prédája. Azért, mert
bűnös.”
Duby úr korhű leírásából nem a váltig hangoztatott „művelt és keresztény
nyugat”, hanem sokkal inkább egy farkastörvények által uralt, a papi kaszt
égbekiáltó képmutatásától kísért erkölcsi anarchiában fetrengő, őskori
tudatszintű, éhséglázadásoktól villongó, kannibál Nyugat-Európa képe bontakozik
ki.
„A német katonai architektúra története” című könyv így
írja le ezt a kort, amikor az Álmos-Árpád vezette, fejlett földműveléssel (Ibn
Ruszta), fejlett írásbeliséggel (rovásírás), magasfokú szkíta-keresztény Jézus-
és Boldogasszony-hittel rendelkező, rendszeresen nyiratkozó, borotválkozó és
fürdő, fehérneműt viselő turáni magyarok táltos-mágusaikkal visszatértek
kárpát-medencei őshazájukba az ott maradt és azonos nyelvet beszélő
testvérnépekhez: „A Római Birodalom bukása után teljesen feledésbe ment az
építés tudománya, és nem ismerünk a X. századot megelőző épületet.”
Dr. Ernst Heidenreich pedig így vélekedik a
„Praktikus genealógiai kézikönyv” című munkájában 1913-ban ugyanerről a
korról: „Európában megszűntek írásba foglalni még a legfontosabb jogi
aktusokat is és 788-tól kezdve még az urbáriumok sincsenek írásban rögzítve. Az
írásbeliség csak a XII. században kezdődik újra és az úrbéri viszonyokat –
komoly formában – csak a XIII. században kezdték újra rendezni.”
A harmadik honvisszaszerzést követő két évszázad Európájának elrettentő
képét tovább árnyalja egy Schiller nevű német történész korhű leírása:
„Szomorú éj szállt Európára, mely minden főt elhomályosított. Csak kevés
fényszikra tört a magasba, ez is csak azért, hogy az utána maradó sötétséget
csak annál borzasztóbban mutassa. A vallási és szellemi egyformaság, a politikai
egyenetlenség, a hierarchia és a hűbériség egyesült nyomora kimerülvén a XI.
század végén legszörnyűbb szülöttében, a szent háborúk mámorában kénytelen
önmaga sírját megásni. ... A keresztes vitéz elpirul Bizáncban a maga durva
ízlésén, tudatlanságán, Ázsiában megrémül a maga szegénységén.”
Nézzük csak meg, ki is kezdte a pusztítást, a rablást és az öldöklést?
Mi, ősi honunkba visszatérő magyarok, vagy a „művelt és keresztény nyugat”? A
VIII. század vége felé nem a magyar-avarok támadták meg a germán törzsek
területeit, hanem a lehet, hogy nem is létező Nagy Károlynak (Heribert Illig: A
kitalált középkor) tulajdonítják az Avar Birodalom megtámadását és az ország
nyugati területeinek átmeneti időkre szóló meghódítását. A honvisszaszerzést
követő 54 hadjárat csupán revans volt az avar testvéreinket ért sérelmekért, s
ez az emberiség történetében párját ritkítóan sikeres, dicsőséges
hadjáratsorozat az elrettentésen
kívül az avar kincsek visszaszerzésére irányult.
Ki támadt gyilkos szándékkal az akkori korban páratlanul nagy létszámúnak
számító százezres sereggel a másik népre e latin jelszó nevében: „Decretum
... Ugros eliminandos esse”, azaz „Elrendeljük ... a magyarok irtassanak
ki” 907-ben a Pozsonyi Csatában? Nem Gyermek Lajos német
királynak hívták azt a személyt, aki minket pápai jóváhagyással, alighogy
visszatértünk őshazánkba, ki akart irtani, annak a „keresztény, rendezett
Európá”-nak a még keresztényibb (zsidókeresztényibb) képviselőjeként?!
Micsoda aljas elferdítése ez a történelmi tényeknek! Micsoda idegen érdekeket
szolgáló, szervilis, elvtelen és ravasz csúsztatással és farizeusi képmutatással
van itt dolgunk!
A Szent István trónralépését a magyar történelem kezdeteként datáló
igyekezet a magyarság múlttalanítására irányul. Aki egy nemzetet
múlttalanítani akar, az nem akar egyebet, mint elvenni e nép jövőjét, mert a
múlt jövőnk fundamentuma! S ebben az igyekezetben a zsidókeresztény egyház élen
jár!!
Vajon miért ujjongott kissé korán II. Szilveszter pápa
eképpen: „Most már a szkíták hatalmas királya is a miénk.”, amikor Szent
István király, hogy átmenetileg megszüntesse a nyugati országokkal való
konfrontálódást, népe hagyományos szkíta kereszténységét csupán a
külsőségekben nyugati mintára átalakította, megtartva a magyar királyok
örökölt Apostol-királyi méltóságát és a pápától független
invesztitúra-jogot, mely a magyar királyokat fölhatalmazta püspökök
kinevezésére, zsinatok összehívására, Rómától független szenttéavatások
lebonyolítására, melyekre Róma utólag általában rábólintott, és megtartva a
magyar királyok vétójogát pápaválasztások esetén? Gondoljunk csak a Szent László
által egybehívott első magyarországi zsinatra, a törvénykezési okokból is
nagyjelentőségű Szabolcsi
Zsinatra 1092-ben vagy arra, amikor Szent Istvánt
Szent László király szenttéavattatja 1083. augusztus 20-án
Fehérvárott (Alba Ecclesia), nem a római rítus szerinti megkeresztelkedése okán,
hanem veleszületett, Turul-házból örökölt szentsége és apostolsága
folyományaként.
Későbbi pápák is, mint pl. IX. Gergely (XIII. sz.) és V. Urbán (XIV. sz.)
pápai bulláikban „királyi szkítáknak” neveznek bennünket. Mindez
azt súgja, hogy a magyar
történelem nem Szent István nagy királyunkkal kezdődött, ezzel a korabeli nyugat
is teljesen tisztában volt, és többek között azért támadt ránk akkora erőkkel,
mert rettegett a Hun Birodalom hun-magyarok által történő újraalakításától. Egy
Európa-szerte szkítának tartott nép történelmének kezdetei semmiképpen sem a Kr.
u. 1000-ben trónralépő Szent István királlyal kezdődnek, hanem az emberiség
írott történelem előtti időszakának ismeretlen mélységeiben keresendők lévén,
hogy az antik szerzők szinte egyöntetűen a szkítákat a földkerekség legrégebbi
nemzeteként tartották számon.
Szent Istvánnak egyébként az volt a legnagyobb érdeme,
hogy a zsidókereszténységre kényszerített avaroknak az avar kor vége felé a
Kárpát-medencén kívülre került (Passau, Salzburg, Regensburg) vallási központját
visszaemelte Magyarországba, a pilisi királyi központ egyik szakrális városába,
Iszter-Gamba (Esztergomba), ahol egészen Mohácsig a vallás belső
szellemiségét és hagyományvilágát tekintve egy Bizánctól és Rómától
független magyar kereszténységnek dobogott a szíve. Másik nagy érdeme,
hogy a különböző törzsi önzések mentén politizáló kiskirályok hatalmát letörve
egy az akkori nyugaton még nem ismert és példátlan erejű, központi
kormányzású, egynyelvű, ősi magyar hagyományok alapján (és
nem nagy károly-i mintára!) megyerendszerbe szervezett, egységes
és erős országot hozott létre, melynek katonai ereje a legnagyobb volt kora
Európájában.
Hogy a magyar történelem kezdetei nem Szent István korára tehetőek, azt
hadd bizonyítsam egyrészt az ősi magyar nimródi hagyománnyal ( ahogy erről már
korábban bőven szó volt: Nimród volt az első király a földön, az ószövetségi
Biblia állítja ezt!) és II. Szulejmán török szultán, a mohácsi
győző feljegyzéseivel Ősbuda váráról: „Azt mondják, hogy Buda
alapítása óta az egyenes ágon uralkodó magyar királyoktól II. Lajosig 4.700
esztendő telt el.”
Akadnak még más források is, melyek a szultán értesüléseit megerősítik,
például Giovanni Paolo Senarola, XVII. századi itáliai püspök
tudósítása Budáról, melyről megjegyzi, hogy nagyon régi, nagyon ősi eredetű
hely, mindig a magyar királyok fővárosa volt. Ha a trójai históriát tekintjük
alapnak, akkor közvetlenül Trója égése körül épült Buda vára - véli az olasz
püspök. (Szántai Lajos egy 2010-es előadásából)
Hogy eloszoljon a homály a Szent Istvánt követő idők magyarországi
vallási viszonyai körül, melyeket a mindenkori, idegen befolyás alatt álló
hatalomhoz hű, hivatalos vallástörténeti irányzat mindenáron zsidókeresztény
köntösbe akar bújtatni, nagy segítségünkre szolgál a nagy felkészültséggel és
elfogulatlan hittel tevékenykedő Fehér Mátyás Jenő, domonkosrendi
szerzetes kutatómunkája a XIII. századi magyarországi inkvizíciós mágusperek
témájában.
Arra nézve megingathatatlan bizonyítékokat szolgáltatnak az általa
feldolgozott mágus-táltosperek, hogy a hazánkban ugyan tért nyert idegen
keresztény papság jelenléte ellenére országszerte továbbélt a keresztény vallás
nemzeti irányzata is, hogy a sokat emlegetett szentistváni fordulat korántsem
hozott olyan radikális változásokat a népi vallásos szokások és hagyomány terén,
mint ahogyan azt évszázadok óta felülről sulykolják a tudnivágyók fejébe. Az
általa fölfedezett középkori írásos anyagot évszázadokon keresztül
Syngrapha Dominicana néven emlegették, mely az inkvizíciós peranyagokon
kívül sok egyéb mást is tartalmaz. Fehér Mátyás Jenő a „Kassai Kódex”
névvel látta el e gyűjteményt, mivel eredeti példánya a kassai dominikánus
kolostor falai között keletkezett.
Mivel az egyházi orvosok, akkori nevükön „fizikusok” féltékenyek voltak
táltos-máguspapjaink számukra megmagyarázhatatlan gyógyítási sikereire, papi
segédlettel mondvacsinált vádakkal bíróság elé citáltatták őket. Ezeket a
bírósági eljárásokat méltán nevezhetjük a szintén zsidó indíttatású
Rákosi-vészkorszak koncepciós perei előképeinek. A vádak között szerepelt
például, hogy meztelen lányokkal gyűjtetnek az erdőben gyógyfüveket, vagy hogy a
nőgyógyászati bántalmakban szenvedő asszonyok gyógyítása során szemérmetlen
kontaktusba kerülnek a gyógyítandó személlyel (ruhán keresztül lehetetlen pl.
egy szülést lefolytatni, vagy altesti nőgyógyászati betegségekről alsóneműn
keresztül látlelet venni stb.; beteges, álszent egyházi prüdéria), hogy az ördög
segítségével űznek démonokat (már Jézus esetében ezzel vádaskodtak a farizeusok
és írástudók!), hogy pénzt fogadnak el szolgálataikért, és a tanúkihallgatások
során állandó és legfontosabb kérdésként
szerepelt, hogy vajon bujtogatják-e a népet az egyházi tized befizetése
ellen (money-teizmus) stb.
A Kassai Kódexben lejegyzett peranyagokban megvádolt táltosok közül
néhány: a Győr melletti Csanak faluból való Látód fia Hanis mágus pere 1272.
október 23 (!), a Zala megyei szentgyörgyfalvi Degesd táltos pere, Csele fia
Gosán táltos pere 1245-ben, aki az
Almás vára mellett élő erdei szegény emberek „pogány” papja volt, Dala fia Undó
táltos pere 1245-ben, Kincsör sombéki székely táltos pere stb.
A tanúkihallgatások eredménye: néhány kivételtől eltekintve szinte
egyöntetűen fölmentették az ügyekben érintett, azaz meggyógyított tanúk a
megvádolt táltos-mágusokat a vádpontok alól. A nép megvédte önzetlen segítőit,
gyógyítóit az igaztalan gyanúsításokkal és rágalmakkal szemben. Minden tanú azt
vallotta, hogy e gyógyító emberek szolgálataikért élelmiszeren kívül soha semmit
sem fogadtak el ellenszolgáltatásul, pénzt a legkevésbé!
A tanúk vallomásaiból viszont sok érdekes és hiteles, korabeli adatot
őrzött meg ez a becses krónika vallási életünkről az utókor számára. Így például
a Kincsör-perben kihallgatott Berlag Rufus, segesvári szász polgár azt is
megemlítette vallomásában, hogy Krisztus születése ünnepén a régi magyarok
szokása szerint a nép a Sólyom ünnepét tartja. A Karácsony tehát nem egyéb, mint
a Kerecseny Sólyom, a
karácsonyi sólyom = Turul = Isten Fia = Jézus karácsonykor megünnepelt
születésének napja. Sumír eredetije a gur-u-suny, mely a sötétségből a
fény felé történő fordulást jelenti mind évköri értelemben mint a téli
napforduló elnevezése, mind üdvtörténeti értelemben a sötétségben való
tévelygésből a fény felé forduló ember vonatkozásában. A táltosok által
fölnevelt és betanított, fiatal vadászsólymok első röptetése is karácsonykor
volt.
A táltos-mágusok gyógyításának jellemzői a Kassai Kódex
tanúvallomásai alapján:
- Ördögűzés; a betegben tanyázó démon nevének (pl. Hakit)
megtudása után a démon titkos nevének kimondása által ima kíséretében történő
démonűzés, mely a beteg állapotának gyors javulásához vezet. Ez a jézusi
ördögűzésnek szintén velejárója (Mk. 5./9-10.) (Légió)
- Gyógyítás kézrátétellel; Gyógyítás imával és énekekkel;
- Diagnosztizálás a vizelet és a pulzus megvizsgálása
által, akárcsak a papok Tibetben;
- Gyógyítás gyógyfüvekkel, kenőcsökkel,
gőzöléssel, rosszul összeforrt csontok újratörés általi helyes módon való
összeforrasztása sínberakással; (Receptjeiket rovásfákon őrizték a magyar
rovás-ABC betűivel följegyezve.) Mindezt fizetség elfogadása nélkül cselekedték!
„Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok!” (Mt. 10./9.) - mondja Jézus
apostolainak, akit a székelyek és csángók Főtáltosnak vagy Égi Táltosnak is
hívnak.
Idézzük csak fel, mit is mondott Molnár V. József: „Tessék csak Máté
evangéliumát elolvasni! A táltosi gyógyításnak szinte minden módszere Máténál és
Lukácsnál megtalálható.”
Ezenkívül táltospapjaink feladatai közé tartozott a régi hit nagy
ünnepnapjain való zene biztosítása is síppal és dobbal kísért dalok formájában
( „ ... Török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja, síppal, dobbal, nádi
hegedűvel” - ahogy egy ősi eredetű gyermekdalunk szövegében is hangzik), a
régi regék, mondák, dalok és mesék továbbadása, a nemzet hajdani nagy hősei
dicső tetteinek ébrentartása, egyszóval a nemzeti hagyományok ápolása.
A zseniális művelődéstörténész, Szántai Lajos hívta föl a figyelmet arra
a szintén egyedülálló magyar jelenségre, mely Keresztelő Szent János
nevéhez fűződik. Míg a többi keresztény nép nyelvében Bemerítő Jánosnak
(Giovanni Battista, Jean Baptiste etc.) nevezik, addig népünk, akár a tőle
eredeztethető szertartást magát, keresztelőnek hívja, annak a kiválasztott
személynek, aki a vízbemerítés merőben nemzsidó hagyományokból táplálkozó
szertartásában azt a valakit részesítette a Jordán folyó vizében, aki majd a
golgotai keresztet hordozza, azt a kivégzőeszközt, melyen függve a Megváltás
magasztos művét végigharcolva majd
kileheli lelkét.
Jézus arra kér minden rá hallgató embert, hogy minden nap vegye föl
keresztjét, vállalja sorsát, ne futamodjék meg előle, ne utasítsa vissza sorsa
megpróbáltatásait, melyre minden ember átvitt értelemben testével szögezve van.
Többek között ezért énekeljük egy szép antifónában: „Mi pedig dicsekedjünk
Urunk Jézus Krisztus keresztjével! Benne van üdvösségünk, életünk és
feltámadásunk.” Mert a kereszt, melyen Jézus meghalt, nem puszta
kivégzőeszköz, hanem az örök élet záloga és az egész világmindenség fénylő
fókuszpontja is egyben, mely két gerendájának metszéspontjában fókuszként magába
sűríti mindazt a megváltó fényenergiát, melyből az Új Teremtés
föltartóztathatatlanul elindult.