VÉSZKORSZAK ???
Az elmúlt
hét évtized a tárgyilagos történetírás szempontjából sötét korszaknak számított
hazánkban.
1945 után
liberális, kozmopolita politikusok és üldözöttek, magukat történésznek
kiáltották ki és a XX. sz. történelmét, - különös tekintettel a II. Világháború
és az 1956-os forradalom történetét – saját ideológiájuknak megfelelően úgy
hamisították meg, hogy abban a kommunista, reform kommunista, liberális,
baloldali eszmék – jelentőségüket sokszorosan felnagyítva – pozitív kicsengést
kapjanak, ugyanakkor a nemzeti, hazafias, jobboldali eszmék lekicsinylő,
megvetendő, ellenséges megvilágításban kerüljenek be a köztudatba.
Ezt
mindenki tapasztalhatta, aki a Rákosi és Kádár korszak történelemmel foglalkozó
könyveit olvasta, vagy ennek a korszaknak a tankönyveiből volt kénytelen a XX.
sz. magyar „történelmét” megtanulni. E könyvek és tankönyvek tartalmukban,
szellemiségükben,
ideológiájukban, semmiben nem különböztek az alapfokú pártszemináriumok
brosúráiban, a pártiskolák, és az un. Marxista - Leninista Egyetemek /?/
tankönyveiben leírtaktól.
Szomorú,
hogy az un. rendszerváltás után, napjainkig sem történt alapvető változás e
téren. Ez abból következik, hogy az MTA Történettudományi Intézetében, az
egyetemek történelmi tanszékein, a tankönyvírók között, de a
tömegtájékoztatásban, a médiákban is döntő többségben azok maradtak a hangadók,
akik, az un. rendszerváltást megelőző időkben is ugyanazokban a beosztásokban
voltak, legfeljebb kiegészültek néhány reform kommunistával.
Ezek az emberek nem változtak lelkileg! Külső bőrüket ugyan, levedlették,
mint a kígyó, de tudatuk, a több évtizedes beidegződés és politikai
elkötelezettség következtében lényegében ugyanaz maradt.
Fő
módszerük a deheroizálás. Mindent lekicsinyelnek, nem egyszer nevetségessé
tesznek, ami több ezer éves történelmünk dicső korszakaira, nemzetünk heroikus
küzdelmeire kellene, hogy emlékeztessen, ugyanakkor egyetlen elítélő szavuk
sincs az oláhok hazug „dákoromán” és a tótok „nagy morva” légből kapott,
nacionalizmustól és sovinizmustól csöpögő fantazmagóriájának a cáfolatára.
Tehetik
ezt büntetlenül, hiszen az un. „tudományosság” és „szakmai tekintély” védi őket,
és erre alapozva igyekeznek lesöpörni minden velük ellentétes véleményt.
Minimális
változások ugyan történtek, pl. az 1956-os forradalom már nem „ellenforradalom”
de hősei nem a „Pesti Srácok,” hanem reform kommunistává vedlett kommunisták.
Azonban a Horthy-rendszer, a II. Világháború és különösen annak befejező
szakasza, még mindig úgy van értékelve, amint azt a 45 után hatalomra került
kommunisták és zsidók a maguk szája íze szerint meg ideologizálták. Erre az
időszakra, - az 1944. okt. 15 és 1945 ápr. 12 közötti időre, - egy külön jelzőt
találtak ki és vészkorszaknak
nevezték el ezt a 6 hónapot.
Ennek a 6
hónapnak a tárgyilagos elemzése, a tényeknek, a dokumentumoknak, az
eseményeknek, az akkor szereplő személyeknek elfogulatlan, - politikai, párt,
vallási szempontok mellőzésével történő – értékelése egyértelműen leleplezi a
történelemhamisítást, ami az ország hősies védelmét a túlerőben lévő bolsevisták
ellen, a nemzeti vagyon Nyugatra menekítését, a több mint fél millió Nyugatra
menekült ember megmentett életét vészkorszaknak nevezi.
Igaz, volt
néhány száz, vagy néhány ezer bujkáló katonaszökevény és lapuló, keresztények
által elrejtett zsidó, néhány tucat kommunista, egy pár kém és szabotáló. Ezek
számára a szigorú katonai közigazgatás, a hadműveleti területen a statárium
valóban vészkorszak volt. Ezek várták szívrepesve a "felszabadítókat" és a
"felszabadulás” után ők lettek a legkegyetlenebb bosszúállók, a „vészkorszak”
megtorlói. Ennek a bosszúhadjáratnak a során, „háborús bűnösség” címén, a 9
milliós Magyarországon több embert végeztek ki, és ítéltek el,
mint Németországban,
Olaszországban és Japánban együttvéve.
De nézzük
elfogulatlanul, hogy mi történt 1944. október 15. és 1945. április 12. között?
1944
október 15.-én 13.00 kor
elhangzott a rádióban Horthy proklamációja, melyben bejelentette, hogy
Magyarország különbékét kér a Szovjetuniótól és felszólította a Honvédséget,
hogy a Vörös Hadsereg ellen szüntesse be a harcot.
Az ország
lakósságának többségét és a honvédséget megdöbbentette a hír, hiszen sokan
emlékeztek még az 1919-es „Kommün” borzalmaira. A Keleti frontot megjárt katonák
a saját szemükkel, a helyszínen ismerték meg a „szovjet paradicsomot” a
Tiszántúlról, a már megszállt területekről érkező hírek a „felszabadítók”
tevékenységéről, egyértelművé tették, hogy ez ellen a hadsereg ellen, mely a
legborzalmasabb rendszernek, a bolsevizmusnak a terjesztője, a végsőkig harcolni
kell. Így a félmilliós hadsereg, -
néhány tucat átállótól eltekintve – Horthy parancsát megtagadva tovább folytatta
a harcot. A Miniszterelnök és a Kormány több tagja tiltakozásul a fegyverszünet
kérése miatt lemondott, hiszen Horthy a Kormány és a Parlament megkerülésével,
az alkotmány megsértésével kért fegyverszünetet.
Ugyanakkor
a németek is akcióba léptek, hogy a kiugrást megelőzzék, és ne alakulhasson ki a
Romániához hasonló helyzet.
Mikor
Horthy látta, hogy a rosszul előkészített terve nem sikerült és a Honvédség is
megtagadta a „Legfelsőbb Hadúr” parancsát, utolsó kormányzói ténykedéseként,
Szálasi Ferencet nevezte ki Miniszterelnöknek, majd lemondott és német védnökség
alá helyezte magát és családját.
„A magyar törvényhozás két
háza nagyméltóságú elnökéhez!
A magyar
országgyűlésnek kormányzói üdvözletemet!
A magyar történelem súlyos
és nehéz órájában ezennel kinyilatkoztatom azt az elhatározásomat, hogy a
hadvezetés eredményes folytatása és a nemzet belső egysége és összefogása
érdekében kormányzói tisztemről lemondok és a kormányzói hatalommal kapcsolatos
minden törvényes jogomról.
Egyidejűleg Szálasi Ferencet a nemzeti összefogás kormányának megalakításával
megbízom.
Kelt Budapesten, 1944.
október havának 16. napján.
Horthy Miklós s. k.”
A következő napokban a hungaristák,
(köztük a nyilasok is ) akik jelentős tömegbázissal rendelkeztek, a
közhivatalokban, az üzemekben, a
honvédségnél leváltották az ingadozó, a harc továbbfolytatása szempontjából
megbízhatatlan vezetőket.
Október
27.-én a Parlament és a Felsőház tagjai, élen báró Perényi Zsigmonddal, az
országgyűlés felsőházának elnökével, Tasnádi Nagy Andrással, az országgyűlés
képviselőházának elnökével, Serédi
Jusztinián Esztergomi Érsek, Bíboros Hercegprímással, és több országos
méltósággal, elfogadta Horthy lemondását és Szálasi Ferenc kinevezését. Ezt
követően a kormány tagjai esküt tettek a miniszterelnöknek. November 4.-én
Szálasi Ferenc
-
utolsónak a Magyar Miniszterelnökök közül – esküt tett a Szent koronára.
Ezt
követően az összes köztisztviselő, a minisztériumok beosztottjai, a MÁV, a
Posta, stb. dolgozói felesküdtek az új kormányra, tízezrek jelentkeztek önként
az újonnan felállítandó új hadosztályokba, és közel ½ évig tartották fel a
Szovjet Hadsereget, így Európa jelentős része nem ismerhette meg a szovjet
„felszabadítás gyönyöreit.”
Tehát akik
– a fentiek ismeretében – Szálasi puccsról,
törvénytelen nyilas
hatalomátvételről beszéltek és írtak, 1945-től napjainkig, azok hazudtak!
A hungarista kormány – a háborús
viszonyokat figyelembe véve – formailag teljesen törvényesen került hatalomra és
intézkedései megfeleltek az alkotmánynak és az állam törvényeinek!
Önkénytelenül ide kívánkozik Kádár János 1956. november 7.-i hatalomba kerülése.
A Szovjet Hadsereg valóságos / hadüzenet
nélküli / háborúban foglalta el az országot. A magyar katonaság nagy részét – az
áruló magyar reform kommunisták segítségével – lefegyverezték, az ellenállókat
megsemmisítették. A harcok során Budapest fő útvonalait rommá lőtték, ami még a
II. Világháború pusztításánál is szomorúbb képet mutatott.
Kádárt és társait, szovjet tankokkal hozták fel november 7.-én a
fővárosba és állították egy bábkormány élére, amelyet senki nem ismert el. Az
egész ország sztrájkokkal tiltakozott a szovjet megszállás és a kommunisták
visszatérése ellen. Százakat végeztek ki. 16.000 embert internáltak,
és 22.000 embert zártak
börtönbe. 200.000 ember menekült el az országból.
Bűnbakként felakasztottak öt reform kommunistát és bebörtönöztek néhány
tucat velük együttműködő elvtársat.
A reform
kommunista „történészek” ezt
törvényesnek ismerik el, míg az 1944. Okt. 15.-i hatalomátvételt
puccsnak minősítik. Mi ez, ha nem
orcátlan történelemhamisítás?
Nézzük
ezután a „vészkorszak” eseményeit. Mindenekelőtt a zsidókérdést vizsgáljuk meg,
mivel a zsidók kiabálnak leghangosabban és legkitartóbban „vészkorszakot” a
hungaristák 6 hónapos uralmára.
Tényként
kell leszögezni, hogy a vidéki zsidóságot 1944 áprilisa és júliusa között
szállították ki az országból. Október 15. után csak a budapesti zsidóság,
mintegy 15o-2oo.ooo fő volt
összegyűjtve a csillagos, a védett
házakban és a gettóban. Az itteni zsidóság viszonylagos biztonságban élt. Igaz,
összezsúfolva, szűkös élelemellátással, de életüket közvetlen veszély nem
fenyegette.
A
legnehezebb a gettó élelmezése volt. Napi egy tál főzelék vagy leves volt a
fejadag, ehhez járult 8-1o deka kenyér. A gyerekek számára fejenként 5 deka
aszalt almát, 2 deka mézet, 5 deka szójakolbászt sikerült szerezni. Január
1o.-én például 58.ooo ebédet osztottak ki a
65.ooo
gettólakónak.
Ugyanakkor
a nem zsidó magyar lakósság is éhezett. Fő táplálék a belövéseknél elpusztult
lovak húsa volt. A belövések és az ostrom nehézségei egyformán sújtották a
zsidókat és a nem zsidókat. A zsidók veszteségei arányait tekintve semmivel sem
voltak nagyobbak, mint a lakósság többi csoportjának! Nem csak a Dohány utcai
zsinagóga udvarán temettek, hanem a főváros terei, parkjai is temetővé
változtak. A különbség csak az, hogy a köztereken, parkokban eltemetett
keresztény halottakat az ostrom után exhumálták, átvitték
a temetőkbe és a 25 év porladási idő után, sírjaikat
felszámolták. A zsinagóga udvarán eltemetett zsidókat nem exhumálták,
hanem sírjaikat meghagyva ott folyamatosan és látványosan siratják azokat, mint
a vészkorszak áldozatait.
Szálasi
egyetlen szavába került volna és az SS, a GESTAPÓ, az Eichmann - kommandó
örömmel szállította volna el az összegyűjtött zsidókat. Ezzel szemben, amikor
Szálasi megtudta, hogy a gyalogmenetben nyugatra indított 24.ooo
munkaszolgálatos között magas a halálozási arány, leállította a gyalogmeneteket.
A
fentiekből kitűnik, hogy a budapesti zsidóság elsősorban Szálasinak köszönheti
megmenekülését. Az egyéni atrocitásokat, fosztogatásokat, Duna parti
kivégzéseket a hivatalos vezetőség elítélte, intézkedéseket tettek azok
megszüntetésére és több esetben felelőségre vonták a kilengések elkövetőit.
A svéd
Wallenberg sem tudta volna sikeres zsidómentő akcióit végrehajtani a hungarista
kormánnyal való szoros együttműködés nélkül. /Talán ezért kellett örökre
eltűnnie a szovjet börtönök poklában. /
Tehát a
zsidóság részére a 6 hónapos hungarista államhatalom semmi képen nem jelentett
„vészkorszakot”. Ez a jelző, a zsidóság vonatkozásában, sokkal inkább ráillene,
1944 áprilisa és júliusa közötti hónapokra.
A
zsidókérdés után vizsgáljuk meg a Vészkorszakra szórt másik vádat: „Félévvel
meghosszabbította Magyarországon a háborút, ezzel mérhetetlen anyagi és emberi
veszteséget okozott az országnak.”
Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy a háború, a Vörös Hadsereg elleni küzdelem
október 15. után mindenképen folytatódott volna. Mint az előzőekben láttuk,
Horthy proklamációját a Honvédség elvetette, és ebben támogatta az ország
lakósságának döntő többsége. Tehát Horthy megbukott, lemondott és utána bárki
alakít kormányt, feltétlenül a további harc mellett kellett volna állást
foglalnia, mert a hadsereggel és a nemzet többségének akaratával nem
helyezkedhetett volna szembe.
De tegyük
fel azt a képtelenséget, hogy sikerül a kiugrás. A németek ebbe semmi szín alatt
nem nyugodtak volna bele és a magyarok nélkül is folytatták volna a harcot
Magyarország területén, - talán még sokkal elkeseredettebben mint magyar
szövetségeseik oldalán. - Tehát a háború mindenképen folyt volna tovább!
A
hadszíntérré váló Budapest és a Dunántúl valóban súlyos károkat szenvedett, de
ez minden háború következménye és velejárója. A modern háborúban a visszavonuló
csapatok – bármelyik oldalon – felrobbantják maguk után a hidakat, tönkreteszik
a vasutakat, utakat, hogy az előrenyomuló ellenség mozgását megnehezítsék.
Elviszik, vagy ha erre nincs lehetőség, megsemmisítik azokat a készleteket és
objektumokat (élelem, nyersanyag, gépek, gyárak, erőművek, stb.) aminek az
ellenség hasznát vehetné.
Bármilyen
kormány van hatalom Magyarországon e veszteségek – sajnos – mindenképen
bekövetkeztek volna. Ez nem a „vészkorszak” hungaristáinak a bűne.
Ehhez
kapcsolódik az „ország kifosztásának bűne.” Mint fentebb említettem az ellenség
elől mentették, amit lehetett. Elsősorban a vízi, vasúti, közúti járműveket és
azokon az értékesebb gépeket, anyagokat, műkincseket, az ország aranykészletét,
a Szentkoronát, stb. Ezt minden kormány és minden hadsereg így tette a háború
folyamán.
Azonban
egy nagyon fontos és lényegbevágó kérdésre kell ennek kapcsán rámutatni. A
Németországba menekített nemzeti vagyon döntő többsége a háború után
visszakerült Magyarországra és alapja lett az ország újjáépítésének, a Forint
megteremtésének. Szemben azzal, amit az oroszok raboltak el és hurcoltak ki az
országból.
E sorok
írója szemtanúja volt 1945 nyarán annak, hogy a Mátrai Erőmű gépegységeit az
oroszok leszerelték, darabokként vagonokra rakták, és hadizsákmányként
elszállították. És hány ehhez hasonló történt az országban? De említhetném az
elrabolt műkincseket, amit a mai napig sem kaptunk vissza és kétséges, hogy
egyáltalán visszakerül-e?
Tehát az
ország kifosztásának elmélete sem állja meg a helyét. Ez inkább a Vörös
Hadseregre volt jellemző, mely nem csak szervezetten rabolta ki az országot,
hanem tagjai egyénileg is fosztogató, erőszakos rablóbandára emlékeztettek. –Meg
lehet kérdezni a még élő szemtanúkat és szenvedő alanyokat. -
A
„vészkorszak” hirdetői nem tesznek említést e 6 hónap pozitív hozadékáról, mert
ilyenek is voltak!
Mindenekelőtt a budapesti zsidóság megmaradását kell említeni, mint azt az
előzőekben olvashattuk. De legalább ennyire fontos volt, - ha nem fontosabb- az
a tény, hogy e 6 hónap alatt közel egy millió embernek volt ideje elmenekülni a
bolsevista megszállás elől.
Ezeknek az
embereknek nagy része a háború után külföldön maradt, mert, ha nem menekülnek
el, többségük áldozatául esik a ”kommunista osztályharcnak.” Ezt
megtapasztalhatták azok, akik itthon maradtak, vagy akik a háború után
hazatértek.
A Nyugaton
maradtak viszont létrehozták azt a nemzeti emigrációt, amelyik évtizedeken át
elszántan és következetesen küzdött azokért az elvekért, amelyeket itthon a
kommunisták tűzzel-vassal irtottak. Ennek az emigrációnak a tagjai a hontalanság
és nincstelenség nehézségeit leküzdve, hírt és becsületet szereztek a
magyarságnak. Tudósok, feltalálók, ipari és gazdasági szakemberek emelkedtek ki
közülük, többen a legmagasabbra.
Ez alatt,
itthon a vészkorszak hirdetői százezreket üldöztek és hurcoltattak el GULAG
poklába és annak magyarországi megfelelőibe.
Tehát ne
higgyünk a „vészkorszakról” szóló történelemhamisító meséknek! Az 1944. Okt.
15.-t követő 6 hónap katonai szempontból kiemelkedő teljesítmény volt, mert a
túlerőben lévő ellenség ellen fél évig tartóztatta fel a Vörös Hadsereget és így
az „csak” Ausztriáig jutott és így Ny-Európa jelentős része megmenekült a
szovjet megszállástól.
Ennek a ½
éves katonai ellenállásnak volt kiemelkedő epizódja Budapest 1o2 napos, a teljes
körülzárástól számított 52 napos hősies védelme, ami a Sztálingrádi és Berlini
csaták után, a II. világháború harmadik kiemelkedő városvédelme volt, amire a
koronát az 1945 február 12.-i kitörés tette rá., mely kitörésre a magyar
történelemben csak Zrinyi Miklós szigetvári hősi, 1566-os kirohanása
hasonlítható.
A fenti
tények egyértelműen bizonyítják, hogy akik a „vészkorszakról” fecsegnek, és
gyűlölködve öklendeznek fel mindenféle rágalmakat, a tényeket elhallgatva vagy
meghamisítva, azok történelemhamisítók! És ezek ugyanilyen szemérmetlenül
hamisítják meg 1956 történelmét is.
Ezek a
történelemhamisítók még ma is ott ülnek azokon a posztokon, ahonnan büntetlenül
vezethetik félre a jóhiszemű embereket, főleg a tanulóifjúságot, a
tankönyvekben, a különböző kiadványokban, a Rádió és TV. adásain keresztül.
Ez a
szellemi terror, ez a zsigerekből eredő magyar és nemzeti gondolatok elleni
gyűlölet és gyűlöletkeltés nem folytatódhat a végtelenségig!
Ezért
minden becsületes történésznek, legyen az, hivatásos vagy amatőr, kötelessége,
hogy harcoljon a toll fegyverével e történelemhamisítók ellen és tények, tanuk,
dokumentumok felsorakoztatásával
leplezze le a hamisítókat és mutassanak rá tárgyilagosan a torzításmentes
igazságra!
Azonban a
történészeken kívül az állam hivatalos szerveinek is oda kellene hatni, hogy a
szellemiségükben és beosztásukban megkövesedett „tudósok” és egyetemi oktatók
minél előbb leváltásra kerüljenek, hogy ne mérgezhessék tovább szellemi
életünket.
Különösen
a „választófülkék forradalmának” győzteseitől várhattuk volna el, hogy
szüntessék meg a szemérmetlen történelemhamisítást.
A közel
múltban a TV-ben történészek beszélgettek a II. Világháború kezdeti szakaszáról.
Egy bejátszás során egy öreg „tudós történész” cáfolhatatlannak tűnő
határozottsággal jelentette ki, hogy a németek június 22-én hadüzenet nélkül,
hódító szándékkal támadták meg a Szovjet Uniót. / Ez volt a hivatalos szöveg 6o
évig. / Egyetlen szót sem ejtett arról, - ami ma már köztudott és orosz
történészek által is alátámasztott tény, - hogy a német támadás egy preventív,
megelőző támadás volt, mivel a Szovjet Unió hihetetlen mértékben fejlesztette
hadseregét, elsősorban a támadó fegyvernemeket, / tüzérség, páncélos és
gépesített magasabb egységek, légierő, stb. / és ezeket a Ny-i határon
összpontosította.
1941.
május 15-én mutatta be Tyimosenkó és Zsukov, a honvédelmi népbiztos és a
vezérkari főnök Sztálinnak a Németországgal folyó „esetleges” háború
dokumentumait. Ebben többek között ez olvasható: „A német haderőt abban a
pillanatban kell megtámadni, amikor a felvonulás stádiumában van, és nincs abban
a helyzetben, hogy frontot építsen ki és megszervezze a fegyvernemek
együttműködését.” Ez a dokumentum már egyértelműen a meglepetésszerű első
csapásra alapozott. Több jel mutatott arra, hogy a szovjet támadás időpontja
június közepére volt kitűzve.
Az a
„történész” aki ezt figyelmen kívül hagyja és a 6o éve beidegződött propaganda
szöveget szajkózza, nem méltó arra,
hogy a nyilvánosság előtt szerepeljen. De ugyanez vonatkozik a „vészkorszak”
unós - untalan szajkózóira is.
Ha igaznak
fogadjuk el azt a régi latin mondást, hogy „ A történelem az élet tanítómestere”
akkor a rendszerváltást is ezen a
téren kellett volna elkezdeni. Sajnos ez nem történt meg!
Azonban ne
feledkezzünk meg a jól bevált, több évszázados, ha nem évezredes népi mondásról:
„Jobb későn, mint soha.”
A
„vészkorszak” hirdetői pedig szálljanak magukba, hagyják abba a gyűlölettől
csöpögő történelemhamisítást, mert a gyűlölet, gyűlöletet szül és az emberekben,
lassan kibontakozik az egészséges ösztön, mely szembeszáll az erőszakos
hazudozókkal és hamisítókkal, a nemzetellenes deheroizálókkal, a
magyargyűlölőkkel és, ha az igazságot hirdető emberek nyilvánosságot is kapnak,
a „vészkorszak” hirdetői, a tények súlya alatt, el kell, hogy tűnjenek,
a történelem süllyesztőjében.
Szalay Róbert történelemtanár.