Tompó László
A
„Tarnopolból indult el...” a legszámkivetettebb magyar írók egyike, Dövényi Nagy
Lajos (1906-1964) kortörténeti regénye hazánk héber megszállásáról, amelyért
1945-ben halálra, 1946-ban életfogytiglani börtönre ítélték. Az eredetileg
Rajniss Ferenc „Magyar Futár” c. hetilapjában 1942 és 1944 között folytatásokban
megjelent regény könyv alakban való megjelenésére 2001-ig kellett várni.
Dövényi Nagy Lajos 1906. december 12-én született Borsod vármegyében,
Szihalomban. A húszas évek végétől újságíró: 1929 és 1934 között az „Eger” című
politikai napilap segédszerkesztője, 1930 és 1931 között a „Magyarság”
tudósítója, 1934 és 1938 között Milotay István lapjának, az „Új Magyarság”-nak
belső munkatársa, 1939 és 1944 között az „Esti Újság” segédszerkesztője, 1943 és
1945 között „Az Ország” című nemzetpolitikai hetilap szerkesztője. 1938-tól a
Magyar Rádió bemondója: tudósított például az 1938-ban Budapesten tartott
Eucharisztikus Világkongresszusról, valamint az első és második bécsi döntés
révén visszatért országrészekre való bevonulásról. Forgatókönyvet is írt: amint
a „Magyar Film” 1944. június 1-i számában olvassuk, megkezdte Patkós Györggyel
egy dokumentumfilm forgatókönyvének megírását a tiszaeszlári rituális
gyilkosságról, Marschalkó Lajos „Tiszaeszlár – a magyar fajvédelem hőskora” című
tanulmánya (1943) alapján.
1939-től az „Új Magyarság” közölte folytatásokban „Bolyongás Kazár földön” című
cikksorozatát, 1941-től pedig a Rajniss Ferenc alapította és szerkesztette
„Magyar Futár”-ban jelent meg több elbeszélése, és a „Tarnopolból indult el...”,
ugyanakkor Bozóky Alajos és Vajta Ferenc politikai hetilapja – „Az Ország” – is
közölt tőle tárcákat, s ugyanitt jelent meg a cári Oroszország végnapjait,
Szovjet-Oroszország politikai viszonyait leleplező, könyv alakban szintén
kiadatlan regénysorozata, a „Kaganovicsok”. Tárcáival és elbeszéléseivel éppoly
népszerűségre tett szert, mint alábbi regényeivel: Felhőszakadás (1934), Ősztől
őszig (1940), Párbaj a tengeren (1941), Szigettől Zágonig (1941), Vérben és
vasban (1941), A váraljai csoda (1942), Állóvíz (1942), És üzen az élet (1942),
Tessedik, a kalászosok mestere (1942), Vérrel folyó Kubán vize (1942), A halál
kalandora (1943), A pekingi titok (1943), A végzet beleszól (1943), Emberek a
fergetegben (1943), Hatvan nap boldogság (1943), Hárman a végzet ellen (1943),
Végzetes játék (1943), A múmia titka (1944). Hortobágyi gyi Jenő „Keresztény
Magyar Közéleti Almanach”-ja így méltatta 1940-ben: „Mint író, egyik
legzamatosabb magyarságú és nagy közkedveltségnek örvendő szereplője a magyar
írótársadalomnak.”
1945. október 13-án „kötél általi halálra” ítélte a Népbíróságok Országos
Tanácsa (NOT). Az indoklás szerint „háborús főbűnös” volt. Az akkori
nemzetidegen sajtó állandó támadási célpontjának számított személye, életműve.
Vásárhelyi Ferenc lapja, a „Képes Figyelő” 1945. szeptember 1-i száma riportot
közölt a cellájában az időt állatszobrok faragásával eltöltő íróról. A riporter
megjegyezte: „A nyilasok egyik legveszedelmesebb és legaljasabb sajtóhuligánját
hallgatják ki.” Megkérdezte tőle, mikor akarta „Tarnopolból indult el...” című
regényét befejezni, mire egy rendőrtiszt így felelt: „Majd a Népbíróságon.”
Szirmai Rezső „Fasiszta lelkek” című beszélgetésgyűjteményében (1946, új,
javított kiadása: Bp. 1993. Pelikán Kiadó) „mészárlásra uszító, elvakult,
őrjöngő eszmék” terjesztőjeként, Klár Zoltán – a „Társadalmunk” című marxista
szemle főszerkesztője – „emberbőrbe bújt vadállat”-ként és „Szálasi íródeákja”-ként
emlegette, Stern Samu pedig kijelentette: „Ez az alak több hívet szerzett a
magyarországi antiszemitizmusnak, mint Hitler!” Könyveit az „Ideiglenes Nemzeti
Kormány” 530/1945. M. E. számú rendelete bezúzásra ítélte. Aki nem szolgáltatta
be könyveit, a fenti, 1945. február 26-án kihirdetett rendelet 6. paragrafusa
szerint „kihágást” követett el: „nyolcezer pengőig terjedő” pénzbüntetésben és „háború
idején hat hónapig terjedő elzárás”-ban részesült. Kegyelmi kérését a NOT
elutasította, majd 1945. november 28-án megerősítette a halálos ítéletet. Veres
Péter közbenjárására azonban 1946. január 7-én „államelnöki kegyelemben”
részesült, így életfogytiglani börtönre, kényszermunkára módosult a
halálbüntetés. A baloldali bosszú azonban nemcsak őt érintette, hanem a jelen
regényét grafikákkal kiegészítő művészeket is, akikről egyetlen sort sem
olvashatunk művészeti lexikonjainkban.
Életének utolsó két évtizedéről csak annyit tudunk biztosan, hogy az 1956-os
forradalom és szabadságharc idején kiszabadult a Markó utcai fegyházból, ám a
levert forradalmat követő megtorlás folyamán visszakerült a rács mögé. 1963-ban
kiengedték a börtönből. 1964 decemberében gégerákban hunyt el Budapesten, a
Zsidó Kórházban, hiányos kezelés következtében.
A
„Tarnopolból indult el...” miatt tizennyolc évig ült börtönben. Újságíró
kortársa, Fiala Ferenc írta: „Ha maga a Sátán jönne hozzám 18 évi kommunista
börtön után, annak is lehajolnék és letörölném a port a sarujáról, és vizet
hoznék neki, és ételt adnék neki, mert tudom, hogy mit szenvedett. De Dövényi
nem Sátán, hanem egy magyar író volt.”
A „Tarnopolból
indult el…” témaválasztása
„Dövényi
Nagy Lajos új, hatalmas kortörténeti regényét augusztus 26-ától közli
folytatásokban a Magyar Futár” – adta hírül a lap 1942. augusztus 12-i száma. A
közlést a jelzett időpontban el is kezdte az akkor már hetente 400 000
példányszámban, Rajniss Ferenc főszerkesztésében megjelenő politikai lap. A
legutolsó közlés – a 122. – 1944. december 20-ára esett, amelyből kiderül, hogy
a regény befejezetlen. Feltehetően Budapest ostroma miatt nem került sor
folytatására. Az eredeti kézirat sorsa ismeretlen, így nem tudjuk, tartalmazta-e
a folytatást.
Két legenda kelt szárnyra a regényről: az egyik, hogy könyv alakban is megjelent
eredetileg (az igazság az, hogy könyv alakban csak 2001-ben látott napvilágot a
Gede Testvérek Bt. gondozásában kiadott, Ifj. Tompó László szerkesztette „Jobboldali
Regénytár” első köteteként), a másik, hogy valójában nem is Dövényi, hanem
Kodolányi János írta, aki azonban nem merte vállalni nevét. (Kodolányi
állítólagos szerzőségét Tamáska Péter történész vetette fel „Márianosztrai
panoptikum” c. könyvében (1989), aki azóta viszont elismerte, hogy erre
egyértelmű bizonyíték mindmáig nincs. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy
világnézetileg és prózaművészetileg igen közel álltak egymáshoz.)
A
regény egy galíciai ortodox zsidó család fiúgyermekének, Brandstein Judának
élettörténetét tárja elénk a tizenkilencedik század végétől az 1930-as évek
derekáig. Magatartásának megismeréséhez mellőzhetetlen az európai zsidók
vándorlásának ismerete.
A
történettudomány két ágra bontja az európai zsidóságot: nyugatira (szefárdra) és
keletire (askenázira). A szefárd zsidók a Földközi-tenger vidékéről, főleg
Spanyolországból vándoroltak – a XIV-XVII. század között – Franciaországba,
Németországba, Hollandiába és Belgiumba. Az askenázik ugyanebben az időben
Délkelet-Európából fokozatosan északra költöztek: miután Csehországból
kiüldözték őket, Lengyelország és Litvánia földjén telepedtek le, ahol a
nyugatról bevándorolt és a keletről már régebben betelepült zsidók éltek.
Tekintettel lélekszámuk ugrásszerű megnövekedésére, északra és keletre mentek
tovább, a Baltikum és Fehér-Oroszország irányába, ahonnan délkelet felé
vándoroltak, amíg meg nem érkeztek Romániába, Magyarországra és Ukrajnába. A
nagy keleti és délkeleti vándorlás a XIX. században ment végbe. Azonban a cári
Oroszország a XIX. század közepétől egyre kevésbé tűrte a zsidók további
bevándorlását, amelynek megakadályozására az ország nyugati területén helyezte
el őket. E terület – a „Cserta”– a Dunáig és a Dnyeperig terjedt. Határait nem
léphették át, azokon belül gettókba zsúfolódtak. Nyomasztónak tartották
helyzetüket, ezért a század közepétől megindultak nyugat felé. így kerültek
Galíciába, amely az Osztrák-Magyar Monarchiának az Északkeleti-Kárpátoktól
keletre elterülő tartománya volt. (Minderről a legjobb, térképekkel hitelesített
összefoglalás Matolcsy Mátyás tanulmánya: A zsidók útja. Bp. 1942.
Nyilaskeresztes Párt kiadása) Két legnagyobb városát, Lemberget (ma Lvov) és
Tarnopolt (ma Ternopil) népesítették be leginkább. A Szeret folyó mentén
elterülő, ma Ukrajnához tartozó, Munkácstól északkeletre
Brandstein Juda a jeshivák, talmudmagyarázók babonás légkörében nő fel.
1911-ben, amikor betölti tizennyolcadik életévét, elhagyja Tarnopolt. Batyuval a
hátán, az Északi-Kárpátok felé tart, Magyarország határát észrevétlenül lépi át.
Munkácson letelepedik. Önálló mestersége nincs, mindig csak árut közvetít.
Adósságba, kamatrabszolgaságba hajszolja a rutén és magyar parasztokat, hamis
pálinkát mér és hamisan tanúzik. Egy erdélyi nemesi családot földönfutóvá tesz,
az első világháború idején nem vonul be katonának, helyette papírbakancsokat
készíttet a katonáknak, amelytől lefagy a lábuk a Kárpátokban. Miután Budapestre
költözik, külseje, hétköznapi szokásai már nem is emlékeztetik a szülői házéra:
úgy viselkedik, mintha nem is Tarnopolból indult volna el. Levágatja pajeszét,
kikeresztelkedik („református”-nak mondja magát), felveszi a Balassa nevet.
Vállalati vezérigazgató lesz, „telekspekuláns”. Nem érdekli az irodalom,
művészet, tudomány, vallás, család, gyermeknevelés, hitvesi hűség, csak a
közvetítőkereskedelem. Az író Brandstein Juda jellemének két fő tulajdonságát
emeli ki, a nihilizmust és a materializmust: „Sehova nem tartozik, voltaképpen
barátai sincsenek, legfeljebb érdektársai, akikkel rövidebb, hosszabb időre
összefűzi a közös üzlet – s aztán vége.”
Bár a regényalakok közül Brandstein-Balassa életéről tudjuk meg a legtöbbet, a
háttérből a huszadik század első felének Magyarországát is megismerhetjük. A
hétköznapok zsidó alakjait olyannak mutatja be, amilyenek a valóságban voltak.
Brandstein Judát nem egyedülálló zsidó típusnak tekinti, hanem a magyarországi
neológ zsidóság megtestesítőjének.
Irodalomtörténeti előzmények
A
regény irodalomtörténeti előzményei a XVIII. század végére nyúlnak vissza.
Költőink, íróink már ekkor panaszkodtak a zsidókra gazdasági, erkölcsi életük
miatt. Virág Benedek 1798-ban így írt róluk: „Többen lesznek ezek, mint Árpád
magzati: ritkán / Vesznek, szüntelenül szaporodnak.”. Czuczor Gergely is a
magyar városokat óvta a zsidóságtól: „Városaink legtöbbnyire nincs még magyar
kézen / Csak mindnyája zsidó kézre ne jusson tovább.” Idézhetnénk még Dugonics
András drámáját („Az arany peretzek”), Csokonai vígjátékát („Gerson de Malhereux,
vagy az ördögi mesterségekkel találtatott ifjú”), Verseghy Ferenc színjátékát
(„A szerelem gyermeke”), Vörösmarty írását („Zsidóügyről”), azonban fenti soraik
is tükrözik, hogy a kis- és középnemesség, a parasztság és jobbágyság, a
vármegyei élet megrontóinak tartották őket. Berzsenyi Dániel a falusi zsidókat „egészen
demoralizált népcsalóknak és orgazdáknak” nevezte, Kölcsey Ferenc az
uzsorakamatot szedő, váltóhamisító zsidók ellen emelte fel szavát: „Az adózó nép
szegénységének veszedelmesebb forrása nem lehet, mint a zsidók szemlátomást való
szaporodása.”
Tizenkilencedik századi költőinket, íróinkat csak annyiban érdekelte a zsidóság
léte és sorsa, amennyiben veszélyeztette a magyar nép politikai, szellemi életét.
Nem egyes zsidók viselkedését bírálták, hanem a zsidó világnézetet, mert
felismerték: létezik egy olyan egyedi világnézet, amely a zsidóság egészére
nyomja rá bélyegét, még akkor is, ha akadnak időnként zsidó írástudók, akik
műveikben mintha szégyellnék zsidóságukat. Ezért óvták népünket a vérségi
kötelékek fellazításától, a vérkeveredéstől. Fogalomhasználatukban – akárcsak a
romantika és a nemzetiszocializmus tanításában – a „vér” nemcsak
fizikai-biológiai, hanem erkölcsi-szellemi fogalom is: a kultúra, nyelv, vallás
meghatározta jellemforma, az önfeláldozás, a hősiesség, a becsületesség forrása.
Erre döbbent rá Kölcsey Ferenc „Zrínyi dala” című versében: „Vándor állj meg!
Korcs volt anyja vére, / Más faj állott a kihunyt helyére, / Gyönge fővel,
romlott, szívtelen: / A dicső nép, mely tanult izzadni, / S izzadás közt hősi
bért aratni, / Névben él csak, többé nincs jelen.”
Kölcsey felismeréséről tanúskodnak tizenkilencedik századi irodalmunk mára
csaknem teljesen elfeledett elbeszélői, mint Kuthy Lajos és Nagy Ignác. Kuthy
Lajos áll Dövényihez legközelebb, aki az alföldi ortodox zsidók uzsorakamat
szedése ellen tiltakozott „Hazai rejtelmek” című regényében (1847). A magyar
parasztot koldusbotra juttató Löbl Simonja igazi Shakespeare-i Shylock:
kísértetiesen emlékezetet Brandstein Judára. Löbl természetesnek tartja az
uzsorakamatot, a kis- és középnemesi családok földönfutóvá tételét, miközben
megjövendöli a zsidó pénzarisztokrácia magyarországi térhódítását, a „hajhászok,
váltóhamisítók, vásárolt bírák, zsoldba vett szónokok” uralmát. Kuthyt az utókor
éppúgy nem értékelte jelentőségének megfelelően, mint ahogyan kortársát, Nagy
Ignácot sem, aki regénytrilógiájában („Magyar titkok”1846) hozzá hasonlóan
értékelte a zsidóságot, akárcsak egyes regényeiben báró Jósika Miklós („Akarat
és hajlam”, „Egy kétemeletes ház Pesten”, „Eszther”, „Egy magyar család a
forradalom alatt”).
A
kiegyezéstől az első világháború végéig kevés magyar író érezte hivatásának a
zsidóság történelmi szerepének értékelését. Az 1867 utáni évtizedek liberális
szellemiségén nevelkedett íróink – beleértve Jókait is – mintha elfeledték volna
elődeik figyelmeztetéseit. Legfeljebb egyes zsidó alakokat bíráltak, nem a zsidó
világnézetet. Hittek abban, hogy a zsidók előbb-utóbb megmagyarosodnak. Voltak
viszont, akik társadalomellenes és közerkölcsi hanyatlást kiváltó tanaikat,
mindenekelőtt uzsorakamat-politikájukat, váltóhamisításaikat, rituális
gyilkosságaikat ellenezték. Ekkori elbeszélőink közül az alábbiak mutatták be
regényeikben szellemiségüket, különös tekintettel a nagyvárosi zsidók
anyagiasságára, élvezethajszolására: Vas Gereben („Régi jó idők”), Tolnai Lajos
(„Báróné ténsasszony”), Justh Zsigmond („Gányó Julcsa”, „Fuimus”), Ambrus Zoltán
(„Berzsenyi báró és családja”), Csiky Gergely („Az Atlasz-család”), Andor József
(„Két világ között”), Herczeg Ferenc („Andor és András”: az 1919-es
patkánylázadás zsidó szereplőire később az „Északi fény” c. regényében
emlékeztetett), Szemere György („Komédiák”), Harsányi Kálmán („Kristálynézők”),
Ritoók Emma („A szellem kalandorai”). A tiszaeszlári rituális gyilkosságról
pedig három regény számol be a Bary József emlékiratában („A tiszaeszlári
bűnper”) közölt történelmi tényeknek megfelelően: Kászonyi Dánielé („Solymosi
Eszter, a tiszaeszlári véráldozat”), Donáth Endréé („Solymosi Eszter”), Szépvizi
Balás Béláé („Kánaán pusztulása”).
A
huszadik századi magyar irodalomban Szabó Dezső két regénye („Az elsodort falu”
és a „Megered az eső”), valamint önéletrajzi vallomása („Életeim”: kiadásai
közül tárgyunk szempontjából csonkítatlansága miatt csak a Püski Kiadónál
1996-ban megjelent változat a hiteles!) ) a törzsi keretek közt élő, a befogadó
nemzettel azonosulni képtelen zsidóság képviselőit, és az önmagát a bolsevizmus
előkészítéséért felelőssé nem tevő, „nemzeti”-nek álcázott, öngyűlölő zsidó
alakját kivételes lélektani éleslátással rajzolja meg.
A
két világháború közötti magyar irodalomban viszonylag csekély a határozott
zsidóbírálat. Szépvízi Balás Béla említett kortörténeti regényén túlmenően
figyelemreméltók: Vitéz József („Csobaji krónika. Egy zsidó földesúr
természetrajza”), Barsi Dénes („Mezei füst”), Eszterhás István („A gébic”),
Farkas László („A pók”), Szeő Demeter („Zsidó vagyok”), Kádár Lajos („Kujtorgó
lelkek”), Makkai Sándor („Holttenger”), Móricz Zsigmond („Kivilágos kivirradtig”,
valamint 1919-es naplójegyzetei és „Fortunátus” c. drámája), Babits Mihály („Timár
Virgil fia”, „Kártyavár”), Váry Rezső („Urak és gazdagok”), Anka János („Északi
fény”) és Felpétzi Győry Jenőé („A soproni zsidókapu”): ez utóbbi a zsidóknak
Sopronból 1526-ban történt kitelepítését örökíti meg. (E regények
népszerűségével vetekedett a német Artur Dinter 1922-ben magyarul is megjelent
fajvédelmi kisregénye, „A vérrontó bűn”.)
Külön kiemelendő Kodolányi János önéletrajzi regénye („Süllyedő világ”: ennek
csak első kiadása – Bp. 1940. Athenaeum – csonkítatlan), amely rávilágít a zsidó
és nem zsidó lelkület közötti áthidalhatatlan különbségnek a zsidó önkritika
hiányára visszavezethető mivoltára (akárcsak Veres Péter „Számadás” című
önéletrajzi regénye, Sinka István „Fekete bojtár vallomásai” c. naplója –
csonkítatlanul 1943-ban jelentette meg Dr. Püski Sándor –, Illyés Gyula „A nagy
kérdés” c. verse és a „Nyugat” 1935. évfolyamában megjelent értékelése e
tárgyban), valamint Erdélyi József két kötetes regényes önéletrajza („A harmadik
fiú”, „Fegyvertelen”): a „Fegyvertelen”-ből megismerjük például a zsidó
könyvkiadókkal- és terjesztőkkel való küzdelmeit, továbbá azt a zsigeri
gyűlöletet, amelyet Solymosi Eszterről írt verse, valamint a „Riadó” c.
verseskötete váltott ki.
A
felsorolt alkotásokat azonban tartalmilag és formailag egyaránt felülmúló „Tarnopolból
indult el” irodalomtörténeti értéke az, hogy a zsidóság természetét olyan
lélektani árnyaltsággal mutatja be, akárcsak a filmművészet nagy alkotásai közül
például Fritz Hippler-é, „Az örök zsidó” („Der ewige Jude”) és Veit Harlan-é, „A
zsidó Süss” („Jud Süss”). Népéletből kölcsönzött, Pázmány Péter szentbeszédeire
és Arany János balladáira emlékeztető kifejezései ugyanakkor kivételes
stílusteremtő művészre vallanak.
******************************************************************
A
keleti zsidóság szellemiségéről számtalan hittudós, vallástörténész, bölcselő és
társadalomkutató írt elemző tanulmányokat az elmúlt két évszázadban. Akár
antiszemita, akár filoszemita szerzőktől valók, azonos képet nyújtanak a zsidók
gondolkodásáról, erkölcsi állapotáról, jelleméről, üzleti szokásairól.
Forrásbősége miatt az egyik legmegbízhatóbb Medici Pál könyve („A zsidók
szertartásai és szokásai”, 1889), amely részletesen foglalkozik a zsidók
életével: körülmetélésükről, a rabbik neveltetéséről, házi öltözetükről,
imaformáikról, esküjükről, házasságukról, messiási jövendöléseikről kevés hozzá
fogható pontosságú, a zsidó világnézet alapforrásain alapuló leírás jelent meg,
amelyhez egyedül Zimándy Ignác könyve („A megrögzött Maimonides deliriuma”,
1884) hasonlítható. De említhetjük az újkori zsidó történetírás fejedelmének
tekintett Graetz Henriket is, aki „A zsidók egyetemes történeté”-ben (1908) a „lengyel
zsidók” jelleméről így írt: „Ferdítés és csavarás, fiskális furfang és
elménckedés, meggondolatlan gáncsolása mindannak, ami ismereteik körén kívül
esett: ezekből szövődött meg a lengyel zsidók jelleme.”
A
lengyel zsidók szellemi életét beárnyékolta a XIV-XV. században elterjedt
nominalizmus. Ez a bölcselettörténeti irányzat – amelynek megalapozói ugyan a
minorita Aureoli Péter és a ferences Occam Vilmos, ámde újkori hívei többnyire
zsidók Az egyetemes megismerést nem ismerte, csupán az egyedit. Kizárólag a
betűt, a szöveget vizsgálta, nem a gondolatot. Hogy ez a köznapi életben mit
jelent, néhány példával világítjuk meg. „Vezetés közben szemedet az útra szegezd!”
A zsidó válasza: „Nem szegezem oda, mert később is szükségem lesz rá!” „Kérek
fél pohár vizet!”– A válasz: „Nem tudom a poharat megfelezni!” Ha Graetz nem is
használta e bölcselettörténeti fogalmat, rá gondolt, amikor megállapította: „A
Talmud tanulmányozásának túlságba hajtása a zsidóságnak nem vált hasznára.
Hiszen nem azért folytatták, hogy a Talmud szellemének mélységeibe hatoljanak,
hanem azért, hogy valami különös és szellemes, keresett színben tűnjenek föl és
ötletességükkel, szőrszálhasogatásukkal, meglepő és a dolgokat fejük tetejére
állító magyarázatukkal az értelmet csiklandó érdeklődést keltsenek.” De nemcsak
Graetz írt így, hanem Herzberg-Fränkl Leó is, aki az „Osztrák-Magyar Monarchia
írásban és képben” című honismertető albumsorozat 1898-ban megjelent, Galíciát
bemutató kötetében az ottani zsidóság mindennapjait ismertette. Megállapította,
hogy a zsidóság törvényei, szertartásai a zsidók „legapróbb külsőségeire” is
rányomják bélyegüket, mert a Talmud olyan életmódot parancsol a zsidókra, amely
más fajoktól való fizikai, lelki elzárkózásukat biztosítja. Dövényi tollára
illik alábbi megjegyzése is: „Az ősidők megkövesült maradványaképpen, szigorú
vallási és nemzeti elzárkózottságban él atyáitól öröklött és szentül tartott
hagyományai szerint, s melyet az előtte hírből is alig ismert korszellem és
történelem érintetlenül hagyott. Az ortodox zsidóság nyilvános élete egészen a
maga hitközségére szorítkozik, minthogy ott találja meg a választ mindazon
kérdésekre, melyek vallásos lelkiismeretét érdeklik.”
Megemlítendő még két, a keleti zsidóság lélektanáról mellőzhetetlen adalékokat
szolgáltató alapmű. Az egyik Bartha Miklós „Kazár földön”-je (1901), amelyből
megtudjuk, miként hatott a magyarságra az 1867 utáni galíciai bevándorlás. A
máramarosi, beregi rutén és magyar parasztok által „kazárok”-nak elnevezett
lengyel zsidók pálinka- és posztókereskedésükkel, földpolitikájukkal
földönfutóvá akarták tenni a ruténeket, magyarokat. A kazár uzsorakamatot szed:
„Tíz forint kölcsön után egy évre 104 forint kamatot, tehát ezernegyven
százalékot számít.” Nem dolgozik, csak munkát közvetít, mégis meggazdagszik: „A
kazár lefoglalja magának a munkát, és azt ledolgoztatja a ruténnel. Ha adós a
rutén, akkor kamatban dolgozik, és nem kap semmit. Ha nem adós, akkor
készpénzért dolgozik, s kapja felét a munkabérnek, vagyis negyven krajcárt. A
kazárnak, mint vállalkozónak, a semmittevésért szintén megjut a negyven krajcár.”
A másik a Tharaud-testvérek (Jean és Jérome) emlékirata a budapesti zsidóság, a
„pesti gettó” életéről („Ahol Izrael a király”, 1921). Amit a XVIII. század
közepe óta a pesti zsidók fellegvárának számító Orczy-házról megírtak, ráillett
Kuthy Lajos és Bartha Miklós tollára éppúgy, mint Dövényiére: „Ezek a sehonnani
kóbor zsidók nem állottak semmiféle törvény védelme alatt: jogilag csupán
megtűrtek voltak s tulajdonképpen a nagyúr kényére és a paraszt kegyére voltak
utalva. A megtelepedett, mély vallásosságú keresztény magyarok utálták ez
átkozott vándorokat: Krisztus megfeszítőinek unokáit gyűlölték bennük és mégis
megtörtént az a különös dolog, hogy a kegyesen befogadottak, kitartó furfangjuk
segítségével, lassanként az egész vidéki lakosság anyagi életének intézői lettek.”
(A keleti zsidók erkölcséről és szertartásairól még részletesebben számol be „A
kereszt árnyékában” című könyvük.)
Noha sok értékes kor- és erkölcstörténeti adatot meríthetünk mind Bartha Miklós,
mind a Tharaud-testvérek látleletéből, a huszadik század eleji Magyarország
ortodox zsidóinak erkölcsi szintjéről nincs olyan írott forrás, amely Dövényi
regényéhez hasonló részletességgel számolna be. Hiszen amíg Bartha csak a „kazárok”-ról
írt – akiket ráadásul nem azonosított a hazai zsidóság egészével –, addig
Dövényi figyelme nemcsak rájuk, hanem a magyarországi zsidók egészére terjed ki.
Úgy írja le a tarnopoli szűk utcák, a kaftános, uzsorakamatból élő
szatócsboltosok mindennapjait, mintha közöttük élne. Amit szertartásaikról ír,
zsidó szerzők sem cáfolják. Herzberg-Fränkl Leó idézett tanulmányában leírja,
hogy az „újév” és „engesztelés” ünnepén a zsidók 36 órára bezárják boltjaikat,
majd a zsinagógába sietnek, ahol öklükkel verik mellüket, miközben állandó
nyögéssel, sóhajtozással, siránkozással jelzik „bűnbánatukat”. Soraiból kitűnik
az ember és Isten közötti kapcsolat, a hit és a cselekedetek összhangjának
hiánya, az Újszövetségből ismert farizeizmus, amelyet már az ókori teológusok (Órigenés,
Caesareai Eusebius, Szent Cyprián, Szent Jeromos, Aranyszájú Szent János)
helytelenítettek. Farizeizmusuk ma is tapasztalható bizonyítéka a jeruzsálemi
siratófal előtt imádkozó zsidók viselkedése. Bőr imaszíjat kötnek homlokukra, és
az imaszíjra erősített dobozkába mikrofilm darabkákat helyeznek, amelyeken a
Tóra egyes mondatainak héber szövege olvasható, például az alábbi mondat: „Az Úr
törvénye lebegjen a szemed előtt!” A krisztusi erkölcs szerint élő is ismeri e
mondatot, de nem szó szerint értelmezi, hanem így: az Isten törvénye szerint
igyekezz élni. Brandstein Juda családja is így viselkedik. Juda apja, Josua
reggeli közben előveszi az imaszíjat, „olykor-olykor belepillantva, inkább csak
szokásból, a mocskos szélű imakönyvbe”. Amikor Judát útnak ereszti, táskájába
csomagolja az imakönyvet a szíjakkal.
Zsidó írók kifogásolták, hogy hittudósok és bölcselők a zsidó élet
alaptulajdonságának a szertartásokhoz való merev ragaszkodást tartották.
Szerintük ez nem eredendő zsidó tulajdonság, hiszen minden vallás törekszik
külsőleg is kifejezni az Isten iránti tiszteletet. így hivatkoztak a
katolicizmus jelképeire, templomépítészetére, szertartásaira. Azonban
szembeszökő különbség van a zsidó és a katolikus felfogás között. A zsidóság
ugyanis – amint a Talmudból kitűnik – nem ismer túlvilági létet és tagadja a
lélek halhatatlanságát, ezért csak az anyagi világ érdekli. A szertartásokat szó
szerint értelmezi. A katolicizmus is elismeri, hogy az Istennek szentelt dolgok
iránti tiszteletnek a mindennapi élettől való elválasztása természetes, az
emberiség történelmével egyidős igény, hiszen a teremtmény Isten iránti alázata,
hódolata külsőleg is megfigyelhető, tekintettel a lélek és a test emberi
természetben létrejött szubsztanciális egységére, ennélfogva minden kultúra
alapja az Isten iránti tisztelet minél tökéletesebb művészi kifejezése – amire
példa a bizánci, román, gótikus, reneszánsz és barokk templomépítészet, a
gregorián korál, a szentek és vértanúk képzőművészeti ábrázolása. Azonban a
szertartásokat, a liturgiát nem célnak, hanem eszköznek tartja Isten követésében.
Az erkölcsi törvények értelmének megvilágítását szolgálják a liturgikus
cselekedetek, de ha valaki azoknak csupán betűjére figyel, és szellemére nem,
nem válik vallásossá, erkölcsössé, ugyanis sem a vasárnaponkénti
szentmisehallgatás, sem a rendszeres böjt, sem a gyakori gyónás, sem bármilyen
ima nem ad felmentést az állapotbeli (családi, hivatásbeli, hazafias)
kötelességek gyakorlása alól.
Ha a zsidóság szertartásainak értelmét kutatjuk, megérthetjük, hogy kiemelkedő
teológusok (Rohling Ágost, Huber Lipót, Luzsénszky Alfonz), filozófusok (Joseph
Arthur Gobineau, Houston Stewart Chamberlain, Bodnár Zsigmond, Fejér Lajos,
Trikál József), társadalomkutatók (Werner Sombart, Haller István) és
antropológusok (Hans Friedrich Kari Günther, Gáspár János, Méhely Lajos, Szabó
Zoltán) a zsidóságot miért nem tekintették vallásnak, hanem fajnak. Felismerték,
hogy a zsidóság nem Istenhez viszonyul szertartásaiban, hanem önmagához: saját
faji mítoszát imádja. Mind Herzberg-Fränkl Leó szertartásleírásának, mind a
tarnopoli rabbik és kereskedők külvilág számára érthetetlen szertartásainak ez a
magyarázata.
Brandstein Judának sincs több köze a valláshoz, mint a tóratekercs darabkáit
szeme előtt lebegtető jeruzsálemi zsidónak. Amikor egy plébániatemplomba betér,
idegen világ tárul ki előtte: „Nem vette észre senki, nem tűnt fel senkinek,
hogy egy idegen áll a szenteltvíztartó márványmedence mellett. Senki se látszott
törődni a másikkal, nem úgy, mint a zsinagógában, ahol beszélgetnek, köpködnek,
krákognak és üzleteket kötnek. Ez valami furcsa, idegen világ, mintha a templom
mindenestül valahol a magasságban lebegne, messze a földi dolgok fölött.” Egy
pillanatra fel is merül benne a kérdés, miért lett inkább protestáns, mintsem
katolikus, majd eszébe jut ügyvédje felelete: „Sokkal egyszerűbb megtanulni a
hitágazatokat.”
Léteznek-e olyan zsidó írástudók, akik önkritikával mutatják be a zsidóság
gondolkodásmódját? Ha a zsidó történetírókat olvassuk, mint Graetz Henriket, azt
tapasztaljuk, legfeljebb egyes rabbik, talmudmagyarázók írásait kifogásolják.
A
tárgyilagosság látszatát keltve bírálnak zsidó vezetőket nem zsidókkal szembeni
ellenséges magatartásuk leplezetlensége miatt, de sohasem tárják fel a zsidó
magatartás okait, tehát a Talmud, a Sulchan Aruk és a Kabbala minden zsidóra
történelmi körülményektől függetlenül kötelező szabályait, különös tekintettel e
három könyvnek a nem zsidókra vonatkozó rendelkezéseire. „Tárgyilagosságuk”
addig terjed, amíg olyan részleteket közölnek e forrásokból, amelyek közömbösek
a nem zsidókra nézve.
Tehát még sincs zsidó önkritika? Attól függ, mit gondolnak a zsidó írástudók a
Talmud, a Sulchan Aruch, a Kabbala tanairól és azoknak a saját történelmükre
gyakorolt hatásáról. Ha ebből indulunk ki, megtapasztalhatjuk, hogy a zsidó
világnézet mibenlétét olykor maguk a zsidó írók leplezték le, akikben az alábbi
kérdések merültek fel. Megérthető-e a zsidó történelem a Talmudnak a nemzsidókat
(a „gójokat”) és Jézust gyalázó fejezetei nélkül? Mivel magyarázható a zsidóság
más népekkel szembeni bizalmatlansága és bűnbakkeresése? Nem lehetséges, hogy a
zsidóság saját lelkisége miatt szenved? Mivel e kérdéseket Dövényi egyes zsidó
alakjai is felteszik, feltétlenül szükséges megismerkednünk olyan zsidó írók
gondolataival, akik a zsidó világnézetről őszintén írtak. Közülük Ottó Weininger,
Giovanni Papini és Fejér Lajos gondolatai a legértékesebbek.
Ottó Weininger „Nem és jellem” című könyvében a zsidó ember szellemiségét
vizsgálva eljutott a zsidó lét lényegének felismeréséhez: „A zsidó: a hitetlen
ember. A hit az embernek az a cselekedete, amely által a léttel viszonyba lép. A
vallásos hit speciálisan csak az időtlen, az abszolút létre irányul, az örök
életre, ahogy ezt a vallás mondja. S a zsidó legmélyebb alapjában azért semmi,
mert semmit sem hisz.” Weininger abból indult ki, hogy a megismeréshez nemcsak a
látható, hanem a láthatatlan dolgokról való meggyőződés is hozzátartozik. Mivel
azonban az érzékszerveinkkel felfogható, a tapasztalati valóságon túli létezés,
az emberi lélek halhatatlansága ismeretlen a zsidóság számára, csupán anyagi
javaihoz ragaszkodik. Képtelen tértől és időtől független fogalmakat, objektív
erkölcsi igazságokat megérteni: egyetlen világnézethez sem ragaszkodik
meggyőződésből. Nem hisz önmagának sem: „kételkedik a kételyében”. Nincs „áhítata”,
érzelmi-értelmi kötődése Istenhez, így a zsidó ima formaszerű, nem az élet
értelmére és végső céljára mutat rá. A vallások közül a kereszténységtől áll
legtávolabb: „Kereszténység: a legmagasabb hősiesség, a zsidó azonban sohasem
egységes és egész. Ezért a zsidó gyáva és a hérosz a zsidóval legellentétesebb
pólus.” Az antiszemitizmust nem erkölcs- és kultúraromboló magatartásnak, hanem
a krisztusi erkölcstant elfogadó népek önvédelmének tartotta: ezzel indokolta a
kultúra nagyjainak antiszemitizmusát.
Giovanni Papini mélyebbre látott Weiningernél. „Góg” című könyvében leírja,
miként vált a zsidóság vándorlása nemcsak saját, de a többi nép tragédiájává is.
A zsidóság lényegének az önálló állam megalapítására való képtelenséget tartja.
A zsidóság európai szellemi-politikai befolyásáról megállapítja: „A mai
intellektuális Európa nagy részben a nagy zsidók (Heine, Marx, Lombroso, Max,
Nordau, Freud, Weininger, Bergson, Einstein) befolyása és varázsa alatt áll. Bár
különböző népek között születtek és különböző kutatásoknak szentelték magukat,
mindannyian egy közös célra törtek: az elismert igazságokat kétségbe vonni,
lerántani azt, ami a magasban van, bepiszkítani, ami tisztának látszik,
megingatni, ami szilárd és megkövezni azt, ami tiszteletben áll.” Felismerésének
lényege, hogy a zsidóság ellentéte a görög-római és a középkori világnak, mivel
„a zsidó a legfélelmetesebb végletet egyesíti magában: despota az anyag
birodalmában és anarchista a szellem országában.”
Fejér Lajos látott legmélyebbre a zsidó önkritikusok közül. 1936-ban megjelent
tanulmánya a zsidó világnézet európai viszonylatban is egyedülálló alaposságú
összefoglalása, amely a Talmud, a Sulchan Aruch, Marx, Graetz, cionista
politikai iratok és zsidóvédő írók műveinek figyelembevételével igazolja, hogy
indokolt a kereszténységnek a zsidósággal szembeni ellenérzése. Nem antiszemita,
hanem zsidó forrásokból vonja le következtetését: a zsidóság jelenléte
szükségszerűen idézi elő az antiszemitizmust: „A zsidó ember tudatában az első
helyet az az állandó érzékelés foglalja el, hogy ő zsidó, aztán szkeptikusan:
hogy magyar, illetőleg annak a népnek a fia, ahol él.”
Idézhetnénk még zsidó írókat, de Weininger, Papini, Fejér gondolatai is
elegendők annak felismeréséhez, hogy a zsidó létből sem vérkeveredéssel, sem
kikeresztelkedéssel nem lehet kiszakadni. A zsidó írók többségéhez képest
meglepően őszintén tárták fel a zsidó világnézetet. Ha végigolvassuk Dövényi
regényét, megdöbbenve tapasztaljuk, hogy zsidó szereplői mennyire emlékeztetnek
Weininger, Papini, Fejér gondolataira.
Az ortodox-neológ harc a bölcsőtől a koporsóig végigkíséri a zsidóság újkori
életét. Mivel a „Tarnopolból indult el...” csaknem minden lapján felbukkan az
ortodox-neológ vita, tisztázandó, kik az ortodox és a neológ zsidók? (Az „ortodox”
szó ebben az esetben nem vallási, hanem köznapi értelemben használandó:
csorbítatlan hagyományhűséget értünk rajta.)
Ortodoxoknak azok a zsidók minősülnek, akik az őseik életvitelét, gondolkodását
szabályozó könyvek: a Talmud, a Sulchan Aruch és a Kabbala tanításait szóról
szóra követik. Vagyonjogi, kereskedelmi, pénzügyi törvényeik, viseletük,
étkezési szertartásaik betartásával törekednek önmagukat megóvni a nem zsidókkal
való vérségi keveredéstől, vagyis a beolvadástól, az asszimilációtól.
Neológoknak a rabbinikus szertartásokat elhagyó, de a „kiválasztottság” mítoszát
megőrző és érvényesítő zsidók tekintendők.
Az ortodoxok megőrizték évezredes szertartásaikat, és ezt várták el a
neológoktól is. Szenvedélyesen támadták egymást: amíg az ortodoxok sokallták a
neológok „engedményeit” (a befogadó nemzet anyanyelvének elsajátítása,
névváltoztatás, rituális öltözet és étkezés elhagyása), addig a neológok az
ortodoxok politikai hódítás iránti érzéketlenségét, rítusaikhoz történő
ragaszkodását kifogásolták. Mindkét fél tudta, hogy csak a befogadóik iránti
kötelességek megtagadásának módjában különböznek egymástól. A zsidó
világpolitika céljainak megvalósítása érdekében mindkét fél számára fontosabbnak
számított a faji öntudat azonossága, mint a szertartásokhoz való ragaszkodás. A
magyar fajvédelem klasszikusai közül Istóczy Győző ezt már az 1870-es években
felismerte: „Ne mondja nekünk senki, hogy a Talmudot legföljebb csak az ortodox
zsidók ismerik. Ha nem tanulta volna is azt sok zsidó, annak tanai már vérükben
vannak. Mert a Talmud a zsidó lelkületnek csak fényképe, s ha a fényképet
megsemmisítjük is, a lefényképezett alak azért megmarad. Avagy a Talmud tanainak
hallatára nem ismernek-e Önök minden ízében a zsidóra, legyen az ortodox, vagy
neológ, vagy akár kikeresztelkedett zsidó.”
Judát Tarnopolban ortodoxnak nevelték szülei, de amint elhagyta őket, neológgá
vált. Habár az ortodoxok hevesen támadták emiatt, mégis megbecsülték, mert „jó
üzletember”-nek tartották. Neológjai kárhoztatták a szertartásokat, és átvették
az őket befogadó nemzetek külsőségeit, anélkül, hogy fajilag megváltoztak volna.
Egyedül politikai messiástudatuk maradt meg. A világ gazdasági, kereskedelmi,
politikai, kulturális életének irányítását egy, közülük kiválasztott
vezetőrétegre akarták rábízni. E vezetőréteg tagjait a továbbiakban
judeokratáknak nevezzük, míg az általuk létrehozott hatalmi hálózatot
judeokráciának, amelynek létezésére leginkább zsidó politikusok
megnyilatkozásaiból következtethetünk. így például a párizsi Alliance Israelité
Universelle 1910-ben felhívásban fordult az oroszországi zsidókhoz, amelyben
többek között ez olvasható: „Nincs az egész világnak egyetlen zuga sem, amely
könnyebben volna meghódítható, mint Magyarország és Galícia. Ezekben az
országokban minden a mi javunkat szolgálja s ennek a két országnak okvetlenül a
miénknek kell lennie.”
Lépésről lépésre mutatja be Dövényi, miként szakad el Juda az ortodoxoktól.
Vándorútja folyamán sűrűn találkozik ortodoxokkal és neológokkal, leginkább
azonban a neológok hatnak rá. A neológ üzletemberek, bankárok, újságírók a
politikai, társadalmi érvényesülés érdekében az ortodox szokások elhagyását
tanácsolják neki. Egy neológ üzletfele szemében még „konzervatív zsidó”-nak
minősül megjelenése miatt: „Maga túlságosan zsidó. Az üzleti életben nem jó az.
Nem szívesen mutatkoznak az olyan emberrel, aki kalapját a fején tartja, a füle
mellett meg ott hintázik a ... – Különben minek mondom? Maga is tudja azt jól.
Modern üzletembernek drága luxus a törvények betartása. Nézze, én szombaton is
megfogom a pénzt, de nem lett még abból nekem semmi bajom. A világtól nem
kívánhatjuk, hogy mindenben alkalmazkodjék mihozzánk. Templomba azért eljárok,
bérelt helyem van nekem a Kazinczy utcai templomban, de a rabbi nem ad pénzt, ha
magamnak nincsen. Ötven percentre ki kell egyezni... Én mondom magának.” Egyik
neológ barátja, Reményi Hugó pedig névváltoztatást javasol neki: „Válasszon
valami jól hangzó nevet a mostani neve helyett. Tudja: Brandstein is, meg Juda
is... nem haragszik, ugye? ... rossz... Határozottan rossz. Hogy megvilágítsam
egy hasonlattal: olyan, mintha egy kitűnő árút valami cseppet se
bizalomgerjesztő ügynökkel akarna bevezetni. Nézze, én tudom, hogy ostobaság, de
az itteni népben van valami előítélet a zsidó nevek iránt. Ha a bankszakmában
akar tevékenykedni, feltétlenül szüksége lesz összeköttetésekre az úri világban,
az arisztokráciában, a gentryk között. Ki tudja, hány kitűnő üzletet nem kötnek
meg magával csak azért, mert úgy gondolkoznak, hogy 'egy Brandstein Judával'
nekik derogál összeállni?”
Amíg neológ kortársai az ortodoxiával való szakításra biztatják, addig az
ortodoxok folyton származására emlékeztetik. Eleinte azonban még görcsösen
ragaszkodni próbál a hagyományokhoz. Amikor üzletembere, Kondor Bernát
Budapesten kávéházba hívja, megkérdi tőle, „tréfli” helyre mennek-e? Mire Kondor:
„Hát mit képzel, Brandstein úr? Pesten vagyunk! Elvihetem éppen, ha nagyon
kívánja, jó kóser kávémérésbe. A Dob utcába... De akkor kár volt Pestre jönnie,
otthon, Munkácson is láthat olyat.” Biztatja, hogy igyon kávét és egyen sonkát:
„Majd megszokja, Brandstein úr. Később már szalonnát is kíván majd.”
Ortodox üzlettársai aggodalommal figyelik Judát, akinek legnagyobb pártfogója,
Groszmann Oziás gyakran korholja, amiért a kaftánt öltönyre cseréli fel, a
szombat napot nem üli meg, és nem „kóser” konyhára jár: „Te már beretválkozol,
tréflit eszel... Csalódtam benned, Brandstein Juda. Nem az eszedben, nem abban,
hogy milyen üzletember vagy... Jó üzletember vagy, ez tévesztette meg az én öreg
szememet szememet. De rossz zsidó vagy, Brandstein Juda. És nemcsak az üzletben
kíméletlen, de mindenkivel, aki a bőrödön kívül él. Átkozni fognak még téged
nemcsak a gojimok, de a zsidók is...” Halálos ágyán leányát és boltját mégis
Judára bízza, mert létérdeknek tartja a zsidó vér továbbörökítését családján
belül, kifejezve ezzel az ortodoxia és a neológia fajpolitikai
véleményazonosságát.
Képes-e beolvadásra (asszimilációra) akár az ortodox, akár a neológ zsidóság? A
liberális történelemszemlélet szerint a zsidók éppúgy beilleszkedtek nemzeti
életünkbe, ápolták kultúránkat, mint bármelyik nemzetiség.
Ezzel szemben számos zsidó kutató elismeri, hogy az asszimilációnak komoly
lélektani-embertani akadályai vannak, amelyeket különösen akkor vehetünk
szemügyre, ha a neológ zsidóságnak a befogadó nemzet nyelvéhez, irodalmához való
viszonyát tanulmányozzuk. Zsidó irodalomtörténészek sokszor vitatkoznak azon,
zsidó író tekintheti-e magát magyar írónak, létezik-e „magyar-zsidó” vagy „zsidó-magyar”
irodalom? Az Újvári Péter szerkesztette „Magyar Zsidó Lexikon” (1929) válasza
egyértelmű: „Zsidó irodalom mindazoknak az írásműveknek a foglalatja, melyeket
zsidók írtak zsidó szellemben. Nem határozhat e tekintetben a nyelv.”
Ha e meghatározás figyelembevételével megvizsgáljuk, létrejött-e hazánkban olyan
zsidó értelmiség, amely a magyar kultúrát gazdagította, elég utalnunk arra, hogy
Magyarországon 1818-ig egyetlen magyar nyelvű, zsidó szerző tollából való írás
sem jelent meg. Ami ekkor megjelent (Krakauer Salamon nagykőrösi rabbi
zsinagógaavató beszéde), az sem a magyar, hanem a zsidó irodalomtörténet része.
Amint Farkas Gyula irodalomtörténész 1938-ban megjelent tanulmányából („Az
asszimiláció kora a magyar irodalomban 1867-
Brandstein Juda neológokkal folytatott beszélgetései is bizonyítják, mennyire
idegen maradt számukra irodalmi nyelvünk. Jobban ismerték az újhébert (az ,,ivrit”-et),
a „jiddis”-t (szláv-német-héber keveréknyelv), mint akár a magyart, akár a
németet. A köznapi beszédbe jiddis szavakat kevertek, amelynek hatása főleg a
fővárosban vált érzékelhetővé. Egyes neológ írók maguk is kárhoztatták ezt a
nyelvhasználatot, például Szerb Antal: „A pesti zsidó tájszólás nem tartozik a
szép nyelvek közé, öszvér nyelv révén.” (Bárczi Géza nyelvész ezt a nyelvet a „pesti
nyelv” részének tekintette.).
De nemcsak irodalomtörténészek (Farkas Gyulán kívül Alszeghy Zsolt, Bartha
József, Kiss Sándor, Kokas Endre, Zoltvány Irén, Pukánszky Béla, Horváth János,
Várkonyi Nándor, Pintér Jenő) vonták kétségbe a zsidóság beolvadhatóságát, hanem
politikusok is, mint Istóczy Győző, aki 1875. április 8-án a Magyar
Országgyűlésben elmondott beszédében a zsidóság Palesztinába való
kivándoroltatását javasolta. A XIX. század végétől az Istóczy meghirdette, a
zsidóság asszimilációképtelensége megérlelte cionizmust tekintették a jobboldali
politikai gondolkodás fő irányzatai közül a nemzetiszocializmus és a hungarizmus
képviselői a zsidókérdés végleges megoldásának.
Dövényi neológjai hiába tanultak meg magyarul, sem irodalmi nyelvünket, sem
kultúránkat nem ismerték, miként Széchenyi bölcs következtetését sem: „Ha valaki
magyarul tud, magyarul beszél, innen következik-e, miképp neki már magyarrá is
kellett volna átalakulnia? A szólás még korántsem érzés, a nyelvnek pergése
korántsem dobogása még a szívnek és ekképp a magyarul beszélő korántsem magyar
még.” Vezető zsidó írók és rabbik nem ugyanezt állítják? (Korunk egyik zsidó
írója – Zalman I. Posner – „A zsidó gondolkodásmód” című könyvében felszólítja
olvasóját: „Beszélhetsz magyarul – de gondolkozz zsidóként!”) Mesterien jellemzi
Dövényi a neológia asszimilációjának kudarcát. Amikor Brandstein Juda Budapestre
jön, kísérőjétől először ezt kérdezi: „A banknegyedet hol találom meg?” 1919-ben
nem sokat gondolkodik azon, mihez kezdjen, ha a zsidóság térhódítását a
kormányzat a közeljövőben netán korlátozni fogja, hiszen számára „nem fontos,
melyik országban él, csak a lehetőségei adva legyenek. Svájc? Hát Svájc... Vagy
Franciaország. Vagy Amerika. Valutakülönbség – a pénz neve más, más dallamra
kell felállnia az embernek és levett kalappal végighallgatni, mit énekelnek
lelkesen, megtanulni pár szót, amivel az üzleti életben képes megértetni magát –
s ezzel kész.”
Brandstein Juda és zsidó barátai örökösen viaskodnak önmagukkal: nem az általuk már akkor is „kirekesztő”-nek, antiszemitának bélyegzett magyar társadalom állítólagos zaklatásai, hanem zsidóságuk megélése miatt szenvednek.
Érdeklődésük kizárólag a zsidó és nem zsidó örökös harcára, összeütközésére, a
zsidó fél győzelmének elhívésére irányul. Hiába ragaszkodnak azonban a
pénzoligarchához, a nemzetközi tőzsdespekulációkhoz és – mai fogalommal – a
globalizmus népeket, kontinenseket elnemzetietlenítő politikájához, sohasem
boldogok, mert vágyaik mégsem elégülnek ki olyan mértékben, amint szeretnék.
„Soha nem értett a politikához, soha nem mélyedt el a tömegek lélektanába, ehhez
nem volt tehetsége” – írja Dövényi Brandstein Judáról, megerősítve Ottó
Weininger igazságát a „zsidó antiszemitizmus”-ról: „Senki, aki ismeri, a zsidót
szeretetreméltónak nem érzi – még a zsidó sem.”
Dövényi jeleneteiben a judeokraták az antiszemitizmus terjesztését fajvédelmi
alapkövetelménynek tartják. Szégyenlik az ortodoxok kulturálatlanságát,
ápolatlanságát és udvariatlanságát, ugyanakkor érzik, mennyire nem képesek ők
maguk sem beilleszkedni a befogadó nemzetbe, mennyire idegen nekik minden, ami
nem zsidó. Hiába alapítanak magyar földön gyárat, bankot vagy részvénytársaságot,
hiába viselnek frakkot, hiába keresztelkednek ki és írják át német-szláv
családnevüket magyarosra. (Ami a névmagyarosítást illeti, a XIX. század végén
egyre feltűnőbb lett, hogy a hazai zsidók milyen gyakran cserélték fel eredeti
családnevüket történelmi magyar családnevekre. Az 1800 és 1893 között „helyhatósági
és miniszteri engedéllyel megváltoztatott nevek” 1895-ben megjelent tárában 23
Balassa fedőnevű zsidó szerepel, de e szerény szám csak a hivatalos engedéllyel
történt névváltoztatásra vonatkozik.) Nem véletlen, hogy Juda neológ
kortársainak egyike az asszimiláció megvalósíthatóságának eredménytelenségét
hangoztatja, a zsidóság spengleri jóslatának beteljesedésére, a magyarországi
zsidóságnak 1918-ban és 1919-ben a magyar nemzettel szemben tanúsított
magatartására utalva:
„Nem
mi asszimilálódunk, hanem mindent elkövetünk az idegenek asszimilálására. Rájuk
kényszerítjük morálunkat, gondolkodásunkat, s ha sikerül, jó. Ha nem, egy idő
múlva törvényszerűen utálni fognak bennünket, mert nem lesznek képesek elviselni
tulajdonságainkat. El akarjuk adni mindenkinek a magunk lelkét, mint valami árut,
s épp olyan tolakodón kínáljuk, mint a portékát, mikor még boltosok vagyunk. Ha
megkíséreljük legalább külsőségekben alkalmazkodni, abból valami fájdalmas és
nevetséges dolog derül ki. A mi vadászkalapjaink sokkal zöldebbek, tollaink
hivalkodóbbak, monoklink elviselhetetlenül krakéler, raccsolásunk nevetséges.
Nem vette észre? Túlbuzgókká válunk, felül akarjuk múlni mestereinket. S ez,
sajnos, egyetlen tanítványnak se sikerül.”
A
regény neológjai úgy látják, hogy az antiszemitizmus menti meg a zsidóság
egészét a más népek közé való beolvadástól. Az antiszemitizmust a zsidóság
tudatosan kelti, de csak addig, amíg hatalmát meg nem semmisíti. Juda egyik
barátja, Komor Andor vallja: „Nekem van egy tételem. Úgy szól, hogy a fajták
elveszítik legjobb tulajdonságaikat, ha hosszú időn keresztül egy másik rassz
befolyásának teszik ki magukat. Mi, zsidók, képesek vagyunk pontosan megérezni a
veszedelmeket, például. Kifinomodott ösztönünk van hozzá, melyet talán az ötezer
éves üldöztetés, az idegen népek közt való, tulajdonképpen soha nem biztonságos
élet fejlesztett idegeinkben. Majdnem csalhatatlan megérzés ez s alkalmazkodás
is mindjárt.”
Ha Dövényi ortodox és neológ zsidóinak egymáshoz való viszonyát értékeljük,
megértjük tehát, hogy az antiszemitizmus felkeltése és növelése mindkét fél
létérdeke. Míg az ortodoxok érzik, hogy a neológok beolvadási próbálkozásai
színleltek, addig a neológok felismerik, hogy az ortodoxok viselkedése, öltözete,
hanglejtése eleve ellenszenvet vált ki a nem zsidókból. Ezért Brandstein Juda
kínosan kerüli a velük való kapcsolatot. 18 éves korában már így vélekedik: „A
hagyományok, amelyek a chasszid zsidót szinte agyonlapítják súlyukkal és
ránehezednek minden percére, minden cselekedetére, gondolatára is, őt nem
láncolták magukhoz. Megtett mindent, amit kellett, mert nem akart veszekedést
hallani. De már most tudta, hogy megszegi a tanácsot, amit az öreg Chajimtól
kapott és nem lesz 'jó zsidó'”. Barátai, ismerősei kivétel nélkül neológok.
Sokan dicsérik, mégis úgy érzi, magára maradt. Nem mernek neki ellentmondani,
nem őszinték hozzá, miként ő sem az hozzájuk.
A
forradalmak és a bolsevizmus elöl Bécsbe menekülő, de a húszas évek elejének
nemzeti újjáéledése ellenére Budapestre visszajövő Brandstein Juda kávéházi
beszélgetéseiből naprakészen értesülhetünk a hazai zsidóság első világháború
utáni hatalomgyakorlási kísérleteiről, a neológok antiszemitizmust növelő
nyilatkozatairól. Judát nem zavarja a „numerus clausus”, nem pályázik magyar
egyetemre: „Kell nekem diploma? Van nekem arra vágyam, hogy doktor úrnak
szólítsanak? Fenét! Énfelőlem be is zárhatják az egyetemet, vagy minden zsidót
kitilthatnak onnan... Aki tanulni akar, majd elmegy Bécsbe, vagy Prágába, mit
tudom én... Az üzletet nem vehetik el tőlünk, mert akkor be kell zárni minden
boltot, bankot, vállalatot...” Figyelemreméltó az idézet politikatörténeti
hitelessége: az 1920-as és 1930-as években a hazai neológok valóban külföldön
(pl. Párizsban, Bolognában, Padovában) végezték el egyetemi, főiskolai
tanulmányaikat, majd befejezve hazánkban kaptak állást. Kétségtelen, hogy
egyetemi katedrára nem tartott igényt olyan mértékben a neológia, mint
bankigazgatói, kereskedelmi és ipari kamarai tagságra vagy országgyűlési
képviselőségre. Ennek egyik oka az volt, hogy a neológ zsidóság anyagelvűségénél
fogva hamar felismerte: európai viszonylatban is egyedülálló természetföldrajzi
gazdagsággal és kultúrával rendelkezik a Kárpát-medence, tehát a zsidó
világpolitika európai irányításához szükséges gazdasági, kereskedelmi,
kulturális hátteret Magyarország képes leghatékonyabban biztosítani. Hozzájárult
ehhez, hogy még a szefárd zsidók is csak felszínesen ismerték a nyugati
műveltséget. Másik oka, hogy a magyarság széles rétegei azt hitték, ha a
zsidóság megtanul magyarul, nevét magyarosítja, magyarosan öltözködik, étkezik,
ír, olvas, éppen olyan hasznos rétege lesz államunknak, mint például az
1848–49-es szabadságharcunkban a Habsburgok ellen harcoló hazai németség.