TOMORY ZSUZSA
Magyar Arcképcsarnok
2007-06-15 04:41 Szebb Jövőért
Lakhelyem
1956. november 27.-től kezdődően - néhány átmeneti hét kivételével - az
U.S.A. Nyugdíjas éveimet Wisconsin állam Silver Lake nevű kis falujában
élem.
Otthon - mint minden jó vidéki -- Budapesten születtem, de öt éves koromig
a Tolna megyei Majsa-Miklósváron éltem, majd Dombóvárra költöztünk.
Miklósvári életem maga volt a paradicsom. Otthonunk az állomástól vezető út
végén, vadaskert árnyékában, kis tó közelében, állatok szomszédságában volt.
Az állomás felé vezető úton egy hatalmas fa árnyékában pihentünk meg
gyakran, Vas Gereben fájának hívták, ki ott pihent meg valaha. Néhány éve
kerestem e fát, a vadaskertet, de már nincsen meg egyik sem.
Magyarságom az életem. Hazám az édesanyám, nyelvünk örök szerelmem.
Magyarságom szabja meg emberi magatartásomat, emberségem maradéktalan
teljesítése iránti örök törekvésemet. Példáim az előttem élő, soha nem
ismert ősök, kik fényvilágukon át is egyengetik lépteinket, s tartanak meg
bennünket Isten gyermekeinek, magyarnak.
Magyarságunk tudatosulása egy magyar-földrajz szakos tanárnőnk igyekezete
nyomán kapott szárnyra. A tanárnő térképtartó állványra feltette hazánk hegy
és vízrajzi térképét, melyen ugyan látható volt a trianoni seb vörös vonala,
de nem uralkodott a képen. Osztályunk legkisebb tanulóját, Piroskát hívta
ki, s elmondatott vele egy verset, melyben ez a mondat is szerepelt: "Édes
hazám, drága Magyarország!". Amikor a kislány e mondathoz ért, a tanárnő
kérte, hogy felemelt karocskáival ölelje át az előtte levő Kárpátmedencét.
Piroska ezt a kérést csak nehezen, lábújjhegyre állva tudta teljesíteni.
Máig is előttem van ez a kép: az apró kislány átöleli a Kárpátok ölelte
Nagymagyarországot. Azóta kitörölhetetlenül édesanyám Magyarország. Hazánk
iránti e szeretet megnyilvánulásának gyakran adott helyet tanárnőnk.
Osztályfőnöki óráin néha saját verseiből olvasott nekünk, s ezekből tudtuk
meg, hogy ősmagyar nemesi családjának majdnem valamennyi férfi tagja a
Habsburgok börtönében halt meg.
Amióta emlékezem, nyelvünk szerelmese vagyok. Nemsokkal azon napok után,
amikor Piroska átölelte a Kárpátmedencét, érkeztek testvéreink Moldovából,
Erdélyből, Bukovinából, mint menekültek. Két kisleány került osztályunkba: a
barna hajú Andrea és a szöszke Viktória. Figyeltem és tanulni igyekeztem
tőlük az addig számomra ismeretlen, szép szavaikat. Erdély "visszatérte"
utáni évben Tudnádra mentünk nyári szabadságra. Innen egyszer Csíksomlyóba
kirándultunk. Tört a cipőm, s amíg a felnőttek tovább mentek a
kegytemplomba, én az erdőszélen ülve vártam visszatértüket. Akkor lettem
figyelmes egy botfaragó bácsira, akivel szót is válthattam. Elkezdett
mesélni addig soha nem hallott dolgokról, szavakról, tündérekről, múlt
időkről. Ez a találkozás lelkem velejéig érintett, mert először vettem
észre, hogy a dunántúli középosztály élete, nyelve csak árnyéka az igaz
magyar valóságnak. Ekkor váltam tudatosan magyarrá, s e találkozást
újjászületésem napjának tekintem. Ettől a pillanattól kezdve e csodavilág
felkutatása, élése volt életcélom. Ebben nagy segítségemre volt a Dombóváron
élő Dr. Vajda Zsigmond székely ügyvéd, ki kérésre ontotta magából a székely
népmeséket még akkor is, amikor csak én voltam az egyedüli hallgatója.
A háború utáni években tejért jártam át a szomszédos Pula községbe, ahol
nemcsak tejet kaptam, de mindjobban megismerhettem népünk utánozhatatlan
méltóságú életét, s azt is, hogy nem mindig engednek bepillantást ebbe az
életbe. A ház asszonyai úrnők voltak, királyi családok királyasszonyai. Nem
fitogtatva, de méltósággal jelezték, hogy királyi házban van az ember. A
hibákat elnézéssel, a jót jóval viszonozták. Városi embernek ilyenben nem
lehetett része, s ezért az élményért örökre hálás leszek nekik.
Amikor az idegen karhatalom úgy látta jónak, hogy hagyjuk el otthonunkat, a
falu végén, a temető közelében kaptunk egy osztálytársam családja jóvoltából
lakóhelyet. A kert vége dombtetőről vezetett le a Kapos völgyébe. Tavasszal
csodálatos élmény volt számomra, amint ott a dombetőn állva észleltem
először: lélegzik a föld. Ütemes lehelete az arcomat simogatta. Mellettem
álló húgomat kérdeztem: ő is ezt érezte. Ekkor döbbentem igazán arra, hogy
Édesanyám Magyarország él. A szó szoros értelmében él. Lélegzik. Már nem
tartottam képtelenségnek Tündér Ilona könnyű lépteit látni a kalászos réten,
míg Magor napúrfi szőke haját arany sugarakkal fonta be. Ősszüleink élnek, s
segítik éltetni a magyar életet. A kárpátmedencei édesanya ekkor bővült
szerető Földanyánkká.
1956-ban idegenbe kényszerültem. Kezemben egy akkor divatos, anyám
készítette nylon szatyor volt, benne egy ünnepi cipő, ruha, alsónemű és
kalap volt, hogy ne nézzenek ágrólszakadtnak az idegenek, meg egy Mom
ébresztő óra (még ma is együtt vannak ezek a tárgyak). Határátlépésem
pillanatában megfogadtam, nem múlik el egyetlen nap sem életemben anélkül,
hogy valamit tennék a hazámért. Ezt a fogadalmat lehetőségem szerint be is
tartottam életem folyamán. Három gyermeket neveltem - Zoltánt, Kingát és
Csabát - akik korán megtanulták, hogy az otthon szó Magyarországot jelenti.
Első nyelvük, anyanyelvük a magyar, mely későbbi idegen környezetükben
megkopott, de él. Néhány éve Csabával Erdélyben jártam, s igen nagy
kitüntetésnek vettem, hogy egy erdélyi tanárnő megjegyezte, nem lehet fiam
kiejtésén az idegen hangsúlyt észrevenni...
Külországi könyvtárak bő anyagában böngészve fedeztem fel otthoni
történelem tanításunk, néprajz ismeretünk hiányos voltát. Dr. Bobula Idával
való barátságom idején a Harvard egyetem sumir szakának hallgatója voltam
három tanulmányi féléven át. Ekkor fedeztem fel, hogy sumir címszó alatt
akkád és asszír jeleket tanítanak nekünk, s az első ott tanult mondat
Hamurabi történelemkönyvének első mondata volt. Másik ide tartozó
felfedezésem az volt, hogy addig, amíg nem ismerem népünk nyelvét,
szokásait, regéit, imáit, egy szóval: műveltségét, semmiképpen sem
hasonlítgathatom nyelvünket se sumirral, se semmi más nyelvvel.
Elhatároztam, hogy ezt a hiányt először pótolom, s a hasonlítgatást ezután
folytatom.
Nem könnyű Amerikában a magyar műveltség mély rétegeit kutatni, ezért a
korábban említett Vajda Zsiga bácsihoz fordultam levélben tanácsért. Ő
összeköttetést teremtett Magyar Adorján és közöttem. Ez a találkozás
számomra sorsdöntő volt. A tíz éven át tartó levelezésünk során érkeztem
valóban haza: feleszméltem arra, hogy hazánk a Kárpátmedence, őseink az itt
honos európai magyar ősnép, nyelve a világ ősnyelve, melynek nyomai a világ
minden nyelvében megtalálhatók. Műveltségünk az a csodakút, melyet kimerni
soha nem lehet. Azóta is tanulok. Nyelvhasonlításként - idegenek számára -
készítettem egy 640 szavas kelta-magyar összehasonlító szótárat. De egy
pillanatig nem suhant át gondolataimon, hogy a keltáktól származunk.
Szóegyezések nem jelentenek származást. Jelenthetnek vándorműveltségeket, de
nem őshazát. Őshazánk a Kárpátmedence, melyből a szélrózsa minden irányába
vándoroltak el őseink különböző időkben, kisebb csoportokban, de ez a
vándorlás szerves életszemléletük részeként időnként visszatéréssé
változott. Ilyen utólsó visszatérés Árpád és népéé, ő előttük Hunor és
Magyar királyfiak jöttek vissza őshazájukba. Minél jobban ismerjük
kárpátmedencei népegységeinket, annál könnyebben tudjuk ezen ősi vándorlások
során nyomon követni őket. Magyar Adorján tizenhat nyelvi és népjárási
egységet kutatott fel, s ez a tizenhat magyar népi egység
vándorterületeinknél fellelhetők. Kérdésünk tehát ne az legyen, hogy ez,
vagy az a nép rokonunk-e, hanem az, hogy ezen népi egységeink milyen számban
képviseltek az illető, Kárpátmedencén kívüli műveltség területén.
Őstörzseink nyomában a vándorlás ideje, iránya pontosan megállapítható. S a
kárpátmedencei őshaza tudatában nem kell a kutatóknak egymás ellen
feszülniük egymástól eltérő elméleteik miatt: a sumiroktól, a keltáktól, az
egyiptomiaktól, az indiánoktól származunk....s sorolhatnánk népeket a
végtelenségig, hanem örömmel üdvözölnék egymás meglátásait, hogy tisztázták
ennek, vagy annak a népnek a magyar összetevőit. Nem utólsó sorban
segíthetnék az átvevő műveltségek homályos, általuk meg nem értett részeit
tisztázni, ezzel gondolatvilágukat megvilágosítani. Ez lenne igazán a "jó
mulatság, férfi munka"! Mert napjainkban nagyon akarnak a világ népei
eredményeket elérni nyelv, hit, műveltség terén, de csak botorkálnak.
Legfontosabb teendőnk a magyarság sorsának jobbrafordításában most és
bármikor a magyarságunkra eszmélés és magyarrá nevelésünk. Valaha ezt
megkapták gyermekeink az anyatejjel, a bölcsőben, a mindennapi életben,
melyben eleven valóság volt még őseink műveltsége. Ma már meg kell
dolgoznunk magyarságunkért. Az oda vezető útat Kodály Zoltán körvonalazta
számunkra igen világosan Visszatekintés című művében. Most csak egy parányi
részét emelem ki, melyben az ősi játékok magyarságnevelő erejéről beszél:
"Kiss Áron játékkönyve - minden tanítónak a kezébe kellene adni - a magyar
gyermek elvesztett paradicsomának emlékét őrzi. Megsejtteti még azokkal is,
akiknek szomorú gyermeksége városon telt el...
Minden énekelt hang a mai iskolából jóformán száműzött Múzsáknak készít
szállást a gyermek lelkében. A gyermek ösztönszerű, természetes nyelve a
dal, s minél fiatalabb, annál inkább kívánja mellé a mozgást. A mai
iskolának egyik főbaja, hogy nem engedi eleget énekelni és mozogni a
gyermeket. A zene és testmozgás szerves kapcsolata: énekes játék a szabad ég
alatt, ősidők óta a gyermek életének legfőbb öröme.
Ez ősi játékok fenntartása elsőrendű kulturális és nemzeti érdek. Egyrészt
valóságos tárházai a tudat alatti magyarságnak. Tudat alatti elemeknek eddig
még alig méltatott, nagy szerepe van a nemzeti jelleg kialakulásában. Aki
nem játszotta gyermekkorában e játékokat, annyival is kevésbé magyar. Benne
a nemzethez tartozás sokágú, bonyolult érzése feltétlenül szegényesebb,
hiányosabb. Egy csomó jellegzetesen magyar testmozdulat, szólás-,
hanglejtésforma, dallam: kimaradt lelki életének építőanyagából. A
NEVELÉSNEK ODA KELL TÖREKEDNIE, HOGY EZ A SZÓ: "MAGYAR VAGYOK", MINÉL
GAZDAGABB TARTALMAT, MINÉL TÖBB ÉLETET, SZÍNT JELENTSEN MINDENKINEK
EGYÉNILEG IS, különben vajmi könnyen üres frázissá szárad..."
Kielégítetlen magyarságismeretünk idegen jelképek, idegen példák
hajszolására indítja gyermekeinket, noha magyar életük csak magyarságukban
teljesülhet ki. Ide tartoznak hitével kapcsolatos ismeretei. Napjainkban
gyakran halljuk, hogy "ki kellene dolgozni a magyar vallást", s az ezen
serénykedők határainkon túlra emelik kutató szemeiket. Nem veszik észre,
hogy a magyar vallás ősidőktől fogva él, velünk van. Népmeséink, dalaink
csordultig vannak Isten hitünk lágy rezdüléseivel, a benne való
legtökéletesebb bizalommal, csak figyelmünket feléjük kell fordítanunk.
Erdélyi Zsuzsanna ősi imagyűjteményében számtalan ősi gondolattal
találkozhatunk, s ebből néhányat megtanulva gyógyíthatjuk lelkünket.
Imádkozza együtt ezeket a család, mint valamikor, nem is olyan régen.
Nyelvünkben, őshitünkben a világmindenség titkait helyezte Teremtőnk
kezeinkbe, amit csak és csakis itt találhatunk meg.
Kodály továbbá igy fogalmaz:
"Most, hogy szorgos kezek összehordtak minden babszemet, amit az élet útján
elhullattam, látszik az út, áttekinthető kezdetéig. Mi lehetett a hajtóerő,
amely minden akadály ellenére máig egyenes úton hol röpítette, hol vonszolta
ennek az életnek szekerét? Egy reménytelen, viszonzatlan szerelem. A néphez,
melynek ezeréves látható története, és talán még jobban nyelvében, dalában
élő TÖBBEZERÉVES LÁTHATATLAN ÉLETE (kiemelés: a szerzőtől)
ellenállhatatlanul vonz magához..."
"Nem hihet a magyar jövőben, aki nincs meggyőződve, hogy ez nem maradhat
így. Képtelenség, hogy magyar gyermekek hathetedének nevelése a legfontosabb
életkorban a véletlenre legyen bízva.
Az újabb lélektan meggyőzően fejti ki, hogy a nevelésben a három-hét éves
kor sokkal fontosabb a következő éveknél. Amit ez a kor elront, vagy
elmulaszt, később helyrehozni nem lehet. Ezekben az években eldől az ember
sorsa jóformán az egész életre.
A tudat alatti nemzeti vonások legjobb megalapozója a néphagyomány,
elsősorban a játék-és gyermekdalaival. Ezekben van ugyan, ami közös Európa
népeivel, de van különbség is... A lélek alaprétegét nem lehet kétféle
anyagból lerakni. Anyanyelve csak egy lehet az embernek, zeneileg is..."
(97-98. old.)
Régi vágyam a rövidesen apákká, anyákká váló serdülők számára olyan
fellegvárat létrehozni, mely felkészíti őket az Élet magasabb rendű élésére
és erre a mindennél fontosabb hivatásra. Megismertetni őket az életben
betöltendő szerepükkel, mely összhangban kell legyen a világegyetemet
mozgató erőkkel: a fiúk a teremtés, a leányok a megőrzés birodalmának
lesznek királyi szülei. Visszavezetni őket a természet világába, hogy azt
közvetlenül megismerve nehezebb időkben is segítségért tudjanak fordulni
hozzá. Lelki szemeimmel az avar várak rendszerét látom: az alsó réteg erdei,
virágjai, gyógynövényei fogadják az érkezőt, a következőben gyümölcsösök,
majd a saját alapítású, nevelésű kertek virágai gyönyörködtetnek, s
hangtalan szépségük tanítja meg az ott tanulókat a szerető gondoskodás
örömére. Az ott gondozott állatok egyetemes szeretete lehet tanító példájuk.
A fiatalok megtanulnának ősi mesterségeink közül egyet, a fiúk az építés,
faragás mesterségét, a leányok a hímzést, szövést, fonást. Mind e közben a
magyar dal, magyar mesevilág, magyar hagyományok felidézése gyönyörködtetné
a résztvevőket. E fellegvár minden rétegének alapos megismerése áldaná
további életüket.
A legfelső emelet üveg hupolaga alatti medence síma víztükre melletti
csendes elmélyedésben szabad útat nyer a magyar lélek révülése, ahol világot
és világokat szárnyalhatnak át nem öncélúságból, hanem a világ
megsegítésének eszközeként.
Egymás megismerése, szeretete, segítése építheti a boldogabb magyar jövőt.
Ha most szegényesnek is érezzük magyarságismeretünk tarsolyát, használjuk
mások javára a most meglévő tartalmát. Ha csak egy versike, egy kis dal
lapul meg benne, adjuk át valakinek, hogy ha többel nem is, de ezzel az egy
versikével, dallal gazdagodik az átvevő életke magyarsága. Nem kell engedély
ahhoz, hogy például a panelházak előtti kis tereken játszadozó gyermekeknek
meséljünk, magyar játékot tanítsunk, így építve magyarságukat.
Önértéküket kiművelve lepattanna róluk a világ éretlensége és értetlensége
következtében ellenük irányzott gúny, ellenséges megnyilvánulás. Ezeket mind
messze felülmúlja az a lelki érték, egyensúly, mely magyarságuk élésének
természetes velejárója.
Támogassuk a magyarságot felkaroló tanítók munkáját: nemzetmentő
szolgálatot látnak el. Táltosaink, regőseink szerepét betöltő, ihletett
tanítóink ma is járják a vidéket, csak fel kell figyelnünk rájuk.
Magyar Adorján egyszer meglátogatott minket Balaton Fenyvesen néhány napra,
mikor mi is hazajöttünk gyermekeinkkel néhány hétre. Lakhelyünk és a Balaton
között futó sínek közé gondatlan kezek a töltés köveit dobálták. Magyar
Adorján minden sétánk alkalmával lehajolt, s egy-egy követ felemelt, s
helyére dobta a töltésre, miközben ezt mondta: Igy kell dolgainkat is helyre
tenni, apránként, rendszeresen... Mire látogatása véget ért, keze nyomán az
átjáró kőmentes, tiszta, rendes volt.
Sok mindenről lehetne és kellene még beszélnünk, de az itt felhozott néhány
példa talán belátást enged gondolataimba, s hazánk felemelését szolgáló
igyekezetembe.
Ide tartoznak írásaim, melyek a honi és külföldi magyar sajtó jóvoltából
jelentek meg. Magam útnak indítottam a Magyarságtudományi Értesítőt, magyar
és angol nyelven. Ez igen szegényes, házi gyártású értesítőben igyekeztem
hangot adni mindazon magyar tárgynak, melyek nem kaphattak hangot abban az
időben Magyarországon. E szerény kiadásra felvidéki testvéreink figyeltek
fel legjobban, s értékesnél értékesebb anyagot szolgáltattak, melyek
bizonyították családjuk felvidéki ősi jelenlétét, elhurcolásuk éveinek
adatait. Sajnos néhány éven belül be kellett szüntetnem ez értesítő kiadását
anyagi és egészségi okok miatt. Korai példányai a Széchenyi Könyvtár
anyagfejlesztési osztályán találhatók meg. További írásaim: Kezdeteink,
Szerves magyar nyelvtudomány, Égen menő szép madár, a magyar ima, Karácsony,
A Hét Vezér nevének kapcsolatai, Az Artur legendakör kapcsolatai magyar és
angol nyelven, s a Magyar angol nyelv eredet ugyancsak két nyelven.
Kezdeteink és Az Artur legendakör magyar változata a Miskolci Nagy Lajos
Király Egyetem Bölcsész Egyesülete jóvoltából és Dr. Gyárfás Ágnes igazgató
gondozásában jelentek meg, amit ezúton ismét köszönök.
Gyermekeink elemi iskolás korában szervezett hétvégi magyar iskola
munkájában résztvettem, ahol a tanulók magyar műveltségünk több ágával
ismerkedhettek meg. Egy volt tanítványunk most neves kutatóorvos, ki még ma
is emlékezik ezekre az évekre, s használja rovásírásunkat. Édesanyja ebéd
előtt mindig felolvas egy magyar költeményt, hogy evés előtt a lelket is
táplálja.
Tanulmányaim a kor lehetőségeinek feleltek meg: 1948-ban érettségi, később
mérlegképes könyvelői vizsga, ápolónői tanfolyam, angol nyelv, őstörténelem
és sumir tanulmányok voltak életem részei. Családfenntartó munkámban
ápolónőként, majd egy elfekvő igazgatójaként dolgoztam.
Köszönöm az alkalmat, hogy ezeket elmondhattam.
Tomory Zsuzsa