Mircea Dusa, Hargita megye prefektusa elmondta, hogy
az idén sokkal fényesebben ünneplik meg a megyében december elsejét, Románia
és Erdély egyesülésének nemzeti ünnepét, mint bármikor az elmúlt 12 évben.
Első alkalommal nagygyűlést tartanak a megyeszékhelyen, Csíkszeredában a
közigazgatási palota előtt. Lesz katonai díszszemle, lesznek népművészeti
bemutatók, koszorúzások. Megnyitják a Hargita-Kovászna megyei ortodox
püspökség kulturális központját. A városban állomásozó hegyivadász
alakulatok az ünnepségek színhelyéről fáklyás felvonulás keretében vonulnak
majd vissza laktanyájukba. A prefektus arra szólította fel a megye döntő
többségében magyar nemzeti lakosságát, hogy vegyen részt az ünnepségeken.
– MTI
A román nemzeti ünnep előestéjén léptem át a határt
Biharkeresztesnél. Kicsit szorított a gyomrom táján, mert nem voltam benne
biztos, hogy a rendezvények nem fulladnak valami csúnya botrányba.
Itthoni intésekre hallgatva elhatároztam, hogy az útra fogok magamnak pár
markos székelyt, de aztán ők fogtak meg engem, amikor betelepültek hárman a
fülkémbe. Nem kellet hozzá sok idő, hogy leparolázzunk, és én is
bekapcsolódtam a társalgásba. Az írónemzedékek által már közhellyé csépelt
székely humorra és okosságra ők sem cáfoltak rá. –Osztán mit kapok érte, ha
béviszem ezt a hópelyhet? – forgatta karácsonyi akciós kóláskupakját
tanácstalanul az egyik. –Tapasztalatot. – kapja a választ. –Azt igen,
keserűt. – kontrázza a harmadik. –„Egy nap egy személy maximálisan 105
db. kupakot válthat be.” – állapítja meg az első az üvegről. –105 kóla
után ugyan nem sokan örvendeznek az ajándékuknak. –Hacsak bé nem vesz egy
jókora szivacsot előtte az illető...
Megemlítettem nekik, hogy hogyan óvtak az úttól az itthoniak. Egy kicsit
megsértődtek, amiért a magyarországiak ugyanúgy barbárnak nézik a tőlünk
keletre élőket, ahogyan rájuk tekintenek a tőlük nyugatra élők. No és főleg
olyan világ nincsen Erdélyben, hogy a magyar féljen a romántól – tették
hozzá. Mintegy őket igazolandó, a Váradnál felszállt
erősen vigadozó vitézek rázendítettek a Székely Himnuszra. De nem
nagyon bánthattak vele senkit, mert Szeredáig a kalauzt kivéve senkitől nem
hallottam román szót.
Szép lassan elnyertem útitársaim bizalmát is, amit az is mutatott, hogy
felhagytak annak bizonygatásával, hogy milyen jól megvannak ők a románnal is
meg a magyarral is. A magyarországiakra ugyanis általában neheztelnek, és
bizalmatlanok velük, mivel számos megalázásban van részük itthon. Ahogy
régebben panaszkodott egy vendéglátóm: „A seregben
hontalannak hívtak, gondoltam átmegyek inkább Magyarba. Ott meg román voltam.
Úgyhogy hazajöttem Erdélybe magyarnak.” Akin megérzik, hogy csak
turista, és nem őértük van ott, annak nem nyílnak meg.
A magyar közélet is műsorra került és meggyőződhettem a Duna tévé
jelentőségéről, mivel meglepően tisztában voltak az itthoni helyzettel. Ezt
később is szinte mindenkinél ugyanígy tapasztaltam. Viszont nagyon
hiányolták az RTL klubot, mert arról igen sok jót hallottak. Megnyugtattam
őket, hogy a 7i7-es innen a havasokból nem is olyan vicces.
Aztán jó közép-európaiként véres politikai vitába
bonyolódtunk. A magyarországi választásokat talán még az itthoniaknál is
mélyebben érik majd meg. Őszinte aggodalommal
kérdezték, hogy most ugye úgyis megint váltás lesz tavasszal? Mert akkor
lőttek a kedvezménytörvénynek... Ugyanakkor komolyan meglepett, hogy
a Pista bácsi pártját szóba sem hozták. Én meg úgy döntöttem, jól van ez így,
és hallgattam.
Amikor hajnalban megérkeztem Szeredára, a helyi
kocsmából egy jókedvű bácsika elkísért a kiváló és olcsó Gyopár Szállóhoz.
Útközben hangosan lázadozott a pár óra múlva kezdődő ünnepségek ellen, de
megnyugtatott, hogy a TV is bemondta, hogy az a szépbajszú ember, a
külügyminiszter, meg az Orbán Viktor is itt lesznek, és fekete karszalaggal
tüntetnek a provokáció ellen és megmutatják a kemény magyar izét a puha
román izéknek. Jól beetetett, haza is SMS-eztem, hogy nézzenek híreket.
De Viktor nem jött
a Csillagösvényen...
A gyopárban gyorsan elájultam a vissza lévő pár órácskára, majd reggel
elsétáltam az ünnepségek helyszínére. Az úgynevezett tömeg már a városháza
előtti téren tolongott. Lehettek vagy ezren, ami még úgy is szép számnak
tűnik, ha figyelembe vesszük, hogy jó részüket más vidékről adták kölcsön az
ünnepségek erejéig. Eleinte féltem fényképezni, de aggodalmam teljesen
alaptalannak bizonyult. Magyarral alig-alig, fekete
karszalagosokkal pedig egyáltalán nem találkoztam. Amit viszont
nagyon fájlaltam, hogy csak és kizárólag a román sajtó képviselőit ismertem
fel. Görcsöm akkor oldódott fel teljesen, amikor egyszer csak megéreztem,
hogy az ünneplők is meg vannak ám ijedve! Hiába feszített a díszpáhollyal
szemközt vagy 100-200 katona és hegyivadász talpig gépfegyverben. (Sajnos
elég hülye voltam, hogy ne számoljam meg őket.) Az is igaz, hogy – ha
élhetek egy eufemizmussal - nem tűntek éppen NATO kompatibilis erőnek, ha a
fényesre viaszkolt gumicsizmában pompázó tömeg másképp is láthatta.
A díszpáholyban a Hargita megyei prefektust és a magyar polgármestert
ismertem fel több politikus között, illetve jelen volt busa fejét rázdigálva
az élő ortodox egyház. A prefektust követően az alsóház elnöke tartott
beszédet. Isten áldása mindenkinek! – zárta le beszédét magyar szóval. Ezt
követően a polgármester tartott beszédet, aki igen kínos helyzetben volt,
mivel előzőleg ő is aláírta az ünnepség bojkottjára való felszólítást, amit
a helyiek egyöntetű véleménye szerint erővel törtek le. Mindenesetre a
polgármester úr hangja erősen remegett, miközben kifejtette, hogy a
történelem minket arra tanított meg, hogy nem a múltat kell vizslatni, hanem
vigyázó szemünket a jövőre kell vetni. Azért szívesen megemlítettem volna
neki, hogy éppen egy 83 évvel ezelőtti esemény apropóján tetszik beszélni,
és érdekelne, hogy milyen jövőt lát így 200 géppisztoly perspektívájából?
A beszédek után átvonultunk a hősi emlékműhöz a helyi ortodox püspöki
templom (!) közelébe. A pocsék szervezés itt végképp kibontakozott, így
eddigre már eléggé feloldódtam ahhoz, hogy jót mulassak egy rendőrautón
felfedezett hivatalos piros-sárga-kék hóláncon. Azért a fényképezőt nem
vettem elő… És amikor az ortodox kórus rázendített, nagyon rosszul éreztem
magam. A Csíki szék szívében valami támadóan idegen hangzása volt számomra
és leírhatatlanul nyomasztott.
A tömérdek román zászló között egyszer csak megpillantottam a magyar
trikolórt egy buszmegálló üvegén. Mire odaértem volna, egy ember odalépett,
és letépte, majd a kabátjába dugta és sebesen elindult elfele. Követni
kezdtem, hátha kidobja egy kukánál. De nem. Aztán elveszítettem szem elől,
mert túl sokáig vacilláltam. Kissé elbátortalanított hogy az ünnepségek
helyszínei körül jó pár utca mélységben mindenhol kinn állt a patruj.
Gondolom a plakáton a bojkott felhívás lehetett. Hiába kerestem máshol,
többet nem találtam.
A hosszúra nyúlt koszorúzások után valami új ortodox eklézsiaszerűségnél
kötöttünk ki, de ezt már nagyon untam, úgyhogy hazatértem aludni, hogy friss
legyek az esti kocsmázásra. El is tévedtem a Józsi bácsi „Gólya Bár”-jába,
mert mindenki tudja Szeredán, hogy nála a legjobb a Csík sör, és mindig
korrekt a váltással. Itt jót beszélgettem magával Józsi bácsival is, aki
elmesélte, hogy hogyan förmedt rá aznap a rendőr, hogy nem szégyelli magát a
városban tenni-venni az ünnepek idején, azonnal takarodjon a tömeggel
lelkendezni. Az ünnepségeket ugyan provokációnak értékelték általában és
erősen fel voltak háborodva, de azért mégis megnyugodtam, mert úgy vettem
észre nem érintette őket a dolog túl mélyen. Alig valami kis elfojtott
bántottság, és főképpen semmi bősz bizonygatás nem hallatszott, hogy dejszen
mink még megmutatjuk. Az is igaz, hogy ők maguk is azzal indokolták ezt,
hogy volt már alkalmuk beleszokni…
Amire még emlékszem, hogy megismerkedtem egy moldovánnal, aki tökéletesen
beszélt magyarul és állítása szerint ő már teljesen beilleszkedett a
székelységbe. Azért mégsem követett, amikor átültem a székelyekhez
elénekelni, hogy „Elhangzott a szó, zeng az induló...”
LEGO