Dobszay Károly:
Üzenet a túlvilágról
Hát ezt is
megértük! A majd hatvan évvel ezelőtt spanyolországi emigrá-cióban elhunyt nagy
székely apostol, Nyirő József hamvait hazaszállították, hogy az idegen föld
helyett végre szülőföldjében aludhassa örök álmát. És akkor előáll egy névtelen
senki – pardon: Székelyudvarhely RMDSZ-es polgármestere –, és elkezd kekeckedni,
mert úgymond az érzékenységükről jól ismert csatornapatkányok azt susogják, hogy
Nyirő József antiszemita volt. Meg még nyilas is a tetejébe! Hát ez valóban
borzasztó lehet egyesek számára!
Aztán bizonyos
jólértesült alvilági sajtóbanditák arról irkafirkálnak, hogy Nyirő József
„háborús uszító, tömeggyilkosságok felbujtója, büntetőjogi értelemben is
há-borús bűnös lett. Odatartozott Szálasi szellemi vezérkarához. Még az
emigrációban is, Amerikában és Spanyolországban megjelent könyveiben is ezt a
szellemet pró-bálja igazolni. Emigránsként előbb a gyűlölet megszállottja, majd
önostorozó bűnbá-nó, önkínzó megtérő, aki szerzetesként önsanyargatással tagadja
meg életét, művé-szetét, mert a történelem viharában emberileg is, művészileg is
isten Igájából az ör-dög igájába hajtotta fejét. Végül lelkileg meghasonulva egy
kolostorban éri a halál”. Hát ilyen mélyre süllyedtünk? És ekkora gazemberség
láttán nem szakad le a ma-gasságos ég!
Nyirő
József
És most nézzük,
hogy mi a valóság. Legyen végre világosság!
Nyirő József, a magyarok „Jóska bácsija” nem csak a 20. század magyar irodalmának egyik tündöklő csillaga, hanem a második világháború után nyugatra menekült írók közül jellemben és tehetségben is a legeslegnagyobbak közé tartozott.
Ha az emigrációs irodalomról beszélünk, akkor tudni kell, hogy tulajdonképpen
ezt is ő teremtette meg.
És mégis: a
kisebbségi sorban óriássá nőtt öreg góbé mégis végrehajtotta a lehe-tetlent és
hihetetlent. Talán már senki sem él, aki emlékezhetne rá, mikor Baranyai Lőrinc
Gusztáv müncheni műtermében Károlyi Gyula, Wass Albert, Bak Valéria, Barabás
Sári és az emigráns írók előtt lángra gyújtotta a Magyar Kulturális Szö-vetség
gondolatát. És az 1848-as magyar szabadságharc századik évfordulóján, ötezer
magyar lelkesedésétől körülvéve, Petőfi-nyakkendős, fekete díszruhájában elsőnek
meri szemébe vágni az amerikai konzulnak a magyarság jogait, s megmon-dani, hogy
nem ezt ígérték nekünk. Nem a szovjet rabsággal, nem népi demok-ratikus
akasztófával, hanem a szabadsággal kecsegtették a bolsevizmus ellen har-coló
magyart. Az első szabad szó Nyugaton Nyirő József bátor, tiszta szava volt.
Csodálatos-e, ha az akkori Európa szennyes légkörében, a győzők lakomáján
dermedten ültek az átváltott magyar „előkelőségek”, a megfélemlített németek és
a diadalittas angolszászok? És nagyon természetes, hogy az IRO nevezetű
politikai gengszterszervezet egy évvel később elutasította Nyirő József amerikai
kivándor-lását. „Nem jó a neve”.
Jó nevük csak
azoknak volt, akik legalább egyszer elárulták hazájukat és magyar-ságukat. Az
íróknak pedig csak akkor, ha letagadták múltjukat, noha az a magyar-ság és
nemzethűség szempontjából hótiszta volt. Nyirő József azonban nem tagad-hatta le
se az Uz Bencét, sem a Sibói bölényt, sem a Madéfalvi veszedelmet, vagy a
Jézusfaragó embert. Mikor az új világ hamis bálványait faragták, demokrácia,
sza-badság ürügyén farizeus elnyomók, amikor üldözötté vált minden szabad
gondolat, minden tehetség, akkor bűn volt a legtisztább irodalom is. Mindezen
felül Ameriká-ban már ott ültek a „nemzeti bizottmány” lakkcipős parasztjai,
sztálinista honárulói, a nímandok magyar társadalmának legtehetségtelenebb
senkijei, akik halálosan féltek: mi lesz, ha egyszer Nyirő József partra száll
és az ő nagy, nemes magyarsága, tiszta hazafisága fog szólni az öreg-amerikás
magyarsághoz? Őt biztosan meg fogják érteni a tiszaeszlári első emigráció
öreg-amerikás parasztjainak, bányászainak fiai és akkor nem lehet többé a
Sztálin ajándékozta autók dicsfényében sütkérezni volt „miniszterelnököknek”,
borbélysegédeknek, népügyészeknek. Mert mi egészen bi-zonyosan tudjuk, hogy
Nyirő József amerikai kivándorlását a magyarnak és nem-zetinek hazudott
nagyferencek, vargabélák, peyerkárolyok és sulyokdezsők akadá-lyozták meg,
karöltve az elégetettnek hitt, de csodák-csodájára a New-Yorki Az Ember című
judeo-kannibál lap báljain hirtelen újra feltámadott és két pofára sza-lámis
kacsát zabáló „tűzrőlpattant” nercbundás dámákkal és jellegzetes arcélű
urak-kal, akik korábban készségesen segédkeztek Magyarország bolsevizálásában,
és színház helyett a Markó utcai fogház udvarára jártak szórakozni. „Lassan,
Bogár, élvezni akarunk!” És az „antibolsevista Amerika” tárt karokkal ölelte
őket keblére, mint a „bolsevistaellenes ellenállás hőseit”. De a „nem jó nevű”
Nyirő József nem kapott bebocsátást a „szabadság hazájába”. Göndör-Krausz Náthán
– Az Ember ősdemokrata származású főszerkesztője – pedig elégedetten dőlt hátra
karosszé-kében, és hanyagul firkantotta a lap következő vezércikkébe egykori
főnökének, a szintén demokrata Kun-Kohn Bélának szellemében: „Rothadjanak!
Gebedjenek! Dögöljenek!”
Jóska bácsi
Amerika helyett elment hát Spanyolországba, de tüdejének már meg-ártott a
bajorországi Waldkirchenben saját maga által termesztett komisz szűz do-hány. Az
emigrációnak pedig nem volt pár ezer dollárja, amellyel meg lehetett volna
hosszabbítani az életét – mert kellett az új Cadillac autókra...
Nyirő József
hosszas betegség után 1953. október 16-án tüdőrák következtében hunyt el egy
madridi klinikán. Hogy élete vége felé kolostorba vonult volna, bűneiért
vezekelve – nem más, mint a genetikusan hazugok szemenszedett hazugsága.
Előkerült és
fennmaradt az utókor számára Nyirő Józsefnek egy levele, amelyet dr. Németh
Kálmánhoz, a csángók Amerikába vándorolt híres papjához írt, még 1949 karácsonya
előtt. A levélben benne van a nyirői hagyaték, a magyar írófejedelem
parancsolata minden nemzethű magyar számára:
„Most már csak,
de mindenek fölött szegény hazánk és népünk sorsa aggaszt, azért imádkozunk és
hiszünk benne, hogy e megpróbáltatá-soknak is vége lészen és rettentő
áldozataink nem lesznek hiába való-ak. Tudom, nem kell külön felhívnom a
figyelmedet rá, hogy édes hazánk érdekében is missziózzál minél erőteljesebben.
Ezt csináltuk a kisebbségi sorban is 22 esztendeig és ez a hivatásunk továbbra
is. Úgy látszik Isten rendelése reánk nézve ez a hivatás, ami amilyen tragikus,
éppen olyan szép is. Mocskos és aljas a világ, ostoba is hozzá, de ar-ról a
magaslatról, amelyre lelkileg feljutott népünk, nem zuhanhat vég-leg az ördög
karjai közé. Nem nézheti az emberiség, sem az isteni igazságszolgáltatás.
Hát újra ég
Józseffalva, Kálmán lelkem és a papjának körül kell futnia étlen-szomjan, hogy
segítségért kiáltson a népek fülébe és főképpen az Úristenhez.
Szegények,
koldusok vagyunk, a mindennapi kenyérre se telik, de a lelkiismeretünk legalább
itt néhányunknak tiszta, mert az utolsó gatyán-kat is eladtuk, csak hogy
legalább levélbélyegre teljék és legalább azt tehessük meg, ami módunkban van.
Valaha, mint tudod, lap élén állot-tam, egy ország sajtója állott
rendelkezésemre és egy anyaország állott mögöttünk. Ma semmi sincs ebből, csak
ellenség, de míg szájunk az igét ki bírja ejteni, nem is fog megszűnni
hitvallásunk és jogaink hirde-tése. Akkor se, ha némákká kényszerítenek. Akkor
is jellel, karral és imádsággal tovább küzdünk.
Bizonyára
jobban tudod, mint én, hogy mi van otthon. Egyrészt magad is átélted, de arról
se feledkezzél meg, hogy mi van Erdélyben és mi lesz Erdély sorsa, melyet sajnos
nemcsak a külső ellenséggel szemben kell megvédenünk, – hanem idekint is akadnak
magyarok, még ún. hivatalos minőségben is, akik feladták „fájó szívvel” és akik
azt tartják, hogy nem is szabad Erdély újbóli hazatérését emlegetni, mert az
reví-zió. A legszörnyűbb hazaárulás és a legprimitívebb politikai ostobaság,
akárki mondjon ilyeneket és az utódállamok elszakított sokmilliós szenvedő
magyarságának galád elárulása, akik joggal kérhetik számon a másvilágon is, hogy
mit tettünk érettük a nagy szorongattatások ide-jén. Fel tehát az újabb honmentő
küzdelemre, öreg harcos testvérem, ami nem szűnhetik meg sem ezen a világon, sem
a másvilágon, amíg igazságunk nem győzedelmeskedik.”
Íme, ez a
hazátlan óriás irodalmi és politikai hagyatéka. Követik-e vajon mindazok, akiket
illet? Áldoznak-e még a magyar betűért, irodalomért, sajtóért és honmentő
küzdelemért?
Erre csak
mindenki önmaga tud felelni a saját lelkiismeretének. Mi csak azt tudjuk, hogy
ez a végrendeletnek tekinthető írás Nyirő József legszebb díszsírhelye. És csak
abban vagyunk biztosak, hogy Jóska bácsi – úgy, ahogy írta – harcol a másvilágon
is!
Dobszay Károly
Kapcsolódó:
"Határtalanul vágyott haza ez az ember" -
Alföldi Géza írása Nyirő József halálára