Lajdi Péter
NIMRÓD, AZ
ŐSKIRÁLY
A szkítaság történetének kezdetei a nagy vízözön előtti idők írott
történelem előtti, ásító mélységének homályába vesznek. A Bibliában is
megörökített özönvíz-történet arról a világszerte valóban bekövetkezett
kataklizmáról tudósít, mely a föld nap körüli pályájának hirtelen megváltozása
következtében a Kr. e. 13.000 körüli időkben a legutóbbi jégkorszak végét
jelentette, s kétség kívül ez vezetett a langyos klímájú, boldog sziget,
Atlantisz elsüllyedéséhez is. A hatalmas jégtakaró és a gleccserek
elolvadása a tengerek szintjének több száz méterrel való megemelkedéséhez
vezetett. Ebben az időben törtek be az Atlanti-óceán víztömegei Gibraltárnál a
mai Földközi-tenger medencéjébe, hogy majd valamivel később a Dardanelláknál és
a Boszporusz-szoros pontján elérjék az addig édesvízű és a mainál sokkal kisebb
kiterjedésű beltónak számító Fekete-tenger medencéjét, s ekkor zúdultak végig az
átmenetileg Mezopotámiát is elárasztó, pusztító víztömeg hullámai e területen.
Mindezeket a szörnyű eseményeket egy hosszantartó, bővízű esőzés is
súlyosbította. Ennek emlékképei persze nem csak a héber hagyományban maradtak
fönn, melynek főbb motívumait ők eredetileg a sumér Gilgames-eposzból
vettek át, hanem e világméretű kataklizma nyomai az ausztrál őslakosoktól, az
aboridzsiniktől a praekolumbiánus Amerikáig, a kínai mítoszoktól az ógörög
legendákig mindenütt föllelhetőek.
Ha a vízözön utáni idők szkíta történetét vonjuk vallatóra, nem szabad
kikerülnünk a krónikás hagyomány szerint is a magyarság ősatyjának, Nimródnak
(Nimrudnak), Ménrótnak avagy Némrótnak alakját. Őt a
Teremtés könyve nagy tisztelettel a földkerekség (értsd: a vízözön utáni világ)
első királyaként említi mint Kus (Kos) fiát, Noé (sumér-akkád Utnapistim)
dédunokáját, aki „nagy
vadász volt az
Úr előtt” (Ter. 10./19.). A Tarih-i Üngürüsz, mely egy a
törökök által a pilisi királyi központban lévő könyvtárban talált magyar krónika
(talán az Ősgeszta?) Mahmúd Terdzsüman által készült török nyelvű fordítása,
Kézai Simon, IV. Kun László udvari papjának Gesta Hungarorumát
(, melyben először történik említés erről) s a magyar hagyományt megerősítve
Hunort és Magort, nemzetünk ősei két ágának, a hunoknak és a
magyaroknak ősatyjait Nimród fiaiként említi. Gönczi Tamás,
a Nimród gyűrűje című könyv szerzője mutatott rá arra, hogy „Kézai mester
szerint az Árpád-ház legelején Nimród király áll, ami azért is érdekes, mert a
többi gesztában ezt nem említik. Valószínűleg ő azért írt róla, mert az ő
korában még élő hagyományon keresztül bontja ki ezt a kérdést, bizonyára a
népi és nem az egyházi hagyományon keresztül foglalkozott a kérdéssel, tehát
a magyar néphagyományon keresztül találta meg Nimródot, az őskirályt.”
Nimród, akit a Bibliától független magyar népemlékezet a
bábeli torony építőjeként tart számon, nem csak az első nagy uralkodója volt a
nagy özönvíz utáni világnak, hanem az archaikus korok egyik kiemelkedő, ha nem
mindjárt az első és legnagyobb tanítója, kultúrhérosza is. A
hermetikus hagyomány róla is följegyezte, hogy ellenségei elől elrejtette a
„tudások tudását”, kőbe véste ismereteit, a
„Tudás
Kövébe”. Nimróddal hozzák összefüggésbe az építészeti őstudás eredetét. Erről is
tud a magyar hagyomány, ti. azt tartjuk róla, hogy Nimród az „építőmester” cím
viselője és az utolsó óriások egyike volt. („Óriások
éltek akkor a földön
(és később is), amikor az Isten fiai az emberek lányaival összeházasodtak és
ezek gyermekeket szültek nekik: ezek a régi idők híres hősei.”
Ter. 6./4.)
Íme az óvilág
egyik Indiában föllelt gigászának földi maradványai. Ők feltételezhetően a
dinoszauruszok kortársai voltak. Abban az időben olyan kozmikus sugárzások érték
a Földet, melyek lehetővé tették az élőlények, közöttük az ember óriás termetűre
növését. Titáni termetű őseinknek szinte gyermekjáték volt a sárkányvadászat
vagy a ma már hihetetlennek tűnő, óriási kőépítmények emelése. Ezek kései
leszármazotta volt Nimród, aki mesevilágunkban is mint jó óriás jelenik meg.
Az arabok pedig a világ legnagyobb, ember által egy tömbben megmunkált és
megmozdított, ezertonnás kőtömegét, monolitját Baálbekben (az
antik Heliopolis), és az ugyancsak itt található, a mai Libanon állam területén
fekvő templomegyüttes óriási kőtömbökből álló kőtalapzatának építését Nimrudhoz
és óriásaihoz kötik. A legrégebbi szkíta tradíció alapján tudjuk, hogy Nimród
óriástársaival együtt nyugatról keletre haladva mindenütt nagyméretű kőköröket
(pl. Stonehenge), csillagvizsgálókat és építészeti remekeket hagytak maguk után.
Nimródról azt is följegyezték, hogy ismereteit, szent tudását Isten-fiúként
egyenesen és közvetlenül a mennyből, a teremtés erőinek forrásvidékéről kapta,
szerezte.
Nimród személyét azért sem hagyhatjuk ki fejtegetéseinkből, mert ő a
kapocs az óvilág szkítasága, Jézus Urunk és a honvisszafoglaló Árpád
nagykirály, rajta keresztül a Turul-dinasztia és így a kárpát-medencei
magyarság között. A Nimródra visszavezethető párduc-hagyomány
motívuma hordozza többek között magán azt az eszmei folytonosságot, mely
népünket a szkíta tradícióhóz kapcsolja. Nimród neve a mezopotámiai
kultúraátvevő szemita népek irataiban maradt fenn ebben a névváltozatban (NIMRU
akkádul PÁRDUC-ot jelent). Sumér eleink NIB-UR-nak nevezték őt.
Nib-Ur Párduc Urat, Párduc Hőst jelent. A sumér iratokban NIBU-KUS
formában is előfordul, ami annyit jelent, mint: kusita párduc,
vagy Kus Párduca. Nimród a hagyomány szerint KUS fia volt. Az az
ősi szkíta hagyomány ugyanis, hogy az e művelődéshez tartozó népcsoportok
uralkodóinak felségjelvényei közé tartozott a párduc-kacagány,
fennmaradt egészen Árpádig, párducos Árpádig, s krónikairodalmunkon keresztül
egészen Vörösmarty Mihályig:
„Régi dicsőségünk, hol késel az
éji homályban? / Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző / Fénnyel
jársz egyedül. Rajtad sűrű fellegek, és a / Bús feledékenység koszorútlan alakja
lebegnek. / Hol vagyon, aki merész ajakát hadi dalnak eresztvén / A riadó, vak
mélységet fölverje szavával / S késő százak után méltán láttassa vezérlő /
Párducos Árpádot, s hadrontó népe hatalmát?”
(Vörösmarty Mihály: Zalán futása, Előszó, részlet)
Csak érdekességként említeném még, hogy egy kora-középkori német kódex
egyik metszetén Jézust lábán és karján párducfoltokkal ábrázolják. Ez is
hitelesen tanúsítja, hogy sokáig köztudott volt az akkori Európában Jézus Urunk
valódi hagyományrendszeri
hovatartozása, ahol még egyáltalán nem dőlt el, vajon a sauli zsidógyökerű,
avagy a jézusi-péteri alapítású, júdaizmustól mentes, szkíta kereszténység (pl.
manicheizmus) lesz-e a mérvadó a jövendő európai kontinensen. Ma már tudjuk, az
agresszívabb, az észérvek és az igazság híján tanait és hatalmát tűzzel-vassal
érvényesítő „keresztény” (?) irányzat győzött (?).
A sumér-mahgar
őseinktől eredeztethető párduckacagány uralkodói felségjelvényként való
használata a velük kapcsolatba lépő idegen kultúrák körében is elterjedt. Íme
egy párduckacagányos ábrázolás egy ógörög vázán a perzsa Achemenida Dárius
(Dareios) királyról.
Egyes kutatók Nimród mítikus alakját azonosítják a legendás „kétharmadban
isten, egyharmadban ember” Gilgamessel, Uruk papkirályával, aki a
halhatatlan létet kiérdemlő bölcs bárkaépítő, Utnapistim tanítványaként
szerepel a régi sumér iratokban. Nimród-Gilgames tehát a vízözön előtti világnak
a későbbi emberiség számára is elengedhetetlenül fontos ősbölcselet és szent
tudás átmentésének és terjesztésének feladatával felruházott legelső nagy
tanító, aki történetesen a magyarság ősatyja. Ez a tény messzemenő
következtetések levonására sarkallja a gondolkodó elmét, s arra is fényt derít,
hogy a fiatalabb kultúrák még tudatilag éretlen népei miért törnek népünk
életére. Gilgames-Nimród alakja azért is roppant fontos, mert a görög mitológia
nap-hérosza, Heraklész-Herkules Gilgames megfelelője a görög
mondavilágban. Hérodotosz pedig tudott arról, hogy a szkíta népek Herkulestől
származnak, akinek őszerinte három fia volt: Agatirs (az
agatürszök őse, egy hajdani szkíta
népcsoport a Kárpát-medencében), Gelon, és Szkíta. Ezért
faragtatott Hunyadi Mátyás király a magyar nép ősatyjának, Herkulesnek (Herkules
= Gilgames = Nimród) szobrot.
Ugyancsak Hérodotosz jegyezte föl az összesen általa megismert három
szkíta eredettörténet közül azt a másik változatot is, mely szerint az első
szkíta férfiú, Targita(os) (Hargita) Zeusz és Borisztenész
(Boristenség ?) fia volt, akinek három fia született: Lipo(xais),
Arpo(xais) (Árpád ?) és Kola(xais). Arról is tudósít
bennünket a nagy történetíró, hogy a három testvértől származnak az ún.
királyi szkíták, ahogyan bennünket több ízben is neveztek a múltban,
többek között még pápák (V. Orbán, XI. Gergely) bulláiban is előfordul
velünk kapcsolatban ez a név. Nicholas Mysticos bizánci pátriárka is e
névvel illeti eleinket. “A Herodotosz följegyezte szkíta ősmondában
Hargita első emberként ’néptelen tájon’ született, vagyis a szkítasággal”
(itt a görögök által szkítának nevezett népek hajdani őseire kell gondolnunk!;
LP) “jelent meg az ember a Kárpát-medencében.” (Grandpierre Atilla: A
szkíták székely eredete; Magyarságtudományi Füzetek, 3.füzet: Letagadott eleink,
a szkíták)
Targitaos uralkodása idején – azt mesélték neki a szkíták – arany tárgyak
hullottak az égből: egy eke, egy iga, egy harci bárd és egy tál, mindegyik
színaranyból. A két idősebb testvér megkísérelte fölemelni e tárgyakat, de amint
hozzáértek, lángba borult mindegyik. A legkisebb testvérnek, a legfiatalabb
királyfinak, Kolaxaisnak sikerült egyedül fölemelnie e kultikus tárgyakat, s
ennek köszönhetően az uralom is az ő fejére szállott át. Minden túlzás nélkül
állíthatjuk, hogy magyar népmeséink legkisebb fiújának ősét tisztelhetjük
Kolaxaisnak, a szkíta királyfinak személyében. A fent említett szkíta legenda
kapcsán nem szükséges csodálkoznunk, mert nem véletlenül emleget aranytárgyakat,
ha tudjuk, hogy az antikvitásban a szkítákat a fémmegmunkálás mestereiként és a
fémek ötvözésének föltalálóiként tartották számon. Ennek az ókori véleménynek
valóságtartalmát mi sem bizonyítja napnál is fényesebben a nagy számban
napvilágra került szkíta kincsek elképesztően magas színvonala, lenyűgöző
szépsége. Íme néhány ezek közül:
A tápiószentmártoni szkíta
“csodaszarvas”
Szkíta Turul-ábrázolás
Szkíta arany nyakék
Nyilazó szkíta királyfigura
A zsidó rabbinikus írásos hagyomány Jézust Rabbi ben Panther-nek,
Párducfia Mester-nek és Nimród Fiának (tehát nem
„Dávid
fia”!) nevezi (párduc fia = Nimród fia), tudván, hogy Üdvözítőnk a
kronológiailag visszafelé pártus-káldeus-szkíta-sumér-nimródi hagyomány
képviselője, az isteni őskinyilatkoztatás tiszta vonalát továbbvivő turáni
vallásos képzetek betetőzője és tökélyre vivője. Egyes jövendölések és a zsidó
hagyomány szerint Dávid király vérvonalának és az egyiptomi hamita fáraók, azon
belül is állítólag Echnaton fáraó
vérvonalának keveredéséből fog megszületni a zsidókeresztény fogalmak szerinti
Antikrisztus, aki voltaképpen a Krisztus, a Messiás,
azaz a zsidóság évezredek óta várva várt természetfölötti képességekkel
rendelkező fölkent politikai vezetője, a zsidó világcsászár. Ha
következetesek akarunk maradni e gondolatmenethez, akkor a nemzsidó
Jézus nem más, mint a valódi Antikrisztus, ám a szónak nem pejoratív,
hanem pozitív értelmében!!
Nimród ősatyánkat megtaláljuk a csillagos égbolton is. Az Orion
csillagkép a magyar népi hagyományban Nimróddal áll összefüggésben és
két név alatt is előfordul: az egyik a Vadász, a másik a Kaszás. Ez a hatalmas
csillagzat szó szerint uralma alatt tartja az égboltot, mert az égi egyenlítő,
az Ekliptika vonala éppen a Nimród övét jelentő három, majdnem egyvonalban álló
csillagon halad keresztül, s ennek köszönhetően mind az északi, mind a déli
féltekén az év nagy részén látható s legfényesebben a téli hónapokban ragyog. A
folyamközi gazdag autochton sumér kultúrát megszüntető és részben átvevő szemita
népek körében a Nimród-csillagzat rettegést és babonás félelmet keltett tudván,
hogy az általuk elűzött vagy leigázott, Mezopotámiában őshonos sumérok égi
oltalmát ez az egész égbolton uralkodó, hatalmas csillagkép jelenti, akitől
azért féltek, mert a mögötte megbújó erő
bosszújával számoltak az őslakosok ellen elkövetett borzalmak miatt. A
magyarságnak a csillagos égbolton két fő oltalmazója van: az egyik a
Nimród-Orion csillagzat, a másik pedig - mi is lehetne más, mint
- a Nyilas csillagkép, mely galaxisunknak, a
Tejútrendszernek a központjában helyezkedik el, ahol „a csillagok születnek”.
Az ószövetségi héber felfogás tiltott mindenféle foglalkozást az égbolt
jeleivel, átkokat szórt a csillagzatok, az Univerzum összefüggéseit kutató
minden tevékenységre. A csillagászatból származó tudással és jóslással való
foglalatoskodást, mint ördögtől valót, halál terhe alatt üldözték a zsidók, mert
a szemét a csillagoktól sziporkázó
éjszakai égboltra csodálattal felemelő ember a szolgai engedelmességre nevelő
törvénytől, a Toráh-tól független tudás és összefüggések ismeretének birtokába
juthatott ezúton. A rabbinikus irodalomban ez alapján már érthető, hogy az
Orion-csillagkép miért „Nimród
égi köteléke a Jahve elleni forradalomban”. A sumér kultúrára rátelepülő,
hajlító nyelveket beszélő szemita népek, mint az akkádok, babilóniak, amoriták,
asszírok és héberek (habiruk) képzeteiben e hatalmas csillagzat egy számukra
fenyegető, sötét és félelmetes hatalom megtestesítője volt (mert nem volt tiszta
a lekiismeretük), míg a folyamközi őskultúra megteremtőit, a turáni, ragozó
nyelvet beszélő sumérokat meghitt és bensőséges kapcsolat fűzte Nimród ősatyánk
égre fölvetülő csillagképéhez, melyet SIBA-ZI-ANNÁ-nak, azaz az ÉG HŰSÉGES
PÁSZTORÁNAK neveztek.
A judeokrisztiánus egyház sok más egyébbel együtt ugyanezt a
szűklátókörű, szemellenzős és maradi felfogást képviseli napjainkban, feledve a
középkor ezzel teljesen ellenkező, keresztény főpapok között is széles körben
dívó asztrológiai és asztronómiai gyakorlatát.
Szántai Lajos
magyar művelődéskutató egyik előadásából tudom, hogy a Mátyás király-kortárs
Vitéz János esztergomi érsek korának legnagyobb tudású és
legtekintélyesebb csillagásza és asztrológusa volt, aki esztergomi palotájának
falára festett jövendő uralkodók
formájában megjósolta nemzete
szomorú jövőjét (Heltai Gáspár krónikája szerint), és akit a híres csillagász és
matematikus, Regiomontanus (Johannes Müller), a modern trigonometria atyja fő
művében mesterének nevez. Hérakleitosztól, a nagy ógörög írótól és
gondolkodótól származik ez a ma már idehaza egyre ismertebb idézet: „Isten
nem mond ki semmit, nem rejt el semmit, hanem jelez.” Leglátványosabb
módja ennek a jeladásnak a Teremtő részéről az állandó változásban lévő
csillagos ég jelenségein keresztül történik. Ezért figyelik már évtízezredek óta
szkíta-káldeus-sumér őseink olyan nagy precízitással és buzgalommal az égbolt
jeleit, melyeken keresztül maga az Isten üzen a földi teremtés felé. Jézus is
arra oktatja az evangéliumokban tanítványait, hogy a végső idők közeledtekor
„jelek lesznek a napban, a holdban és a csillagokban”, az idők jelei.
Az
Orion-, azaz Nimród-csillagkép.
Arab írásos feljegyzésekből tudjuk, hogy az Ikrek (Hunor és Magor)
csillagzata szélesebb értelemben a Nimród-csillagképhez tartozik. Ez is
alátámasztja, hogy a Csodaszarvas-monda egy ősi magyar
csillagmítosz töredékesen ránk maradt változata. Az Orion felett ugyanis
ott szökell a szkíta csodaszarvas (a kerűniai szarvas, akit Herkulesnek kellett
elfognia) az égbolton. A Nagy Vadászt két vadászkutya kíséri, a Kis Kutya (Canis
Minor) és a Nagy Kutya (Canis Maior), akik gazdáikkal, Nimróddal és annak két
fiával, Hunorral és Magorral (a görögöknél Castor és Pollux) az Egyszarvúra
(Monoceros), a Bikára (Taurus) és a Nyúlra (Lepus) vadásznak a csillagvilágban.
Az Ikrek csillagképével kapcsolatban fontos megemlíteni, hogy az
emberiség mítoszkincsében az iker-képzetnek két fajtája
létezik: az egyik az aranykori turáni-szkíta hagyományban testet öltő
Hunor-Magor testvérpár, akik hátukat egymásnak vetve testvériesen
harcolnak egymásért, a másik típust a szemita-indoeurópai hagyományban megjelenő
Káin-Ábel és Romulus-Remus képlet jeleníti meg, akik
esetében az egyik testvér
irígységből és hatalomvágyból meggyilkolja a másikat. (Pap Gábor) Rendkívül
beszédesek ezek a példák. Messzemenő következtetéseket engednek meg főleg
erkölcsi szempontból levonni a két kultúrkör alapmentalitása tekintetében.
Ez az aranyból
készült szkíta kisplasztika szép példája a szkíta testvériség összetartó
szellemének.
Tiziano: Káin
és Ábel
A csillagos ég titkaival és összefüggéseivel (asztronómia), valamint az
égitestek földi életre gyakorolt sokrétű hatásaival (asztrológia) kapcsolatos
magasszintű tudás a szkítáktól ered, s legdélebbre vándorolt népein (sumérok,
etruszkok, pelazgok, káldeusok, az Indus-völgyi Harappa és
Mohenjo-Daro városállamok máguspapjai) keresztül jutott el a későbbi
indoeurópai-árja-szemita és sárga népekhez.
Mindezzel számomra már egyáltalán nem meglepő módon az egyiptomi
mitológia által egyik első isten-királyként számontartott, nagy tisztelettel
övezett alak, Usziri (görögösen Ozírisz) neve: Usz vagy Os = sok,
iri = szem, sokszeműt vagy sokfoltút (párducfoltosat) jelent. Ő a fáraók
birodalmában ugyanaz, aki Mezopotámiában Nimród-Gilgames és az ógörögöknél
szkíta kulturális hatásra Orion-Héraklész. A Nimród-csillagzat az egyiptomiaknál
Usziri égi ábrája volt a csillagvilágban, közelében az éjszakai ég legfényesebb
csillagával, a Szíriusz csillaggal (a Nagy Kutya, a Canis Maior
része), mely nőnemű párját, Eszitet (görögösen Íziszt) képviselte
az égboltozaton. Kettejük fia Hórusz, az isteni sólyom, „Isten
Fia”, a Turul egyiptomi megfelelője. Usziri-Eszit-Hórusz: az egyiptomi Szent
Háromság. Hogy teljes legyen a kép, megemlítem még Szethet,
aki a Nílus-parti elképzelésekben a személyes gonosz (a sátán) megtestesítője és
Usziri és Hórusz ellenlábasa. Egyébként a gizai piramisok térbeli elrendezése (a
három központi gúla a Nimród égi övét megjelenítő három csillagnak felel meg)
két távolabbi piramissal együtt pontosan az Orion csillagzat földre
kivetített, bár két csillag híján nem teljes, mása. A Tejút földi megfelelője e
konstellációban a piramisok közelében hömpölygő Nílus által nyeri el jelképi
jelentését. A Khufu fáraónak tulajdonított, ám a valóságban jóval korábban
épített nagy piramis keskeny járatai is egyenesen a Nimród-Usziri-Orion
csillagkép egyes csillagaira és a Szíriusz (Eszit) irányába
mutatnak, ami nem lehet a merő véletlen játéka. Ez az óegyiptomi példa is
tanulságos bemutatása az “amint a mennyben, úgy a földön is”
gondolatiságú kozmológikus szemléletnek, mely idegen a szemita
felfogástól.