Legalizált történelemhamisítás.
Az elmúlt 22 évben tanúi és szenvedő alanyai
voltunk annak a szemérmetlen történelemhamisításnak, ami nem csak a
magyar, de a világtörténelemben is párját ritkítja.
1989. június 16-án, ügyes és sunyi, kommunista és
liberális manipulációval, egy egész nemzetet félrevezetve, a Hősök-terén,
valósággal szentté avattak öt kommunistát, mint az 1956-os Forradalom
hőseit és mártírjait.
Azonban, valójában ezek az un. reform
kommunisták a forradalom első hetében a forradalom esküdt ellenségei
voltak és mindent elkövettek az ellenforradalmi banditák likvidálására.
Behívták a szovjet csapatokat, felfegyverezték az „antifasiszta ellenállókat,” a
pártbizottságokat, és bevetettek minden „megbízható” erőt a forradalmárok ellen.
Mikor mindezek
ellenére győzött a forradalom, ravasz módon igyekeztek azt a maguk javára
„elismerni,” átvenni, de ezzel egyidejűleg mindent megtettek a további
kibontakozás megfékezésére, a forradalmárok lefegyverzésére, a fegyveres erők
züllesztésére, a nép félrevezetésére. Amikor a Szovjet Hadsereg hatalmas erőkkel megkezdte az ország
megszállását, ezek a reform- kommunisták a rádióban és az újságokban
folyamatosan a békés munka beindításáról és a szovjet csapatok kivonulásáról
fecsegtek. Elaltatták az emberek éberségét, harcképtelenné tették a
hadsereget, kezére játszva a beözönlő ellenségnek. Ez egyenlő volt a forradalom
elárulásával.
Ezt bizonyítják a hiteles dokumentumok és a
cáfolhatatlan tények, melyeket azonban eddig gondosan elhallgattak.
A forradalom leverése után a hatalomba
visszahelyezett Kádár féle kommunistáknak hálásnak kellett volni
lenni a Nagy Imre féle kommunistáknak, akik lehetővé tették, a Szovjet
Hadseregnek, hogy napok alatt leverjék a forradalmat. A hála helyett
azonban, hatalmukat veszélyeztető vetélytársat láttak Nagy Imrében és
társaiban és a kommunisták hagyományos egymás közötti marakodása során öt
kommunistát kivégeztek és néhány tucatot bebörtönöztek, akik szinte kivétel
nélkül egyéni kegyelemmel vagy amnesztiával idő előtt kiszabadultak.
Miközben több száz forradalmárt végeztek ki, 22 ezret bebörtönöztek, akik közül
több százan 10-15 éves büntetésüket végig kitöltötték.
1988-89 ben, mikor a kommunista rendszer inogni
kezdett, a még élő reform kommunisták, öt kivégzett társukra hivatkozva,
kikiáltották magukat a forradalom mártírjainak, később hőseinek. Ebben
segítségükre volt a kommunista és liberális kozmopolita kézben lévő Média és nem
utolsó sorban Soros György, aki sok-sok millióval támogatta az alapítványán
keresztül az un. 56-os Kutatóintézetet, melynek vezetői szinte
kivétel nélkül liberális, kozmopolita reform kommunisták voltak. Az
Intézet fő feladata volt olyan dokumentumok felkutatása, melyek Nagy Imre és
társai személyét és pozitívnak minősíthető szavait emelte ki, miközben
elhallgatták a forradalom valóban pozitív történetét. Így 22 évig csak
féligazságokat hallottunk a forradalomról.
És mint az Ó-kor óta tudjuk: „ A féligazság nem
az igazság fele, hanem hazugság.”
2010. áprilisában, amikor a választásokon a
kommunisták csúfos vereséget szenvedtek és a FIDESz 2/3- os győzelmet
aratott, felcsillant a remény, hogy e forradalmi győzelmet, - mint Orbán Viktor
mondta: - „forradalmi változások fogják követni.”
A forradalom történetének igazságáért harcolók
abban reménykedtek, hogy 22 év hazudozásai után, végre a történelmi igazságnak
megfelelően június 16-án nem fogják ünnepelni a forradalom elszabotálóit,
mint azt tették az elmúlt 22 év kommunista és megalkuvó vagy megtévesztett
kormányi.
Jó lett volna
elfelejteni a forradalom története meghamisításának ezt a kezdőnapját!
Azonban sajnos nem ez történt.
A 2/3-os forradalmi /?/ kormány, június 16-án
éppen úgy ünnepelte a forradalom árulóit, mint tették azt kommunista elődeik,
Horn, Gyurcsány és társaik, akik maguknak ismerték el Nagy Imrét és társait,
akiket magukhoz hasonló kommunistának tartottak, akikre hivatkoztak, akikkel
teljes mértékben azonosultak.
Önkénytelenül felvetődik a kérdés az egyszerű
emberekben:
Miért kell
2011-ben a kommunisták által kreált kommunista hősöket /?/ ünnepelni?
Nagy Imre és társai nem a forradalom mártírjai
voltak, hanem a kommunisták hagyományos egymás közötti marakodásának szánalomra
méltó áldozatai. Csak a velük való leszámoláshoz volt jó ürügy, hogy nevüket
össze lehetett mosni az akkor „ellenforradalomnak” nevezett forradalommal,
amihez valójában semmi, de semmi közük nem volt.
Sorsuk semmiben nem különbözött Trockíj, Berija,
Kun Béla, Rajk László és a többi száz és ezer kommunisták által kivégzett
kommunista sorsától.
- Ilyen alapon német nemzeti mártírrá lehetne
minősíteni a Németországban 1934 júniusában meggyilkolt Ernst Rőhmöt és az
S.A. több vezetőjét, mint a Hitleri fasizmus áldozatát.
Ugye ez elképzelhetetlen!
Pedig történelmi távlatból tekintve Ernst Röhm
és Nagy Imre között csak az a különbség, hogy az egyik fasiszta, a másik
kommunista volt. Mindkettő egészen haláláig egy diktatórikus rendszer hű
kiszolgálója volt, akit vetélytársaik tettek el láb alól. Az ürügy
teljesen mellékes, a cél a lényeg! A vetélytárs likvidálása.-
Ezt ne látnák korunk politikusai? De még szomorúbb,
hogy ezt nem látják korunk történészei! Vagy nem is akarják látni!?
Eszembe jut egy nemrég elhunyt barátom, v. D.Gy.
mondása, amit az un. Rendszerváltás utáni években hallottam tőle, amikor
beszélgetésünk során szóba került a forradalom dicsőségének elrablása:
„ Az, az aljasság
a Világon, hogy az erősek hazugságait igazságnak kell elfogadni! ”
Meddig leszünk így a ma már nem erős kommunisták
„igazságaival” ?
Lesz-e olyan magyar politikus, aki ebben a
kérdésben ki meri nyíltan mondani az igazságot?