Radics Géza
EREDETÜNK
és ŐSHAZÁNK
I. rész:
Bevezető – A finnugor származáselmélet –
A szittya-hun származástudat.
II. rész:
A sumér származáskérdés – Az egyiptomi származáselmélet.
III. rész:
A "kettős honfoglalás" elmélete – A
"griffes-indások" – Az őstelepes földműves nép.
IV. rész:
A korai őstelepesek.
V. rész:
Ősnyelvek új látószögből – A kétnyelvűség kérdése – A magyar nyelv az emberiség
ősnyelve? – Utószó gyanánt - Forrásmunkák
Bevezető
A
magyarság eredetének történetét már sokan kutatták, és eredményeik fényében meg
is írták. Az őshazát is saját meglátásai, észrevételei és a rendelkezésére álló
adatok alapján jelölte ki minden kutató. S mert a kutatók felkészültsége és a
rendelkezésükre álló anyag lehet más és más, kikerekedett egy olyan őshazakép,
amely a magyarság bölcsőjét a földkerekség legkülönbözőbb pontjaira helyezte.
Ezen túl e tanulmányok bővelkednek meglepetésekben, fordulatokban, melyek
alapjaiban rendítik meg korábbi vagy jelen ismereteinket. Sokak gondolatában
talán föl is merül a kérdés, és joggal: mint lehet egy nép múltját oly
sokféleképp megírni, mint a miénket, magyarokét? Hogyan fordulhattak meg őseink
a világ egymástól oly távoli pontjain, mint azt a kijelölt „őshazák” jelzik? Ha
áttekintünk az eredetünk és őshazánk kérdéseit boncolgató tanulmányok
rengetegén, arra döbbenünk rá, hogy az elénk táruló kép sokkal inkább hasonlít
egy mezei virágokból kötött csokorhoz, mint egy nép valóságos történetéhez.
Mégis azt kell mondani, hogy e tanulmányokban leírtak, ha nem is egészükben, de
részleteikben beilleszthetők népi, nemzeti történetünk valamely szakaszába. E
tanulmányok javarészt se önmagukban, se együttesen nem alkotják a magyar múlt
egészét, mert figyelmen kívül hagytak egy alapvető tényezőt. E tényező nem más,
mint maga a köznép, mely alapeleme
minden társadalomnak, s melynek jelentőségét a társadalmak és műveltségek
kialakulásában a tudomány csak napjainkban kezdi figyelembe venni.
A korai kutatók csaknem kizárólag írott forrásokra és élő
szájhagyományokra támaszkodtak. Ismeretes, hogy a múlt kutatásában megvan mind a
kettőnek a maga helye és értéke, mint ahogy megvan a fogyatékossága is. A
kizárólag csak írott kútfőkre alapozott munkákat az egyoldalúság jellemzi,
hiszen maguk a kútfők is egyoldalúak. Az egyoldalúság több szempontból is
kimutatható. Ezúttal azonban csak a köznéppel kapcsolatos néhány fontosabb
fogyatékosságot érdemes megemlíteni.
E kútfőkön gyakran érződik az elfogultság, a felületesség, sőt esetenként
a tudatos ferdítéstől se riadnak vissza. A legsúlyosabb hiányosságaik azonban
mégsem ebben keresendők, hanem abban, ami kimaradt belőlük, vagy amit éppen csak
megemlítettek. A korai századokban, ezredekben ugyanis megéneklésre,
följegyzésre méltót inkább csak karddal és íjjal lehetett cselekedni,
verejtékkel nem. Így érthető, hogy a mindenkori nagyobb tömegeket képező köznép
társadalmi szerepének jelentősége rendszerint figyelmen kívül maradt. Létükről
leginkább azon híradásokból tudunk, melyek arról számolnak be, hogy ez vagy az
az uralkodó vagy ország hány tízezres, százezres hadsereget állított ki. Továbbá
azt is érdemes figyelembe venni, hogy e följegyzések ugyan a látottakat,
tapasztaltakat és hallottakat örökítették meg, mégse tekinthetők a mai
értelemben oknyomozó szakdolgozatoknak. Ez viszont semmit se von le értékükből.
Csupán tudomásul kell venni, hogy nem lehet e forrásokra oly kizárólagossággal
és fenntartás nélkül támaszkodni, ahogy a tudomány azt eddig tette. Ezt
egyébként a nyugati forrásokban lelhető magyar vonatkozású följegyzések
elfogultsága sokszorosan indokolttá teszi.
A szájhagyományról tudni kell, hogy az idők múlásával ismételten örökölt
történet színeződött, s esetenként éppen a lényeg mosódott, halványult el.
Biztosak lehetünk azonban abban, hogy rendszerint igaz történetet takarnak, de
felhasználásukat óvatosan kell kezelni. Felelős kutató csak akkor építhet rájuk,
ha képes volt kibontani a történet magvát, esetleg egyéb forrással is alá tudja
támasztani.
Az ezernyolcszázas évek második felében az eredet- és őshazakutatás
területén előtérbe került, majd pedig kizárólagosságot vívott ki magának a
nyelvészet. Eredménye az lett, hogy nemcsak a nyelveket, hanem a népeket
vérségileg is nyelvi alapon rokonították. Így vált a magyarság a
Nyugat-Szibériában élő mongoloid népek vérrokonává, s a vidék, ahol élnek,
őshazájává. A nyelvészetnek megvan a maga értéke a múlt kutatásában, mint ahogy
megvan a fogyatékossága is. A nyelvész ki tudja mutatni a két, esetleg több
nyelv közötti rokonságot, de azt, hogy e nyelveket beszélő népek hol és mikor
találkoztak, írásos emlékek hiányában vagy más tudományágak segítsége nélkül nem
tudja meghatározni. Figyelembe kell venni tehát a tudományágak egymásra
utaltságát.
E dolgozat célja, hogy bemutassa, esetleg beillessze az elfelejtett
földműves köznép történeti szerepét a magyarság kialakulásába. E pontnál meg
kell említeni Marjalaki Kiss Lajos
nevét és munkásságát. Ő volt, aki talán a leginkább figyelembe vette a
Kárpát-medencében található földrajzi és helységnevek ősi eredetét és
szívósságát. M. Kiss úgy vélte, hogy ezen ősi nevek csak azért maradhattak meg a
századok, ezredek során, mert az ősi nép is megmaradt. Tehát a folytonosság
legékesebb tanúi. E felismerését 1929-ben tette közzé
Anonymus és a magyarság eredete című
tanulmányában. E munka 1991-ben került a kezembe, s meglepett M. Kiss és a magam
felismerései közötti nagy hasonlóság, bár M. Kiss úgy véli, hogy az
"ugor", azaz a magyar nyelvű köznép a
szittyák és szarmaták vándorlása során
"sodródott" a Kárpát-medencébe. M. Kiss is figyelmen kívül hagyta hazánk
benépesedésének történetét. A tanulmány gerince, amelyet az olvasó kezében tart
1987-88-ban íródott, de nyomdai kiadásban csak 1992-ben jelent meg először, majd
újabb adatokkal bővült. E munkát Marjalaki Kiss Lajos emlékének ajánlom.
Kiket kell
őseinknek tekintenünk? Őseinknek kell tekintenünk mindazon népeket, melyek a
Kárpát-medencében végleg megtelepedtek, mert vérük ereinkben csordogál. Ezek
közül a legfontosabbak: Árpád népe, az
avarok, korábban a hunok és szittyák, és az őstelepes földműves köznép,
melyre az előbbiek hatalma épült. E
kérdések megvilágításával kívánunk hozzájárulni a magyarság eredete és őshazája
rejtélyének megoldásához. E kérdés tárgyalása előtt azonban tekintsük át röviden
a fontosabb őshaza- és származáselméleteket.
A finnugor
származáselmélet és kialakulása
A magyar és ugor nyelvek közötti rokonságról már a XV. századból vannak
adataink. Egyesek röviden-hosszan tárgyalják is e témát munkáikban. Az első
jelentős mérföldkövet Sajnovics János
szerzetes helyezte el a finnugrisztika országútja mentén. Sajnovics az 1760-as
években a lappok földjére utazott csillagászati megfigyelések céljából. Ott
tartózkodásakor megtanulta a lapp nyelvet, s arra figyelt föl, hogy az rokon
vonásokat mutat a magyar nyelvvel. Észrevételeiről még hazatérte előtt,
1770-ben, Dániában egy latin nyelvű tanulmányt adott ki:
Demostratio idioma hungarorum et
lapponum idem esse címmel, melyet az akkori magyar értelmiség zöme nagy
meglepetéssel és méltatlansággal fogadott. A későbbiek során nyelvünk művelői
vállalták volna az atyafiságot a
„halzsíros rokonokkal”, de nem tudtak belenyugodni a nyelvrokonság
gondolatába. Jókai Mór ekképp
vélekedett a kérdésről:
„Én szegény atyámfiait meg nem tagadom, sőt ha a csalhatatlan tudományos
világ egy népcsaládba soroz bennünket, a rokonságot is elvállalom, de azért
határozottan állítom, hogy a magyar és a finnugor nyelvek között azonos eredet
nincs és nem is volt soha.”
(Acél József:
Szittya görög eredetünk. Turán
Printing, 1975. Első kiadás 1926. Budapest.)
A kardforgatók viszont a nyelvrokonsággal egyeztek volna ki, de annál
hevesebben tiltakoztak a vérrokonság lehetősége ellen. Sajnovics munkájának
azonban van ennél figyelemre méltóbb vonása is. Míg a finnugristák, mint fontos
alaptanulmányt emlegetik, magyar nyelvre azonban a mai napig nem fordították le
és nem adták ki. Vajon miért? Egyesek szerint azért, mert míg Sajnovics
nyelvünket rokonítja a lappok nyelvével, addig a vérségi rokonságot nem tartja
lehetségesnek. Megjegyezendő az is, hogy Sajnovics munkájának és munkásságának
nem jutott fejezet A finnugor őshaza
nyomában (ifj. Kodolányi János
válogatta és szerkesztette. Gondolat, 1973.) című műben sem.
A második mérföldkőnek Reguly
Antal munkássága számít, mintegy háromnegyed századdal később. Reguly 1819-ben
Zircen született, ahol iskoláit is végezte. Jogi tanulmányai befejezése után
európai körútja alkalmából Svédországba is ellátogatott, ahol megismerkedett a
magyar és finn nyelv rokonságának kérdésével. Ez nagy hatással lehetett
Regulyra, mert nyomban Finnországba utazott, melyet bejárt, miközben megtanulta
a finn nyelvet. Itt hallott ázsiai nyelvrokonainkról, s elhatározta, hogy azokat
késedelem nélkül fölkeresi. Meg is tette a szükséges előkészületeket, de még
mielőtt elhagyta Finnországot, ellátogatott Lappföldre is.
Reguly 1841-ben érkezett Szentpétervárra, onnan 1843-ban Moszkván
keresztül Novgorodba utazott, majd folytatta útját a finnugor népek
szállásterületei irányába. Azokat 1845 végéig bejárta, köztük a
vogulok és
osztjákok földjét is. 1846-ban
érkezett vissza Szentpétervárra, ahol elkészítette az Ob-vidéki területek
térképét. Röviddel az 1848-as szabadságharc kitörése előtt érkezett haza.
Nyomban hozzáfogott az összegyűjtött anyag földolgozásához, melyben betegsége
erősen hátráltatta. Legnagyobb lelkesítője és támogatója
Hunfalvy (Hundorsfer) Pál volt. Ő
adta ki Reguly A vogul föld és nép
című munkáját a szerző 1858-ban bekövetkezett halála után. Nem lehet tudni,
milyen nyomot hagyott e munkán Hunfalvy megszállott finnugrizmusa.
Az 1848-49-es szabadságharc bukása után új korszak kezdődött a magyar
tudományos és szellemi életben. Ami addig az alkotó és szabad szellem vívmánya
volt, az a nemzetet elnyomó idegen hatalom kiszolgáltatottja lett. A
Bach-terror nemcsak a magyar
politikai és gazdasági életet kötötte gúzsba, hanem zsarnoka lett a szellemi
életnek is. A Habsburg-ház már
századok óta dolgozott a magyarság megtörésén, bekebelezésén, ami addig nem
sikerült. A lelkes magánkutatók által föltárt és kimutatott nyelvi rokonság – a
magyar és alacsony műveltségű, „primitív”
népek nyelve között – viszont kiváló politikai, szellemi fegyvernek bizonyulhat
a magyar nemzettudat kiművelésének
megakadályozására, ha e merényletet
tudományos mezbe öltöztetik.
Bécsben nem is késlekedtek. A
Széchenyiek alapította
Magyar Tudományos Akadémiát (MTA)
megtöltötték bachnyelvészekkel, akik
a nyelvrokonságra hivatkozva megírták a magyarság
„történelmét” a bölcsőtől a
koporsóig. Kimutatták: a magyarság a legelmaradottabb, legműveletlenebb népek
családjába tartozott, még röviddel a „honfoglalás” előtt is a halász-vadász
életmód szintjén tengette életét. Őseink Európa rémei voltak. A halakat és
vadakat az új hazában már kevésbé szerették, de annál nagyobb kedvük telt
„békés” keresztény szomszédaink
kirablásában, akik végtére is megszelídítettek bennünket. A magyar nyelv se más,
mint főleg szláv, török és germán nyelvekből – na meg egy jó adag
„ismeretlen” eredetű szóból –
szedett-vedett tákolmány, s ami ezek egyikéhez se tartozik: az
"finnugor"
– mondták és mondják. Kisütötték, hogy a magyar nyelvben egyetlen magyar
tőszó sincs. Arany János az
Ortológusokra című költeményében
írta meg véleményét ezen jeles nyelvészekről, míg
Ady Endre a
Tudósok hete című versében
örökítette meg az Akadémia falai között történteket. Íme:
Urak és hölgyek, tudják-é mi a’,
Ha ünnepel az Akadémia?...
Nincs akkor ankett, nincs akkor bankett,
E szent intézmény részvényese bank lett,
Megállapítják, hogy áll a mérleg,
Szépen kiosztják a nyereséget.
Részvény szerint jut minden tag úrra,
Több, mint angol jut egy árva búrra...
Ekkor megnézik, hogyan áll a lista,
Bejön egypár új akadémista.
E díszes tisztet olyanoknak osztják,
Akik tudják, hogy: hogy él az osztyák,
És a
cseremisz mit szokott enni...
De túl okosnak nem szabad lenni!...
Urak és hölgyek, tudják-é, mi a’:
Így ünnepel az Akadémia...
Szabó Dezső véleménye se volt
jobb a finnugor nyelvészetről, vagy akár a nyelvészekről. Íme két idézet az
Életeim című művéből:
„Most eltekintve a felhozott
esetleges példáktól, úgy látom, hogy az egész finnugor nyelvészet egy vak
sikátorban mozog. És máig is megdönthetetlenre alakult ki bennem az a
meggyőződés, hogy a magyaroknak fajilag semmi köze sincs a finnugor népekhez.”
A következő bekezdésben pedig az alábbi olvasható:
„De máig is meggyőződésem, hogy a
magyarságnak és a magyar nyelvnek származását és múltját egészen más
stratégiával kellene kutatnunk. Az, hogy egyes személy, bármily okból, finnugor
nyelvész lesz, lát, amit lát, nem lát, amit nem lát a maga elhatárolt
horizontjában: nem jelenthet utat a teljes megismerés felé.” (Életeim,
Kriterion. Bukarest 1982. I. kötet. 648. oldal.)
Az idézetteket értékelje ki az olvasó. Meg kell azonban jegyezni, hogy
Szabó Dezső is megemlíti; babér csak annak terem, aki ebben a
„vak sikátorban mozog”.
Nos, e nyelvészgárda főtollnoka Hunfalvy Pál volt, akiről joggal
elmondható, hogy saját meggyőződése ellenére igyekezett a szél irányába
tudományoskodni. Hunfalvy ugyanis az ezernyolcszázas évek közepe táján
kibontakozó sumerológia hatására 1857-ben tanulmányt adott ki a sumér és
urál-altáji nyelvek rokonságáról. Bár tartózkodott – jellemző – a sumér és
magyar nyelv kapcsolatainak említésétől, értéke mégis jelentős, hiszen a magyar
nyelv az urál-altáji nyelvcsaládba, azon belül annak ugor ágába tartozik. (Érdy
Miklós; A sumir, urál-altáji, magyar
rokonság kutatásának története. Gilgames 1974.) Hunfalvy e meggyőződése
mellett még kétszer kiállt. Ennek ellenére teljes erővel szorgalmazta a
magyarságra erőszakolt Habsburgi finnugor származástant, mely a
szittya-hun származástudatot volt
hivatott lerombolni.
A magyar és uráli nyelvek közötti rokonságot olyan magán- és külföldi
kutatók mutatták ki, akik politikai elfogultsággal nem vádolhatók. A nyelvi
rokonság valamely fokú hitelességében tehát nem lehet kételkedni. E rokonság
nemcsak a szóállagban mutatkozik, hanem nyelvszerkezeti azonosságokban is. Itt
azonban a tárgyilagos tudós és kutató megáll következtetéseiben. Ami ez után
következik, nem más, mint egy nyelvi
rokonságra épített rosszindulatú, hatalmi érdektől ránk erőszakolt származás- és
őshazaelmélet, amely nem tud felmutatni egyetlen írásos emléket, egyetlen
cserépdarabot se a túlerőltetett nyelvrokonság mellett.
S hogy ez mennyire így van, arról a finnugristák egyik-másik beismerése eléggé
meggyőző. Hajdú Péter professzor, a
MTA Orientalista Intézetének
igazgatója, a finnugrisztika nagymestere, a
Finnugor népek és nyelvek című
munkájában például a következőkről tudósít:
„A finnugor ősnyelvet nem
ismerjük, semmiféle írott emlékekkel erre vonatkozólag nem rendelkezünk, és csak
az áll módunkban, hogy a nyelvtudomány eredményeit felhasználva megpróbáljunk
rekonstruálni (szerkeszteni) egy
hipotetikus (feltételezett) finnugor
alapnyelvi szöveget.” (Oláh Béla:
Édes anyanyelvünk sumir eredete.
Buenos Aires 1980.)
Hasonló véleménynek ad kifejezést a szegedi urál-altáji tanszék vezetője,
Róna-Tas András professzor is a
Nyelvrokonság című, erősen politikai
beállítottságú nyelvészeti munkájában. Ennek ellenére Róna-Tas hangoztatja, hogy
nyelvrokonság csak abban az esetben fogadható el, ha a vérségi rokonság is
fennáll. De hát kedves professzor úr, ezzel éppen Ön húzta ki a szőnyeget a
finnugor-magyar nyelvrokonság alól. E kérdésre a későbbiekben még kitérünk.
Folytassuk tovább vizsgálódásunkat még néhány szemelvénnyel. Itt van
például Dr.
Fodor István a
Nemzeti Múzeum igazgatója (2000), a
finnugrisztika másik éltollnoka, a
Verecke híres útján című munkájának 139. oldalán a következőket írja:
„Őstörténetünknek az i.e. 500-at
követő évezrede egyelőre csaknem teljes egészében „fehér folt”
történettudományunk egyébként is erősen hiányos őstörténeti térképén. Sem az
írott kútfőkben, sem pedig az eddig feltárt régészeti leletek között nem
találtak eddig olyan adatokat, amelyeket kétséget kizáróan az ősmagyarsággal
lehetne kapcsolatba hozni.”
1. kép.
A feltételezett finnugor őshaza (Kartográfiai
Vállalat. Bp.)
A Kr.e.
500 előtti évezredekkel se áll jobban a tudomány. Maga Fodor is írja, hogy
hiteles bizonyítékok hiányában csak feltételezni tudnak. Mindennek ellenére a
tudomány fellegváraiban székelők nem tudnak kilépni a vakvágányra siklott
elmélet árnyékából. A Magyar Tudományos Akadémia elnöke (2000), Dr.
Glatz Ferenc által összeállított,
szép kiadású A magyarok krónikája
című könyvben is e lemerevedett tant ismétli:
"A magyarok őseiről Kr.u. 600-ig csak
feltételezésekkel beszélhetünk a nyelvtörténeti, régészeti, növényföldrajzi
kutatások alapján.". Ez bizony nagyon szegényes bizonyítvány. De hát akkor
miért kizárólag csak erre okítják a hazai tanulókat? Mint például a nyolcvanas
években a gimnáziumok első osztálya részére készült történelemkönyv is kizárólag
csak e feltételezésről ír: (1. kép):
„A kutatás mai állása szerint az
őshaza valószínűleg Nyugat-Szibériában, az Ob folyó alsó folyása mentén, főleg
erdős területen volt.”
Mint kell értelmezni a
„valószínűleg”-et? Úgy, hogy nem tudják, hol volt az őshazánk? Rendben van!
De akkor miért erőszakolják feltételezésüket, mint tényt a nemzet tudatába?
Kell-e ékesebb beismerés a finnugor nyelvi rokonságra épített származáselmélet
túlhaladottságáról? Már legfőbb ideje lenne a kutatásoknak szabad teret adni.
Engedtessék meg a kutatóknak, hogy észrevételeiket, eredményeiket szabadon
közzétehessék, egymás között megvitathassák anélkül, hogy a hatalmi székben ülők
őket kipellengéreznék, ledélibáboznák. Megnyugtató eredményeket a nemzeti lét és
jövő szempontjából e fontos kérdésben csak így remélhetünk. Ahhoz viszont, hogy
a végső szót is kimondhassuk, ásni kellene, föltárni a magyar föld titkait,
kiértékelni az előkerült leleteket a társtudományok eredményeivel együtt.
A finnugor népekkel való közeli vagy jelentős vérségi kapcsolatoknak az
embertan is határozottan ellentmond. A legközelebbi nyelvrokonaink, a
vogulok és
osztjákok mongoloid fajtájúak. A
vérségi rokonság lehetőségét maga Reguly – aki köztük járt – is
visszautasította. Jankó János, a
Zichy-féle kutatóút nyelvésze
ugyanezt tette. Dr. Henkey Gyula, az
embertan tudósa a kecskeméti Forrás
1981. májusi számában közzétett tanulmányának –
Magyarország mai lakosságának embertani
vizsgálata és a magyar őstörténet – befejező részében az imént elmondottakat
csak megerősíti, mikor ezt írja:
„A honfoglalók között Lipták Pál
által 12.5%-ban kimutatott uráli típus gyakorisága ma az 0.1%-ot sem éri el.”
Ezek után jogos lenne az elvárás, hogy a finnugorosok is szembenézzenek a
tényekkel. Bár tagadhatatlan, hogy a magyarságban vagy inkább egyik-másik
néprétegében van némi mongolóid beütés. Ezt mutatták ki a Japánban végzett
jelzőgén vizsgálatok, melyek szerint
a székelyeknek, őrségieknek és a kunságiaknak vannak távolkeleti vérségi
kapcsolataik. Hogy erre mennyit lehet építeni – főleg az összmagyarságra
kivetítve –, s hogy őseinknek melyik ágán vezethetők e szálak Ázsiába, azt a
további vizsgálatok, kutatások eredményei dönthetik el. Jelen ismereteink
szerint az avarok, korábban a hunok jöhetnek szóba.
Ami a finnugor nyelvrokonaink vérségi rokonságát illeti, egyszer és
mindenkorra leszámolhatunk vele. Az Élet
és Tudomány 2001. szeptember 21-i (38.) számában egy háromoldalas tanulmány
jelet meg Dr. Béres Judit tollából
Népességünk Genetikai Rokonsága
címmel. A finn-magyar kormányközi együttműködés 1994 és 1997 között
génvizsgálatokat végzett a finnugor nyelvcsaládon belül, mint a mordvinokon,
erzákon, moksákon, hantikon, manysikon, észteken, lappokon, marikon és
kréliakon, valamint a moldvai magyarokon, a bukovinai székelyeken és
más magyar kevert népességen. Az eredmény azt mutatja, hogy Európában,
genetikailag e népektől és a finnektől állunk a legtávolabb. Ami a legközelebbi
nyelvrokonainkat illeti, Béres így összegezi:
Elemeztük az úgynevezett
intergénikus
9-bp deléciót, ennek megléte vagy
hiánya szintén perdöntő származási szempontból.
Az ázsiai eredetű 9-bp teljesen hiányzott a hazai populációból. Az ázsiai
M haplócsoport jelen volt a
finnekben, az ezákban és a lappokban, de egyetlen elemzett magyar egyénben
sem.".
Meg kell
azonban jegyezni, hogy az ősműveltségi időrendet illetően a finnugrisztika is
sokat fejlődött. Ma már e tudományág néhány maradi művelőjét kivéve senki nem
állítja a magyarság – Árpád népe – közvetlen a „honfoglalás” előtti
„barbár”, „primitív” voltát. Az uráli
ősnép szerintük is ismerte már az agyagedény készítését. Ezen ősnépből az ugor
ág mintegy négyezer évvel ezelőtt vált ki, és fokozatosan megismerkedett az
állattenyésztéssel, földműveléssel és fémművességgel – mondják. Fodor szerint e
korban „őseinknek” olyan magas volt a
fémművessége, hogy nem lehet különbséget tenni a szarmaták és az ő leleteik
között. Csak temetkezési szokásaikban különböznek egymástól. Az obi ugorokból
kivált magyarság népi tudata és a magyar népnév már szerintük is a Kr.e. I.
évezredben kialakult. A vas használatával szintén e korban ismerkedtek meg. (Ez
mind szép, de honnan tudják, hogy ezek a mi őseink voltak, ha nem tudják a
tárgyi leleteket kapcsolatba hozni a magyarsággal?) Úgy vélik, a Kr.e. 500 és
Kr.u. 500 között költöztek a mai Baskíria területére. E korról írja Fodor;
„csaknem teljes egészében fehér folt.” Ez tehát nem több és nem kevesebb a
feltételezésnél. Árpád népének a fémművességét, de általában a művészetét ők is
egységesnek és nagyon fejlettnek mondják.
Lehetne még többet és bővebben idézni finnugristák munkáiból annak
igazolására, hogy milyen csúszós talajon áll az egész tudományág. De inkább
álljanak itt megszívlelésre Dr. Sinor
Dénes józan szavai, amelyeket még 1966-ban mondott el a debreceni
nyelvészkongresszuson:
„A
nyelvtudomány vizsgálatának tárgya a nyelv, és a diakrónikus nyelvtudomány célja
a nyelv –
és nem a nyelvet beszélő nép –
történetének vizsgálata. Hogy a nyelvtörténet adatai felhasználhatók-e
történelmi szempontból, annak eldöntését a hivatásos történészekre kell bízni.
Ugyanis saját erejéből a nyelvész nem képes eredményeit a történelem
szempontjából értékelni. Egy magyar-török megfelelést szívesen magyarázunk úgy,
hogy a magyar szót jövevénynek tekintjük, de már egy, mondjuk, magyar-bantu
„szóegyezést” jogosan nevezünk délibábosnak. Így ítéletünket nem tisztán nyelvi,
hanem elsősorban történelmi kritériumra alapozzuk: merthogy hogyan is jutott
volna a magyarba bantu jövevényszó? Azaz vakon – és ebben az esetben helyesen –
bízzunk a történész tanításában, aki szerint a két nép között a múltban nem
lévén kapcsolat – ezt már megint a
nyelvész teszi hozzá –, nyelvi kapcsolat se létezhet. De hátha téved a
történész? Hátha a nyelvész egyszerűen rosszul informálódott a történettudomány
mai állásáról?”
(Nyelvtudományi Értekezés 38. szám. Akadémia Kiadó 1967.)
A
szittya-hun származástudat
A szittyák birodalma a Kr.e. évezredben a Kárpát-medencétől Kína
északnyugati határáig terjedt. E roppant térségben számos meghódított nép élt a
szittyák különböző berendezkedésű társadalma mellett. A Fekete-tenger feletti
térségben éltek a királyi-szittyák,
akik e birodalom urai, vezetői voltak. Kr.e. 500 táján hódították meg a
Kárpát-medencét, ahol számos velük kapcsolatos régészeti lelet került elő, mint
például a tápiószentmártoni és a zöldhalompusztai aranyszarvasok.
2. kép: A
zöldhalompusztai aranyszarvas
Sűrűbb
szittya lakosságról azonban csak Erdélyben és a Mátraalján tanúskodnak a
leletek. Ilyen például a Heves megyei leányok pártája (3. kép), amely csak
anyagában különbözik az Ukrajnában talált magas rangú, talán királynő vagy
királyné fejdíszétől. A szittya hölgy fejdíszét – koronáját? – aranyszalagokból
állították össze, a Heves megyei leányokét szövetszalagokból. E szokás,
hagyomány a lakosság folytonosságáról tanúskodik, ami csak úgy lehetséges, hogy
a századok során a szittyák is keveredtek az ősnéppel, és anyagi műveltségük
egyes elemei a mai napig élnek.
3. kép. A
Mátra-vidéki leányok pártája és a szittya úrnő fejdísze
A hun rokonság emlékét a
Csodaszarvas regénk örökítette meg, mely szerint
Nimród király két fiától,
Hunortól és
Magyartól származik a hun és
magyar testvérnép. A monda szerint vadászat alkalmával a testvérpár előtt egy
„csodálatos színekben pompázó”,
sebezhetetlen vad tűnt fel, mely mint
isteni gondviselés csalogatta, vezette őket
Pannóniába, ahol velük azonos nyelvű
népet találtak.
Ezzel szemben a kínai hagyományok szerint a zsarnok
Kié császárt alattvalói Kr.e.
1766-ban elűzték. Fia, Sun-ui a
Hai-nemzetség 500 tagjával Kína
északi hegyvidékére menekült, akiktől a hunok származnak. A történettudomány a
hunok őshazáját Közép-Ázsiába, a
Góbi-sivatag fölötti vidékre helyezi. Bárhol is volt az őshaza, a hunok Kína
északi határvidékére kerültek, s mintegy 1500 évig, váltakozó sikerrel kemény
harcokat vívtak a kínaiakkal. Kezdetben a hunoknak kedvezett a szerencse, de
miután a kínaiak elsajátították a hunok harcmodorát az erőviszonyok a Kr.e. IV.
században már kiegyenlítődtek. A kínaiak a hunok ellen építették a nagyfalat,
mely ugyan nem bizonyult biztonságosnak, annál inkább időtállónak.
A hunok és kínaiak közötti határvonal nagyjából a
Sárga folyó volt, de a nagy folyam
kanyarulatában, a délre fekvő Ordos
puszta is hun terület volt. Kr.e. 215-ben a kínaiak hatalmas erővel támadtak a
hunokra, és elfoglalták e tartományt. Majd pedig átkeltek a folyamon, és további
területeket hódítottak meg, ahová kínaiakat telepítettek, mely hosszú távon az
ázsiai hunok felszámolásához vezetett, mert
Kr.u. 439-ben végleg behódoltak a kínai császárnak.
A hunok a Kr.e. III. század végén
Mao-tunt választották meg
nagykirálynak, aki nagy lendülettel fogott hozzá a hunok megszervezéséhez.
Visszafoglalta az elvesztett területeket, és kiűzte a kínai telepeseket. A hun
birodalom ekkor az Altáj hegységtől a Csendes-tengerig terjedt. Kr.e. 160-ban
azonban a hun hatalom ismét hanyatlásnak indult. A Kr.e. 58 táján kitört
trónviszály a hajdani nagy népet kettészakította. A lázadó hunok nyugati irányba
vonultak, és Csi-csit választották
meg nagykirálynak, aki a Talas folyó
völgyébe telepítette le népét. A kínaiak ezt megtudták, és meglepetésszerűen
rájuk támadtak, szétverték Csi-csi hadait, miközben a nagykirály is életét
vesztette. A menekülő hunok az Aral-tó és a Kaszpi-tenger közötti vidéken
telepedtek le. A kínaiak ezzel megakadályozták, hogy a kettészakadt hunok ismét
egyesüljenek.
4. kép.
Aranylemezzel borított szittya bronzfokos
Hosszú
századok teltek el és Csi-csi megmaradt hunjai fölszaporodtak, megerősödtek, s
mint nyugati hunok jelentek meg a
történelem színpadán. Kr.u. 373 táján lépték át a
Dont, és
Balambér nagykirály vezetésével elindultak hódító útjukra. Balambért
Uldin majd
Rua nagykirályok követték. Mindketten
kiváló szervezők és uralkodók voltak. Kr.u. 380-ban a Kárpát-medence is –
Dunántúl kivételével – fennhatóságuk alá került, de a főhadiszállásukat csak
Atilla (Attila) nagykirály uralkodása alatt (434-453) ütötték fel a
Tisza mentén. E rövid, húsz év
leforgása alatt alig számolhatunk jelentős hun lakossággal a Kárpát-medencében.
Nagyobb számú hun csapatokat is csak a nagykirály közvetlen környezetében
tételezhetünk fel. Atilla birodalma a hatalma tetőfokán a Kaszpi-tengertől az
Atlanti-tengerig terjedt. 453-ban bekövetkezett halála után a hun birodalom
felbomlott.
5. kép.
Hun bronzüst
A maradék hunok nagyobbik része a Fekete-tenger északkeleti, Kaukázus és
a Kaszpi-tenger északnyugati partvidéke feletti térségbe telepedett le. A Colin
McEvedy: The Penguin Atlas of Medievel History 528 évi térképén
utrigur hunok, kutrigur hunok
és szabír
hunok néven vannak feltüntetve. A bolgárok is hun utódnak tartják
magukat, és joggal, mert az utrigurokból és kutrigurokból szakadtak ki, és
bolgár néven szerveződtek.
Tudjuk, hogy Árpád-ágbeli őseink is e térségben tűntek fel, és szintén
hun leszármazottaknak tartották magukat. Még századokkal később is szó esik a
Kaukázus déli lejtőin élő
szavárd
magyarokról, akik minden
bizonnyal a szabír hunok utódai lehettek. Árpád-ágon a hun rokonsághoz tehát
alig férhet kétség. Említést érdemel az is, hogy Colin McEvedy 737 körüli
eseményekkel foglalkozó térképén Árpád-ágbeli őseink már szerepelnek, míg a
magyar történettudomány szerint csak 820 táján jelentek meg.
A sumér
származáskérdés
A finnugor származáselmélettel foglalkozó fejezetben tárgyalt politikai
helyzet és körülmény jelentősen befolyásolta a magyarság esetleges sumér
származásának kutatását is. A sors kegyetlen játéka úgy hozta, hogy az
1848-49-es szabadságharcunk bukása után virágzott fel egy új tudományág: a
sumerológia. A mezopotámiai
ősműveltségről a világ nagyközönsége elé tárt új ismereteket a magyarság nem
tudta felhasználni nemzeti céljaira a tárgyalt nehézségek miatt. A Tudományos
Akadémián elhatalmasodott, idegen szolgálatban lévők igyekeztek megakadályozni
vagy nevetségessé tenni minden olyan munkásságot, kezdeményezést, mely a
magyarságot nyelvileg és műveltségileg Mezopotámia ősnépével hozta kapcsolatba.
Az első magyar régésznőt, Torma
Zsófiát (1840-1899) a hivatalosak a
„bogarászó kisasszony” jelzővel illették. Torma sok ezer régészeti leletet
gyűjtött össze a Maros mentén és Erdély más vidékein, melyek díszítéseiben és
jeleiben mezopotámiai hasonlatokat vélt fölismerni. A régésznő levelezésben állt
a kor legkiválóbb tudósaival, például
Sayce-szel, és Trója föltárójával,
Schliemann-nal, akik a legnagyobb elismerésben részesítették Torma
munkásságát.
A „délibábos” jelző ma is
kijár azoknak, akik nem az Urál mögötti őserdőkben keresik a magyarság
bölcsőjét. Jó példa erre Komoróczy
Géza, az ELTE héber tanszék vezetőjének
Sumer és magyar? című munkája, melyben a szerző tollhegyre szúrt minden
olyan kutatót, akik a sumér és magyar nép esetleges kapcsolatainak kimutatásán
fáradoznak. De milyen hiteles egy szerző, egy tudós, aki olyan kijelentést tesz,
mint Komoróczy tett Chicagóban 1981. augusztus 22-én? Előadását a következő
mondattal vezette be:
”A sumér-magyar rokonság kérdése akkor se érdekelne, ha az bizonyítva lenne.”.
Na, de ilyet? Tanár Úr! Ha önt a sumér-magyar rokonság kérdése nem érdekli,
akkor mégis, milyen ösztönzésre írta meg az imént említett könyvét? Azóta eltelt
idő eseményei se a tudós úr semleges állásfoglalásáról tanúskodnak. Már éppen
ideje lenne, hogy a magyar tudományos életben meghonosodjon a tárgyilagosság.
Ennek – sajnos – egyelőre semmi jelét nem tapasztaljuk. Pedig jó lenne, ha a
tudományok művelői megszívlelnék
Hóman Bálint tanácsát, melyet még
1943-44-ben írt, de mely csak 1985-ben jelent meg
Ősemberek – Ősmagyarok (Hungarian
Cultural Foundation. Atlanta. GA. USA.) címmel. A nagy tudós a következőket
írta:
"A magyarság és a magyar nyelv kimmér-géta kapcsolatainak a
megállapításával új értelmet kapna az eddig jóformán kizárólagosan műkedvelőknek
átengedett szumir-magyar kutatás is. A szumirok nyelve mai ismereteink szerint
(1943)
jáfetita kaukázusi nyelvcsaládba
tartozik, a magyar nyelv kaukázusi és ‘ismeretlen eredetűnek’ mondott ősi
szavainak az elemzésénél tehát a jövőben nem szabad figyelmen kívül hagynunk a
szumir és hatti-hurri nyelvemlékeket." (121. oldal.)
Hómant sokan támadták korábbi, kizárólag finnugoros álláspontjáért.
Egyesek úgy vélték, hogy ezt saját meggyőződése ellenére tette, mert
pályafutásának felfelé ívelését fontosabbnak tartotta a nemzet érdekeinél. Nehéz
lenne eldönteni, mi a valóság. A nagy tudósban megszólalt-e a lelkiismeret élete
alkonyán, és megírta a magyarság eredettörténetét legjobb ismeretei szerint?
Avagy az akkori kutatások eredményei késztették egyik-másik korábbi álláspontja
megváltoztatására, mint azt maga is írja? Nemzeti szempontból, de Hóman
személyét illetően is kár, hogy a jelzett mű csak 1985-ben jelenhetett meg.
Hóman új állásfoglalásának hatására mennyi minden másként történhetett volna a
magyar őskutatásban! Ezek után tekintsük át röviden a sumerológia kialakulásának
történetét, és vizsgáljuk meg a sumér-magyar rokonság lehetőségét.
A sumér
ékírások megfejtésének első alapkövét egy német középiskolai tanár, Georg F.
Grotefend (1775-1853) fektette le egy
ékírásos óperzsa szöveg megfejtésével. A görög-latin szakos tanár megfejtését a
korabeli tudósok kételkedve fogadták ugyan, de helyessége a későbbi eredmények
fényében beigazolódott. Sajnálatos, hogy a tudósok csökönyössége hátráltatta a
kutatások kibontakozását, mert kedvét szegték Grotefend vállalkozó szellemének.
Az úttörőmunka ezért Henry C. Rawlinson,
angol katonatisztnek jutott, aki I.
Dárius perzsa király Bihistum-i
háromnyelvű – óperzsa, méd és asszír-babiloni – sziklafeliratának lemásolásával
és megfejtésével alapozta meg pályafutását a keleti tudományokban. Ugyancsak e
munkával rakta le az ékírások megfejtésének és a sumerológiának alapköveit. A
merész és hatalmas vállalkozás a 1850-es évek elején kezdte meghozni gyümölcsét.
Időközben mások is bekapcsolódtak az ékírások megfejtésének munkájába. Az ír
Edward Hinks és a francia Julius
Oppert tüntették ki magukat, mint az
új tudományág megalapozói. A világ nagy érdeklődéssel fogadta a hírt a hajdani
népről és magas műveltégéről. A meglepetés csak akkor suhant át az ujjongó
lelkeken, mikor kiderült, hogy ezen ősi műveltséget alapító nép nyelve nem
indoeurópai vagy szemita, mint azt föltételezték, hanem
turáni, azaz
urál-altáji, és ezek között is a
magyarhoz áll a legközelebb. Oppert
sumér-nek nevezte el Mezopotámia őstelepeseit, míg Rawlinson a nyelvükben
szittya (Skytha) nyelvet ismert föl.
6. kép.
Sumér képírás
A sumér
nyelv és műveltség feltárása eredményeinek hatására magyar művelői is akadtak az
új tudományágnak. Annak ellenére azonban, hogy abban az időben a sumér és magyar
nyelv kapcsolatairól, rokonságáról előadásokat is tartottak az Akadémia
termeiben, a lelkes kutatóknak sok ellenségeskedéssel, ellenszenvvel kellett
megküzdeniük. Valószínű ezzel magyarázható, hogy a sumerológiának nem volt a
nemzetközi élvonalba tartozó magyar tudósa, holott ez elvárható lett volna. Az
ékírásos sumér szövegek megfejtése során kiderült ugyanis, hogy a magyar nyelv
számít a leghasznosabb segédeszköznek az ősi szövegek olvasásában. Ma már
ismeretes, hogy a magyar Rónai Jácint
Rawlinson munkatársa volt, míg Mátyás
Flórián Oppert munkásságát segítette eredményesen. E két magyar a kezdeti
sikereknek részese volt.
1870-ben az angol Archibald H.
Sayce On an Accadian Seal (Egy
akkád pecsétről) című munkájának megjelenése jelezte a sumerológia második
korszakának kezdetét. Sayce volt ugyanis az első tudós, aki egy önálló sumér
szöveget olvasott el sikeresen. Az addig elolvasottak két- vagy többnyelvűek
voltak, s mindig az ismert nyelv volt a kulcs a sumér nyelv olvasásához. Az
1850-60-as években felgyülemlett anyag azt is lehetővé tette, hogy Sayce
nyelvszerkezeti, nyelvtani kérdésekkel is foglalkozzon. Kortársa, a francia
Francois C. Lenormant a kor másik
óriása, a sumér nyelvészet megalapozásának legkiemelkedőbb tudósa volt.
Lenormant minden kétséget kizáróan kimutatta – Sayce-szel egyidőben, de tőle
függetlenül –, hogy a sumér nyelv
nemcsak szóállagában, hanem szerkezetében is turáni nyelv,
vagy ahogy ma mondanánk: altáji
nyelv. Ő is a magyart tartotta a leghasznosabb segédeszköznek a sumér nyelv
olvasásához. Lenormant a magyar nyelv tökéletesebb elsajátítása céljából
Magyarországra utazott, de kiújult betegsége miatt látogatását meg kellett
szakítania. A sumerológia és a magyarság nagy kárára fiatalon, negyvenhat éves
korában halt meg.
A századforduló tájáról számos sumerológiával foglalkozó magyar kutatóról
tudunk. Az ismert nehézségek ellenére is elismerésre méltó munkát végeztek. Az
első önálló tanulmány Ferenczy Géza
tollából jelent meg 1887-ben Szumér és
Akkád címmel. Elismerést érdemel őt megelőzve
Csengeri Antal és
Giesswein Sándor munkássága, majd
Ferenczyt követve Galgóczy János és
Fischer Károly Antal, hogy csak a
legkiemelkedőbbeket említsük. Az első nagy terjedelmű és a tudományos igényt is
kielégítő szakmunka 1942-ig váratott magára. Ekkor jelent meg Debrecenben Dr.
Varga Zsigmond
Ötezer év távolából című kiváló
tanulmánya. A magyar szempontból oly sokat ígérő fölismerések, eredmények népünk
széles rétegei előtt szinte napjainkig ismeretlenek maradtak.
A II. világháború következményeként külföldre menekült tudósok és
kutatók, miután biztosították létfenntartásukat, tovább folytatták az
abbahagyott munkát. Az otthonmaradtak legföljebb csak az asztalfióknak
dolgozhattak. Külföldön Dr. Bobula
Ida szólalt meg elsőnek az ötvenes évek legelején a
Sumér-magyar rokonság kérdése című
tanulmányával. A távoli Ausztráliból Dr.
Padányi Viktor hallatott magáról a
Dentumagyaria című nagysikerű munkájával, mely nemcsak a sumér-magyar
kapcsolatokkal foglalkozik, hanem elsőként dolgozta föl a „honfoglalás”
történetét teljességében, és a nemzeti érdek szemszögéből. Őket követve, de
tőlük függetlenül Dr. Nagy Sándor
érdemelte ki az egyetemes magyarság elismerését a
Magyar nép kialakulásának története
című tanulmányával. Argentínából Badiny
Jós Ferenc munkái – Káldeától
Ister-Gamig I. II., The Sumerian Wonder, Az ister-gami oroszlánok titka, Mah-gar
a magyar, stb. – kerültek az olvasni vágyók asztalára.
Csőke Sándor sumér-urál-altáji-magyar
összehasonlító nyelvészeti tanulmányai –
A sumér ősnyelvtől a magyar élőnyelvig, Szumir magyar egyeztető szótár –
szintén a legnagyobb elismerést érdemlik. 1975-ben jelent meg a Sorbonne magyar
tudósának, Dr. Gosztony Kálmánnak a
Dictionnare d’étymologie sumérienne et
grammaire comparée című összehasonlító nyelvészeti tanulmánya francia
nyelven. Gosztony ugyanúgy, mint Csőke kimutatta a sumér és magyar nyelvben
előforduló egyezéseket mind a szóállagban, mind a nyelvtanban, melyek
megerősítik a sumér és magyar nyelv közeli rokonságát, esetleg azonosságát. E
munkának egy összefoglaló magyar nyelvű változata is megjelent
Összehasonlító szumér nyelvtan (Duna
Könyvkiadó Vállalat, Svájc, 1977) címmel, melyet Vállay Ferenc Károly fordított
magyarra. Gosztony 1050 sumér szó összehasonlítását végezte el. A következő
eredményt kapta: "23 egyezés van a
latinban; körülbelül 40 az etruszkban(?); 20 az akkádban; 20 (a bizonytalanok
nélkül) az örményben; kb. 50 a török nyelvekben (a kiegészítésekkel együtt kb.
75); 96 az északi finnugorban (kiegészítésekkel kb. 110);
923 a magyarban (ennek 8%-a csak
valószínű). Ezenkívül 10 van a kaukázusiakban, 3-4 a baszkban, 3 a bretonban,
2-3 az arabban." (64. oldal.) A vizsgált 53 sumér nyelvtani jellegzetesség
eredménye a következő: 21 párhuzamos a finnugorral, 24 a kaukázusival és
51 a magyarral (35. oldal). Dr.
Götz László négykötetes,
Keleten kél a Nap című alapos és
széles áttekintést nyújtó tanulmányáért szintén a legnagyobb elismerést érdemli.
Dr. Érdy Miklós tollából született
meg A sumir, urál-altáji, magyar
rokonság kutatásának története című kiváló összefoglaló munka.
Biró József munkái –
A szabírok őstörténete I. II., Kőrösi
Csoma Sándor és a szabírok, Szabír-magyar történet ősi gyökerei – szintén
dicséretet érdemelnek. Meg kell említeni Dr.
Vámos-Tóth Bátor a világ különböző
vidékein előforduló ősi földrajzi és helységnévgyűjteményét –
TAMANA –, melyek megfelelői a
Kárpát-medencében is megtalálhatók.
A felsorolt nevek és tanulmányok, ha vázlatosan is, de tájékoztatást
adnak a nyugati magyar őskutatásról. E felsorolás megközelítőleg se teljes,
annál is inkább, mert e könyv első kiadása óta számos új munka, köztük új
szerzők dolgozatai jelentek meg, mint például
Botos László
Hazatérés című munkája. Továbbá a
hazai kutatók is értékes tanulmányokkal gazdagították a kiadványok számát.
A sumér-magyar rokonság kapcsán megjegyezendő, hogy a
Csodaszarvas mondánk is
Mezopotámiából, Nimród földjéről indul ki, és
Hunoron és
Magyaron keresztül Pannóniában ér
véget. E mondának török forrásból két újabb változata került elő
– Tárih-i Üngürüsz és Madzsar Tárihi
–, melyekben a Csodaszarvast üldöző testvérpár szintén Mezopotámiából indul el
és Pannóniában telepedett le.
Az
egyiptomi származáselmélet
Az egyiptomi eredet kérdéséről is szólni kell, mert e lehetőséggel is
többen foglakoztak már. Nyomós okokat lehet e feltevés alátámasztására
felsorakoztatni. Napjainkban egyre több adat kerül napvilágra, melyek indokolttá
teszik e kérdés kivizsgálását. Mai ismereteink birtokában azonban azt kell
mondani: elhamarkodott lenne a magyarság egészét az egyiptomi ősműveltséget
alapító népből származtatni, de még nagyobb hiba lenne azt teljes egészében
elutasítani.
Az egyiptomi népi és műveltségi elemek egyes vonásai ugyanúgy
beilleszthetők a magyar múltba, akárcsak a hun vagy szittya. A
legterjedelmesebben és a legbehatóbban Dr.
Baráth Tibor dolgozta föl az
egyiptomi és magyar műveltségnek párhuzamait
A magyar népek őstörténete című
háromkötetes művében. Baráth szerint az őstelepes magyarság Egyiptomból több
hullámban vándorolt a Kárpát-medencébe. Érvei alátámasztására felsorakoztat
számos olyan tényezőt és tárgyi tanút, melyeket nem lehet egyszerűen figyelmen
kívül hagyni. Az erdélyi arany számos egyiptomi aranytárgyban kimutatható,
mondja Baráth. A nyelvi rokonság kimutatására is bőséges anyagot sorakoztat föl.
A legfigyelemreméltóbbak azonban a magyar népi díszítőművészetben napjainkig élő
egyiptomi elemek, valamint a magyar-székely rovásírás és a képírás (hieroglifák)
meglepő párhuzamai. Ezt egyébként már
Fadrusz János szobrászművész is észrevette, akit természetesen a hivatalosak
gúnyosan leintettek. Az Amerikában élő magánkutató, Hegedűs György szintén
fölfigyelt e párhuzamokra. Az általa fölállított táblázatból bemutatunk néhány
szemelvényt.
képjelek
rovás
A:
s-A-s
=
F:
FE-száll
=
H:
HÁ-ló
=
L:
LÉ-p
=
MA-rok
M:
=
MA-dár
T:
TE-nyér
=
A magyar népi díszítőművészet egyik legkedveltebb eleme a
tulipán. Annak ellenére, hogy a
vadtulipán több változata előfordul azon vidékeken, ahol a hivatalos
történetírás szerint a magyarság megfordult, mégis azt hirdetik, hogy a
magyarság csak a XVII. században ismerkedett meg a tulipánnal, és csak ezután
kerülhetett be díszítőművészetébe. Nos, a tulipán megtalálható a korai magyar
pénzeken, és a Szent Imrének készült koronázási paláston is. Az esztergomi
várkápolna falfestményein látható indák is e virággal végződnek. Árpád népének
palmettás díszítései (7. kép) is a tulipánra emlékeztetnek, mint ahogy a asszír
uralkodó előtt látható inda is tulipánba végződik. Nem csoda tehát, hogy a
tulipános ládára is e virág került,
melyről nevét is kapta.
7. kép.
A geszterédi szablya palmettás, "tulipános" markolata és az asszír
uralkodó
A
tulipános láda hagyományos bútordarabja volt az eladó sorú magyar lányoknak és
fiatalasszonyoknak is. A ládát eredetileg szinte kizárólag tulipánnal
díszíthették, vagy az nem maradhatott le róla. Később azonban más virágok is
megjelentek rajta. A láda elejét a festmények rendszerint három mezőre
osztották, melyek látszólag különállóak, valójában e három mező festett
tulipánjainak, virágainak egybekapcsolódó mondanivalójuk van. Az
udvarhelyszéki tulipános ládán (8.
kép) a virágok – ahol az ősi tudat még nem sorvadt el –
az asszonyi élet útját, főbb állomásait
éneklik meg virágnyelven. A
festmény bal oldali mezőjében a tulipán zárt, a leányállapotot, vagyis a
szüzességet jelképezi. A középső mezőben a virág át van törve a kulcslyukkal,
ami a nász megtörténtét, az asszonyi állapotot jelöli. A harmadik mező
tulipánjában látható rajzok, tehát a telt tulipán, az áldott állapot jelzője.
Továbbá, amint Kocsi Márta és
Csomor Lajos megírták a háromszéki
Vén Sütő Béla bácsi elbeszélései és
útmutatása alapján: „Minden vonalnak,
levélnek van mondanivalója, s e mondanivaló folyamatosan beszél szépen magyarul,
képi nyelvén ma is hozzánk.”
(Festett bútorok a Székelyföldön, Népművelődési Propaganda Iroda.) Ebből már
gyanítani lehet, hogy a tulipán nem véletlenül került a tulipános ládára. De
miért éppen a tulipán? Nem tölthette volna be ugyanezt szerepet valamely más
virág? Sőt, a ládafestményen látható „virág” meg is kérdőjelezhető, hogy az
valóban tulipán-e?
8. kép. Az
udvarhelyszéki tulipános láda
A tulipán jelképiségét és mondanivalójának értelmezését az ókori
műveltségek hagyományainak figyelembevételével oldhatjuk meg. Jelek szerint,
éppen az egyiptomi leletek megvilágításában kínálkozik kézenfekvő magyarázat,
bár tudni kell, hogy a keleti népeknél is elterjedt volt a tulipán használata
hasonló értelemmel. Mai ismereteink szerint a jelképek és jelképrendszerek az
újkőkor emberének eszmevilágában gyökereznek, megértésükhöz ezen eszmevilág
ismerete, megértése adhat eligazítást.
A régmúlt emberének életmódját, gondolkodását az előkerült régészeti
leletek segítségével lehet körvonalazni. E leletek tanúvallomása szerint az
újkőkorban kezdődött el ama folyamat, mikor némely közösség a gyűjtögető,
halász-vadász életmódból fokozatosan áttért az állattenyésztő, majd földművelő
életmódra. Addig kizárólag a természet adta javak és lehetőségek kiaknázásával
biztosították létszükségletüket, megélhetésüket. A termelő életmód nagyobb
létbiztonságot és könnyebb megélhetést eredményezett. Ennek következtében a
népszaporulat rohamosan növekedett. A kedvezőbbre változott életkörülmények
ellenére az újkőkor emberének így is bőségesen kijutott a megpróbáltatásokból,
nehézségekből. A mag elvetése ugyanis még nem biztosította a bőséges termést.
Jöhetett egy nagy eső, és az áradat elsodorta a termőföldet az elvetett maggal
együtt. Vagy aszály sújthatta a fejlődésnek indult zsenge növényzetet. A
reményteli és sokat ígérő aratás előtt mindent elverhetett a jégeső. Az újkőkor
embere szembe találta magát a természet erőivel.
Valaki vagy
valakik
beleszóltak életébe, fáradságos munkájának eredményességébe. Nem tudhatjuk
pontosan, hogy az őskor emberének milyen volt a hiedelemvilága a túlvilági
életről, az Istenről, de temetkezési szokásaiból arra lehet következtetni, hogy
hitt azoknak valamilyen formájában. A
többistenhit azonban – valószínűleg – a termelő életformával vette kezdetét,
és azzal párhuzamosan művelődött ki. Az újkőkori ősünk felfogásában a titokzatos
és láthatatlan jótevő
és kártevő erők küzdelmei
alakították ki a sajátos hiedelemvilágot. Gonosz szellemeknek vagy isteneknek
vélte azon erőket, melyek munkája eredményességét nehezítették, esetleg
tönkretették, jó isteneknek, tündéreknek azokat, akik életét megkönnyítették,
létbiztonságát növelték.
Nos, e viszony volt az alapja az újkőkori műveltségek vezéreszméjének, a
termékenységi vallásnak, amely a
lét, a
megmaradás eszmei támasza volt, az
égiek segítségével. A termékenységi vallás nemcsak az emberre vonatkozott.
Kiterjedt a növény- és állatvilágra is, de irányzatában mégis emberközpontú
volt. Az elvetett mag azért keljen ki, hogy legyen új termés. Az állat azért
szaporodjon, hogy legyen tej és hús az étkezéshez, gyapjú és bőr a
ruházkodáshoz. A gyermek születése pedig az
emberi nem megmaradásának a legfőbb
biztosítéka. Újkőkori ősünk tehát mindent elkövetett a létét fenyegető
gonosz szellemek elűzésére, és kérte
a jótevő istenek segítségét munkája
sikeréhez. Az isteneket felhalmozódott tapasztalatai és ismeretvilága alapján a
természetben létező és munkálkodó tulajdonságokkal ruházta föl. Az állatjelképek
használatának eszmei és tartalmi mondanivalóját is csak ezek ismeretében lehet
megmagyarázni. Két nagyon jó példa erre a királyi szittyáknál a
szarvas jelképisége, és a Rómát
alapító testvérpár, Romulus és
Rémus mondája.
9. kép.
Romulus és Rémus mondája
Dr. László Gyula írja, hogy a
szittyáknál megvolt a „szarvas-ősanya”
tisztelete, de úgy emlékszem, Magyar
Adorjántól olvastam, ha egy szittyától megkérdezték: kinek a gyermeke vagy? – a
szittya azt válaszolta: a szarvasé. A
szittya természetesen nem a négylábú állatra gondolt, hanem arra, akinek a
jelképe a szarvas volt. Mielőtt megválaszolnánk, kinek a jelképe volt a szarvas,
vizsgáljuk meg a másik említett példát. Romulust és Rémust a monda szerint egy
"anyafarkas" (9. kép) nevelte föl.
Mai ismereteink szerint az emberi értelem megalapozása a gyermekkor első éveiben
történik. Szakvélemények úgy tartják, az emberré válás e döntő időszakában
nélkülözhetetlen az emberi közelség, a szülői és társadalmi gondoskodás. E
nélkül – mondják – szellemi fogyatékosként élhetnénk le életünket.
Elképzelhetetlen tehát, hogy a regebeli testvérpárt anyafarkas nevelte volna föl
daliás és vezéri képességekkel megáldott ifjakká. Hol, miben kell keresni a
magyarázatot mind egyik, mind a másik alaptalannak tűnő, mesék világába illő
mondához?
Az ősműveltségek embere – amint az előzőekből láttuk – az égieket a
természetben létező és élő tulajdonságokkal ruházta föl. Az oroszlán – az
állatok királya – például az egyik legkedveltebb jelképe volt az isteni
hatalomnak, puszta ereje miatt. A
sas pedig az isteni éleslátás,
mindenlátás jelképe volt, míg a szarvas
gyorsaságával érdemelte ki a
megkülönböztetett figyelmet. A szittyáknál tehát a szarvas volt az Isten egyik
jelképe. Pontosabban a Napé, míg a
Nap a mennyben lakozó Istené. Mikor
a szittya a szarvas gyermekének vallotta magát, azzal valójában azt fejezte ki:
ő az Isten gyermeke. Nos, ez fényt
derít a Romulus és Rémus rege történeti hátterére is. A testvérpár olyan népnek
volt a neveltje, melynél az anyafarkas
volt Nap, áttételesen az Isten jelképe. Az elmondottak ismeretében most már
felfedezőútra indulhatunk, és kideríthetjük, mint vált a tulipán a termékenységi
vallás egyik jelképévé.
A termékenység istennője okszerűen nem lehetett más, mint az életet adó
anya. A világmindenség
vonatkozásában a földanya, vagy maga
az anyag. Megtermékenyítője az égi erőny,
a naphő és
fény. Egyiptomban a Nap egyik földi
jelképe a bika volt. A 10. képen Isis,
az egyik termékenységi istennő fejdíszében is fölismerhetők a
bikaszarvak, melyek közrefogják a
napkorongot. Ez tehát az áttételes
jelképezés egyik legkiválóbb példája. Az Isten égi jelképe a Nap, ennek földi
jelképe a bika, melyek jelképezik Isis istennői mivoltát, vagyis a termékenységi
vallás nagyasszonyát. Meglepő a hasonlóság Isis fejdísze és a matyó hímzés (10.
kép) egyik legkedveltebb tulipánszerű eleme között. A hímzés közepében van a
Nap, melyet a bikaszarvszerű virágszirmok fognak közre. A festett tányér (10.
kép) közepében szintén „tulipánszerű” dísz látható, melyre csak jóindulattal
lehet ráfogni, hogy az valóban tulipán. Alakja és kidolgozása nagyon hasonlít az
udvarhelyszéki tulipános láda festményeire, mint ahogy hasonlít a bikaszarvakra
is, melyek egy szívet (Napot) és életfát ölelnek át. Nem lehetetlen tehát, hogy
a magyar népi díszítőművészetben oly kedvelt elem Isis fejdíszéből alakult át
tulipánná, miután az eredeti kötődés a népi tudatban fokozatosan elmosódott.
Megtartotta viszont eredeti tartalmi mondanivalóját, mint termékenységi jelkép.
10. kép. A
matyó hímzés, Isis istennő
(The World's Mytology)
és a festett tányér
A bemutatott anyag csak néhány jellegzetes szemelvény a
sumér-egyiptomi-magyar kapcsolat vagy rokonság tárházából, melyek indokolttá
teszik a kérdés alapos kivizsgálását. A magyarság e népektől való, egyenes ági
származtatása azonban nem mutatkozik történetileg megalapozhatónak, ha
figyelembe vesszük a Kárpát-medence benépesedésének történetét. Azok, akik
Mezopotámiából származtatják az első magyar telepeseket, lehetséges, hogy
átsiklottak néhány jelentősnek mutatkozó tényező fölött. Szerintük a sumérok
tömeges kivándorlása az akkádok térhódításával, Kr.e. 2300 táján kezdődött. Ez
eseménytörténetileg valóban ésszerű feltevésnek mutatkozik, s mint lehetőséggel,
ezzel is számolni kell. Szem előtt kell tartani azonban, hogy a
Kárpát-medencében ekkor már virágzó műveltségek léteztek, amint ez a
későbbiekből kitűnik. E térség népsűrűsége is magasabb volt az átlagosnál, mely
döntő tényezőnek számít a magyarság kialakulásában, valamint a magyarság és a
Kárpát-medence viszonyában. A sumérok – a kérdéses korban – a szellemi és anyagi
műveltség csúcsán állottak. Jogos lenne az elvárás, hogy hatásuk – megjelenésük
idején és utána – a Kárpát-medence korábbi telepeseinek anyagi műveltségén
kimutatható lenne. Legjobb ismereteink szerint ez nem így van. Éppen
ellenkezőleg. A Kárpát-medence és Mezopotámia műveltsége közötti rokon vonások
éppen ebben az időben kezdenek elmosódni. Nem tudunk arról sem, hogy a
Kárpát-medencében akárcsak egy ékírásos tárgyat is találtak volna. Márpedig, ha
a sumérok a rézkor kezdetén telepedtek hazánkba, akkor az ilyen leleteknek
tömegével kellett volna előkerülni. Nem tételezhetjük fel ugyanis, hogy a
jövevények, miután átvergődtek a Kárpátok szorosain, egyszerűen elfelejtették
írásukat, műveltségüket. Még ha így is lenne, a magukkal hozott tárgyak nem
tűnhettek volna el nyomtalanul. Az egyiptomi kérdés ennél valamivel jobban áll,
de az előkerült néhány tárgyra nem sokat lehet építeni. A sumér-egyiptomi-magyar
kapcsolatokat máshol, a korábbi időkben kell keresni.
A "kettős
honfoglalás" elmélete
Az örök érvényűnek vélt, nyelvrokonságra épített finnugor származás és
őshaza tanát Dr. László Gyula tanár
úr, hazai régész-történész
"kettős-honfoglalás" elmélete
mozdította ki nyugalmi állapotából. Eredményeként a magyar őskutatás – László
szerint – a "termékeny bizonytalanság"
korát éli. A finnugorosok a magyar őshaza- és eredetkutatást befejezettnek
könyvelték el, melyen változtatni már nem lehet, és nem kell. László viszont a
régészeti ásatások során előkerült leletek tanúsága szerint arra az álláspontra
jutott, hogy "más megoldás is
elképzelhető", mondja Pais Dezső
szavait idézve. A magyarság eredete és története sokkal többrétű, minthogy azt
egy vonalas, leegyszerűsített elméletbe bele lehetne zsugorítani. László az új
felismerések mellett olyan kérdéseket tesz föl, melyekre a szakmabeliek nem
tudnak, vagy nem akarnak választ adni. Ezért feltevésekkel, lehetőségekkel és
elméletetekkel igyekeznek áthidalni a repedéseket, némelykor szakadékokat. Úgy
tűnik, a külföldön élő kutatók eredményei esetenként kiváló repedés-, sőt
szakadéktöltőknek mutatkoznak. Bárhogy legyenek is a dolgok, László felismerései
kikényszeríttették a viták újbóli felvételét, s ezzel a hazai őstörténet-kutatás
kimozdult holtpontjáról. Így vált a
"bizonytalanság" valóban
"termékennyé".
E viták
valójában a finnugoros tábor belharcának is tekinthetők, hiszen itt nem egy
szemlélet alapvető változásáról van szó, csupán arról, hogy László és követői a
"kései-avarokkal" kívánják megoldani,
megmagyarázni a szakma elé gördülő akadályokat, míg a bejegesedettek szilárdan
kitartanak álláspontjuk mellett. Hallani se akarnak magyar nyelvű népről a
Kárpát-medencében Árpád népe bejövetele előtt. Sajnos, László és követői is
megelégszenek a "kései-avarokkal", mint a Kárpát-medence első nagyszámú, magyar
nyelvű telepeseivel, pedig tanulmányaiban több esetben megemlít egy
"köznépet", mely nem azonosítható a "kései-avarokkal". E tanulmánynak
éppen az a célkitűzése, hogy felsorakoztassa mindazon tényezőket, melyek e
"köznép" kilétére fényt deríthetnek.
László az 1978-ban kiadott A
"kettős honfoglalás" című kiváló tanulmányában a "kései-avarokat" – akiket
"kora-magyaroknak" tart – helyezi vizsgálódása középpontjába, miközben
figyelmen kívül hagyja az őstelepes
paraszti nép szerepét a Kárpát-medence népesedési történetében. Nagyon
fontos megállapításnak kell tartani, mikor László e népet
"kelet-közép-európai viseletű"-nek
nevezi. Igaz ugyan, hogy ő is inkább szlávoknak és egyéb népelemeknek véli őket.
Pedig a magyarság eredetének és
őshazájának talányát az úgynevezett "honfoglalás"
előtti időkben meghonosodott, vagyis a
"honfoglalóktól" már a Kárpát-medencében talált őstelepes köznép kilétének
és történeti szerepének tisztázása, kimutatása oldhatja meg.
Mióta a természet törvényszerűsége szembenézett, és zavarba hozta a
vonalas történészeket – miszerint a
többség nyelve olvasztja be a
kisebbség nyelvét –, ők is kénytelenek tudomásul venni, hogy az eddig
szlávnak mondott
"halántékkarikás" köznép (a nők
halántékmagasságban fémkarikát viseltek) is magyar volt. Ellenkező esetben Árpád
apánk népe elszlávosodott volna – mint a bolgárok –, mert ők képezték a
kisebbséget a Kárpát-medence népességének új arányaiban. Függetlenül attól, hogy
Árpád népe milyen nyelvet beszélt, tudjuk, hogy e nyelvkeveredésből – ha ilyen
volt – a magyar nyelv került ki győztesen, és e nyelv nem lehetett más, mint az
őstelepes paraszti nép nyelve, mert
ők képezték a többséget. Ha az őstelepes nép nyelve magyar volt, akkor föl kell
adni a tévtant, miszerint Árpád népe volt a Kárpát-medence első magyar nyelvű
telepese. A megrögzöttek ezen úgy kívánnak segíteni, hogy a halántékkarikásokat
is Árpád népével költöztetik a Kárpát-medencébe. Elgondolkodtató. De akkor miért
tartották 1959-ig szlávoknak őket? Főleg akkor, ha a Kárpát-medence és Etelköz
köznépének nem azonosak a régészeti leletei? Legjobb ismereteink szerint
Etelközben hölgyek nem viseltek
"halántékkarikát". Tehát a kérdéses köznép se jöhetett onnan.
Történetírásunknak vannak azonban további tévtanai is, melyeknek
fölszámolása már nagyon időszerű lenne. Jó másfél évszázada hirdetik, hogy a
"honfoglalók" a besenyők elől menekülő, asszonyaikat, gyermekeiket elvesztett
férfihad volt csupán. A legbejegesedettebbek vagy a tudatosan rosszindulatúak
ettől még a mai napig se tudtak megszabadulni. Ebből azon következtetést lehet
levonni, hogy miután a "menekülők" a
Duna-Tisza mentén letelepedtek, szláv asszonyokkal kezdték újra életüket.
Ősapáink másodszor is jó vásárt kötöttek (az első a
Fehérló mondájában van leírva), mert
e szláv ősanyáink leírhatatlan hálájukból, magyar szóra és dalra tanították
gyermekeiket. Tulajdonképpen e szláv asszonyoknak köszönhetjük nyelvünk
megmaradását, de ha mégse, akkor a magyar nem is anyanyelvünk, hanem
apanyelvünk. Ugye ez észbontó?
Különösen, ha tudjuk, hogy abban az időben a férfinép nagyon hosszú időket
töltött távol a családtól. Hadjárataikon például. Ha pedig a besenyő támadás
mégis megtörtént, és az valóban olyan komoly veszteségeket okozott, mint azt
hirdették, vagy egyesek hirdetik ma is, akkor az nagyon súlyos bizonyítéka
annak, hogy Árpád népe megérkezése
idején az anyák már magyar dallal altatták gyermekeiket a Duna-Tisza táján.
Ahhoz,
hogy megbízható alapokra lehessen fektetni a Kárpát-medence X. századi
lakosságának nemzetiségi képletét, arányait, fontos lenne a lehető legnagyobb
pontossággal megállapítani Árpád apánk birodalomalapító népének, a megmaradt
avarságnak és az őstelepeseknek lélekszámát. Értékes megállapítást közöl
Dorosmai Imre
Az első honfoglalás népe (Népszava,
1984. február 18.) című cikkében, mikor az embertan kiváló tudósát, Dr.
Kiszely Istvánt idézi:
"Kiszely István is csak arról ír a
Hungarian Digest című folyóiratban (1982. 6. sz.),
hogy 900 körül a Kárpát-medence lakosainak egyharmada a több ezer éves
őslakosság, harmada az avarok leszármazottai, és harmada Árpád honfoglalóiból
tevődik össze."
A magyar
történetírás egyszerűen figyelmen kívül hagyja ezt, és az ehhez hasonló
észrevételeket, esetleg megállapításokat. Pedig a korábbi kutatók, mint
Magyar Adorján és
Marjalaki Kiss Lajos bőséges adatot
szolgáltattak az őstelepes köznép magyar nyelvűségének igazolására. Nem tudni
azonban, hogy Kiszely megállapítása szilárd adatokra támaszkodik-e vagy csupán
kidolgozatlan észrevételekre? Több jel arra mutat, hogy az őstelepesek aránya az
egyharmadnál magasabb százalékban is elképzelhető. Ezért megkockáztatható egy
számvetés, bár hiteles adatok hiányában nem tekinthető többnek a ráérzésnél. Az
ismeretlen kutatásában a ráérzések gyakran jó útra vezethetnek. Remélhetően ez
esetben is így lesz.
A korábban idézett gimnáziumi történelemkönyvben a "honfoglalóktól" a
Kárpát-medencében talált lakosságot 200 ezerre teszik. Nem tudni, hogy ezt
milyen számvetés alapján állapították meg. Árpád népének lélekszámát valahol a
200 és 500 ezer közöttire becslik legtöbben. László a "kettős honfoglalás" című
tanulmánya 118. oldalán írja:
"De különben is vessünk számot
azzal, hogy egy-egy "griffes-indás" temetőben a szabadok, az urak száma, tehát
azoké, akiknek az öv jelezte rangját, vagy éppenséggel a fegyver, aránylag
csekély, 10-20 százaléknyi. A többi szolganép volt a "griffes-indások" alatt is,
s az maradt a magyarok alatt is."
Az
idézetből nem érthető világosan, hogy László meglátása kizárólag a
"griffes-indásokra" vonatkozik-e, avagy a Kárpát-medence összlakosságára a
"griffes-indások" uralma alatti időben. Lehetséges ugyanis, hogy a
"griffes-indások" társadalmán belül is voltak szolganépek, de az is lehetséges,
hogy ezen szolganép a meghódított őslakosság volt, amely szolga maradt Árpád
népének uralkodása ideje alatt is. Ezért nem világos, hogy e 10-20 százaléknyi
úri rétegnek a "griffes-indások" és Árpádék össznépességét kell-e tartanunk,
avagy csupán azon belül az uralkodó réteget.
Számvetésünk szempontjából Árpád népének egészét vesszük figyelembe, mint
"szabadokat", melynek középértéke 300 ezer lélek. Ők képezték az uralkodó
réteget, mely 20 százaléka, azaz egyötöde az összlakosságnak. Ennek alapján a
"szolganép" lélekszáma
egymillió-kétszázezer lehetett, melybe az avarok is belesorolandók. Persze,
ha Árpád népe és a "griffes-indások" társadalmán belüli uralkodó réteget vesszük
figyelembe, mint 20 százalékot, akkor lényegesen kisebb számot kapunk, de akkor
mit kezdjünk az őstelepesekkel, azaz a
"köznéppel", mely temetői esetenként
"százszor akkorák", mint a "honfoglalóké". Azt kell mondani, hogy Árpád népe
e néptömegbe nyelvileg és vérségileg is csak beolvadhatott.
Anonymus híradása szerint Árpád népe szövetségben állt a székelyekkel,
akik már a Kárpát-medencében éltek. Vannak olyan jelek is, melyek arra utalnak,
hogy ez valószínűsíthető a "griffes-indásokra" is. E lehetőség lényegesen
megemeli az "urak" számát, melyből következtetve a szolganép lélekszáma is
nagyobb lehetett az egymillió kétszázezernél. Elgondolkoztató, hogy századok
során a Kárpát-medencét meghódító idegen ajkú népek miért nem tudták megtartani
Európának e természeti kincsekben gazdag területét. Miért nem tudott nyelvük
gyökeret ereszteni az Alföld rónaságán? A válasz minden bizonnyal az, hogy az
őstelepesek, a köznép nyelve elnyelte a mindenkori hódítók nyelvét, mert
lélekszámuk messze túlhaladta a jövevényekét. Hogyan is írta Petőfi?
"Habár fölül a gálya, s alul a víznek
árja, azért a víz az úr!". A hódítók vagy beolvadtak, vagy továbbálltak. Ez
vonatkozik Árpád népére, korábban a "griffes-indásokra", akik maradtak és
beolvadtak. Bármekkora volt is Árpád népének lélekszáma, ők voltak, akik a
Kárpát-medence népességét megszervezték, lerakták a magyar hatalom alapjait,
mely politikai és nagyhatalmi tényezővé vált Európában az elkövetkező 630 évben,
és amelynek dicsőségét és fényét egyetlen súlyos vereség, a "tatárjárás"
tompítja.
A
"griffes-indások = kései-avarok = kora-magyarok"
E három
megnevezés egyazon népre vonatkozik, mely Kr.u. 670 táján költözött a
Kárpát-medencébe. A régészeti leleteiken talált díszítőelemek két fő csoportra
oszthatók: a "griffesekre" (11. kép.
felső) és az "indásokra" (11. kép.
alsó). A régészet erről nevezte el őket "griffes-indásoknak". Ők voltak
egyébként a "kései-avarok", de mert László tanár úr úgy vélte, hogy e nép volt
az első nagyszámú magyar nyelvű telepese a Kárpát-medencének, ezért
"kora-magyaroknak" is nevezte őket. A
továbbiakban csak a kései avar megnevezést használjuk.
11. kép. A
griffes és indás szíjvég.
(Bakay:
Őstörténetünk régészeti forrásai, II. kötet.)
Nem
rendelkezünk olyan adatokkal, melyek felhasználásával meglehetne állapítani, el
lehetne dönteni a kései avarok nyelviségének mibenlétét. A László által
felsorolt érvek is inkább ellentmondásosak, mint meggyőzőek. Hiba lenne azonban
elvetni e lehetőséget, de még nagyobb, ha más lehetőségeket emiatt figyelmen
kívül hagynánk, még akkor is, ha némelyek szerint több rovásírásos lelet szól a
kései avarok magyar nyelvűsége mellett. Így vélekedik például Dr.
Király Péter tanár úr is:
"A rokon tudományok képviselőitől
is bizton várhatunk új eredményeket, s különösen az avar kori rovásírásos
feliratoknak megfejtése segíthet tisztázni a Duna-medence VI-VII. századi
lakosságának népi, nyelvi jellegét: e vonatkozásban a leletek egy részének
magyar nyelvű olvasata érdemel figyelmet." (UNGARUS, HUNGARIUS, ONGER....,
Élet és Tudomány, 1986. október 31.).
Ha figyelmesen elolvassuk Király közlését, akkor világossá válik, hogy az
avar kori rovásleleteknek csak "egy része" olvasható magyarul. Ami még ennél is
nagyobb gond, hogy e rovásírások megfejtői, elolvasói se jutottak egységes
eredményre. Jó példa erre az 1983-ban, Szarvas határában talált rovásírásos
csont tűtartó esete. A viszonylag hosszú szöveg – 63 betű és összevonás (12.
kép) – megbízható eredménnyel, olvasattal kecsegtetett. Nem így történt! Dr.
Róna-Tas tanár úr török nyelvű
olvasatot kapott. Dr. Vékony Gábor
régész a Későnépvándorláskori
rovásfeliratok a Kárpát-medencében (Életünk Könyvek, Szombathely) című
művében arról ad hírt, hogy a tűtartó rovásai magyarul olvashatók. Vékony
olvasata mai magyarsággal:
12. kép.
A szarvasi tűtartó rovása
"Üngür démon ellen ime e vas; tű
szúródjon a démonba, tű, tű, szúrj, bökj, varrj (el)! (ki)
szétfejtesz, egybeölt /esz...../ Üngür ne
egyen (meg engem), űzd. emészd
(el) őt, én Istenem!".
Az Amerikában élő Oláh Imre
Jenő kísérlete is magyar nyelvű olvasatot eredményezett. Oláh olvasata nemcsak
hogy nem azonos Vékony olvasatával, de még csak azonos fogalomkörbe se tartozik.
Továbbá a tény, hogy Róna-Tas török nyelvűnek véli az írást, jelzi a rovásírás
megfejtése körüli nehézséget, valamint az eredmények bizonytalanságát. Íme Oláh
olvasata:
"Tű nyélben. Eszen nyélel nyisa.
Eszt én beraka ide. Élén ere esz nyit. Idevan pederva, adván én eszt, ki
nyélvégén ere tesz. Eszenakasztani! Aki kéri eszt ineszenito."
Az alapvetően különböző eredmények azzal magyarázhatók, hogy nincs
tudományosan kidolgozott módszer a rovásírás olvasásához, mely segítségével
megbízható, és legalább értelmük szerint azonos fogalomkörbe tartozó
eredményeket kapnának az egymástól függetlenül dolgozó megfejtők. A rovásírás
is, mint minden nemzeti anyagi és szellemi érték az elmúlt századokban, a
mindenkori politikai hatalom, és e hatalmat kiszolgáló "tudomány" üldözöttje
volt. Babért a rovásírás megfejtéséért nem lehet kapni – ma se –, főleg ha
valaki magyar olvasattal hozakodik elő. Kívánatos lenne, hogy ősi írásunk
művelése, és a rovásírásos leletek megfejtése megbecsült tudományággá fejlődjön.
Amíg nem lesz egy kidolgozott, és azonos eredményeket biztosító módszer, addig
az eredmények különbözőek lesznek. Minden vállalkozó a legjobb tudásával és
leleményességével fölfegyverezve áll a megfejtés kísérletéhez. A leleményesség
az ismeretlen kutatásában szintén elengedhetetlen követelmény. Az emberi tudás
és ismeretanyag felhalmozódását a művelődés különböző területein a múlt és jelen
társadalmainak azon tagjai vitték előre, akik független és önálló gondolkodók
voltak. Akik képesek leküzdeni a feltornyosuló akadályokat, megoldani a
felbukkanó nehézségeket. Akik nem riadnak vissza, hogy kilógnak a politikailag
vagy "tudományosan" helyes sorból. E
kitérő után térjünk vissza az előbbi gondolatmenet további kigombolyításához.
A
régészeti leletek arról tanúskodnak – mondja László –, hogy a kései avarok
három, egymástól nagy távolságra eső vidék népeiből tevődtek össze. A
"griffesek" az iráni fennsík
térségéből indultak el, de nem egyenes úton érkeztek a Kárpát-medencébe, hanem a
Magna Hungáriának nevezett hazában egyesültek az
"indásokkal", s miután egy
"kaukázusi
hun" népesség vette át a vezetést,
indultak el a magyarság "első"
honfoglalására. Írásos emlékek e honfoglalásról nincsenek, de az orosz krónikák
egy megjegyzése erre vonatkoztatható, mondja László. Ezen észrevételeit főleg
régészeti leletekre – a "múlt hiteles
tanúira" – alapozza, melyeket komoly bizonyítékként kell számon tartani.
Elgondolkodtató azonban a kései avarok népi összetétele. Különösképp, ha arra
gondolunk, hogy e népesség lenne a Kárpát-medence népességének nyelvadója.
Hérodotosz, a történetírás
atyja Kr.e. az V. században a királyi szittyáknál kitört lázadásról tesz
említést, melynek következtében a lázadók kénytelenek voltak elhagyni a
Fekete-tengertől északra fekvő hazájukat. Hérodotosz útleírását követve úgy
mutatkozik, hogy a menekülők az imént említett Magna Hungária vidékén
telepedhettek le. Nem lehetetlen tehát, hogy a griffesek őseit bennük kell
keresni, akik az indások szomszédságában vagy velük együtt éltek, mígnem
elindultak ama bizonyos "honfoglalásra".
Nem lehetetlen tehát, hogy a magyarság szittya származástudatának ez a történeti
háttere. A szaktudomány a griffet és a szittyák művészetét iráni eredetűnek
tartja, amely lehetséges, de a kapcsolatot a korábbi időkben kell keresni. A
kulcskérdés tulajdonképpen az: melyik,
vagy mindkét réteg magyar nyelvű volt-e? Milyen nyelvet beszéltek a kaukázusiak?
Ha ugyanis az iráni "griffesek",
a Volga menti "indások" és a
"kaukázusiak" mind azonos nyelvűek
voltak, azaz a magyar nyelvet beszélték, akkor azt kell mondani, hogy a magyar
nyelvterület határai olyan óriásiak voltak, amelyet feltételezni is csak félve
lehet. Ha pedig nem azonos nyelvet beszéltek és nyelveik ötvözetéből alakult ki
a magyar nyelv, akkor hogyan értett szót Julián barát a Volga mentiekkel több
mint 565 évvel később?
Nincs ugyanis tisztázva, hogy Julián "magyarjai" hogyan, mint kerültek a Volga
vidékére. A hivatalos történetírás szerint Árpád népének egy része került e
tájra.
László
szerint a kései avarok a 660-as években elhagyták a Volga menti hazájukat,
miután elkezdődhetett a három különböző alapműveltségű nép nyelvének
egybeolvadása, amennyiben különböző nyelveket beszéltek. Ha pedig Hérodotosz
híradásából indulunk ki, akkor a "giffeseknek" és az "indásoknak" – akik a
"honfoglalók" túlnyomó többségét képezték – éppen ezer év állt rendelkezésükre –
ha netán együtt éltek, és nem egymás mellett –, hogy nyelvük ötvöződése
befejeződjön. Ezzel persze az a baj, hogy ezer év alatt az anyagi műveltségnek
is ötvöződni kellett volna. Az egymás mellett élés a valószínűbb. Ez viszont
kizárja a nyelvük ötvöződését. De ha mégis, akkor a kérdés az: melyik lehetett
ezen újonnan létrejött nyelv? Magyar? Esetleg valamely török nyelv? Megannyi
kérdés. Ha netán a kései avarok magyar nyelvűek voltak, mikor megérkeztek a
Kárpát-medencébe, figyelembe kell venni, hogy nyelvük más hatásoknak volt
kitéve, mint a visszamaradottaké, s hogy Julián mégis szót értett velük, azt
kell mondani, hogy nyelvünk már ebben az időben olyan fejlett volt, melyen külső
hatások "karcot" se ejtettek. Ezt
pedig aligha lehet feltételezni az újonnan kialakult kései avarok nyelvéről.
Elképzelhető lenne, hogy e kérdések sokaságát a
"kelet-közép-európai viseletű" köznép
nyelviségének tisztázásával lehetne feloldani?
A kései avarok tehát két különböző vidékről és műveltségkörből
származtak, a későbbi kaukázusi beütéssel. László szerint a "griffesek" az
erdőtlen rónaságok, a ragadozó madarak birodalmának, míg az "indások" a hatalmas
erdőségek szülöttei voltak. Az indában az
életfa kiművelt vagy éppenséggel
elkorcsosult – az eredeti életfák az örökzöld fenyőt ábrázolják – változatára
kell gondolni, míg a griff a
Turulmadárral hozható kapcsolatba. Mindkettő az ősi hitvilág égi
vonatkozásainak jelképe, melyek hol egyike, hol másika megtalálható nemcsak a
kései avaroknál, hanem a többi rokon vagy testvérnépnél, mint a hunoknál, a
szittyáknál vagy akár a suméroknál, az egyiptomiaknál és Árpád népénél is.
László meg is említi, hogy a kései avarok rokonsága egészen Koreáig nyúlik.
Ismeretes a Szittya Birodalom hatalmas kiterjedése. A Közép-Ázsiát uraló hunok
története, majd pedig Baján kagán
avarjainak hódítása. A hódítók kardpengéi csengenek és nyílvesszői suhognak a
korai ezredek mélyén. Gyors lovaikon beszáguldják Eurázsiát. Útjaik hol itt, hol
ott ködbe vesznek, majd hol ilyen, hol olyan néven ismét fölbukkannak,
de a háttérben ott van a köznép, mint a
végtelen idő és roppant tér népeinek összefogó alapeleme.
Az
őstelepes földműves nép
A
történettudomány a magyarság eredetének és őshazájának kikutatását, majd
rögzítését az őstelepes paraszti nép történeti szerepének súlypontba állításával
oldhatja meg. László egyes utalásai mintha ez irányba mutatnának, de aztán ő is
visszalép a kardok pengésének és nyílvesszők suhogásának ösvényére. Úgy véli,
hogy az V. században hazánk keleti részét elfoglaló bolgárok már magyar
töredékeket is hozhattak magukkal. Az 568-as
"korai-avarokkal" pedig már magyar
törzsek is jöhettek. De a magyar nyelv – mondja – csak a kései avarokkal került
túlsúlyba a Kárpát-medencében. Úgy tűnik, László ezen álláspontját oly
szilárdnak véli, hogy azon változtatni már nem lesz képes. Kár, mert a hazai
őskutatást éppen ő mozdította ki merevségéből, hogy egy hatalmas lépés után maga
is megtorpanjon. Nem valószínű, hogy a kései avarok kilétének tisztázása
megoldja a magyarság eredetének és őshazájának talányát, még kevésbé a magyar
nyelvét. Meg kellene állapítani végre a köznépi temetőkben nyugvók kilétét még
akkor is, ha netán kiderülne esetleges magyar voltuk, akik több ezer évvel
megelőzték nemcsak Árpád népét, de a korai avarokat is. A köznépet illetően
László Györffy Györgyöt idézi a
Valóság 1973. 7. számából:
"Korábban,
míg régészetünk szinte százszor annyi avar sírt tartott számon, amennyi magyart,
magam is felvetettem, hogy a hiányzó magyar köznép a kései-avaroknak mondott
temetőkben rejtőzhet (1958), amióta azonban Szőke Béla a X. századi magyar
köznépet a tévesen szlávnak mondott temetőkben ismerte fel (1959), ehhez a
megoldáshoz csatlakoztam.".
(Kettős
honfoglalás, 103-104. oldal.).
Tehát, ha a megtalált avar sírok száma
"szinte százszor annyi", mint a
magyar, akkor a korábban "szlávnak
mondott" köznépi sírok száma az avarokét is túl kell hogy haladja. Az
idézetből arra kell következtetni, hogy a magyar nyelv fennmaradását illetően
Györffy is elismeri a köznép döntő többségét. Igaz ugyan, hogy e köznépet Árpád
népével költözteti a Kárpát-medencébe. Nagy többségük miatt kénytelen elismerni
őket magyarnak, azaz magyar nyelvűnek. Kérdés: A hivatalosakat mi akadályozta
abban, hogy ezen "szlávnak mondott"
köznépben fölismerjék a magyart? Talán azért, mert régészeti leleteik nem
azonosak Etelköz köznépének régészeti leleteivel? Ha a leletek nem azonosak,
akkor Györffy miért mondja, hogy Árpád népével jöttek be? Ha pedig azonosak,
akkor ezt miért nem tudták 1959 előtt? Jó lenne tudni, hogy vajon miért mellőzik
e kérdéses köznép kilétének kutatását?
Nos, de mi a véleménye minderről Lászlónak? Azt üzeni Györffynek, hogy
"eben gubát cserélünk, ha egyiket a másik
kedvéért otthagyjuk", mert a "köznépi
temetők" semmivel se kevésbé kérdésesek, mint a kései avaroké, mondja
László. Csak azért, mert a "kérdéses"
köznépi temetők népességének kilétét is meg kellene állapítani, még nem kell
"eben gubát cserélni", vagyis a kései
avarokat otthagyni. Nekik megvan a helyük a magyarság őstörténetében, s annak
kimutatásáért éppen Lászlót illeti nagy elismerés. Elgondolkodtató azonban, hogy
Szőke felismerése nemcsak a
vonalasokat hozta zavarba, hanem Lászlót is. Ahelyett, hogy a köznépet is
bekapcsolná a kivizsgálandók sorába, inkább kérdésessé teszi kilétüket. Igaz
ugyan, hogy ezzel elismeri jelenlétüket, s nagy létszámukat se cáfolja. Csupán
annyit jegyez meg, hogy "nemzetségi és
törzsneves területeken" csak elvétve találtak köznépi temetőt. Itt merül fel
a gondolat: nem a szaktudomány feladata lenne-e, hogy a kérdésest kérdéstelenné
tegye? Valószínű nem, mert Hajdú Péter az 1990-ben megtartott debreceni finnugor
kongresszus alkalmából olyasfajta nyilatkozatot adott az egyik kérdezősködő
újságírónak, hogy nem lenne mit írniuk, ha minden részletkérdést megoldanának.
Ebből arra kell gyanítanunk, hogy a hivatalosaknak nem érdeke a magyar eredet és
őshaza kérdésének megoldása. Ők csak a részletkérdésekkel foglalkoznak, hogy
legyen mit írni, s hogy a nemzeti érdek ezt hogyan sínyli meg, úgy látszik őket
nem érdekli.
László érvelése, miszerint a nemzetiségi és törzsnevek nem a köznépi,
hanem a kései avarok temetői közelében találhatók, még nem bizonyíték arra, hogy
a köznép nem lehetett magyar vagy a kései avarok többen lettek volna.
Bizonyíthatja viszont, hogy az ismert nemzetség- és törzsnevek nemcsak Árpád
népétől származhatnak, hanem éppen a kései-avaroktól. Érvelései további
alátámasztásához László Mesterházi
Károlyt idézi, aki a magyar köznép kialakulásáról ekképp vélekedik:
"... a magyar köznépre jellemző
leletek főleg az egykori poltavai kormányzóság és Csernyigov, valamint az Oka
folyása mentén kerülnek elő. Az utóbbi leletek etnikai és időrendi kérdései
ugyan nagyon bonyolultak, és a magyarsággal való kapcsolatuk teljesen kérdéses,
mégis valahol ezen a tájon kell keresni a magyar köznép anyagi kultúrájának
kialakulását.". ("Kettős honfoglalás", 105. oldal).
Mesterházi
ugyanúgy, mint László, figyelmen kívül hagyja az eddig
"tévesen szlávnak mondott" köznép
kilétének vizsgálatát, inkább idegen földre barangol, ahol az előkerült
leleteket szeretné kapcsolatba hozni a magyar köznéppel mind nemzetiségileg,
mind időrendileg, de kénytelen beismerni, hogy ez
"teljesen kérdéses". A magyar
őstörténet-kutatás nem lesz képes szabadulni e zsákutcából mindaddig, amíg
kizárólag a kései avarokban és Árpád népében keresi a megoldást a köznépet
illetően. Árpád népének minden kétséget kizáróan volt köznépe. Ismerjük
mesterembereik nagyszerű alkotásait. Arab forrásból tudjuk, hogy
"sok szántóföldjük" volt. Nyilván
földműveseik is voltak. Elvándorlás esetén a röghöz kötött földműves mozdul ki
legnehezebben otthonából. E lehetőséggel vagy ténnyel számolni kell minden
népvándorlás esetén. Megkockáztatható tehát annyi, hogy Etelköz, majd a
Kárpát-medence köznépének nagyobb része nem Árpád népével költözött ősi
lakhelyére, hanem földjének művelője volt már századokkal, esetleg ezer évekkel
korábban. Hódítók jöttek, hódítók
mentek, de a föld népének többsége helyben maradt. Mikor Árpád népe
fölkerekedett a Kárpát-medence elfoglalására, akkor a mesteremberek és
állattartók jelentős része áthágott a Kárpátok szorosain, és letelepedett az új
hazában, de a föld népe nem mozdult, maradt az ősi rögön. Legfeljebb csak a
kalandvágyók, és azok csatlakoztak a menethez, akiknek éppen rosszul ment a
dolguk. Érdemes lenne tehát e szempontokat is szem előtt tartani, mikor népek
vándorlását vagy kialakulását vizsgáljuk. Miért kellene tehát a magyar köznép és
műveltségének kialakulását mindenáron az Oka folyása vidékén keresni?
Nem alakulhatott az ki a
Kárpát-medencében? Itt lenne már az ideje a bejegesedett álláspontok
feladásának.
Azonban, a
vonalhűek bárhogyan is csűrik-csavarják a dolgokat, a tény velük is szembenéz:
az ugyanis, hogy a IX-X. században a
Kárpát-medencében létezett egy őstelepes földműves nép, mely se a
kései-avarokkal, se Árpád népével nem azonosítható. Tetszik, nem tetszik, a
magyar történettudománynak előbb-utóbb meg kell állapítani ezen őstelepesek népi
és nyelvi hovatartozását, és tisztázni szerepüket a magyarság kialakulásában. Jó
irányba terelheti a kutatást Hóman korábban említett őstörténeti munkája,
melyben a nagy tudós néhány alapvető kérdésben módosította korábbi nézetét.
Hóman továbbra is fenntartotta azon álláspontját, miszerint a magyarság a
finnugor népcsaládba tartozik, de kizárta e népcsaládból azon népeket –
lappokat, vogulokat, osztjákokat, szamojédeket, stb. –, akiket a finnugrisztika
a legközelebbi rokonainknak tart. Hóman a magyarság nyelvi, műveltségi és
vérségi hovatartozását illetően a következőképp vélekedik:
"A
fajrokonság kérdéseinek tisztázása az ugor-szamojéd csoport idegen fajiságának a
megállapítása után a legősibb időre vonatkoztatva sem
"finnugor ősnépről", sem
"finnugor ősnyelvről" nem
beszélhetünk, a népet és nyelvet is helyesebben
"finn-magyarnak" kell a népcsoport
két legszélsőbb tagjáról elneveznünk.".
(Ősemberek-Ősmagyarok)
Hóman tehát a "legközelebbi rokonaink" vérségi rokonságát határozottan
visszautasítja. "Idegen" fajtának
tartja őket. Ezt egyébként több esetben is kimondja. Szerinte az említett
népeket a magyarok meghódították – valamikor az őskorban –, s e kapcsolat nyomai
maradtak meg nyelvünkben. Pais Dezső szavaival élve, erre
"más megoldás is elképzelhető",
melyre e tanulmány összegezésében visszatérünk. Hóman szerint a magyar nyelv
valamikor az őskorban az "önálló fejlődés
útjára tért.". Továbbá a magyarság műveltsége az
"életközösség előtt és ideje alatt"
is magasabb volt az övékénél, melyről így nyilatkozik:
"A főképp
a halászatból s emellett vadászatból élő kezdetleges népekkel – lapp, obi-ugor
és szamojéd – szemben a finn-magyar már az őskorban állatokat is tartó és földet
is művelő vadásznép volt.".
Nos, ez nem azonos a Magyar
Adorján szerint ötvenezer évvel ezelőtt létező
"aranykorral", de azzal se, amit a
finnugorosok még nem is olyan régen hirdettek.
Hóman a bolgár-török hatásokat is ugyanilyen eréllyel utasította vissza:
"Az a feltevés is felmerült,
mintha már Kr.e. 600 és 200 között virágzó ananjinoi bronzkultúrát is a bolgár
törökök hozták volna az Urál vidéki magyar őshazába.
Ma már tudjuk, hogy sem a bolgárokat, sem más török népeket nem
kereshetjük ily korai időkben az Urál vidékén. Először Kr.u. 4. században
találkozunk velük a magyar őshaza közelében.".
Ennek vitatását átengedjük a bolgár-török-magyar kapcsolatok kutatóinak.
Hóman a magyarságot egy
"kontinentális ősfajtából" származtatja, amelynek őshazája az
"Alpesektől és Kárpátoktól északra eső
térség.". Ezen ősfajtából szakadt ki a magyarság, amely ilyen-olyan hatások
következményeként került az Urál vidékére. A szóban forgó mű 160. oldalán
olvashatjuk:
"A magyar ősnép valamikor Kr.e.
első ezredév közepén érkezett meg Urál vidéki őshazájába, hol műveltségének
emlékei – az arra legilletékesebb tudósok véleménye szerint – a Kr.e. 600 és 200
között virágzó ananjinoi-kultúra lelőhelyein kerülnek elő.".
Hóman e
megállapítása vonatkozhat Árpád népére, kevésbé a kései és korai avarokra,
hunokra és szittyákra, de nem a Kárpát-medence őstelepes földműves népére, mert
azok jelen ismereteink szerint az utolsó jégkorszak utáni ezredekben délről
vándoroltak be. Nem világos tehát, hogy a
"kontinentális ősfajta" népünk melyik rétegében képviselteteti magát. Milyen
százalékarányban mutatható ki népünk korai és jelenlegi embertani állagában? Ezt
a mai, korszerű módszerekkel megbízható eredménnyel lehetne kimutatni. Pénz és
hozzáállás kérdése csupán. Térjünk vissza ismét az eredeti gondolatmenethez.
A feltárt
temetők feltérképezése nyomán a régészek ama fölismerésre jutottak, hogy a kései
avarok és Árpád népének települései nem fedik, hanem kiegészítik egymást.
Vagyis, ahol az avarok laktak, oda az újonnan jöttek kevés kivétellel nem
telepedtek. László a következőket írja:
"... a nagy késő avar és a nagy
honfoglalás kori magyar szállásterületek ritkán fedik egymást, rendszerint
egymás mellett terülnek el: kiegészítik egymást, megyényi területek mozaikjává
változtatva a Kárpát-medencét.". (A honfoglalókról, Tankönyvkiadó, 1974. 67.
oldal.).
Ebből arra lehet következtetni, hogy nemcsak a székelyek, de az avarok is
szövetségben álltak Árpád népével, és közös erővel vették birtokba a
Kárpát-medencét. Szövetségesi viszony nélkül a jövevények a kései avarokat
nemcsak meghódították, hanem szolgasorba is vetették volna. Függetlenségüket nem
tisztelve, birtokaikra, velük azonos vidékre telepedtek volna. E két néptől
lakott területeken a földrajzi nevek többségükben magyarok, mondja László. Ezért
arra az álláspontra jutott, hogy mindkét nép magyar nyelvű volt. Lehetséges. Bár
"más megoldás is elképzelhető". Mi
lenne, ha a kérdéses szállásterületeken élő és meghódított őstelepesektől
származnának a magyar földrajzi nevek?
A külföldi följegyzések Árpád népét "turkoknak", "ungároknak",
"vengereknek" és egyebeknek nevezték. Eszerint nem biztos, hogy avar és
Árpád-ágbeli őseink magyarul beszéltek. De hát a németek se nevezik önmagukat
németnek, a lengyelek lengyelnek,
az olaszok olasznak csak azért, mert
mi annak hívjuk őket. Csupán a mi kedvünkért a németek nem
németül, a lengyelek nem
lengyelül és az olaszok nem olaszul
beszélnek, hanem a Deutsch, polski
és italiano nyelvet beszélik.
Az tehát, hogy egy népet más
népek milyen névvel illetnek, nem lehet döntő érv az illető nép nyelviségének
megállapításában. Nem lehet kizárni sem az avarok, sem Árpád népének magyar
nyelvűségét, de azt se, hogy török nyelvűek voltak, mint azt többen vélik vagy
állítják. Ez azonban nemcsak László "kettős honfoglalás" elméletébe ütne léket,
hanem megsemmisítené a finnugor álláspontot is, miszerint Árpád népe volt az
első és egyetlen magyar nyelvű nép, amely a Kárpát-medencében megtelepedett.
Mégse tanulhattuk nyelvünket két törökül, esetleg mongolul beszélő néptől. Mert
hát a kései avarok nyelviségét illetően se állunk jobban. A korai avarok
nyelvére némi fényt deríthetnek az ázsiai hunok nyelvére utaló kínai
följegyzések. Kínai ujgur-hun-magyar
népzenekutató, Du Yaxiong tanár úr
A magyar és kínai népzene összehasonlító
kutatása (Buenos Aires, 1985.) című tanulmányában azt írja, hogy a kínai
források szerint az avarok és
ujgurok nyelve a
hunokéval azonos volt. Na, és milyen
nyelven beszéltek a hunok? Du a következőket írja:
"Zhangkian, aki híres utazó volt
az ősi Kínában, alaposan elsajátította e nyelvet (hun),
mikor tíz évig hun fogságban volt. A
császár követe volt és kétszer ment nyugatra, i.e. 138-ban és 119-ben. Általában
őt tekintik úttörőnek, aki megtette Közép-Kínától nyugatra ezt az utat. Az ő hun
szókészleti és kínai mondattani feljegyzéseiből megállapítható, hogy a hun
törökfajta nyelv volt.".
Eszerint a Kína északi határán élő hunok nem magyar nyelvűek voltak. Ha
az avarok nyelve azonos volt a hunokéval, akkor ők is a török nyelv valamely
változatát beszélték. Ők Kína északnyugati határáról indultak el. Személyes
beszélgetésem alkalmával Du ezt úgy módosította, hogy az avarok vagy
kétnyelvűek, vagy török nyelvű törzseik is voltak, de nagyobb részük a mongol
nyelvet beszélte. Ez természetesen a korai avarokra vonatkozik. Nincs tisztázva
az se, hogy e népességnek milyen kapcsolata volt a kései avarokkal, akik László
szerint magyar nyelvűek lettek voltak. Annyi biztosnak mutatkozik, hogy Baján
avarjai nem lehettek nyelvadói a Kárpát-medence népességének. A magyar nyelv
bölcsőjét illetően a belső-ázsiai
"őshaza" nem nagy lehetőséggel kecsegtet. Legújabban (2004) egy hun
szógyűjtemény jelent meg Dr. Detre Csaba tollából, melyet a szerző az
„iszfaháni” és a „krétai” kódexből gyűjtötte. Jelek szerint a
gyűjtemény hiteles, és a szavak nagyobb része magyar. E szerint a közép-ázsiai
hunok nyelve magyar volt. Továbbra is fennáll viszont a kései avarok, sőt Árpád
népének nyelviségi kérdése, melyekre a befejező részben visszatérünk.
Térjünk vissza az imént említett térkép kérdéséhez, mely nemcsak arról
tanúskodik, hogy a kései avarok és a "honfoglalók" települései inkább
kiegészítik egymást, hanem a későbbi idők politikai és társadalmi viszonyaiba is
betekintést nyújtanak. Ennek kapcsán László a következő felismerésre jutott:
"Berajzoltam a térképbe a XI.
századi királyi birtokokat, de nem találtam semmiféle határozott kapcsolatot a
"griffes-indások" területei, Árpád magyarjainak területei és a királyi birtokok
területei között. Talán annyit állapíthatunk meg, hogy a "griffes-indások"
nagyobb részt a királyi birtokokon kívül éltek, de ugyanez mondható el Árpád
magyarjairól is; semmiképpen nem lehetne jogosult olyan magyarázat, mintha a
királyi hatalom egyik vagy másik népre támaszkodott volna.". ("Kettős
honfoglalás".)
De hát akkor kire támaszkodott a királyi hatalom? A bajor zsoldosokra?
Tény, hogy ilyenek is voltak. Viszont az is tény, hogy a földrajzi és
helységnevek a királyi birtokok területein is magyar nevek voltak, melyeket –
mondani se kell – nem örökölhettük a bajor zsoldosoktól. S mert e területeken –
kevés kivétellel – nem laktak se a kései avarok, se Árpád népe, az
következtethető: e nevek nem származhatnak mástól, mint az őstelepes földműves
magyar nyelvű néptől. Ők voltak azon magyar nevű szolgálók, akik nevei
megtalálhatók a hiteles királyi okmányokban. Íme néhány női név:
"Aglény, Ajándék, Balzsam,
Hitvánd, Legyes, Liliom, Csibe, Csinos, Csáb, Csúnya, Emese, Féltő, Helyes,
Legényes, Halálos, Emlő, Mula, Mező, Szegény, Szemes, Szép, Szerető, Szerelem,
Szellő, Szomorú, Szombatka, Szentes, Tündér, Viola.". (Nagy
Sándor, A magyar nép kialakulásának
története.).
Ők éltek tehát a királyi birtokokon, akik neveinek ma is értelme van
nyelvünkben. Akiket a történettudomány korábban szlávnak tartott, s akikről ma
is csak kényszerből vesz tudomást, és igyekszik félremagyarázni a
Kárpát-medencében való megjelenésük idejét. Kár, mert vérük ereinkben csordogál,
s a magyarság kialakulásának története se oldható meg az ő figyelembevételük
nélkül. Jelek szerint ők voltak a magyar nyelv hordozói, akik mellőzésével a
magyar őskutatás "vak sikátorban"
mozog csupán. E tényt a jövőben se lehet figyelmen kívül hagyni.
László
munkáiból nagyon sok értékes, sőt nélkülözhetetlen ismeretanyaggal gazdagodtunk,
mely nélkül szegényebb lenne nemzeti önismeretünk, s amiért a legnagyobb
elismeréssel kell adóznunk a nagy tudósnak. Helyenként azonban ő is mintha
ellentmondásba kerülne saját felismeréseivel. Például:
"Arról
lehet ugyanis szó, hogy Árpád magyarjai legyőzték az itt lakókat, s nem valami
testvéri barátságból hagyták helyükön, hanem azért, mert rá voltak utalva a
földművesekre. Ezzel azonban az itt talált "késő-avar" - "kora-magyar"
elveszítette szabadságát, s a peremeken élő szláv népekkel együtt szolganéppé
vált."
(A "kettős honfoglalás", 117-118. oldal.)
László megfeledkezett a két alaptételről, melyet éppen ő fogalmazott meg.
Mi történt ugyanis a megfigyeléssel, mely szerint a késő-avarok szállásterületei
és Árpád népének szállásterületei inkább kiegészítik, mint fedik egymást? Sőt,
megfigyelése szerint e két nép még századokkal később is, nagyobbrészt a királyi
birtokokon kívül élt, ami arra utal, hogy az új királyi hatalom se hódította meg
őket. Úgy látszik, László teljesen megfeledkezett az őstelepes köznépről. A
kései avarokat hódíttatja meg és vetteti szolgasorba. Ez szinte lehetetlen,
amint a következőkből kiderül.
A IX.
század végére már számolni kell a kései avarok és az őstelepesek jelentős –
esetleg teljes – összeolvadásával. Lehetséges, hogy a kései avarok temetői ennek
következtében lettek olyan népesek, s nem azért, mert a hatszázas évek
háromnegyedén "milliós" számban
özönlötték el (László megjegyzése Chicagoban.) a Kárpát-medencét. Azt is
figyelembe kell venni, hogy e temetők több mint 200 év temetkezését foglalják
magukban, míg Árpád népéé száz évet.
Következtetéseink szerint a kései avarok és Árpád népe egymással
szövetségben állott, így azonos kötelezettségekkel tartoztak, és azonos jogokat
élveztek. Legalábbis erre lehet következtetni a két nép településtörténetéből.
Ez föltétlen így kellett hogy legyen, ha a legújabb számítások Árpád népének
lélekszámát illetően megállják a helyüket. Az, hogy eddig mindössze 940 sírt
tart nyilván a régészet, amelyet Árpád népéhez tud kötni, arra késztette a
kutatókat, hogy a "honfoglalók" lélekszámát százezer alá tegyék. Mennél
alacsonyabb volt a lélekszámuk, annál bizonyosabb a két nép – Árpád népe és az
avarok – közötti szövetség. Egyébként nem lettek volna képesek azon hatalmas
katonai erő kiállítására, mely a X. század magyar hadviselése kapcsán ismert.
Meghódították viszont, és szolgasorba vetették az őstelepes köznépet,
függetlenül attól, hogy az esetleg velük azonos nyelvű és fajtájú volt. Erre
utal az egyik korábbi idézet is, miszerint az
"eddig szlávnak mondott" temetők
– melyek mindkét hódító szállásterületén megtalálhatók –, valójában a magyar
köznép temetői. Ez tűnik ki az alábbi megfigyelésből is:
"Id. Fehér Géza ugyanis a
klasszikus honfoglalás kori temetők népességének és az általa még szlávnak
tartott halántékkarikás temetők népességének egymásba olvadását négy szakaszon
keresztül követte. Először Árpád magyarjainak kis lélekszámú temetői és a több
száz síros halántékkarikás temetők egymástól távol, más helyen vannak. Azután
közelebb kerülnek egymáshoz, és az összeházasodás jeleként mind az egyikben,
mind a másikban megjelennek a másik csoportra jellemző temetkezések.". (A
honfoglalókról, 38-39. oldal.)
A hódítók és meghódítottak kezdetben tehát nem azonos temetőben
temetkeztek és temetőik egymásétól távol, de azonos vidéken vannak. Nem úgy,
mint a kései avarok és Árpád népének temetői, akiknek szállásterületei nem
fedik, hanem kiegészítik egymást, megyényi részekre osztják a Kárpát-medencét.
Temetőik is saját területeiken belül helyezkedtek el. Ez nem is képzelhető el
másképp. Hiszen a meghódítottak végezték mindazon munkákat – a házi szolgálattól
kezdve a földművelésen keresztül a fakitermelésig és bányászatig –, melyet a
hódítók gazdasági, katonai és politikai társadalma megkívánt. László szerint –
Fehér megfigyelése nyomán – a harmadik fokozatban a két nép temetői már egy
területen voltak, de külön részlegekben temetkeztek, és végül bekövetkezett a
teljes összeolvadás. (Így történhetett ez a korai-avarokkal is, mondjuk
százötven, kétszáz évvel korábban.) Ebből arra lehet következtetni:
sem a kései-avaroknak, sem Árpád népének
nem kellett elnevezniük egyetlen dűlőt, egyetlen folyót vagy hegyet se. Azoknak
már megérkezésük idején jó magyar neveik voltak, s e nevek nem származhattak
mástól, mint az egész Kárpát-medencét kitöltő, korábban szlávnak tartott,
"halántékkarikás" őstelepes magyar
paraszti néptől. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az újonnan jöttektől
nincsenek elnevezések. Bizonyára vannak, s ha magyar nyelvűek voltak, akkor nem
rontják a magyar földrajzi helységnevek egyöntetűségét. E mellett szól
Bíborbanszületett Konstantín (913-959), mely szerint
"…, ahol Turkia egész szállásterülete
van, azt mostanában az ott folyó folyók nevéről nevezik el. A folyók ezek: első
folyó a Temes, második folyó a Tútisz (?),
harmadik folyó a Maros, negyedik folyó a
Körös, és ismét egy másik folyó a Tisza.". Ezek szerint Árpád népe nevezte
el a Kárpát-medence földrajzi felosztását: Duna-Tisza köze, Tiszántúl, Dunántúl,
Maros-Körös köze, stb. Ezt látszik alátámasztani Etelköz elnevezése is. A
fejedelmi, a nemzetségi és törzs- és személynevekről elnevezett helységneveket
minden bizonnyal az avarok és Árpád népe hagyták ránk, melyek többségének
viszont a magyar nyelvben nincs, vagy ma már nincs értelme. Nagyobb részük a
török nyelv segítségével értelmezhető.
Ezek után
nézzük, hogy hová helyezhetők történelmünkben a korai-avarok, akik temetőinek
kiértékelése körül is nehézségek mutatkoznak a bennük nyugvók nemzetiségét
illetően, melyre álljon itt a következő példa. Dr.
Makkai János
A magyarság keltezése (Budapest,
1993.) című tanulmányának 51. oldalán írja:
"Vida Tivadar szíves közléséből
tudom, hogy a budakalászi temető eddig feltárt 1551 sírja szerint a temető
középvonalában található néhány tucat gazdag korai avar sír körzetében
csoportokat alkotva vannak a feltehetően nem avar etnikumú egyéb sírok százai."
Dr. Bakay Kornél az
Őstörténetünk régészeti forrásai
(Miskolci Bölcsész Egyesület, 1998.) című munkájának II. kötetében arról ír,
hogy "... 1600 IX-XI. századi lelőhelyről
megközelítőleg 25 ezer köznépi sírt ismerünk (ez egyharmada az avar síroknak),
..." (290-291oldal) Eszerint az
avar sírok száma 50 ezer. Sajnálatos, hogy Bakay tanár úr nem ír arról, hogy
hogyan szaporodtak fel az avar sírok ilyen jelentős mennyiségre. Az eddigiekben
mindenütt a köznép túlnyomó többségéről esett szó. Persze, ha a feltárt
temetőkben a bizonytalan nemzetiségű sírokat is avarnak mondjuk, akkor egy új
képlettel állunk szemben, mely megfontolandó ugyan, de nem biztos, hogy ezzel a
kései avarok lépnek előtérbe, mint nyelvadók. Bakay például azt írja az I. kötet
233. oldalán, hogy "A Kárpát-medencében
630 óta, feltevésem szerint, már
nincs igazán főkagán, ez a terület csak addig volt kiemelt fontosságú – akárcsak
Atilla idejében –, amíg Bizáncot innen akarták harapófogóba kapni." Továbbá
az is figyelemre méltó, hogy idáig egyetlen avar fém öntőműhelyre se akadtak a
Kárpát-medencében. E műhelyek a Kaukázus feletti térségben, vagy mint Bakay véli
Közép-Ázsiában voltak. E jelenségek arra utalnak, hogy az avarok is csak
hódítók, és nem telepesek voltak, mint előttük a szarmaták és hunok. A
folyamatok megfigyelésére és a pontos kormeghatározásokra, a mai korszerű
vizsgálatokra lenne szükség ennek eldöntéséhez, amihez viszont a magyar régészek
nem kapnak elégséges anyagi támogatást. Ez ugyan nem az ő hibájuk, de ez se
hagyható figyelmen kívül. A Makkai idézetéből az is kiderül, hogy a kora-avarok
a Kárpát-medencében – hozzájuk viszonyítva – nagy lélekszámú lakosságot
találtak, akik sírjai százával fogják közre az avarok sírjait.
Bakay tanár úr is figyelmen kívül hagyta a Kárpát-medence benépesedésének
folyamatát, történetét. Szinte kizárólag az úgynevezett
"turáni népekre", szittyákra,
hunokra, avarokra, magyarokra, mármint Árpád népére összpontosítja figyelmét, és
e területen dicséretet érdemel kiváló munkájáért. Lehetségesnek tartja, hogy az
utóbbiak kialakulásának bölcsője is a Turáni Alföld, azaz Közép-Ázsia volt.
Innen kerültek később a Kaukázus vidékére, s mint szabír-szavárd magyarok
szerveződnek. Az I. kötet 226. oldalán a következőket írja:
"A 60-as
évek végén Tóth Tibor antropológus nagyobb tanulmányutat tett Kazahsztánban és a
kusztanáji területen egy madiar nevű törzsre bukkant. Üzbegisztán déli részében,
az Amu-Darja (Oxus!) mentén madzsarokat talált, Szamarkandtól délre pedig a
Kaska folyó partján Madzsar Kislak nevű települést fedezett fel. Odébb a Huszár
(!) folyó mellett is magyarok laktak. S ezek a népek még emlékezetükben
tartották, hogy ők régen magyar nevűek voltak."
Ezt bizony
nem lehet a szőnyeg alá seperni, még akkor se, ha hasonló jelenségek a világ
különböző pontjain is előfordulnak, melyekről a későbbiekben szó esik majd.
Bakay úgy látja, hogy Közép-Ázsia és Mezopotámia népei műveltségében vannak
rokon vonások. Elképzelhető, hogy itt is az alapnépesség nyelviségében kellene
keresi a megoldást? De amelyet esetleg elnyelt a későbbi és többszörös,
nagyszámú hódítók nyelve?
A korai
őstelepesek
Amint már korábban is említettük, László tanulmányai nélkülözhetetlen
ismeretanyagot tartalmaznak a köznépre vonatkozóan. Nagyon fontos megállapítást
közöl például a Vértesszőlőstől
Pusztaszerig (Gondolat, 1974.) című műve 103. oldalán:
"Tömörebb
szkíta lakosságot az erdélyi és mátraalji csoportokban kereshetünk, a többi
területeken úgyszólván csak a fejedelmi leletek szkíta jellegűek, a temetők a
földműves őslakosság temetői.".
E megállapítás az időszámítás előtti századokra vonatkozik. A
"földműves őslakosság" tehát már e
korból kimutatható. Ekkor még nemhogy a rómaiak, de még a kelták se érkeztek
meg. Még kevésbé a kései avarok. Mai ismereteink állása szerint nehéz lenne ezen
őstelepes nép magyar voltát minden kétséget kizáróan bizonyítani, de még
nehezebb az ellenkezőjét. Márpedig, ha figyelembe vesszük a természet
törvényszerűségét a nyelvek fennmaradását illetően, akkor az őstelepesek magyar
nyelvűségének lehetőségét nagyon komolyan kell venni. A nyelvek továbbélésének
szempontjából a népek keveredésének módja két fő csoportba sorolható: 1. A nagy
tömegű és gyors bevándorlás. Ha a jövevények túlsúlyba kerülnek a helyben
találtakkal szemben, akkor beolvaszthatják az utóbbiak nyelvét. A nagyjából
egyenlő lélekszámú bevándorlás esetén inkább a helyben találtak nyelve kerül ki
győztesen, bár jelentős ötvözettel. A hódítók kénytelenek megtanulni a
meghódítottak nyelvét és nem fordítva. Ez alól csak a házi szolgák kivételek. 2.
A rövidebb-hosszabb lassú beszivárgás. Ezen esetben a folyamatosan beáramlók
nyelvét a helyiek nyelve nyomtalanul elnyelheti, még akkor is, ha hosszú távon
az alaplakosság embertanilag kicserélődik. Jó példája ez az úgynevezett
nyelvcserének. Ha pedig a
beszivárgás elég gyors, és az alaplakosság gyér – pl. a Kárpát-medence
hegyvidékei – a jövevények túlsúlyba kerülhetnek, és nyelvük uralkodóvá válhat.
Persze a Kárpát-medence hegyvidékei elszlávosodásának, elrománosodásának
művelődéspolitikai háttere is van. E folyamatok és törvényszerűségek szem előtt
tartásával kell vizsgálni a magyar nyelv és a magyar nyelvet hordozó nép
történetét a Kárpát-medencében. Vannak-e további hitelt érdemlő hírforrások a
Kárpát-medence őstelepeseiről?
13. kép.
1. Tiszapolgári műveltség, 2. Bodrogkeresztúri ~, 3. Ludanicei ~, 4. Balatoni ~,
5 Péceli ~.
(Kalicz N.
Agyag istenek.)
A Magyar
Nemzeti Múzeum kiadásában 1956-ban jelent meg
Soproni Sándor tanulmánya
A négyezer éves agyagszekér címmel.
Soproni a budakalászi rézkori temető feltárása alkalmával előkerült négykerekű
agyagszekér kapcsán írta dolgozatát a kocsi kialakulásának történetéről. A
temető a péceli műveltség (13. kép)
népének temetője, mely Kr.e. kétezer táján, délről vándorolt hazánk
területére. Népnevük ismeretlen. Földműveléssel és állattenyésztéssel is
foglakoztak, s jelek szerint ők hozták a kocsit hazánkba. Soproni a következőket
írja róluk:
"A
különböző temetkezési szokások kevert népességre utalnak. A kultúra népe
feltételezhetően délről, illetve délkeletről bevándorolt etnikai csoport és a
helyi őslakosság keveredéséből tevődött össze.".
Láthatjuk tehát, hogy a különböző korok bevándorlói már letelepedett
lakosságot találtak a Kárpát-medencében, melyről mint
"őslakosságról" tesznek említést a
szerzők.
Lázár István hazai író
tollából jelent meg a Kiált Patak vára
(Szépirodalmi Könyvkiadó, 1974.) című társadalomtörténeti mű, melynek első
fejezetében az író beszámol a Bodrogközben lévő karcsai templom melletti ősi
temető ásatásáról, és annak eredményéről. Miután az előkerült emberi csontokon
vérvizsgálatokat végeztek, az embertan tudósa –
Karoson – arra a meglepő felismerésre
jutott, hogy:
"Bodrogköz népessége –
és ebben legalábbis egyelőre, egyedül álló táj- és népszigete hazánknak –
nemhogy a honfoglalás óta, de sokkal régebbre visszamenően: a neolitikumtól,
azaz az újkőkortól folyamatos. Az élet itt megszakítatlan folyt, legalább ötezer
éven át.".
Lázár a következő bekezdésben így folytatja:
" – felejthetetlen volt látni,
hogy a honfoglalók sírját a megszólalásig ugyanolyan emberek ásták ki, amilyenek
a sírokban nyugodtak. Ugyanaz a csontozat, ugyanolyan alakú koponyák.". (11.
oldal).
A "legalábbis egyelőre"
megjegyzés nyomán kérdés bukkan föl száguldó gondolataink mezsgyéjén: Más ősi
"népszigetek" is elképzelhetők a
Kárpát-medencében? Talán igen. De, mint Lázár írja, a
"megdöbbentő felfedezés" csak
mellékterméke volt a vérvizsgálatoknak. A tudós ugyanis nem azt kereste, hogy
kik atyafiai kerültek örök nyugalomra a karcsai földbe, hanem azt: milyen
betegségek gyötörték a hajdani embert?
Lázár az Új Tükörben Az én
isteneim – 1976 – címmel megjelent cikkében megemlíti, hogy Aszódon fennállt
ezen ősparasztok telephelye egészen a tatárjárásig. Az aszódiak elpusztultak
vagy elmenekültek, s nem tértek vissza otthonukba, de bizonyára vannak a
Kárpát-medencének olyan szögletei, ahol – mint a Bodrogközben – folyamatos az
élet hosszú évezredek viharain át egészen napjainkig.
Sági Károly régész például Keszthely
környékén mutatta ki a folyamatosságot a rézkorig.
Stamler Imre háromezer éves város
nyomaira talált Somogyban. Csak kutatni kellene, s hamarosan kiderülne, hogy e
jelenségek nem is olyan egyedülállóak.
Figyelemreméltó és elgondolkodtató megjegyzést találunk László
Emlékezzünk régiekről (Móra F.
Könyvkiadó, 1979.) című, a Képes
történelem sorozatban az ifjúság részére kiadott munkájában:
"A bronzkor második szakaszában és
a kora vaskorban egyre inkább kibontakozik bronzkereskedelmünk, és
Skandináviában éppúgy megtaláljuk áruinkat, mint a messze Kaukázusban.".
(44. oldal.).
"Bronzkereskedelmünk"?! "Áruink"?!
Kinek a kereskedelme? Kinek az árui? A miénk, magyaroké? E kérdésekre csak
László tudna válaszolni. Legtöbbek figyelmét talán el is kerüli az ilyen és
ehhez hasonló közlés, s ha nem, hát nem tudják mit kezdjenek vele. Főképp, ha
valaki észrevette, hogy László a már korábban idézett Vértesszőlőstől
Pusztaszerig című műve 88-89. oldalán ugyanerről még így írt:
"Jutott ezekből (az árukból)
a "külkereskedelem"-nek is: áruik egész Skandináviáig eljutottak. Ezt a virágzó
életet pusztította el a késői halomsíros nép támadása.".
Itt tehát még nincs szó sem
"kereskedelmünk"-ről, sem "áruink"-ról.
Kérdés: mi lehetet az ok vagy indíték, aminek következtében László
megváltoztatta a korábbi szóhasználatot? Elírás lenne az egész, vagy új
felismerés? Esetleg régebbi ismeret közlése? Természetesen, ha a
"késői halomsíros nép" támadása a
bronzkor végén virágzó életet
"mindenestől" elpusztította, akkor valóban nem beszélhetnénk e kor előtti
örökségről. Nem tudni, hogy e kor régészeti feltárásai mennyire átfogóak.
Alátámasztják-e László megállapítását, avagy az csupán egy kidolgozatlan
észrevétel? Jellegében nagyon hasonlít a korai írók hasonló közléseire.
Írásaikban ugyanis gyakran előfordul a nem éppen hitelt érdemlő tudósítás,
miszerint ennek vagy annak a népnek a támadása
"mind kipusztította" ezt vagy azt a
népet. A túlbuzgó szerző aztán a következő fejezetben arról számol be, hogy
néhány évvel később a "mind
kipusztítottak" ismét harcban állnak a régi ellenséggel. Az effajta közlések
lehetnek hitelt érdemlőek megyényi területre, de aligha fogadhatók el országnyi
földrészre. Ezt igazolja Bodrogköz és Keszthely környékének népessége, melyek
nemcsak a késői halomsírosok pusztítását vészelték át, hanem a
"mindent elpusztító" tatárokét is.
László megállapítása tehát túlzottnak mutatkozik, de a súlyos pusztítás
elfogadható, ha a régészeti leletek azt igazolják.
László
írja, hogy a X. században a Kárpát-medencében a régészeti leletek egy
"közép-kelet-európai műveltségű"
köznépről tanúskodnak. Az angol régész, Gordon
Childe szerint az újkőkorban létezett
egy azonos műveltségű nép a Mezopotámia-Kárpát-medence-Kréta-sziget alkotta
háromszögben, amelynek egyik legmarkánsabb jele a termékenységi vallás női
istenségeinek (szobrocskák) alsótestére bekarcolt háromszög volt (20. kép).
Észrevételeit 1929-ben tette közzé a The
Danube in Prehistory (A Duna a történelem előtti időkben) című művében. Nos,
ezen ősműveltség népét kellene nyomon követni egészen a X. század
halántékkarikásaiig, s nem lehetetlen, hogy egyes szálak töretlenek a hosszú
évezredek viszontagságai ellenére is. Az azonos anyagi műveltség azonban még nem
bizonyítja az azonos nyelviséget.
14. kép.
Szülőföld? Istennő szobrok
Çatal
Hüyükből
(Anatólia)
Vannak
azonban olyan jelenségek, melyek alapján e lehetőséget nagyon komolyan kell
vennünk, mint például a 14. kép magyar olvasatának lehetősége, amely a
Lamber-Karlovsky and Sabloff
Ancient Civilizations (The
Benjamin/Cummings Publishing Co. INC. 1979.) című könyvben található. Több ilyen
szobrocska került elő
Çatal
Hüyük – Törökország – feltárása alkalmával, mely a
"szülő asszonyt" (Woman giving birth), vagyis a termékenységi vallás
nagyasszonyát, istennőjét ábrázolja, mondják a feltárók. A
"szülő"
asszony hasán (bal oldali) és térdein egy-egy bekarcolt ív látható (Tomory
Zsuzsanna felismerése).
A hármas halomra emlékeztetnek. A hármas halomnak – nemzetközileg elfogadottan –
elsődleges értelme: föld, de hegy és
ország jelölésére is használták. Ha tehát a két fogalmat összeolvassuk, akkor a
szülőföld olvasatot kapjuk. Bármily
hihetetlen, de e kb. 8500 éves szobor jelei magyarul olvashatók. Az olvasat
helyessége persze nem állítható. (Az idegen nyelveket beszélők kíséreljék meg a
más nyelven való olvasat lehetőségét.) A jobb oldali kép (James
Mellaart: The Neolithic of the Near
East) egy másik szobrocskáról készült oldalnézetből, melyen a párduc első és
hátulsó lábai, valamint a lelógó has által képezett térségben egy nagy
M alakú jel is kirajzolódik. Ez
lehet természetes jelenség is, hiszen a szobrocska dombormű, de a V alakra
szögesített has tudatosságra utal. Amennyiben így lenne, a szobrocskának további
mondanivalója is van. Kérdés: milyen üzenet rejtőzhet a nagy
M alakú jel mögött? Erre a
későbbiekben még visszatérünk.
Most csak
annyit, amint a következőkből ezt látjuk, hogy az ősnép, amely a
Kárpát-medencébe vándorolt, Kis-Ázsiából indult el. Nagy a valószínűsége tehát
annak, hogy ezen ősműveltség népének nyelve éppen a Kárpát-medencében maradt
meg. Ha figyelembe vesszük a Kárpát-medence benépesedésének történetét és a
különböző korok népsűrűségét Európa más tájaihoz viszonyítva, akkor e lehetőség
valószínűsítése nagyon is indokolt.
15. kép.
Kovalovszki Júlia térképe
A Fekete-
és a Kaszpi-tengertől északra fekvő térség az emberi létfenntartás követelményei
szempontjából közel se olyan kedvező, mint a Kárpát-medencéé, ezért a
népsűrűsége is alacsonyabb lehetett. A későbbi népmozgások és nyelvi alakulások
kivetítésénél e tényezőt mindenkor szem előtt kell tartani. E térséget ugyanis
egészen a "tatárjárásig" a magyarsággal rokon vagy rokonnak vélt népek uralták,
bár az alaplakosságban az őstelepesek – nem lehetetlen, hogy a csángók őseit
bennük kell keresni – mellett, egyre jelentősebb százalékot képviselhetett a
szlávság is. Amint tudjuk a besenyők, úzok és kunok uralmát az előrenyomuló
mongol hadak törték meg, mely e térségben a magyar nyelv végzetét jelentette,
amennyiben az említettek valóban magyar, és nem török nyelvűek voltak. A
Kárpát-medencében az ősi nyelvet az évezredek viharai azért nem tudták
elseperni, mert a mindenkor magas népsűrűsége ezt kizárta. László egy térképet
(15. kép) közöl Szentes vidékéről az
Árpád Népe (Helikon, 1988.) című könyvében, melyet
Kovalovszki Júlia készített – László
felkérésére – az előkerült régészeti leletek alapján. A feltérképezett területen
45 ősi, 24 avar és 16 "honfoglalás" kori lelőhely került a térképre. Az avar és
a "honfoglalás" kori lelőhelyek együttesen se érik el az ősi lelőhelyek számát.
Igaz ugyan, hogy az avarok és Árpád népének története 560-tól 1000-ig bezárólag
számítandó, míg az őstelepeseké több ezer évre. Viszont az is igaz, hogy mennél
messzebbre nyúlunk az idők mélyébe, annál kevesebb a leletanyag. Részben azért,
mert a népsűrűség alacsonyabb volt, részben azért, mert a múló idő sok mindent
elemésztett. A 45 ősi lelőhely mindenképpen figyelemre méltó
Az
eddigiekben az őstelepesekről mint őshonosokról volt szó. E szó: őstelepesek,
azt jelenti, hogy e népek valamikor, valahonnan jöttek. Hóman szerint a
"kontinentális ősfajta" itt élt már az őskorban. A
The Times Concise Atlas of World History
térképe se zárja ki e lehetőséget, mert e térség már több mint százezer évvel
ezelőtt benépesedett. E térképre berajzolt nyilak jelzik a korai ember
terjeszkedésének fő útvonalait, amelyek Anatólián keresztül, majd a
Keleti-Kárpátok és a Fekete-tenger közötti alföldön fel Délkelet-Európába és
Közép-Ázsiába, míg a Duna mentén a Kárpát-medencén keresztül Európa szívébe. A
harmadik útvonal a Földközi- és Atlanti-tenger partvidéke volt. A Kárpát-medence
tehát Európa benépesedésének legfontosabb útvonalába esett, mely meghatározója
lett hazánk népesedési történetének egészen a vaskorig. Az évezredek során
számos nép telepedett meg a Kárpát-medencében rövidebb-hosszabb időre, vagy
állandó jelleggel. A magyar nyelv
kialakulásának vagy meghonosodásának szempontjából az a kor a mérvadó, amelyben
a Kárpát-medence népessége olyan állagra szaporodott, amikor a korhoz
viszonyított tömegeivel már képes volt beolvasztani a későbbi telepeseket
anélkül, hogy saját nyelvét föladta volna. Jelek szerint ez az újkőkorban,
öt-hatezer évvel ezelőtt történt meg. A legkésőbbi időhatárt, úgy tűnik, a Kr.e.
2000 táján délről bevándorló és az egész Kárpát-medencét kitöltő
péceli (bádeni)
műveltség (13. kép.) népének megjelenése jelezheti. E népesség valószínű
Anatóliából indult el, és sokan közülük a Cseh-medencéig jutottak. A
Budakalászon feltárt temetőjükben talált, agyagból készítet kocsi (16. kép) azt
jelentheti, hogy vándorlásuk alkalmával már kocsit is használtak. Egy másik
kacsaalakú kocsit a Belgrádi Múzeumban őriznek (16. kép), amelyről Alexander
Sauvageot a
Larousse féle
Világmitológiában azt írja, hogy e
kocsit halotti szertartások alkalmával használták, és a magyarok hozták
Kelet-Közép-Európába a Kr.e. XV-XIV. században.
(These chariots were connected with the
custom of urn burial which the Hungarians introduced into East Central-Europe
during the XV. and XIV. century B.C.,
424.
oldal.). Sajnos ez a közlés egésze. Nem tudni, mire alapozta Sauvageot e
megállapítását. Gondolta: mi bizonyára ismerjük saját történelmünket.
16. kép. A
budakalászi és a belgrádi kocsi
Mai ismereteink szerint az újkőkorban forradalmasodott az emberi
létfenntartás körülménye. Az addig gyűjtögető, halász-vadász életmódot a termelő
és állattartó életforma váltotta fel. Nem valószínű azonban, hogy a különböző
korokat éles határvonalak választották el, de a régészeti leletek alapján
meghatározott korok és időrend alkalmas tájékozódási pontok. A termelő és
állattenyésztő életformával az ember egy bizonyos fokig sorsának irányítója
lett. A létet biztosító élelmiszert már nemcsak a természet-adta javakból tudta
beszerezi, hanem annak jelentős százalékát megtudta termelni. Az ennek
következményeként beállt kedvezőbb állapot a népesedés robbanásszerű növekedését
eredményezte, melyet a letelepedett életforma is kedvezően elősegített.
Figyelembe kell venni azt is, hogy a Kárpát-medence a földkerekség, de
mindenesetre Európa egyik legkedvezőbb tája az emberi létfenntartás
biztosítására mind ma, mind az ősi időkben. Buja növényzete és gazdag
állatvilága vonzotta az őskor emberét ugyanúgy, mint ahogy jó termőföldje és
kedvező éghajlata vonzotta az újkőkor földműveseit is. Dr.
Kalicz Nándor, az újkőkor kiváló
kutatója, a következőképp írta le e földművesek vándorlását:
"A legelső földműves közösségek
Kis-Ázsia, Mezopotámia termékeny területén fejlődtek ki, és hatásuk innen
sugárzott szét különböző irányba, már igen korán Dél-Balkánra is. Az
élelemtermelő életmód, valószínű népcsoportok mozgása, vándorlása révén innét
jutott észak felé haladva a Kárpát-medencébe is.". (Agyag
istenek, Corvina kiadó, 1974.).
17. kép.
A földművelés elterjedése
(E térkép a
The Times
Concise Atlas of World History
nyomán készült.)
A mellékelt térkép (17. kép.) a földművelés elterjedésének útját mutatja.
Amint látjuk, a Kárpát-medence ebben az esetben is a szétágazás központja volt.
Ma már többen vitatják, hogy az újkőkori fejlődés és művelődés minden jelentős
vívmánya Mezopotámiából indult volna el. Nem vitatott azonban, hogy a szellemi
és anyagi műveltség ott érte el legkorábban a legmagasabb szintet, melynek
hatása a Kárpát-medencéig sugárzott. A legújabb régészeti ásatások és leletek
azt mutatják, hogy Európában, de elsősorban a Balkánon és a Kárpát-medencében
léteztek olyan ősműveltségek, ahol Mezopotámiától függetlenül, sőt azt
esetenként megelőzve korszakváltó felismerések és újítások születtek. A
nemzetközi tudományos világ egyre nagyobb érdeklődéssel tekint az Al-Duna és a
Kárpát-medence irányába, mert olyan ősműveltség leleteire találtak, amelyek
egyidősek vagy megelőzik Mezopotámia leletanyagát. A Vaskapu környékéről több
mint nyolcezer éves kőszobrok – fejek – kerültek elő. A legnagyobb meglepetést
azonban az 1963-ban a Maros menti
Alsótatárlakán előkerült írásos
táblácskák (18. kép) keltették,
melyek kora és eredetisége heves vitákat váltott ki a világ tudományos köreiben.
A hagyományosak úgy vélték, hogy azok Mezopotámiából kereskedők révén kerültek
Erdélybe. Mikor kiderült, hogy helyi agyagból készültek, akkor azt mondták: egy
mezopotámiai írástudó vetődött a Maros völgyébe, és ő készítette a táblácskákat.
De mikor a rádióizotóp vizsgálatok közel
hétezer (7000) évesnek mutatták ki a cserepekkel azonos helyen talált
szerves anyagokat, akkor lecsitultak a kedélyek, mint a 19. században, mikor
Rawlinson szittya nyelvet ismert föl a sumérok nyelvében. A tárgyilagos tudósok
természetesen figyelembe veszik a korszerű vizsgálatok eredményeit, és azok
ismeretében fogalmazzák meg nézeteiket, álláspontjaikat. Bár meg kell jegyezni,
hogy a nemzetközi szakvélemény e kérdésben továbbra is megosztott. Figyelemre
méltó azonban az orosz Borisz Perlov
közleménye, melyről Bárczy Zoltán
tudósított Tatárlaka üzenete címmel
a kecskeméti Forrás 1981. novemberi számában. Perlov közli, hogy a Szovjetunió
Tudományos Akadémia Régészeti Intézete Laboratóriumának sumerológusa öt pontba
foglalta észrevételeit, megállapításait. A két első pontból a következőket
tudhatjuk meg:
18. kép.
Az Alsótatárlakán talált képírásos cserepek
"1. A tatárlakai táblácskák helyi
eredetű, széles körben elterjedt írásbeliség rendszeres darabjai.
2. Egy táblácska szövege hat ősi totemet sorol fel, amelyek megegyeznek a
Dzsemdet Naszr sumer városból származó ’listával’, valamint a magyar
Körös-kultúrához tartozó temetési pecséttel.".
Perlov
szerint több szovjet sumerológus tartja ősibbnek a tatárlakai táblácskákat, mint
a legrégibb mezopotámiai írásos leleteket. (Hasonlóan vélekedik J.A.S.
Evans az
Archaeology 1977. márciusi számában
a Történelem előtti idők újraértékelése
Európában (Redating Prehistory in Europe című írásában.) Ennek kapcsán írja
Perlov; "Így kik voltak Tatárlaka ősi
lakói, akik az i.e. 5. évezredben ’sumérul’ írtak, akkor, amikor a sumérok még
nem is léteztek?". Az angol régész, Seton Lloyd szerint a sumérok
mezopotámiai megjelenésének időpontját a nyelvészek határozták meg, melyet a
régészeti leletek nem támasztanak alá. A nyelvészek az írásfeltaláló népet
nevezik sumérnak, akik szerintük Kr.e. 3500 táján költöztek a folyamközbe. Ezzel
szemben a régészeti leletek nem mutatnak törésvonalat, azaz különbséget a
"jövevények" és a
"helyben találtak" között. Az
előkerült leletek arról tanúskodnak –
mondja Lloyd –, hogy a mezopotámiai
írásbeliség a korai telepesek műveltségének egyenes fejlődéseként alakult ki. A
legősibb dél-mezopotámiai települések kb. hét-nyolcezer évesek. E korban a
Kárpát-medencében magas műveltségek virágoztak, s jelek szerint ez volt az
erdélyi írásbeliség kezdetének kora. Ha netán az írás Erdélyből került
Mezopotámiába a kezdet kezdetén, akkor annak nem szükségszerű következménye a
régészti leletekkel kimutatható törésvonal. Jelen ismereteink szerint a
Kárpát-medence ősi népe volt az írás feltalálója, s mert írásuk jeleiben és
rendszerében megegyezik a korai sumér képírással – mely kb. ezerötszáz évvel
későbbi –, arra mutat, hogy az nem önálló vívmánya Mezopotámia őstelepeseinek,
hanem Erdélyből került oda valamely úton. Ha a régészet nem tud kimutatni
számottevő bevándorlást, akkor lassú beszivárgást lehet föltételezni.
Európa, de azon belül a Kárpát-medence benépesedésének története csak az
éghajlati viszonyok és alakulások – valamint azok hatása a növény- és
állatvilágra – figyelembevételével érthető teljességében. Európát több
eljegesedési hullám érte az elmúlt egymillió évben, mely kihatott földünk
éghajlatára. E tanulmány szempontjából elégséges, ha az utolsó eljegesedést
vesszük figyelembe, és az kivetítjük Európa benépesedésének történetére. A
földtan szakemberei szerint e jégkor mintegy 100 ezer év tartamú volt, s kb.
tizenkétezer évvel ezelőtt ért véget. Ezen időhatárok általános szemszögből
nézve elfogadhatók Európára, de ha a Kárpát-medence benépesedésének történetét
Észak- és Nyugat-Európáéhoz viszonyítva kívánjuk megállapítani, akkor a jégkor
felső határának időpontját és az eljegesedés visszahúzódását élesebb bonckés alá
kell vetni.
Az utolsó jégkor ideje alatt a Kárpát-medence erdős tundra volt. Állandó
jégpáncél csak a Magas-Tátra hegyláncát borította. A Times Atlas a jégtakaró
déli határát a Kárpátoktól jó ezer kilométerrel északra húzza meg. A
Kárpát-medencét körülvevő hegyláncolat is egy bizonyos védettséget biztosított
az embernek és élővilágnak. A gyűjtögető, halász-vadász ősember ott ütötte fel
telephelyét a legszívesebben, ahol az élelmiszer beszerzése – mondjuk egy-egy
hidegégövi nagyvad elejtése – a legbiztosabb volt. A legbiztosabb ott volt, ahol
a legtöbb volt. A Kárpát-medencében az ősember több telephelyét is megtalálták a
jégkor utolsó szakaszából, főleg melegvizű források közelében. Az éghajlat
megváltozásának következtében azonban, eme hidegégövi állatok elhagyták a
Kárpát-medencét, és a rájuk vadászó ősember, őket követve szintén.
Korábban
úgy vélték, hogy a felmelegedés lassú volt, két-háromezer évig is eltarthatott.
A legújabb vizsgálatok szerint a felmelegedést jóval gyorsabb volt, és
lényegesen rövidebb időt vett igénybe. A felmelegedés következtében az olvadó hó
és jég biztosította a talaj nedvességét, mely elősegítette a mérsékeltégövi
növényzet és állatvilág rohamos kialakulását és fejlődését. Kr.e. 6000 táján
megjelentek az első földművesek. Ezen őstelepesek természetesen délről jöttek
egyre nagyobb hullámokban. Vonzotta őket a Duna-Tisza vidékének gazdag növény-
és állatvilága. Hogy milyen volt itt az élet az újkőkor hajnalán, azt az alábbi
idézet jól érzékelteti:
"A
Kárpát-medence volt a szarvasmarha legfontosabb európai háziasításának
gócpontja, mert a vad őse itt élt a legnagyobb számban. A bivaly vad formában az
újkőkor kezdetén jutott be e területre, ... A juh háziasított formájában a
Közel-Keletről került be hazánk mai területére. A sertés helyi őseinek
háziasítását elsősorban a Kárpát-medencéből, főleg a bronzkorból lehet
kimutatni.".
(László:
Vértesszőlőstől Pusztaszerig.)
A fentiek alig hagynak kétséget a felől, hogy a Kárpát-medence az
újkőkorban Európa legsűrűbben, vagy egyik legsűrűbben lakott területe volt.
Ezért a Kárpát-medence nemcsak az állatok háziasításának volt az egyik
legfontosabb gócpontja, hanem Európa, de elsősorban Közép-Európa benépesedésének
is. Amint Európa a Kárpátoktól és az Alpoktól északra fekvő vidékei fokozatosan
alkalmassá váltak az emberi létfenntartásra, úgy ontotta népfölöslegét a
Kárpátok koszorúzta medence mindaddig, amíg az öreg földrész is benépesedett.
Ezt követően a vándorlások, pontosabban a hódítások irányát egy-egy gazdag, de
már lakott terület birtokba vétele határozta meg. Vagyis kezdetét vették Európa
napjainkig tartó küzdelmei.
19. kép.
1. Körös műveltség, 2. Az alföldi vonaldíszes edények műveltsége, 3 A dunántúli
vonaldíszes edények műveltsége
(Kalicz Nándor: Agyag istenek)
Az
újkőkorban a Kárpát-medencében három nagy műveltségkör virágzott (19. kép). A
Körös műveltség (Kr.e. VI-IV. ezred)
kiterjedt Erdélyre, a Duna-Tisza közének nagyjából a mai határtól délre eső
részére, Tiszántúlon a Berettyó-Körös vonalától délre, valamint a Duna-Dráva
szögletére. A Nagyalföld ettől északra fekvő területe volt az
alföldi vonaldíszes edények műveltsége
(Kr.e. IV-III. ezred), míg
Dunántúlon a dunántúli vonaldíszes
edények műveltsége (Kr.e. IV-III. ezred) virágzott. Az utóbbi leletanyaga
megtalálható a Bécsi- és Cseh-medencén keresztül egészen a Rajna vidékéig. A
mezopotámiai hatások leginkább a Körös műveltség leletanyagán figyelhetők meg,
bár egyes jelek arra mutatnak, hogy a kapcsolat kétirányú volt. Ez egyébként, ha
nem is olyan mértékben, elmondható az alföldi vonaldíszes edények leletanyagáról
is. E műveltségkörből előkerült termékenységi vallás istennőszobrocskái
széleskörű elterjedésről tanúskodnak. E női istenségek alsótestére bekarcolt
háromszög (20. kép.) a termékenység,
az anyaság és a
nő fogalmának nemzetközileg
elfogadott jele volt. Ilyen szobrocskák különböző küllemmel, de azonos jelekkel
és értelemmel nagy számban kerültek elő Mezopotámiában, Kréta szigetén és
szerényebb számban a Kárpát-medencében.
20. kép.
Istennők a nőiség jelével: 1. Uruk, 2. Kökénydomb, 3. Kréta-sziget
A másik figyelemre méltó jel volt az újkőkorban a nagy
M alakú jel, melynek szerepét,
értelmét a nemzetközi szaktudomány nem ismeri. Nagyon nyomós oka lehet annak,
hogy e jel megmaradt a sokkal később kialakult latin ábécé
M betűjének, sőt nagyon hasonlít a
magyar rovásírás M
betűjére
is, mely aligha lehet a véletlen játéka. Inkább arra kell gondolni, hogy e jel
olyan fogalomnak, vagy egyénnek volt a jele, melynek vagy akinek kiemelkedő
társadalmi szerepe volt. Például valamely istenség
m hanggal kezdődő neve, vagy az
anyasággal kapcsolatos szó, mely maradandónak bizonyult, olyannyira, hogy jele a
későbbi ábécékben is megmaradt az m
hang betűjének. Elképzelhető, hogy ez is az anyaság fogalmának egy másik jele
volt. Az M jel két felső szöge
jelképezheti a női melleket, az alsószög a szeméremtestet, míg a két függőleges
a lelógó karokat. A latin Mater, a
német Mutter, az angol
Mother és magyar nagy-MaMa
szók, mind az anya, anyaság kifejezői, és egy esetleges megoldás irányába
mutatnak.
21. kép. A
képírás háromszögének és hármas halmának átfejlődése a sumér ékírásba
E
szempontból nagyon értékes edénytöredéket őriz a szolnoki
Damjanich János Múzeum kiállítása. E
leleten (22. kép) az M alakú jel és
a háromszög egybe van szerkesztve, melynek bizonyára bővebb mondanivalója van.
Az M alakú jel fölött és részben
annak V szögében, az emberi arc
három szerve látható: két háromszög alakú bekarcolt szem, a vízszintesen
bekarcolt száj, és az agyagból kidomborított orr. Az arcot háromszögbe zárja az
M alakú jel
V szöge és az arc fölötti vízszintes
díszítővonal. Amint korábban említettük, a háromszöget, mint az anyaság, nőiség
jelét használták a női istenség,
nagyasszony fogalmának írására, kifejezésére. Ezek szerint a háromszögnek és
a nagy M alakú jelnek azonos értelme
lenne. Kérdés: Ha igen, akkor miért szerkesztették a két képjelet egybe?
Továbbá; mért nem ismerték ezt föl a szakma tudósai? Hiszen az élvonalbeliek
mind beszélik a latin, német, angol nyelvet. Bármily meggyőzőnek mutatkozik is a
nagy M jel imént előterjesztett
értelmezése, azt kell mondani, "más
megoldás is elképzelhető".
22. kép.
A szolnoki gabonatároló edény nyaktöredéke
Lehetséges, hogy valamely istenség neve rejtőzik a nagy M jel mögött, de a
kérdést az teszi igazán izgalmassá, hogy népnevünk:
magyar is e hanggal, betűvel
kezdődik. Az igazság az, hogy nincs meggyőző, minden kétséget kielégítő
ismeretünk népnevünk eredetéről. Korábban szó esett arról, hogy némelyek
népnevünk kialakulását Kr.e. ezredre, az "uráli őshazába" teszik. Mások az arab
földrajztudós, Ibn Ruszta
M.dzs.gh.r följegyzésében
látják a megoldást, hozzáteszik azonban, nem lehetetlen, hogy e
mássalhangzók mögött a baskírok népneve:
madzsghír rejtőzhet. Amint látjuk, a madzsghír szóban megvan minden jegyzett
mássalhangzó, és nincs több a kellettnél. Ezzel szemben a magyar szó írásához
felesleges a dzs vagy
gh. Az is elképzelhető, hogy
valamely madzsghír népcsoport csatlakozott Árpád népéhez, s talán az ő véreikkel
értett szót Julián barát hungárul.
A Megyer nemzet (törzs)
nevéből való eredeztetéssel se állunk jobban. Ha alaposan átgondoljuk az Álmos
nagyfejedelem által létrehozott nemzetszövetséget, akkor ama felismerésre kell
jussunk, hogy e szövetség nem lehetett névadója az újonnan létrehozott
közösségnek. Álmos a vérszerződéssel szentesített nyolc független nemzet
szövetségét hozta létre, a Kárpát-medence elfoglalása céljából, amikor egy közös
népnév gondolata szóba se jöhetett. Ezt az akkori idők büszke, szabadszellemű
eszmeisége egyszerűen kizárta. Név és nemzetiségük szerint a szövetkezők a
következők voltak: Megyer, Jenő, Tarján és Gyarmat
szabír, Kér és Keszi
onugor, Kürt
köktürk, Nyék
barszil(?). Ebből láthatjuk, hogy a
szabír nemzeteknek se volt egységes népneve. Hangsúlyozzuk, hogy a szövetkezők
független nemzetek és nem törzsek voltak. (Ezt a 18-19. század túlfűtött,
leértékelő tudósai vélték így.) Ez önmagában ugyan nem zárja ki az azonos
nyelvűségnek lehetőségét, de kizárja az azonos népnevet. Nyelv szerint is
legalább két részre oszlottak. Lehetséges, hogy a szabírok magyarul beszéltek,
míg a többiek a török nyelvnek valamely változatát.
Ami a névadást illeti a Kárpát-medencében, Álmos "honfoglalói" esetében
úgy mutatkozik, hogy ama bizonyos törvényszerűség, miszerint a hódítók a
névadók, csorbát szenvedett. Erre a legjobb példának a bolgárokat hozzák fel,
akik meghódítottak egy náluknál nagyobb lélekszámú szláv nyelvű alaplakosságot,
minek következtében elvesztették török nyelvüket, de megtartották népnevüket.
Igen, csakhogy a bolgár események másképp, nem Álmos népéhez hasonlóan zajlottak
le. Az utrigur és kutrigur hunok szövetségéből 626-ban jött létre a Bolgár
Kánság a Fekete-tenger észak-keleti partvidéke feletti térségben. A 670-es évek
második felében jelentek meg az Al-Duna vidékén. Így tehát ötven év – ami nem
nagy idő ugyan – állt rendelkezésükre ahhoz, hogy egységes népnevük kialakuljon.
Ezzel szemben Álmos népének szövetsége néhány évvel a "honfoglalás" előtt
történt.
23. kép.
Az egyiptomi istennő és a markol hieroglifája
Térjünk vissza népnevünk kialakulásának esetleges gyökereihez. A Larousse
Világmitológia (World Mithology) című könyvében található a kép, amely egy női
istenséget ábrázol (23. kép). A szobrot az egyiptomi ősműveltséget alapító nép
alkotta a Nílus sarából. Megmutattam e képet Hegedűs Györgynek, aki tizenöt évig
foglalkozott az egyiptomi képírással és nyelvvel, mondván: E szobrot oly
jellegzetes kartartással alkották, hogy azzal bizonyára mondani akartak valamit,
csak el kell olvasni. Gyuri barátom, nem kis meglepetésemre, a következőképp
olvasta a szobrocska mondanivalóját: "A
makarok", azaz "A magyarok". A
sas-fej az
"a" hang és betű jele, a kezeket a
becsukott ujjakkal lehet ököl-nek
vagy marok-nak olvasni, a karokat
pedig karok-nak. De mert képírásról,
s nem betűírásról van szó, így a jelölt fogalmakból azon értékeket – szókat,
szótagokat – használjuk, melyek összeolvasásával értelmes mondatot kapunk. Meg
lehet kísérelni, például az a, az
ököl és a
karok összeolvasását, de ezek
összeolvasásával nem kapunk értelmes mondatot. Míg az
a, a marok szóból a
ma szótagot kapcsoljuk a
karok-hoz, így:
makarok.
A makarok! Ehhez olvassuk a
szobrocskát Isten vagy
Nagyasszony értékkel, akkor
A makarok Istene vagy
A makarok Nagyasszonya olvasatot
kapjuk. A képírás, vagyis fogalomírás sajátossága, hogy nem mindig lehet
betűírás szerinti olvasatot kapni. A szobrocskán látható testrészek neveiben a
gy hang nem szerepel, tehát a
magyar szó írásához csak a markot
vagy markol, és a karok szókat használhatták. Nos, de van-e ezen olvasatnak
valamilyen támasztéka?
Vegyük
például Richard H. Wilkinson
Az egyiptomi művészet olvasása
(Reading Egyiptian Art, Thames and Hudson, 1992.) című munkájában feltűntetett,
idevágó képjeleket: A
jel
értéke a ka, míg a kéz
becsukott ujjakkal
Clenched
Hand (23. kép), amelyet khefa-nak
olvasnak. Az 54. oldalon egy egyiptomi hieroglifa segítségével mutatja be
Wilkonson – melyen egy kötelet öt emberi kéz
markol
–, hogy e khefa annyit jelent, mint
„grasp”.
Magyarul:
markol.
Ezek szerint a jelölt fogalmak magyar értelmezése helyesnek mutatkozik. A
ka pedig
kar vagy
karok, mert mindkét kar jelezve van.
A többes számot az egyiptomiak is, mint a magyar a k-val képezték. Kár, hogy
az egyiptológusok nem beszélnek magyarul.
Hegedűs mondja, hogy némely egyiptológus munkájában olyan vélemény is
van, mely szerint az ősműveltséget alapító nép egy
Netra nevű folyó mellől vándorolt
el, s a Nílus mentén talált népeket megtanították
makaru imádkozni. Eszerint ezen ősi nép
makar-nak,
magyar-nak nevezte önmagát már 5500
évvel ezelőtt. Megvizsgáltuk a rendelkezésünkre álló földrajzi térképeket s
kerestük, hogy hol található Netra nevű folyó. Az Északi-Kárpátokban eredő
Nyitrán kívül, a szóban jöhető térségen belül, ilyet nem találtunk.
Vámos-Tóth Bátor a
Nyitra-Beszterce című tanulmányában
említ egy Nyitra nevű folyót Új-Guineában. Nem valószínű azonban, hogy az
Egyiptom ősi népe onnan indult volna el. Ellenőriztük a magánhangzós
változatokat is: Natra, Nitra, Notra, Nutra. Ilyen neveket se találtunk. Nem
lehetetlen tehát, hogy az egyiptomi ősműveltséget alapító nép a Nyitra mellől
indult el. Persze az is elképzelhető, hogy van valahol egy Netra nevű árok vagy
patak, amely a rendelkezésünkre álló térképeken nincs feltüntetve.
Tomory Zsuzsanna a
Magyar – Angol szóeredet című
dolgozatához Nagyernyei Szabó Zoltán
írt előszót, melyből megtudjuk, hogy a Nílus mentén a Krisztus születése utáni
századokban élt egy "makourai" nép,
és létezett egy "Makourita"
királyság. Ime:
“M-K-R népnév-jelölés fordul elő a
korai ókorban É-Afrikában.(Geography IV.2.19. Monneret de Villard, 1938:92);
Ptolemy a Kr.u. 2.sz.-ban a Nílus nyugati
oldalán lakó “Makourai” népről és
Makourita királyságról ír; Makouria a Kr.u. V. sz.-ban a Nílus 3. és 5. vízesése
között, a Nílus mindkét partján Ó-Dongola fővárossal Nobata-ban volt.
(Christopher Ehret és Merrick Posansky: The Archaeological and Linguistic
Reconstruction of African History. Univ. Of California Press, Berkeley, CA.,
1981/2.pp.12-52.)”
Ezen
ismeretek birtokában megkísérelhetjük a szolnoki edénytöredék két jelének, a
nagy M alakú jelnek és a
háromszögnek az olvasatát. E
cserépdarab az alföldi vonaldíszes edények
szakálháti csoportjából
(24. kép)
való, amely a Nagy-alföldön Kr.e. 3500-3200 között virágzott. Tehát e lelet
is, mint az egyiptomi szobrocska kb. 5500 éves. Amennyiben a Nílus vidékére
vándoroltak valóban a Kárpát-medencéből indultak el, és magyarnak nevezték
magukat, akkor feltehetően a két jel összeolvasása az egyiptomi szobrocskával
azonos fogalmat örökített meg. Az M jel a
magyar népnév, a háromszög pedig
Isten vagy
Nagyasszony értékkel olvasandó.
Ebben az esetben is megkapjuk a Magyarok
Istene vagy a Magyarok Nagyasszonya
olvasatot. Ez pedig megerősítheti az Anatóliából előkerült szülő-anya
szobrának magyar olvasatát, mint
szülőföld, és azt, hogy ezen ősi nép nyelve a magyar volt. E szoborral (14.
kép) kapcsolatban megemlítettük, hogy az oldalnézetből készített képen az
M alakú jel is látható. Így tehát a
mondanivaló tovább bővülhet: Magyar
szülőföld? Hát nem csodálatos? Ezen olvasatok helyessége természetesen nem
állítható, de az igen, ha a jelzett fogalmakat összeolvassuk értelmes magyar
mondatokat kapunk, míg az angol vagy német nyelv segítségével ez nem lehetséges.
24. kép:
1. Dunántúli vonaldíszes edények műveltsége,
2. Bükki ~, 3. Alföldi
vonaldísze edények ~, 4. Szakálháti ~, 5. Bánáti ~.
25. kép.
Az M jeles edénytöredék a szakálháti műveltségből és az Uruk-i cserép
A szolnoki
cserépdarab egy gabonatároló edény nyaka volt, amelyen apró bekarcolásokat is
látunk. Az istenség, a nagyasszony fogalmát jelölő háromszögből hullanak alá. A
mezőgazdaság gépesítése előtt a parasztok kézzel szórták, vetették el a magot.
Az edénytöredéken tehát a lendülő kézből földre hulló magvakat látjuk. Minden
bizonnyal az Isten áldását kérték a vetésre, a jó termésre. A nagy M alakú
jelről még tudnunk kell, hogy a mezopotámiai Uruk műveltség Szem templomában
több ezer e jellel ellátott cserepet (24. kép) találtak. Az Uruk műveltség Kr.e.
3200-zal kezdődött, tehát akkor, mikor a szakálháti befejeződött. Elképzelhető,
hogy a nagy M alakú jel is, mint korábban a képírás a Kárpát-medencéből került
Mezopotámiába? Amennyiben igen, úgy ezt is a kétirányú kapcsolat tanújának kell
tekinteni.
26. kép.
Az újkőkori bütyöklábas és a bronzkori kunszentmártoni edény
Vannak még további érdekességek is, amelyeket nyelvünk kárpát-medencei
ősisége mellett szólnak. Itt van például
lábos edényünk neve. Vajon honnan kaphatta nevét? Vajon mi az értelme e
szónak: lábos? Vajon milyen ősi e
szó? A Szolnoki Múzeum újkőkori leletkiállítása között
bütyöklábas edényeket (25. kép) is
látunk, melyek a Körös műveltségből valók (kb. 7000 évesek), és
Szajol-Felsőföldön kerültek elő. Egy másik bronzból készült,
"emberi lábakon" álló edény
Kúnszentmártonról való, és kb. 3300-3400 éves. A magyar pásztoroknak talán a mai
napig vannak öntöttvasból készült háromlábú edényeik, melyet a parázs fölé
helyeznek, hogy ételüket megsüssék vagy megmelegítsék. A lábos edényünknek már
nincs lába, de megtartotta ősi nevét, és e névnek ma is értelme van, ha ismerjük
a történetét. Bizonyára más népeknek is volt hasonló edényük. Nézzük tehát, hogy
a német, az angol, a spanyol és a latin nyelvben találunk-e összefüggést a láb
és a lábos neve között? Lábnak
nevezzük együttesen a lábfejet, a lábszárat és a combot:
Magyar :
láb
lábfej lábszár
lábas
Német
: Bein
Fusz
Unterschenkel
Kochtopf
Angol: :
leg
foot
shin
pan
Spanyol :
pierna
pie
pierna
cacerola
Latin
: pes
crus
patella
A
bemutatott négy nyelv egyikében se mutatkozik összefüggés a láb és a lábos-lábas
neve között. Úgy látszik ilyen
"véletlenek" csak a magyar nyelvben vannak.
Most lépjünk időben egy nagyot előre, Kr.u. 359-be, mikor
II. Konstantinus római császár
Aciminkumban (Szirmium közelében, Belgrádtól nyugatra a Száva-mentén) beszédet
mondott a meghódítottaknak, akikre nagyon súlyos adóterheket rótt ki. A
kiszolgáltatottakat szerette volna meggyőzni jóindulatáról, de mikor azt mondta,
hogy adókat fizetni kell, akkor egy polgár a császár irányába hajította
csizmáját, és azt kiáltotta:
"marha, marha". E történetet
Ammianus Marcellinus írta le a Rerum
Gestarum című művében. (XIX. 11. fej. 10. szak.) Ki lehetett az, aki 1641
évvel ezelőtt a Szerémségben, a Dráva és Száva között, Belgrádtól nyugatra a
római császárnak azt kiáltotta: marha,
marha? Ez szintén a Kárpát-medence alaplakosságának magyar nyelvisége
mellett szól
Az előzőekben elmondottakat összegezve az mutatkozik a legvalószínűbbnek,
hogy: Mezopotámia, Egyiptom és a Kárpát-medence őstelepes földműves népének a
szétválását valamikor a jégkort követő ezredekben kell keresni. E nép közös
őshazája valószínű a mai Törökország és Észak-Szíria lehetett. Legalábbis a
népvándorlások, helyesebben talán terjeszkedések útvonalából, az éghajlati
viszonyok alakulásából és a régészeti leletek alapján is erre lehet
következtetni. Ez azonban semmit se von le a mezopotámiai sumérnek nevezett és
az egyiptomi őstelepes nép magyar vonatkozású hagyatékának értékéből. Ha ugyanis
ezen ősi népek nyelve valóban magyar volt, akkor írásos hagyatékuk
felbecsülhetetlen érték a magyar nyelvi és szellemi műveltség kincsestárában.
Hiszen ezen írások a magyar nyelv ősalakját örökítették meg. Mezopotámia és a
Kárpát-medence legősibb képírásos leleteinek hasonlóságát a nemzetközi
szaktudomány is elismeri. A magyar és sumér nyelv közeli rokonságát vagy
éppenséggel azonosságát nem kisebb tudósok, mint Rawlinson, Lenormant, Sayce,
stb. már a XIX. században megállapították. Ezt erősítették meg a XX. században
Varga Zsigmond, Gosztony Kálmán, Götz László és mások. A jövőben nagyobb
figyelmet kell fordítani a krétaiak nyelvére, mert Gordon Childe szerint ők is e
műveltségkörbe tartoznak. Ez vonatkozik Anatólia, vagyis a mai Törökország
újkőkori leletanyagára is, amelyek magyar szempontból nagyon értékes
ismeretanyagot tartalmazhatnak. Erre utal a termékenységi vallás istennőjének
lehetséges magyar olvasata is: szülőföld.
Mindezt figyelembe véve azt kell mondani: a Kárpát-medence, Mezopotámia és
Egyiptom őstelepes népe nem származhatott egymástól, hanem egy ősnép egymástól
elvált tagjainak tekinthetők, tehát testvérnépek voltak. Ezt hirdette egyébként
Magyar Adorján is.
Nemzeti szempontból tudni kell, hogy a magyar származástudat új
megfogalmazásának korát éljük, mely nélkül a nemzeti önismeretünk és
önbecsülésünk mankókon jár. A finnugor származástudatot még nem adtuk fel, a
sumért még nem fogadtuk el. Amennyiben az e tanulmányban előterjesztettek az
elkövetkező évtizedekben igazolást nyernének, úgy a jelen bizonytalanság
szerencsésnek is mondható. Kár lenne a finnugor tévtant felcserélni a sumér, az
egyiptomi vagy akár az ujgur származástudattal, ha azok legföljebb csak
részletigazságnak bizonyulnak. Az átmeneti időt arra kellene használni, hogy
összegyűjtsük mindazon nyelvi, embertani, régészeti és műveltségi adatokat,
amelyek kiértékelt eredményeire szilárd és megbízható alapokon álló eredet- és
őshazatudatot építhetünk. Ennek alapkövetelménye, hogy megszabaduljunk a belénk
jegesedett tantól: valahonnan jöttünk.
Igen, jöttünk! De mikor? Ez nagy különbség!
Ősnyelvek
új látószögből
A tudomány már mintegy másfél évszázada küszködik azzal, hogy
megállapítsa és rögzítse a különböző nyelvek kialakulásának helyét,
vándorlásának útvonalát. E nemes igyekezetben – természetesen – a nyelvészek
érdemelték ki a babért, akik felállítottak egy sereg szabályt, melynek alapján
elvégezték a nyelvek rokonítását és a nyelvcsaládokba való besorolását.
Ez idáig
rendjén is lenne. De e buzgó, talán túlbuzgó nyelvészek nem elégedtek meg ily
szerény eredménnyel. Továbbmentek. Úgy vélték, a különböző nyelveket hordozó
népek történetét ők, csakis ők hivatottak megírni. Ahhoz, hogy egy nép
történetét meglehessen írni, meg kell találni kialakulásának helyét, azaz
őshazáját. De hát hogyan állapíthatja meg a nyelvész valamely nép őshazáját?
Nagyon egyszerű. Meg kell keresni a rokon nyelvekben az azonos szavakat, főleg
növény- vagy faneveket, melyek megvannak minden, vagy a legtöbb rokon nyelvben.
Az őshaza ugyanis ott volt, ahol e növény vagy fa megtalálható, vagy valamikor
létezett. E ragyogó következtetés ésszerűségéhez aligha férhet kétség, gondolják
a nyelvészek.
Az
amerikai tudós, Grover S. Krantz is
szabályokat állított föl az európai nyelvek kialakulásának kutatásához. Az
eredményt az Európai nyelvek földrajzi
kialakulása (Geographical Development of European Languages, Peter Lang, New
York, Bern, Frankfurt am Main, Paris, 1988) című dolgozatában írta meg, melyet
az Amerikai Egyetemek tanulmánysorozatában adtak ki. A szerző új szempontok
figyelembevételének segítségével kívánja a kérdés megoldását egy esetleg
gyümölcsöző irányba terelni. Krantz Washington Állam Egyetemén az embertan
tanára volt (ma már nyugdíjas), aki az általa kidolgozott módszerrel elsőnek az
északnyugat-amerikai indiánok nyelvét vizsgálta meg.
Krantz
módszerének gerincét a következő tényezők képezik:
1. A népek
miért költöznek el lakhelyükről, miért nem maradnak helyben?
2. Miért
oda, s miért nem más helyre költöztek?
3. Miért
akkor, miért nem máskor költöztek?
4. Miért
ők költöztek oda és akkor, s miért nem más nép?
5. Hogyan
oldották meg a letelepedést a már helyben lakók ellenében?
Krantz
írja, ha ezen alapkérdések bármelyikére nincs kielégítő válasz, úgy az
előterjesztett megoldást nem lehet komolyan venni. A népek ugyanis nem
kedvtelésből költöztek el lakhelyükről, hanem azt mindenkor a létfenntartás, a
megmaradás követelményei határozták meg. Éppen ezért, a valóban nagy
lélekszámúnak mondott népvándorlásokat újra kellene vizsgálni. Népvándorlás nem
tévesztendő össze az ilyen-olyan, kisebb-nagyobb katonai vállalkozással,
hódítással, melyeket korábban – egyesek talán továbbra is –, népvándorlásoknak
tartanak. Ilyenek esetében az alaplakosság – elsősorban a földműves – nem
mozdul. A meghódított nép pedig rendszerint sem fajilag, sem nyelvileg nem
azonos a hódítóval. Szigorú követelmény a kidolgozott módszerek, szabályok
következetes alkalmazása minden népmozgás esetében. Krantz írja, hogy e
szabályok kidolgozásánál az ismert történelem irányadó ugyan, de nem tekinti
csalhatatlannak sem a történetírást, sem saját módszerét.
Az első
követhető népvándorlás, pontosabban terjeszkedés az újkőkor hajnalán, Kr.e. 8150
táján Palesztinából indult el a szélrózsa minden irányába, melynek okozója a
túlnépesedés volt. Krantz "afro-ázsiainak"
nevezi e népet. Jelek szerint a túlnépesedést az élelemtöbblet tette lehetővé,
melyet egy vadbúzafajta, a tönkölybúza (Emmer wheat) termesztése eredményezett.
Tudni kell, hogy a kezdetleges gazdálkodás korában a népsűrűség átlaga 1 (egy)
fő/km2 volt. Ezzel szemben az évezredekkel később kifejlődött
nagyállattartás területein 0.25 fő, míg a kezdeti gyűjtögető, halász-vadász
életmód korában 0.1 fő volt a népsűrűség km2-ként. Ezen adatok
ismerete alapvetően fontos, mert a népterjeszkedés esetén a népsűrűség
meghatározó tényező lehet mind faji, mind nyelvi vonatkozásban. Kérdés:
Számszerűleg milyen arányban voltak a jövevények a helyben találtakkal szemben?
Az elvándorolni vagy terjeszkedni kényszerült nép nem telepedhet le olyan
területre, ahol a népsűrűség már elérte vagy megközelítette az eltartóképesség
felső határát. Legfeljebb elűzhette egy kiszemelt terület népességét, ha ehhez
megvolt a számbeli fölénye vagy magasabb harci készsége. A gazdálkodás kezdetén
erre nem is volt szükség, mert az emberi létfenntartás követelményeire alkalmas
területek népsűrűsége 0.1 fő vagy az alatt volt. Először tehát saját
környezetüket kellett feltölteni, s miután a népsűrűség elérte az 1.0/km2,
akkor kényszerültek a fokozatos terjeszkedésre.
A
szaporulatot, azon keresztül a terjeszkedés gyorsaságát számos tényező
befolyásolta; a megmunkálásra alkalmas új területek mennyisége és minősége; az
éghajlati viszony, a hőmérséklet, a nappali órák száma, az évi napsütés és a
termőévszak hosszúsága, mint legfontosabb tényezők. Krantz számításai alapján
arra az eredményre jutott, hogy egy bizonyos irányban, átlagban 150 évre volt
szükség 200 km-nyi terjeszkedésre, de Európa északibb vidékein elérhette az 500
évet is. A legészakibb vidékek, ahol a termőévszak 120 nap alá süllyed,
gazdálkodásra már nem alkalmasak. Ott már csak az állat-, majd pedig a
rénszarvastartás biztosíthatja a megélhetést.
Az
afro-ázsiaiak Kr.e. 5150 táján érték el a Gibraltárt, de mert a hajózáshoz nem
értettek, nem tudtak átkelni a tengerszoroson. A túloldalon viszont létezett
ebben az időben egy pásztornép, akik értettek a hajózáshoz is. Krantz ezeket
tengeri-pásztoroknak (Sea Shepherds)
nevezi. Véleménye szerint ezek szállították át az afro-ázsiaiakat, akik Kr.e.
4550 tájára benépesítették Ibéria földművelésre alkalmas területeit. Krantz
bennük látja a baszkok őseit.
Anatóliából, a mai Törökország délkeleti részéből Kr.e. 8000 táján, tehát 150
évvel a palesztin kiáramlás kezdete után, elindul egy másik hullám, amely
viszont Európa irányába terjeszkedett. Krantz ezeket
indo-európaiaknak nevezi, akik
megakadályozták az afro-ázsiaiak északi irányú terjeszkedését. A túlnépesedést,
pontosabban a bőségesebb élelmezést itt is a tönkölybúza termesztése tette
lehetővé. Palesztina és Délkelet-Anatólia 400 km-re van egymástól, a százötven
év nem mutatkozik elég időnek ahhoz, hogy a Palesztinából elinduló népesség
elérje Anatólia e területét, de nem kizárható. Nagyobb a valószínűsége annak,
hogy az eredményesebb búzatermesztés módjának híre jutott el Anatóliába, vagy
azt helyiek ismerték fel.
A
tönkölybúza harmadik központja a Kaukázus alatti, míg a negyedik a Fekete-tenger
északkeleti partvidéke feletti térség. E területekről is elindultak a
terjeszkedések, nem sokkal az előző kettő után. Magyar szempontból azonban a
Délkelet-Anatóliából elinduló “indo-európai” népesség terjeszkedését kell
követnünk, akik az Égei-tenger szigetei át, Kr.e. 7100 táján léptek Európa
földjére, azaz a Balkán délkeleti csücskére. Innen terjeszkedtek tovább északra
a Balkán, majd Ukrajna vidékeire. A Morava völgyében terjeszkedő főág a
Kárpát-medence irányába vonult. Erdély területét Kr.e. 6400, míg Dunántúlt Kr.e.
6050 táján érték el. A Nagyalföldet, néhány kezdetleges gazdálkodásra alkalmas
területet kivéve, kemény talaja miatt kikerülték, írja Krantz.
27. kép.
E térkép Grover S. Krantz térképe nyomán készült
A Balkánon
az indo-európaiak megjelenésével kezdetét vette az állatok háziasítása, ami
rövid időn belül a Tiszántúlon élő halász-vadász őslakók körében is elterjedt,
ez viszont lehetővé tette a nagyobb népszaporulatot. Krantz nem foglalkozik a
Tiszántúl népsűrűségével, de e sorok írójának az a gyanúja, hogy lényegesen
magasabb lehetett az átlag állattartó vidékek népsűrűségénél. Ha nem így lett
volna, a jövevények között biztos akadtak volna olyanok, akik felcserélték volna
a nehéz földművelést a könnyebb pásztorélettel.
Krantz a
Tiszántúl pásztornépét 12 törzsbe vagy nemzetségbe sorolja. Északon, ahol a
legszélesebb, négy nemzetség élt. Alattuk – bár keskenyebb területen – szintén
négy, azok alatt három, és legalul egy nemzetség helyezkedett el egy délfelé
szűkülő háromszögben. Nyelvüket Krantz
"uráli", azaz
"magyar" nyelvnek nevezi. Krantz
az általa felállított, és minden európai nyelv kialakulására következetesen
használt szabályok alapján arra az álláspontra jutott, hogy az urálinak nevezett
nyelvek kialakulásának helye nem az Urál vidéke volt, hanem a Kárpát-medence,
azon belül pedig a Tiszántúl. Erről Krantz könyve 11. oldalán a következőket
írja:
"Általában
úgy vélekednek, hogy az uráli magyarok keletről jöttek Magyarországra Kr.u. a 9.
században. Ezzel szemben úgy találom, hogy a többi, uráli nyelveket beszélők
terjeszkedtek Magyarországról az ellenkező irányban, sokkal korábban.".
(It is
usually stated that the Uralic Magyars moved into Hungary from an eastern source
in the 9th Century A.D.. I find instead that all the other Uralic speakers
expanded out of Hungary in the opposite direction, and at a much earlier date.).
Krantz meg
is jegyzi könyve 72. oldalán, amennyiben ezen új felismerés megállja a helyét,
úgy
„a magyar nyelv Európa legősibb helyhez kötött nyelve” („Hungarian
(Magyar) is actually the oldest in-place
language in all of Europe”), kialakulása az átmeneti kőkorba (mezolitikum)
vezethető vissza. A rokon nyelvű népek innen vándoroltak ki, és nem fordítva. A
terjeszkedés Kr.e. 6200 táján kezdődött északnyugat, észak és északkeleti
irányban. Miután az északi ág elérte a Balti-tengert, ők is északkeleti irányba
folytatták útjukat, mígnem elérték mai elhelyezkedésüket. Elképzelhető, hogy
ezen a Kárpát-medencéből elvándorló népek valamelyike őrizte meg az őshaza
emlékét, s visszaköltözését örökítette volna meg a
Csodaszarvasmonda? Hunor és Magyar
őseik földjére igyekeztek vissza, ahol velük azonos nyelvű népet találtak.
Elgondolkodtató!
Kr.u. 200
táján a csoroszlyás vaseke forradalmasította a földművelést. Korszakváltónak
számít. Krantz ezen ekének a feltalálását az Északkeleti-Kárpátokon belül a
magyar és szláv nyelvterület határvidékére, de inkább a magyar nyelvterületre
teszi. Ezen ekével kapcsolatos szavak viszont szláv eredetűek, ezért úgy
gondolja, egy szláv közösség lehetett a feltaláló.
Bárczy Géza Szófejtő Szótára szerint
az eke szavunk a csuvas
"aka" szóval azonos. Az eke
alkatrészeinek neveit; csoroszlya,
gerendely,
gúzs, taliga szláv szavakból vezeti
le. De mi lenne, ha e szavakat ők vették volna át tőlünk? Mármint az őstelepes
néptől!? A korábbi ekét "aratum"-nak
nevezték. Bárhogy legyenek is a dolgok, e vaseke elindult hódító útjára.
A korai
fa-, esetleg csontekékkel csak egy árkot lehetet húzni a földbe, s nem voltak
alkalmasak a kemény talaj megmunkálására, míg a vasekével át lehetett és lehet
fordítani a földet, és alkalmas a mélyszántásra, a kemény talaj feltörésére is.
Krantz úgy gondolja, hogy ezen ekét a magyarok kezdték először szélesebb körben
használni, mert észak és északkeleti irányba kibővítették a magyar nyelvterület
határát kb. 40 kilométerrel. A szlávoknál mintegy 30 évvel később kezdődött el a
széleskörű használata, de sokkal nagyobb lendülettel. Valószínű ennyi időre volt
szükség, hogy az új találmány átjusson a Kárpátokon. Az eke használata rohamosan
terjed a Kárpátok koszorúján kívül. A szlávoknál népesedési robbanás állt be. Az
elkövetkező öt-hatszáz évben körülvették a Kárpát-medencét, kivéve nyugaton.
Benépesítették a fehérorosz és orosz területeket a Ladoga-tó vonaláig. Délen a
magyar nyelvterület háromszögének csücskét is ők hódították meg. Ebben Krantz
valószínű téved. Nem vette figyelembe, hogy e terület a török időkben eléggé
elnéptelenedett, s miután a török kiszorult Magyarországból, a Habsburgok még a
helyben maradt magyarokat is kiűzték, és 40 000 szerb családot telepítettek
helyükre.
Igaza
lehet viszont Krantznak, hogy a harminc éves előny ellenére a magyaroknál
lényegesen lassabban terjedt a vaseke használata, mint a szlávoknál, így a
népsűrűség mérsékeltebb emelkedése nem okozott oly rohamos arányú terjeszkedést,
mint a szlávoknál. A könnyebb pásztoréletet ugyanis nem szívesen adják föl az
emberek a nehezebb földműves életért. Miután a szlávok körülzárták a
Kárpát-medencét, a magyarok csak nyugati irányba terjeszkedhettek. El is érték a
Bécsi-medencét, de nem elégséges számban ahhoz, hogy az ott élő népek nyelvét be
tudták volna olvasztani. E vidékeken az indo-európai földművesek éltek, s miután
megismerték a jövevények ekéjét, ők maguk is használni kezdték, tehát a
szaporulat náluk is emelkedett. Ezzel szemben Dunántúlt ellepték elég nagy
számban, így az uralkodó nyelv itt is a magyar lett.
Krantz
egyes véleményéből, megállapításából kiérződik, hogy nem ismeri a magyarság vagy
a Kárpát-medence részletes történetét, ezért következtetései is részleteiben
tévesek lehetnek, de ez nem változtat a lényegen, az egészen. Nem érti például,
hogy Románia szívében – Székrelyföldön – hogyan, mikor telepedett meg egy olyan
nagy számú magyar nyelvű népesség? Nem szól a dákó-román származáselméletről, de
vonalvezetéséből az tűnik ki, hogy helytállónak tartja. Nincs munkájában említés
a sumérokról, de mert Krantzot számosan fölkeresték emiatt, a magyar nyelvű
kiadás függelékében ezt írja:
"A magyar
Alföldön lenne a legkisebb és legelszigeteltebb proto-urál-altáji nyelv, ami
afganisztáni eredete óta a legkevesebbet változott. Nem lenne szabad meglepődni
azon, hogy a magyar és sumér nagyon hasonlóak. Néhány lelkes kutató állításával
ellentétben – hogy korai vándorlás történt volna Magyarország és Mezopotámia
között (egyik vagy mindkét irányban) –
a nyelvészeti hasonlóságuk egyedül abban áll, hogy mindkettő többet
őrzött meg a közös ősi nyelvből, mint e nyelvi törzs bármely másik tagja.".
Mi is úgy
gondoljuk, hogy a magyar és sumér nyelv többet őrzött meg a közös ősnyelvből,
mint e nyelvcsalád bármely más tagja, de nem hinnénk, hogy a magyar nyelvet az
afganisztáni, altáji nyelvű juhpásztorok hozták volna a Kárpát-medencébe. E
tanulmány egyik fontos tétele, hogy bemutassa a Kárpát-medence és Mezopotámia
ősi telepeseinek azonos tőről való származását, amelyet a nyelvi rokonságon túl,
az újkőkori régészeti leletek nagy hasonlósága is alátámasztani látszik. Ez
pedig csak úgy képzelhető el, hogy a Kárpátok által körülzárt és elszigetelt
medencében megtelepedett népesség az ősmagyar nyelvet beszélte, mely a sumérek
nyelvével azonos tőről szakadt. A magyar és sumer nyelv közötti hasonlóság
lényegesebben nagyobb, mint a sumér és török nyelvek között, ezért nem
valószínű, hogy a magyar nyelv az altájiból alakult ki. Ha figyelemmel kísérjük
Közép-Ázsia benépesedésének történetét, akkor úgy tűnik, hogy az uráli és altáji
nyelv közös tőről sarjadt. Ha tehát, az uráli és altáji nyelv egy azonos
ősnyelvből alakult ki, akkor meg kell kérdőjelezni ama bizonyos
"indo-európai" népesség nyelviségének
mibenlétét is. Krantz ugyanis nem szolgál olyan tárgyi tanúkkal, mint a 8500
éves anatóliai szülő anya és a bekarcolt hármas halom lehetséges
szülőföld, mi több
magyar szülőföld olvasata, valamint
az egyiptomi istennő és az alföldi cserép jeleinek lehetséges olvasatai.
Krantz
egyik legsarkalatosabb, leglényegesebb álláspontja határozottan visszautasítja a
katonai jellegű hódításokat mint
„népvándorlásokat”. Népvándorlást csak az ősi halász-vadász és kis
lélekszámú csoportokra fogad el. Népmozgásokra a helyesebb kifejezés a
terjeszkedés,
a fokozatos terjeszkedés. Ennek
figyelembe vétele nagyon fontos a Kárpát-medence népi és nyelvi történetének
alakulásában. Téves, sőt félrevezető az a felfogás, hogy például a rómaiak,
gótok, gepidák, vandálok, stb., de Árpád népének hódítása idején is, a
Kárpát-medence alaplakosságát is e hódító népek adták volna. Érdemes
megjegyezni, hogy Krantz határozottan visszautasítja az altáji népek, mint
például a szittyák indo-európaisítását is.
Krantz
munkája mindenképpen alátámasztja Magyar Adorján, Marjalaki Kiss Lajos, és
mindazok álláspontját, akik a magyarság és a magyar nyelv kialakulását a
Kárpát-medencébe helyezték.
A
kétnyelvűség körüli gondolatok
A bizánci császári híradások alapján a magyar történetírás azon
álláspontra jutott, hogy a magyarság kétnyelvű volt. S mert a hivatalos
történészek a magyarság egészét Árpád népétől származtatják, így a kétnyelvűség
is rájuk vonatkozik. Ennek az előzőekben tárgyaltak alapján nagyon nagy a
valószínűsége. Igen ám, de a hivatalosak Árpád népét nyelvileg egységesnek
tartják, csak a csatlakozó kabarokat vélik más nyelvűnek. Ezzel szemben a jelek
inkább arról vallanak, hogy Árpád népe se volt egységes nyelvileg, s a
csatlakozó kabarokkal a más nyelvűek – ha a szabír nemzetek magyar nyelvűek
voltak – adták a nagyobb százalékot. Jó lenne tudni, legalább megközelítőleg,
hogy milyen százalékban volt képviselve mind az egyik, mind a másik nyelv. Sőt
azt is jó lenne tudni, hogy melyik volt ez a bizonyos másik nyelv. Valószínű
valamelyik török nyelvről lehet szó, s talán nem is egyről, esetleg annak több
változatáról. Bárhogyan legyenek is a dolgok, a lényeg e kérdés vizsgálatánál is
kisiklik a helyes látószögből.
A bizánci császári udvarban jól ismerték Árpád-ágbeli őseinket.
Bölcs Leó szövetségben állt velük, s
a későbbiek során, amint tudjuk, eleink sok borsot törtek a császár fiának orra
alá. A híradás hitelességében tehát nem lehet kételkedni.
Nagy Sándor írja
A magyar nép kialakulásának története
című értékes munkájában, hogy A
tihanyi apátság alapítólevelében (1055) is van egy megjegyzés, mely a
kétnyelvűségre utal. E megjegyzés arról tudósít, hogy a latin szövegbe szőtt
magyar nyelvtöredékek a
"szolganép" nyelvéből valók. Ezt
lehet úgy is értelmezni, hogy Árpád népe és a kései avarok által szolgasorba
vetett őstelepesek nyelvtöredéke került az alapító levélbe, de lehet úgy is,
hogy e korban már szolgák voltak a korábbi hódítók – legalábbis a királyi
birtokokon –, ugyanúgy, mint az őstelepesek. Sőt, az se lehetetlen, hogy a
szolganép nyelve a királyi udvar és papság latin nyelvétől lett
megkülönböztetve. Nem világos tehát, hogy a szolganép nyelve melyik nyelvtől
különül el, de nem kételkedhetünk a szolganép magyar nyelvűségében.
Elképzelhető, hogy
Bíborbanszületett Konstantin császár is csak a hallottak alapján említette
meg a magyarok kétnyelvűségét. Egyesek úgy vélik, hogy
Bulcsú és
Tormás horkák révén jöhetett szóba
bizánci útjuk alkalmával. Persze az se lehetetlen, hogy a császár udvarában
megfordult olyan "magyar" előkelőség, aki nem magyarul beszélt. Már éppen ideje
lenne, hogy e kérdés is tisztázódjon, de ha a magyar történettudomány
fellegváraiban úgy gondolják, hogy nem lesz miről írni, ha a részletkérdéseket
is megoldják, akkor tőlük nem sokat várhatunk. Mégiscsak sajnálatos, ha nem
szégyenletes ténynek kell tartani, míg sok szó esik a kétnyelvűségről, csak
magánvélemények vannak ama bizonyos másik nyelv mibenlétéről. S ha e másik nyelv
olyan jelentős lett volna, akkor hogyan tűnhetett el oly gyorsan és nyomtalanul?
E nyelvről a későbbiek folyamán is kellene, hogy legyenek följegyzések,
szájhagyományok. Azt is nehéz elképzelni, hogy egy jelentős népréteg – még ha
kisebbség volt is – oly könnyen föladta volna nyelvét ott, ahol arra nem
kényszeríttették. Századokkal később is nyomainak, szigeteinek kellett volna
lenni e nyelvnek. Miután a nyugati mintájú királyság meghonosodott hazánkban –
Kr.u. 1000 –, a királyi és főúri udvarból a latin, a német és szláv nyelv egyre
inkább kiszorította a magyar nyelvet – ha egyáltalán beszélték – olyannyira,
hogy később azt igyekezett majmolni a köznemesség tekintélyes hányada is. 800
évig Magyarországon nem volt hivatalos a magyar nyelv. Az is ismert, hogy
királyaink, főuraink egyre nagyobb számban telepítettek idegeneket az ország
különböző vidékeire, akik nemhogy nem olvadtak be, hanem századok során
fölszaporodtak, és Trianon alapját képezték. Mindezeket figyelembe véve, mégis
mivel magyarázható, hogy az "alán" eredetű jászok, az idegen nyelvű vagy annak
vélt kunok, palócok, székelyek vagy akár a kabarok, ugyanazt a nyelvet beszélik,
mint a bakonyi kanászok? Talán azzal, hogy a kanászok Jászföldön, Kunföldön,
Palócföldön és Székelyföldön már emberemlékezet óta magyarul beszélnek? Mai
ismereteink szerint viszont nem lehet kizárni az említett népek, sőt a kazárok
magyar nyelvűségét. Konstantin híradása a X. század derekáról, az apátság
alapító levele száz évvel későbbről való, s hogy erről több forrás, emlékezet
nincs, arra két lehetséges magyarázat, megoldás kínálkozik.
Az egyik
lehetőség az, hogy a másik nyelv lehetett Árpád népének, esetleg azon belül a
többség nyelve, de megérkezésük után elszóródtak az ország területén és nyelvük
rövid idő alatt beolvadt a helyben találtak nyelvének tengerébe. Legfeljebb csak
a nagyfejedelmi, később a királyi és főúri udvarban élt hosszabb ideig. A másik
lehetőség egyes vélemények szerint az, hogy nem is két különböző nyelvre kell
gondolni, hanem két tájszólásra, mely hangzásában annyira elütött egymástól,
hogy az idegenek két különböző nyelvnek ítélték. Jelen ismereteink szerint ezt
se lehet kizárni.
A korai nyelvemlékeink arra utalnak, hogy a magyar nyelvnek volt egy
u-zó nyelvjárása. Ez a sumérok
nyelvére is jellemző, legalábbis, ha a sumerológusok olvasatai helyesek. Íme
néhány példa: nádu = cső, nád,
nadu = nagy,
rétu = rét,
kussuru = köt, (kosár),
gubur = gödör és így tovább. A
tihanyi apátság alapítólevelének legteljesebb magyar mondata így hangzik:
"Feheru varu rea mene hodu utu rea.". (Fehérvárra menő hadi útra.). A
Halotti beszéd és az
I. András korabeli imák is az
u-zó nyelvjárásról tanúskodnak.
Például:
"Grazdau lufuu Wutu.". (Garázda
lófő Vatta.). Szent István uralkodása alatt a latin ábécé használatát vezették
be a magyar nyelv írására, melynek nem volt
á, cs, é, gy, ly, ny, ö, sz, ty, ü
és zs betűje. Nem is beszélve a
hosszú magánhangzókról. E betűket kényszerből más betűkkel helyettesítették,
ezért nyelvemlékeink nem tekinthetők az akkori élő nyelv kiejtés és hangzás
szerinti hű tükreinek. E tény az u
betűt annyiban érinti, hogy az írásban való használata túlhaladja a beszélt
nyelvi gyakoriságát. Vagyis ott is használták, ahová valójában más betű
kívánkozott. A két idézett mondatban ez az
a, i és
o betűt érinti. A latin ábécének
volt a betűje, tehát miért írták:
var-u, W-u-t-u?
Volt i betűje, miért írták: hod-u?
Volt o betűje, miért írták: l-u-fuu?
Nem volt ö betű, a két
uu valószínű azt helyettesíti. Az
utu meg utu. A szóvégi
u azóta lekopott. Úgy mutatkozik
tehát, hogy nyelvünknek valójában volt egy
u-zó nyelvjárása, de az nem lehetett
olyan erős, mint az a nyelvemlékekből kitetszik. Ezt a további példák is jól
érzékeltetik.
Az újabb vélemények szerint az
Ómagyar Mária-siralom című verset 1300 körül írták Bolognában. A vers az
u-zó nyelvjárás egyik legékesebb példája:
"Választ világumtuul, Zsidou, fiodumtuul.". Az
u betű helyébe kívánkozó
o betű megvolt a latin ábécében is,
de nem volt meg a hosszú ó. E nyelvjárás tehát élő nyelv lehetett. A
rendelkezésre álló anyagot vizsgálva, úgy tűnik, hogy az u-zás a XV. század
végén, a XVI. század elején kopott ki nyelvünkből. Utolsó hajtásaként
megemlíthető Vásárhelyi András
(1526-ban halt meg, születésének éve ismeretlen.)
Ének Szűz Máriáról című költeménye,
mely így hangzik:
"Angyaloknak nagyságus asszonya, Úr
Jézusnak boldogságus anyja.". Az
u leginkább az o, ö és
ü hangokat helyettesítette, de
megtalálható az a és
i helyében is. Nos, ez lehetett az
egyik nyelvjárás, amely hangzásában jelentősen eltért a másiktól. A két, esetleg
többnyelvűségnek azonban sokkal nagyobb a valószínűsége.
Az ezernégyszázas évekből vannak olyan versek is, melyekben nincs, vagy
már nincs u-zás. Szent ének ki dicséri
Szíz Máriát (szerzője ismeretlen) a mai magyarsággal és a zamatos
ö-zéssel szól hozzánk, ami a magyar
nyelv fejlettségét tanúsítja, valamint azt, hogy a Dél-Alföld népe már akkor az
ö-ző tájszólással beszélt. Az irodalomtörténet Janus Pannonius (1434-1476)
versei elé teszi e költeményt, feltehetően tehát a XV. század első feléből való.
Szabács viadala című vers keltét
1476-ra teszik. Szerzője ismeretlen. Nyelvezete nehézkesebb az előbbinél, de
ebből is hiányzik az u-zás. Egyesek Thaly Kálmán és Véghelyi Dezső
hamisítványának tartják. A szemelvények a
Hét évszázad magyar versei című kötetből valók. (Magyar Helikon, Bp. 1966.).
A latin ábécéből hiányzó és felsorolt magánhangzók nélkül a magyar nyelv
írása nagyon nehézkes volt. Hogyan írták például a Dezsőfiek nevét? Így:
Dessewffy. Na és a
gyümölcs szavunkat a
gy, u, ö és
cs betűk nélkül? Így:
gimilc. Erre írja Forrai Sándor, a
hazai kiváló rovásírás szakértő:
"A magyar így sohasem beszélt.".
A hiányzó betűk nélkül a magyar nyelvet a latin ábécé kényszerzubbonyába
bújtatták. A rovásírásban például megvolt minden betű a gyümölcs szó írásához.
Íme:
Közel
ezer évnek kellett eltelni ahhoz, hogy a hiányzó betűk nyelvünk hangállományának
követelményei szerint kialakuljanak, s hogy latin betűs írás nyelvünk hangjainak
hű olvasatát ismét lehetővé tegye.
Igen! Ismét!!! A rovásírásnak
ugyanis a hosszú magánhangzókat kivéve, tehát minden magyar alaphangra megvolt a
betűje. Ha egy írástudó népnek közel ezer évre volt szüksége, hogy egy új ábécét
nyelve hangértékeinek megfelelően kiegészítsen, akkor mennyi időre volt szükség
ahhoz, hogy a rovás az írás kezdetétől a magyar nyelv csaknem tökéletes
kifejezését lehetővé tegye? Hosszú ezer évekre.
Mai nyelvünk az e hangban
gazdag. Vajon népünk melyik rétege beszélte e tájszólást? Az ésszerű
következtetés azt mondaná, hogy a többségé, vagyis az őstelepeseké, mert ez
győzött. Igen ám, de ennek mindjárt ellentmond azon nézet, miszerint a
nyelvemlékek a "szolganép" nyelvéből
valók, amely jelek szerint az u-zó volt. Hogy népünk melyik rétege beszélte az
egyik vagy másik nyelvjárást, azt jelen ismereteink alapján nem lehet eldönteni.
Sőt, még azt se, hogy mindkettő egy-időben lett volna élő nyelvjárás, bár ennek
megvan a lehetősége. A dolog érdekessége, hogy a sumérnek is volt e-ző
nyelvjárása. E szerint elképzelhető, hogy valamely bevándorló népcsoportunk
hozta magával, s az u-zás a nyelvfejlődés eredményeként kiveszett nyelvünkből.
Minderre a választ egy előítéletektől mentes, jól felkészült, valóban tudományos
nyelvészeti és történeti kutatómunka adhatja meg.
A magyar
nyelv az emberiség ősnyelve?
Lehetséges-e az, hogy valamikor tízezer, százezer évekkel ezelőtt az emberiség
egynyelvű volt? A bibliai bábeli torony történetéhez fűződő nyelvzavar is ezt
látszik igazolni, valamint minden átgondolt érvelés az egynyelvűség lehetősége
mellett szól. Ennek ellenére vannak olyanok, akik a
"sziget nyelvekben" keresik a kérdés
feloldását. E lehetőség valószínű nem is alaptalan, csak éppenséggel nem az
eredeti ősállapotra vonatkozik, hanem egy későbbi fejleményre. Ami az
egynyelvűséget illeti, arról lehet szó, hogy egy konok, időtálló emlékezés
valamely ősközösség, esetleg az eredeti ősközösség emlékét őrizte meg.
Emberi felfogásunk és gondolkodásunk szerint valahol, valamikor kezdetnek
kellett lenni. Függetlenül attól, hogy az Isten agyagból vagy majomból
teremtette az első embert. Vagy mindkettőn túl egy harmadik lehetőségben kell
keresni az eredet talányát. Bárhogyan is legyenek a dolgok, mindenképpen egy
olyan Hatalomnak vagyunk a
teremtményei a világmindenséggel együtt, akit, vagy amelyet földi, véges
gondolkodásunkkal sem fölfogni, sem megmagyarázni nem tudunk. Abban viszont
minden bizonnyal igaza van Dr. Vámos Tóth
Bátornak, hogy "az ember és értelem
egyidős.". Igen, ha az ember azóta ember, amióta magasabb rendű szellemi
értelme van. Ez viszont nem lehet magyarázat arra, hogy az anyag, vagyis az
emberi test egyidős-e az emberi értelemmel, s hogy ez milyen módon és mikor
következett be, arra aligha leszünk képesek minden igényt kielégítő választ
adni. Az emberi nem szaporodása azonban csak
"emberré válásunk", vagy valamilyen
módon való megjelenésünk után kezdődhetett. Miután a szaporulat következtében a
megélhetés föltételei megkövetelték, hogy az eredeti ősközösség adjon föl
népességéből, akkor e közösségből kivált az első család vagy kis csoport, hogy a
megélhetését más vidéken keresse és biztosítsa. Ezzel elindult azon
láncfolyamat, mely földünk benépesedését eredményezte. (E tanulmánynak nem
tárgya, hogy a fehér, sárga és fekete fajok vagy fajták azonos ősre vezethetők-e
vissza.). Nos, az így egymástól mind nagyobb távolságokra kerülő kis közösségek
nyelve, az idő múlásával, a környezet és sajátosan más élmények hatására,
valamint a nyelvfejlődés következményeként mindinkább elkülönültek egymástól.
Természetesen ez is csak egy elmélet, de a
"sziget nyelvek" és a mai állapot
csak így jöhetett létre.
Nem remélhető, hogy a létező megfejtett és még meg nem fejtett írásos
emlékek fényt vethetnek a nyelvi elkülönülés kezdetére, hiszen azok sokkal
későbbi időkből valók. Betekintést nyújthatnak viszont az ősnyelv azon ágába,
mely minket a leginkább érdekel. Az egynyelvűség kutatásában komoly segédeszköz
lehet az imént említett Vámos Tóth őseredetű földrajzi és helységnévgyűjteménye.
Vámos Tóth ugyanis szívós és elismerésre érdemes munkával több ezer ilyen nevet
gyűjtött össze a világ különböző vidékeiről, melyek megfelelői ma is megvannak a
Kárpát-medencében. Íme néhány szemelvény a gyűjteményből:
Afrikában egyebek között ilyen nevek is találhatók: Arad, Ada, Awas,
Bakosi, Bányai, Béga, Bikay, Baka, Dráwa, Gyula, Moldvai, Rábai, Sáwa, Sokoro,
Tata, Stb.. Ázsiában pedig ezek: Apuka, Arató, Baray, Dobó, Daru, Gebe, Hab,
Hun, Jokaj, Kapa, Kanna, Seres, Suba, Tomori, Tabán, Zaránd, stb.. Vámos
utánanézett, hogy a magyar szónak
milyen változatai találhatók. Magyar:
falu az Urál vidékén, törzsnév a Tobol és Irtis vidékén, tó Tibetben, falu
Mindanao szigeten (Fülöp-szigetek).
Magyarka: Folyó a Kaukázusban.
Magyarjó: falu Tajvanban. A
magar-mazar-makar nevek előfordulása pedig többszörösen túlhaladja a
magyarét.
Vessünk egy pillantást fővárosunk
Buda nevének előfordulására is. Az amerikai elemi iskolák részére
sorozatkönyvet adtak ki a világ különböző országairól, melyből a tanulók
megismerhetik az illető országról és népéről a fontosabb tudnivalókat.
Magyarországról a sorozat XXIII. kötete számol be.
Az én falum Magyarországon (My
village in Hungary, Phanteon Books, Div. of Random House, 1974.) című könyv,
melynek szerzője Sonia Gidal, aki
Göllén egy magyar családnál volt elszállásolva, míg összegyűjtötte a szükséges
anyagot. Gidal meglátogatta a helyi iskolát is. A tanár éppen a XIX. század nagy
vízlecsapolásáról beszélt, melynek eredményeként hárommillió hold vált ismét
használhatóvá. Víz, víz mindenütt. A tanár aztán visszakérdezte a múlt óra
anyagát. Máriának tette föl a kérdést:
"Mária, honnan származik buda
szavunk?"
Mariska magabiztosan válaszol:
"Az ószláv
voda szóból, melynek víz a jelentése.".
(From the
old Slavic word voda, which means water.).
Micsoda pokolian körmönfont, luciferi agyafúrtság. Hogy nem Sonia Gidal
álmodta ki, ahhoz aligha férhet kétség. De miért éppen ez a kérdés volt a
fontos, mikor itt arról kellett volna szólni, hogy a török időkben elvizesedett,
elmocsarasodott termőföldet nyerték vissza a magyar mezőgazdaság részére. Ebből
bizony nagyon kilóg a politikai lóláb. De nézzük csak, először is buda nem
"buda", hanem Buda, tehát
helynév, s mert a Duna mentén helyezkedik el, nem lehetetlen, hogy e szó valóban
a vodából származik. Csakhogy Buda már akkor Buda volt, amikor szlávok még nem
éltek a Duna mentén. Mai nyelvünkben már nincs értelme, ezért miden bizonnyal
őseredetű, melyet a világ különböző pontjain létező Buda nevek igazolnak.
Amerikában van két, Kanadában egy Buda nevű helység, elnevezésük története
bizonytalan, de valószínű, hogy magyaroknak van hozzá valamilyen köze. Nem
valószínű viszont, hogy a közép-afrikai
Budát magyarok alapították. Ugandában van
Budalin, Indonéziában
Rabuda, Raundában és Burundiban
Budahunga nevű hegy, mely vidékén
ilyen nevek találhatók: Biabátor
(falu), Bihari (folyó),
Csángó (sziget),
Csóka (patak),
Csongor (patak). A legérdekesebb
azonban Ausztrália északkeleti csücskétől keletre eső Laughlin szigetcsoport
egyik tagjának, Budaduna nevű kis
szigete. (Lásd: a déli félteke 153. hosszúsági és a 9. szélességi kör délkeleti
szögletében.). Vajon hogyan csordogált el e távoli vidékre a szlávok vodája? A
Duna név előfordulásai is megtalálhatók. Érdemes lenne a Buda és Buddha nevek
viszonyát is megvizsgálni, mert Budának
valószínű több köze van Buddhához,
mint a vodához. Utolsó példaként megemlítendő az Erdélyi-középhegység Bihar
hegyének és vármegyének neve. Indiában is van
Bihar város és tartomány. Az e
tartományban élő nép nyelvét is bihari
nyelvnek nevezik.
Ezen őseredetű nevekkel kapcsolatban Vámos azt is megfigyelte, hogy a
világnak azon a tájain találhatók a legnagyobb számban, ahová a fehér ember
műveltsége a legkésőbb jutott el. Törvényszerűségnek mutatkozik az is, hogy e
nevek rendszerint nem egyedül, hanem több, esetenként két-háromszáz őseredetű
földrajzi és helységnév társaságában fordulnak elő. Tulajdonképpen ebben kell
keresni a magyarázatot arra az egyébként érthetetlen tényre, hogy a korai
kutatók és utazók a világ különböző pontjain cövekezték ki a magyar
"őshazát". Szilárdan beékelődött
tudatunkba: valahonnan jöttünk!
Hiába hirdette Magyar Adorján 1918 óta, Marjalaki Kiss Lajos 1929 óta:
Nem jöttünk sehonnan! A mi őshazánk a
Kárpát-medence! Nem hallgattak, nem hallgatnak rájuk ma se. Csábítóak
voltak, és ma is azok, a Kárpátazonos földrajzi és helységnevek. Elmennek
Nepálba őshazát keresni, mert ott él egy
magar nevű nép, és temetőiben
kopjafát állít. Az ilyen jelenségek bármily figyelemreméltóak is, mégis
egész látószögből kellene vizsgálni őket. Tudatunkba bejegesedett tévtanok
lehetetlenné teszik, hogy akárcsak fölmerüljön annak gondolata is: Esetleg nem
mi jöttünk onnan, hanem ők mentek oda. Mindjárt őshazára kell gondolni, ahonnan
jöttünk. Bárhova, a világ bármely pontjára, csak éppen a Kárpát-medence nem
ötlik agyunkba, mint lehetséges őshaza. Persze e jóindulatú kutatókat nem szabad
megmosolyogni vagy elítélni, főleg ha tudjuk, hogy a finnugor őshazát is nyelvi
rokonságra és egy nagy adag rosszindulatra építették. Egyébként a nepáli magarok
katona népesség, és a szó értelme: bátor.
Nagyon fontos lenne a Vámos Tóth által összegyűjtött nevek tanulmányozása, mert
azok az ősnyelv napjainkig megmaradt tárgyi tanúi. Vámos
TAMANA-nak nevezte el gyűjteményét,
mert e név megtalálható minden földrészen, és egy ilyen nevű falú a Délvidéken
is létezett a XIX. században.
Nyilvánvaló, hogy a világ mindezen tájain magyarok nem járhattak, nem
élhettek. Mégis, mivel, hogyan magyarázható e nevek létezése, eredete? A
legvalószínűbb feltevés az, hogy az értelmes beszéd kialakulása kezdetén nemcsak
a tudás volt határolt, hanem a szókészlet mennyisége is. A kettő egyébként
egymás vetülete. Kevesebb tudáshoz kevesebb szóra van szükség. A gondolatok, a
tapasztalatok kicserélése eredményezte a fejlődést, mikor minden egyes
felismerés, minden egyes új szerszám elkészítése egy új szót, megnevezést
eredményezett. Vannak, akik úgy vélik, hogy a hangszálak is fejlődésen mentek
át, mígnem alkalmassá váltak a mai fejlett beszédben használt hangok
kialakítására. Bárhogyan is voltak a dolgok, ezen ősi nevek csak ott maradhattak
meg, ahol az ősi nép is megmaradt. Ha ugyanis egy ember vagy család
fölkerekedik, és elköltözik egy számára ismeretlen, új vidékre, akkor megkérdezi
a helyben találtakat, hogy mi a neve a hegynek, a folyónak, a tónak, stb.. Ha
pedig egy lakatlan területen telepszik le, akkor ő ad nevet a hegynek, folyónak,
tónak, stb. saját nyelvén. Ezen ősi nevek tehát az emberi élet folytonosságának
tanúi. A Kárpát-medencében is azért maradhattak meg nagy számban, mert az ősi
nép is megmaradt nagy számban. Eredeti értelmüket elvesztették ugyan, de
megmaradtak az ősi idők hírnökeinek.
A magyar őshazakutatókat a különböző nyelvekben előforduló magyar
hangzású vagy magyarul értelmezhető szavak is erősen befolyásolták észrevételeik
végső megfogalmazásában. Íme: néhány elgondolkodtató példa. Az egyik sumér
hitrege emberhőse (nem istenség) egy
Shukalletuda nevű kertész, aki gondozta, és szorgalmasan öntözte kertjének
virágait, azok mindennek ellenére elszáradtak vagy egyéb pusztítás áldozatai
lettek. Ekkor Shukelletuda az egekbe nézett, először keletre, aztán nyugatra, és
tanulmányozta az isteni titkokat. Azután, az isteni tudomány birtokában egy
sarbutu nevű fát ültetett, mire
kertjében minden kivirágzott és gyönyörű zölddé vált. Shukalletuda tehát nagy
tudású, sokat tudó kertész lett, s e tudás nevében is szerepel:
Shuk-alle-tuda = sok-ura-tuda: Sok tudás
ura. Nem kívánunk hivatkozni az l
és r szabályszerű
felcserélhetőségére, mert nem szándékunk az olvasat helyességét igazolni.
Csupán, mint érdekességet mutattuk be, amint a következők is csak erre
szolgálnak.
Egy másik ilyen példa az álleluja
szó. A miséző pap, főleg húsvétkor használja gyakran Jézus föltámadása
alkalmából: Áll-él-újra!
Elképzelhető, hogy ezt fejezi ki? Jézus föltámadt! Jézus áll, él újra? Álleluja!
Az inkák a kukoricából készült sört
chicha-nak, magyarosan
csicsá-nak nevezték. Az ittas
emberre azt mondjuk, hogy be-csicse-ntett.
Elgondolkodtató. Ráadásul a két szó azonos fogalomkörbe tartozik.
Indiában él egy nép, hol a család legidősebb asszonyát
dádi-nak, mi
dédi-nek nevezzük. A család
legidősebb férfitagját ők dada-nak,
mi tata-nak nevezzük.
Ezekre szokás mondani: "véletlen
egybeesések.". Lehetséges. Azonban a természetben, az életben törvények
uralkodnak. Valahol, valahogy minden kötődik, még akkor is, ha nem tudjuk
megmagyarázni, de valahol az ősmúltban összefutnak, pontosabban, onnan
szétfutnak a szerteágazó szálak. Talán éppen az egynyelvűségből. Semmi se
történik és semmi sincs ok nélkül.
Napjaink kutatói nem az elsők, akik észrevették a magyar nyelv
tömörségét, kifejezőképességét. Jeles magyar hazafiak nemcsak népünk, hanem
nyelvünk védelmében is kiálltak.
Vörösmarty így vélekedett nyelvünkről:
"A magyarban minden szótagnak van értelme.".
Táncsics pedig ezt mondta:
"Legősibb a magyar nyelv.". A magyar
nyelvre sok sarat szórtak már Berzsenyi
korában, melyet a nagy költő sehogy se tudott elfogadni. Hozzá is látott a
kérdés kivizsgálásához. A magyar nyelv
eredetiségérül című rövid írásában a következőt olvashatjuk:
"Bukdozásaim haszon nélkül nem maradtak, sőt örömmel tapasztaltam, hogy
mindenütt többet találtam, mint kerestem, elannyira, hogy csakhamar általláttam
azt, hogy a magyar nyelv tán az egész óvilág nyelveinek gyökere és anyja;".
(Berzsenyi Dániel; Prózai művek. 281. oldal.)
A magyar nyelv kifejezőképességére nemcsak magyar, hanem idegen tudósok
is fölfigyeltek. Kosztolányi Dezső
még 1919-ben tette közzé a cseh költő,
Frankl Ágoston nyomán az olasz
bíboros, Giuseppe Mezzofanti
vélekedését a magyar nyelvről. Frankl 1836 nagyhetében fölkereste az olasz
bíborost, mikor beszélgetés közben Mezzofanti megkérdezte Franklt:
"Tudja, melyik nyelvet tartom az olasz és görög után, minden más nyelv előtt,
leginkább dallamosnak és verselés szempontjából leginkább fejlődésre képesnek? A
magyart." Mezzofanti a magyar nyelvet is jól beszélte, s megragadott
minden lehetőséget, hogy gyakorolhassa. Egy alkalommal megtudta, hogy magyar
urak járnak Rómában, s állítólag fölkereste őket, hogy egy kicsit
elbeszélgethessen velük magyarul. Meglepetésére ezen urak a latint jól
beszélték, de a magyart alig. Erre mondhatta Mezzofanti Franklnek:
"A magyarok, úgy látszik, még nem is tudják, micsoda kincs lakozik nyelvükben.".
(Pesti Napló, 1919. február 23.)
Nyelvünk angol részről is kapott elismerést. Sir John
Bowring többek között magyar verseket
is fordított angolra. 1830-ban kiadott egy verseskötetet Poetry of the
Magyars (A magyarok költészete) címmel, melynek előszavában írta:
"A magyar nyelv (más nyelvektől)
távol és magányosan áll. Pontos megértéséhez más nyelvek tanulmányozása
rendkívül csekély haszonnal jár. Lényegében saját öntőformájából fejlődött ki,
kialakulása és felépítése bízvást oly korszakra tehető, mikor a mai európai
nyelvek többsége vagy nem is létezett, vagy nem hatott a magyarlakta térségre.".
Ősnyelvek új látószögből
alcím alatt foglakoztunk Grover S. Krantz
amerikai tudós Az európai nyelvek
földrajzi kialakulása című munkájával. Krantz eredményei alátámasztják
Bowring 170 évvel ezelőtti véleményét. Íme:
"Beleértve például, hogy a görög nyelv a jelenlegi földrajzi helyén Kr.e. 6500
évvel, míg a kelta Írországban Kr.e. 3500-zal kezdődően alakult ki. A magyar
nyelv ősisége Magyarországon legalább ilyen meglepő; Úgy találom, hogy átmeneti
kőkori nyelv, megelőzte az újkőkor kezdetét.".
(This
would include, for exaple, developing Greek in its present area since 6500 B.C.,
and Celtic in Ireland since 3500 B.C. The antiquity of Magyar in Hungary may be
equally suprising; I find it to be a Mesolithic speech, that predates the
Neolitic entry. 11. oldal.)
A magyar
nyelv eredete és ősisége körüli kérdések megoldásához a földrajzi és
helységneveken túl hozzásegíthetne, ha az ősi írások megfejtésénél alkalmaznák a
sajátos magyar észjárást, mely a magyar rovásírás kialakulásában a
rövidítéseknél és összevonásoknál is felismerhető, írja Forrai Sándor. Persze ez
nyelvünk rendszere, felépítése javára is elkönyvelhető. A korábban bemutatott
szemelvények, az itt felsorolt megállapítások és vélemények feljogosítanak
bennünket arra, hogy a legősibb írások esetleges magyar nyelvűségét is
feltételezzük. A magyar tudomány feladata lenne, hogy az ókori – Mezopotámia,
Egyiptom, Földközi-tenger szigetei – műveltségek írásos anyagát feldolgozza, és
magyar szempontból kiértékelje.
Korábban szó volt arról, hogy rovásírásunknak megvolt a betűje minden
magyar alaphangra. Összesen harmincnégy. Ha figyelembe vesszük, hogy például az
angol nyelv ma is huszonhat betűvel kínlódik, akkor leszögezhetjük, hogy őseink
bámulatos íráskészségről tettek tanúságot, amely kiműveléséhez a küzdelmes
évezredek tapasztalatainak egymásra rakodására volt szükség. Persze a
magyar-székely rovásírás eredetét illetően is különböző vélemények vannak. A
hivatalosak szerint a törököktől tanultuk nem sokkal a "honfoglalás" előtt.
Mások úgy vélik, hogy rovásírásunk avar eredetű.
Forrai Sándor a rovásírás egyik
legkiválóbb kutatója és tanulmányozója, több könyv szerzője, az 1985-ben
megjelent Küskarácsonytól Sülvester
estig (Múzsák Művelődési Kiadó) című kiváló tanulmányában összehasonlítja a
magyar-török, magyar-etruszk és magyar-föníciai rováírást. A rovásszakértő három
tulajdonságot vett figyelembe: az alaki azonosságot, a hangértékbeli
azonosságot, és a közeli hasonlóságot. Az eredményt eszerint összegezte, és a
következő értékeket kapta: a török 28.6, az etruszk 43.4, a föníciai 50.0
százalékos azonosságot, hasonlóságot mutat a magyar rovással. E szerint tehát
nagyobb a lehetősége annak, hogy a magyar-székely rovásírás nem a török, hanem a
föníciai rovás leszármazottja. Persze a fordított viszonyt se lehet kizárni, és
azt se, hogy közös tőről származnak. Továbbá az se lehetetlen, hogy a képírás, s
azon keresztül a magyar rovásírás az őstelepes paraszti nép örökbecsű hagyatéka.
Az elmondottakat a következőkben lehet összegezni: Ismereteink mai állása
szerint, és a felsorakoztatható adatok és érvek tanúságtételeként az eredeti
egynyelvűség nemhogy nem zárható ki, hanem talán az egyetlen ésszerű
magyarázattal szolgál a fennálló kérdésekre. Nagy a valószínűsége annak ugyanis,
hogy a bemutatott földrajzi és helységnevek még a többnyelvűség kialakulása
előtti korból valók. Figyelemre méltó az is, hogy Európában, de általában a
nyugati műveltségű népektől lakott területeken, ezen őseredetű nevekből a
Kárpát-medencében maradt meg a legtöbb. Ez pedig csak azzal magyarázható, hogy
hazánk területét benépesítő ősnép folytonossága sohase szakadt meg, de még csak
kisebbségbe se került. Így a magyar
nyelv se lehet más, mint ezen őstelepes nép nyelvének egyenes ági kiművelt, a
hosszú évezredek során a Kárpát-medencében letelepedő vagy megforduló idegen
népek nyelveit magába olvasztó mai változata. Az egynyelvűség
figyelembevételével meg lehet magyarázni mindazt, ami megmagyarázhatatlannak
mutatkozik. A magyar nyelv lehet rokona a vogulnak és osztjáknak ugyanúgy, mint
a sumérnek, egyiptominak vagy akár a bantunak, anélkül, hogy minden esetben
vérségi rokonságra gondolnánk. Persze, ha nyelvrokonság csak ott állhat fenn,
ahol a vérségi rokonság is kimutatható, ám legyen. De ezt vegyék tudomásul a
finnugor tanok hirdetői is, és nézzék meg, hogy mi marad tudományukból. (Árpád
népének finnugor rétege 12.5 százalék volt. A mai magyarságé egy (1) százalék
alatt van.). Lehet, hogy az imént elmondottak nem egyeznek a hivatalos
nyelvészet lefektetett szabályaival, ismeretes viszont, hogy e nyelvészetet sem
vezérelte mindenkor a tudományosság fenséges eszméje. Továbbá, nem tudnak, vagy
nem is akarnak, vagy egyszerűen lefektetett szabályaik lehetetlenné teszik, hogy
olyan kérdésekre is választ adjanak, melyek nem felelnek meg korunk
politikailag helyes, de
tudományosnak nem nevezhető követelményeinek. A lekicsinylések, a hatalmi
székből kimondott "igazságok" ideje
lejárt, s a "véletlen egybeesések"-féle
magyarázkodások se tekinthetők tudományosnak. A tudomány akkor tudomány, mikor
nem jegesedik be, mikor szellemileg rugalmas marad, s a tegnap igazságát egy új
felismerés fényében képes újraértékelni, ha kell, megváltoztatni.
Utószó
gyanánt
(Marjalaki Kiss Lajos 1929-ben kiadott Anonymus és a magyarság eredete
című tanulmányának bevezető gondolatait szánjuk utószónak, mely
"visszhang" volt Zajti Ferenc
Indiából küldött híradásaira.)
Jó úton
jár-e Zajti?
Nemrégiben az a sajtóhír járta be az országot, hogy Zajti Ferenc lelkes
tudósunk Indiában megtalálta a magyarok rokonait. Ez a méltán szenzációs híradás
a még ma is Kőrösi Csomával reménykedő magyarok lelkét élénk várakozásra ajzotta
fel. Félő, hogy ez alkalommal is – mint már annyiszor –, megint fájdalmas
csalódás váltja majd fel azok reménykedését, akik még ma is csalóka délibábos
kép után révedeznek, akik szemeiket olyan messze tájakra irányítják, ahol a nagy
távolság és a történelem gomolygó köde miatt tévedni is, csalódni is csak igen
nagyot lehet.
Még nincs pontos képünk az új felfedezésről, de az Indiából gyéren
szállongó hírekből úgy látszik, hogy azok a most fölfedezett magyarok nem is
magyarul, vagy a magyarhoz hasonló nyelven beszélő népek, hanem a hajdani török
nyelvű hunok szegrül-végrül való atyafiai. Ha pedig ez így van – és valószínűleg
így van –, akkor Zajti és az itthon reménykedő turáni magyarok két malomban
őrölnek. Mert a hun és a mai magyar, nem egy és azonos, hanem különböző
fogalmak. Igaz, hogy Atilla hunjait és Árpád honfoglaló hadát valóban a messze
Turánból vezérelte ide a Gondviselés. Ha tehát a Turánból ideszakadt honfoglaló
magyarok, vagy vérrokonaik, és a hunok atyafiságát keresi valaki, ez esetben
India felső végén is joggal kereskedhetik. A Turánból idelovagolt hódító "turk"
réteg azonban sokkal kisebb részét, talán csak 5-10 százalékát teszi ki a mai
"tősgyökeres" magyarságnak. Mert ennek a mai magyarságnak elődei már Atilla és
Árpád hódítása előtt jóval, úgy 1000-1500 évvel hamarább is itt tanyáztak és
akkor, t.i. a Kr.e. I. évezredben szkítha, majd később szarmata gyűjtőnéven
emlegetett törzseik a Dunától a Volgáig terjedő egész földet bírták. Ha tehát a
magyarok eredetét kutatjuk, nem szabad megfeledkeznünk ennek a közrendű
magyarságnak az őshazájáról sem. Sőt éppen ezt kell kutatnunk.
Mikor a magyarság őshazáját említem, nem beszélek az özönvíz előtti
időkről, amikor a paleolit-kori ősember – Darvin fejlődéselmélet valamelyik
fokozatán állván – valószínűleg még élénken emlékezett a majomtól való
származásra. Én mindössze alig 2500-3000 évre gondolok vissza. Már pedig ezen a
gyarló emberi szemmel inkább belátható időn belül magyarul beszélő ősi
népességet sem Turánban, sem a Kaukázusban nem találni. Ellenben jelen volt ez
az ugorfajta ősmagyar nép a Duna-Tisza tájától kelet felé egészen a Volga
vizéig, mint ahogy ezt a Kr.e. évezred egységes u.n. ananyinói kultúrája
mutatja.
Az ázsiai eredet elavult hitével szemben – mely csakis a hódító török
nyelvű hun-avar-magyar törzsekre vonatkozhat – itt vannak a nyelvtörténet, a
régészet, a történelmi földrajz, az antropológia, stb. stb. megállapításai, és
itt van főleg Anonymus tanúsága. Ezek mind úgy tudják, hogy Magyarország földje
Árpád honfoglalása idején nem volt ám üres, lakatlan terület, sőt ellenkezőleg –
a korabeli viszonyokhoz mérten –, nagyon is sűrűn lakott ország volt, amelybe
Árpáddal nem "nép", hanem csak a régi urakat felváltó új katonai szervezet, új
"urak" jöttek. Föld és a nép lényegében a régi maradt, akár a dák, akár a kelta
vagy római, akár hun, germán, avar vagy bolgár-szláv uralom nehezedett rájuk,
mindig csak az uralkodó osztály változott. A hódító nem szokta megölni a
népeket, hanem csakis a belső sorvadásuk sodorja le őket a történelem
színpadáról.
Ezen az alapon tehát két úton kell keresnünk a magyarság őshazáját. Az
egyik út kelet felé vezet, ahonnan a hunok, a bolgárok, a magyarok jöttek. Ez az
út meglehetősen felderített, elegen bolygatják. Nem úgy a másik út, mely itt a
közelben vezetne, ha rátalálnánk lépni. De még nem kitaposott út, nem könnyű
felismerni.
A magyar nemzet ethnikuma – mint a villanydrót – két szálból, egy török
és egy ugor ágból fonódott össze. A villanyhuzal két szálát egy kezdő szerelő is
szét tudja bontani. Nem így a török nyelvű hódító magyarok vezető rétegét, az
itt talált ugor fajta ősnép rétegeitől. Nem lehet ma már ezt a két összeolvadt
elemet szétbontani – hacsak nem vérelemzéssel –, mert teljesen összeforrottak.
Manapság az ugor fajta magyar népség életfájába úgy bele van oltva az egykor őt
meghódító turáni vér, mint a gyümölcsfa alanyba az oltógally, mely miután
megfogant zöld lombot és édes gyümölcsöt hoz ugyan, de már nem a maga vékony
ágacskája, hanem a "régi" törzsök és gyökér dús nedve táplálja.
Ma már a "fajszakértők" sem boldogulnának vele, de az Árpád-kori
oklevelek és Anonymus korában még szétválik e két elem. Legélesebben szembetűnik
ez Anonymus munkájában, aki még nem ismer egységes magyar nemzetet, hanem egy
Árpáddal bejövő uralkodó, nemesi osztályt. Az ő szemében ez a
"magyar nemzet", és ettől erősen
elválaszt egy nagyszámú, itt talált és a hódítók uralma alá került népességet,
melyet néhol szlávságnak, az ország legtöbb vidékén azonban nemzetiségi
megjelölés nélkül egyszerűen csak
"parasztság"-nak mond. Az ő szemében politikailag súlytalan ez a
tízszeres-húszszoros számú paraszti tömeg, amelybe pedig csakhamar felszívódott
a hódító "nemzet" vékony néprétege.
Marjalaki Kiss Lajos
Forrásmunkák:
Anonymus
: Gesta Hungarorum. Helikon. Budapest. 1975.
Badiny Jós Ferenc :
Az Ister-Gami oroszlánok titka. Buenos Aires. 1979.
Badiny Jós Ferenc :
Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig. Orient Press Kft.
Badiny Jós Ferenc :
Káldeától Ister-Gamig. Buenos Aires. I. köt. II. köt. 1981
Bakay Kornél
: Őstörténetünk régészeti forrásai I.- II. köt. Miskolc, 1998.
Baráth Tibor
: A magyar népek Őstörténete. I.-II.-III. kötet. Montreál.
Bäuml,
F.H.& Birnbaum, M.: Attila the an and His Image, Corvina, Budapest.1993.
Biró József
: A szabírok őstörténete. I.II. kötet. U.S.A.
Blaskovics-Vass
: A magyarok őstörténete. Magvető. 1982.
Bobula Ida
: A sumér-magyar rokonság kérdése. Esda. 1961.
Bóna István
: A hunok és nagykirályaik, Corvina 1993.
Botos, László
: The Homeland Reclaimed, Patko Publishing, N.Y. 1995.
Bray, W. Trump, D: Dictionary of Archaeology, Penguin Books,
1976.
Csomor Lajos
: Őfelsége, a Magyar Szent Korona. Székesfehérvár. 1996.
Fodor István
: Verecke híres útján... Gondolat. 1975
Forrai Sándor
: Küskarácsonytól Sülvester estig. Múzsák. 1985.
From the Land of the Schithians: The Metropolitan Museum of Art,
N.Y.
Glatz Ferenc
: Magyarok krónikája. Officina Nova. 1996.
Gordon, Cyrus H.
:Forgotten Scripts, Basic Books, INC. N.Y. 1982.
Gosztony Kálmán :
Összehasonlító szumér nyelvtan, Duna Könyvkiadó,
Svájc 1977.
Hawkins, Gerald S. :Stonehenge Decoded, Delta Book, N.Y. 1978.
Hóman Bálint
: Ősemberek - Ősmagyarok. U.S.A. 1985.
Ions, Veronica
: The World's Mythology, Chartwell Books, INC. N.J.
1974
Johanson, D. & Edey, M.: Lucy, Warner Books, N.Y. 1982.
Kálti Márk
: Képes Krónika, Helikon Kiadó.
Kramer, Samuel N. : Mythologies Of the Anciant World, Anchor
Books, N.Y.1961.
Kramer, Samuel N. : The Sumerians, The University of Chicago
Press, 1963
Krantz, Grover S. :
Geographical Development of
European Languages, Peter Lang. N.Y. 1988
Lamber-Karlovsky & Sabloff: Anciant Cilvilizations, The
Benjamin/Cummings Publishing Co. INC. 1979.
Kandra Kabos
: Magyar Mythologia, Hídfő Baráti Köre Kiadása 1978.
Kartográfiai Vállalat: Történelmi Világatlasz.
Larousse
: World Mythology, Chartwell Books INC. N.J. 1976.
László Gyula
: A honfoglalókról. Tankönyvkiadó. 1974.
László gyula
: A honfoglaló magyar nép élete, Püski. Bp. 1944.
László Gyula
: A „kettős honfoglalás”. Magvető. 1980.
László Gyula
: Vértesszőlőstől Pusztaszerig. Gondolat. 1974.
Lázár István
: Kiált Patak Vára. Szépirodalmi Könyvkiadó. 1980.
Ligeti Lajos
: A magyarság őstörténete, Az Akadémiai Kiadó, Bp. 1986.
Lloyd, Seton
: The Archaeology of Mesopotamia, Thames & Hudson,
1978
Magyar Adorján
: Az Ősműveltség. Magyar Adorján Baráti Kör. 1995.
Makkay János
: A magyarság keltezése, A szerző kiadása, Budapest. 1993.
Marjalaki Kiss Lajos : Anonymus és a magyarság eredete.
Budapest. 1929.
McEvedy, Colin
: The Penguin Atlas of Medieval History.
Mellaart, James
: The Neolithic of the Near East, C. Scribner's Sons,
N.Y. 1975.
Nagy Sándor
: A magyar nép kialakulásának története. 1968.
Németh Gyula
: Attila és hunjai, Az Akadémiai iadó, Bp. 1986.
Padányi Viktor
: Dentumagyaria. Transylvánia. 1956.
Powell, T.G.E.
: Prehistoric Art, Oxford Uni. Press, 1966.
Radics Géza
: Olvasmányok múltunkról. Anahita-Ninti Bt. Budapest
2000.
Róna-Tas András
: Nyelvrokonság, Gondolat, Budapest 1978.
Sebestyén Gyula
: Rovás és rovásírás. Evilath. N.Y. 1969.
Sebestyén László
: Kézai Simon Védelmében, Budapest 1975.
Damjanich János
: Múzeum Szolnok megye története a régészeti leletek tükrében, 1982.
Szász Béla
: A hunok története. Budapest. 1994.
The Atlas of Archaeology, DK Publishing, INC. 1978
The Metropolitan Museum of Art & The Los Angeles County Museum
of Art: From the Land of the Scythians
The Times Concise Atlas of Woeld History, Hammond, N.J. 1985.
Torma Zsófia
: Sumér nyomok Erdélyben. Buenos Aires. 1973.
Treasures of Tyutankhamun: Metropolitan Museum of Art, N.Y.
1976.
Thuróczy János
: A magyarok krónokája, Helikon Kiadó 1986.
Varga Géza
: Bronzkori magyar írásbeliség, Budapest 1993.
Varga Zsigmond
: Ötezer év távolából, Debrecen 1942.
Wilkinson, Gardner: The Anciant Egyiptians, Crescent Books, N.Y.
1988.
Wilkinson,
Richard H: Reading Egyiptian Art,Thames and Hudson, London 1992.
Zajti Ferenc
: Magyar Évezredek,
Szerző kiadása, Budapest 1939.
http://osemlekezet.fw.hu/2005.html