Radics Géza

 

 

 

 

EREDETÜNK és ŐSHAZÁNK

 

I. rész: Bevezető – A finnugor származáselmélet – A szittya-hun származástudat.

 

II. rész: A sumér származáskérdés – Az egyiptomi származáselmélet.

 

III. rész: A "kettős honfoglalás" elmélete – A "griffes-indások" – Az őstelepes földműves nép.

 

IV. rész: A korai őstelepesek.

 

V. rész: Ősnyelvek új látószögből – A kétnyelvűség kérdése – A magyar nyelv az emberiség ősnyelve? – Utószó gyanánt - Forrásmunkák

 

 

 

 

 

Bevezető

 

 

            A magyarság eredetének történetét már sokan kutatták, és eredményeik fényében meg is írták. Az őshazát is saját meglátásai, észrevételei és a rendelkezésére álló adatok alapján jelölte ki minden kutató. S mert a kutatók felkészültsége és a rendelkezésükre álló anyag lehet más és más, kikerekedett egy olyan őshazakép, amely a magyarság bölcsőjét a földkerekség legkülönbözőbb pontjaira helyezte. Ezen túl e tanulmányok bővelkednek meglepetésekben, fordulatokban, melyek alapjaiban rendítik meg korábbi vagy jelen ismereteinket. Sokak gondolatában talán föl is merül a kérdés, és joggal: mint lehet egy nép múltját oly sokféleképp megírni, mint a miénket, magyarokét? Hogyan fordulhattak meg őseink a világ egymástól oly távoli pontjain, mint azt a kijelölt „őshazák” jelzik? Ha áttekintünk az eredetünk és őshazánk kérdéseit boncolgató tanulmányok rengetegén, arra döbbenünk rá, hogy az elénk táruló kép sokkal inkább hasonlít egy mezei virágokból kötött csokorhoz, mint egy nép valóságos történetéhez. Mégis azt kell mondani, hogy e tanulmányokban leírtak, ha nem is egészükben, de részleteikben beilleszthetők népi, nemzeti történetünk valamely szakaszába. E tanulmányok javarészt se önmagukban, se együttesen nem alkotják a magyar múlt egészét, mert figyelmen kívül hagytak egy alapvető tényezőt. E tényező nem más, mint maga a köznép, mely alapeleme minden társadalomnak, s melynek jelentőségét a társadalmak és műveltségek kialakulásában a tudomány csak napjainkban kezdi figyelembe venni.

            A korai kutatók csaknem kizárólag írott forrásokra és élő szájhagyományokra támaszkodtak. Ismeretes, hogy a múlt kutatásában megvan mind a kettőnek a maga helye és értéke, mint ahogy megvan a fogyatékossága is. A kizárólag csak írott kútfőkre alapozott munkákat az egyoldalúság jellemzi, hiszen maguk a kútfők is egyoldalúak. Az egyoldalúság több szempontból is kimutatható. Ezúttal azonban csak a köznéppel kapcsolatos néhány fontosabb fogyatékosságot érdemes megemlíteni.

            E kútfőkön gyakran érződik az elfogultság, a felületesség, sőt esetenként a tudatos ferdítéstől se riadnak vissza. A legsúlyosabb hiányosságaik azonban mégsem ebben keresendők, hanem abban, ami kimaradt belőlük, vagy amit éppen csak megemlítettek. A korai századokban, ezredekben ugyanis megéneklésre, följegyzésre méltót inkább csak karddal és íjjal lehetett cselekedni, verejtékkel nem. Így érthető, hogy a mindenkori nagyobb tömegeket képező köznép társadalmi szerepének jelentősége rendszerint figyelmen kívül maradt. Létükről leginkább azon híradásokból tudunk, melyek arról számolnak be, hogy ez vagy az az uralkodó vagy ország hány tízezres, százezres hadsereget állított ki. Továbbá azt is érdemes figyelembe venni, hogy e följegyzések ugyan a látottakat, tapasztaltakat és hallottakat örökítették meg, mégse tekinthetők a mai értelemben oknyomozó szakdolgozatoknak. Ez viszont semmit se von le értékükből. Csupán tudomásul kell venni, hogy nem lehet e forrásokra oly kizárólagossággal és fenntartás nélkül támaszkodni, ahogy a tudomány azt eddig tette. Ezt egyébként a nyugati forrásokban lelhető magyar vonatkozású följegyzések elfogultsága sokszorosan indokolttá teszi.

            A szájhagyományról tudni kell, hogy az idők múlásával ismételten örökölt történet színeződött, s esetenként éppen a lényeg mosódott, halványult el. Biztosak lehetünk azonban abban, hogy rendszerint igaz történetet takarnak, de felhasználásukat óvatosan kell kezelni. Felelős kutató csak akkor építhet rájuk, ha képes volt kibontani a történet magvát, esetleg egyéb forrással is alá tudja támasztani.

            Az ezernyolcszázas évek második felében az eredet- és őshazakutatás területén előtérbe került, majd pedig kizárólagosságot vívott ki magának a nyelvészet. Eredménye az lett, hogy nemcsak a nyelveket, hanem a népeket vérségileg is nyelvi alapon rokonították. Így vált a magyarság a Nyugat-Szibériában élő mongoloid népek vérrokonává, s a vidék, ahol élnek, őshazájává. A nyelvészetnek megvan a maga értéke a múlt kutatásában, mint ahogy megvan a fogyatékossága is. A nyelvész ki tudja mutatni a két, esetleg több nyelv közötti rokonságot, de azt, hogy e nyelveket beszélő népek hol és mikor találkoztak, írásos emlékek hiányában vagy más tudományágak segítsége nélkül nem tudja meghatározni. Figyelembe kell venni tehát a tudományágak egymásra utaltságát.

            E dolgozat célja, hogy bemutassa, esetleg beillessze az elfelejtett földműves köznép történeti szerepét a magyarság kialakulásába. E pontnál meg kell említeni Marjalaki Kiss Lajos nevét és munkásságát. Ő volt, aki talán a leginkább figyelembe vette a Kárpát-medencében található földrajzi és helységnevek ősi eredetét és szívósságát. M. Kiss úgy vélte, hogy ezen ősi nevek csak azért maradhattak meg a századok, ezredek során, mert az ősi nép is megmaradt. Tehát a folytonosság legékesebb tanúi. E felismerését 1929-ben tette közzé Anonymus és a magyarság eredete című tanulmányában. E munka 1991-ben került a kezembe, s meglepett M. Kiss és a magam felismerései közötti nagy hasonlóság, bár M. Kiss úgy véli, hogy az "ugor", azaz a magyar nyelvű köznép a szittyák és szarmaták vándorlása során "sodródott" a Kárpát-medencébe. M. Kiss is figyelmen kívül hagyta hazánk benépesedésének történetét. A tanulmány gerince, amelyet az olvasó kezében tart 1987-88-ban íródott, de nyomdai kiadásban csak 1992-ben jelent meg először, majd újabb adatokkal bővült. E munkát Marjalaki Kiss Lajos emlékének ajánlom.

Kiket kell őseinknek tekintenünk? Őseinknek kell tekintenünk mindazon népeket, melyek a Kárpát-medencében végleg megtelepedtek, mert vérük ereinkben csordogál. Ezek közül a legfontosabbak: Árpád népe, az avarok, korábban a hunok és szittyák, és az őstelepes földműves köznép, melyre az előbbiek hatalma épült. E kérdések megvilágításával kívánunk hozzájárulni a magyarság eredete és őshazája rejtélyének megoldásához. E kérdés tárgyalása előtt azonban tekintsük át röviden a fontosabb őshaza- és származáselméleteket.

 

 

 

 

A finnugor származáselmélet és kialakulása

 

            A magyar és ugor nyelvek közötti rokonságról már a XV. századból vannak adataink. Egyesek röviden-hosszan tárgyalják is e témát munkáikban. Az első jelentős mérföldkövet Sajnovics János szerzetes helyezte el a finnugrisztika országútja mentén. Sajnovics az 1760-as években a lappok földjére utazott csillagászati megfigyelések céljából. Ott tartózkodásakor megtanulta a lapp nyelvet, s arra figyelt föl, hogy az rokon vonásokat mutat a magyar nyelvvel. Észrevételeiről még hazatérte előtt, 1770-ben, Dániában egy latin nyelvű tanulmányt adott ki: Demostratio idioma hungarorum et lapponum idem esse címmel, melyet az akkori magyar értelmiség zöme nagy meglepetéssel és méltatlansággal fogadott. A későbbiek során nyelvünk művelői vállalták volna az atyafiságot a „halzsíros rokonokkal”, de nem tudtak belenyugodni a nyelvrokonság gondolatába. Jókai Mór ekképp vélekedett a kérdésről:

            „Én szegény atyámfiait meg nem tagadom, sőt ha a csalhatatlan tudományos világ egy népcsaládba soroz bennünket, a rokonságot is elvállalom, de azért határozottan állítom, hogy a magyar és a finnugor nyelvek között azonos eredet nincs és nem is volt soha.” (Acél József: Szittya görög eredetünk. Turán Printing, 1975. Első kiadás 1926. Budapest.)

            A kardforgatók viszont a nyelvrokonsággal egyeztek volna ki, de annál hevesebben tiltakoztak a vérrokonság lehetősége ellen. Sajnovics munkájának azonban van ennél figyelemre méltóbb vonása is. Míg a finnugristák, mint fontos alaptanulmányt emlegetik, magyar nyelvre azonban a mai napig nem fordították le és nem adták ki. Vajon miért? Egyesek szerint azért, mert míg Sajnovics nyelvünket rokonítja a lappok nyelvével, addig a vérségi rokonságot nem tartja lehetségesnek. Megjegyezendő az is, hogy Sajnovics munkájának és munkásságának nem jutott fejezet A finnugor őshaza nyomában (ifj. Kodolányi János válogatta és szerkesztette. Gondolat, 1973.) című műben sem.

            A második mérföldkőnek Reguly Antal munkássága számít, mintegy háromnegyed századdal később. Reguly 1819-ben Zircen született, ahol iskoláit is végezte. Jogi tanulmányai befejezése után európai körútja alkalmából Svédországba is ellátogatott, ahol megismerkedett a magyar és finn nyelv rokonságának kérdésével. Ez nagy hatással lehetett Regulyra, mert nyomban Finnországba utazott, melyet bejárt, miközben megtanulta a finn nyelvet. Itt hallott ázsiai nyelvrokonainkról, s elhatározta, hogy azokat késedelem nélkül fölkeresi. Meg is tette a szükséges előkészületeket, de még mielőtt elhagyta Finnországot, ellátogatott Lappföldre is.

            Reguly 1841-ben érkezett Szentpétervárra, onnan 1843-ban Moszkván keresztül Novgorodba utazott, majd folytatta útját a finnugor népek szállásterületei irányába. Azokat 1845 végéig bejárta, köztük a vogulok és osztjákok földjét is. 1846-ban érkezett vissza Szentpétervárra, ahol elkészítette az Ob-vidéki területek térképét. Röviddel az 1848-as szabadságharc kitörése előtt érkezett haza. Nyomban hozzáfogott az összegyűjtött anyag földolgozásához, melyben betegsége erősen hátráltatta. Legnagyobb lelkesítője és támogatója Hunfalvy (Hundorsfer) Pál volt. Ő adta ki Reguly A vogul föld és nép című munkáját a szerző 1858-ban bekövetkezett halála után. Nem lehet tudni, milyen nyomot hagyott e munkán Hunfalvy megszállott finnugrizmusa.

            Az 1848-49-es szabadságharc bukása után új korszak kezdődött a magyar tudományos és szellemi életben. Ami addig az alkotó és szabad szellem vívmánya volt, az a nemzetet elnyomó idegen hatalom kiszolgáltatottja lett. A Bach-terror nemcsak a magyar politikai és gazdasági életet kötötte gúzsba, hanem zsarnoka lett a szellemi életnek is. A Habsburg-ház már századok óta dolgozott a magyarság megtörésén, bekebelezésén, ami addig nem sikerült. A lelkes magánkutatók által föltárt és kimutatott nyelvi rokonság – a magyar és alacsony műveltségű, „primitív” népek nyelve között – viszont kiváló politikai, szellemi fegyvernek bizonyulhat a magyar nemzettudat kiművelésének megakadályozására, ha e merényletet tudományos mezbe öltöztetik. Bécsben nem is késlekedtek. A Széchenyiek alapította Magyar Tudományos Akadémiát (MTA) megtöltötték bachnyelvészekkel, akik a nyelvrokonságra hivatkozva megírták a magyarság „történelmét” a bölcsőtől a koporsóig. Kimutatták: a magyarság a legelmaradottabb, legműveletlenebb népek családjába tartozott, még röviddel a „honfoglalás” előtt is a halász-vadász életmód szintjén tengette életét. Őseink Európa rémei voltak. A halakat és vadakat az új hazában már kevésbé szerették, de annál nagyobb kedvük telt „békés” keresztény szomszédaink kirablásában, akik végtére is megszelídítettek bennünket. A magyar nyelv se más, mint főleg szláv, török és germán nyelvekből – na meg egy jó adag „ismeretlen” eredetű szóból – szedett-vedett tákolmány, s ami ezek egyikéhez se tartozik: az "finnugor" – mondták és mondják. Kisütötték, hogy a magyar nyelvben egyetlen magyar tőszó sincs. Arany János az Ortológusokra című költeményében írta meg véleményét ezen jeles nyelvészekről, míg Ady Endre a Tudósok hete című versében örökítette meg az Akadémia falai között történteket. Íme:

 

            Urak és hölgyek, tudják-é mi a’,

            Ha ünnepel az Akadémia?...

            Nincs akkor ankett, nincs akkor bankett,

            E szent intézmény részvényese bank lett,

           

Megállapítják, hogy áll a mérleg,

            Szépen kiosztják a nyereséget.

            Részvény szerint jut minden tag úrra,

            Több, mint angol jut egy árva búrra...

 

            Ekkor megnézik, hogyan áll a lista,

            Bejön egypár új akadémista.

            E díszes tisztet olyanoknak osztják,

            Akik tudják, hogy: hogy él az osztyák,

           

És a cseremisz mit szokott enni...

            De túl okosnak nem szabad lenni!...

            Urak és hölgyek, tudják-é, mi a’:

            Így ünnepel az Akadémia...

 

            Szabó Dezső véleménye se volt jobb a finnugor nyelvészetről, vagy akár a nyelvészekről. Íme két idézet az Életeim című művéből:

            „Most eltekintve a felhozott esetleges példáktól, úgy látom, hogy az egész finnugor nyelvészet egy vak sikátorban mozog. És máig is megdönthetetlenre alakult ki bennem az a meggyőződés, hogy a magyaroknak fajilag semmi köze sincs a finnugor népekhez.”

            A következő bekezdésben pedig az alábbi olvasható:

            „De máig is meggyőződésem, hogy a magyarságnak és a magyar nyelvnek származását és múltját egészen más stratégiával kellene kutatnunk. Az, hogy egyes személy, bármily okból, finnugor nyelvész lesz, lát, amit lát, nem lát, amit nem lát a maga elhatárolt horizontjában: nem jelenthet utat a teljes megismerés felé.” (Életeim, Kriterion. Bukarest 1982. I. kötet. 648. oldal.)

            Az idézetteket értékelje ki az olvasó. Meg kell azonban jegyezni, hogy Szabó Dezső is megemlíti; babér csak annak terem, aki ebben a „vak sikátorban mozog”.

            Nos, e nyelvészgárda főtollnoka Hunfalvy Pál volt, akiről joggal elmondható, hogy saját meggyőződése ellenére igyekezett a szél irányába tudományoskodni. Hunfalvy ugyanis az ezernyolcszázas évek közepe táján kibontakozó sumerológia hatására 1857-ben tanulmányt adott ki a sumér és urál-altáji nyelvek rokonságáról. Bár tartózkodott – jellemző – a sumér és magyar nyelv kapcsolatainak említésétől, értéke mégis jelentős, hiszen a magyar nyelv az urál-altáji nyelvcsaládba, azon belül annak ugor ágába tartozik. (Érdy Miklós; A sumir, urál-altáji, magyar rokonság kutatásának története. Gilgames 1974.) Hunfalvy e meggyőződése mellett még kétszer kiállt. Ennek ellenére teljes erővel szorgalmazta a magyarságra erőszakolt Habsburgi finnugor származástant, mely a szittya-hun származástudatot volt hivatott lerombolni.

            A magyar és uráli nyelvek közötti rokonságot olyan magán- és külföldi kutatók mutatták ki, akik politikai elfogultsággal nem vádolhatók. A nyelvi rokonság valamely fokú hitelességében tehát nem lehet kételkedni. E rokonság nemcsak a szóállagban mutatkozik, hanem nyelvszerkezeti azonosságokban is. Itt azonban a tárgyilagos tudós és kutató megáll következtetéseiben. Ami ez után következik, nem más, mint egy nyelvi rokonságra épített rosszindulatú, hatalmi érdektől ránk erőszakolt származás- és őshazaelmélet, amely nem tud felmutatni egyetlen írásos emléket, egyetlen cserépdarabot se a túlerőltetett nyelvrokonság mellett. S hogy ez mennyire így van, arról a finnugristák egyik-másik beismerése eléggé meggyőző. Hajdú Péter professzor, a MTA Orientalista Intézetének igazgatója, a finnugrisztika nagymestere, a Finnugor népek és nyelvek című munkájában például a következőkről tudósít:

            „A finnugor ősnyelvet nem ismerjük, semmiféle írott emlékekkel erre vonatkozólag nem rendelkezünk, és csak az áll módunkban, hogy a nyelvtudomány eredményeit felhasználva megpróbáljunk rekonstruálni (szerkeszteni) egy hipotetikus (feltételezett) finnugor alapnyelvi szöveget.” (Oláh Béla: Édes anyanyelvünk sumir eredete. Buenos Aires 1980.)

            Hasonló véleménynek ad kifejezést a szegedi urál-altáji tanszék vezetője, Róna-Tas András professzor is a Nyelvrokonság című, erősen politikai beállítottságú nyelvészeti munkájában. Ennek ellenére Róna-Tas hangoztatja, hogy nyelvrokonság csak abban az esetben fogadható el, ha a vérségi rokonság is fennáll. De hát kedves professzor úr, ezzel éppen Ön húzta ki a szőnyeget a finnugor-magyar nyelvrokonság alól. E kérdésre a későbbiekben még kitérünk.

            Folytassuk tovább vizsgálódásunkat még néhány szemelvénnyel. Itt van például Dr. Fodor István a Nemzeti Múzeum igazgatója (2000), a finnugrisztika másik éltollnoka, a Verecke híres útján című munkájának 139. oldalán a következőket írja:

            „Őstörténetünknek az i.e. 500-at követő évezrede egyelőre csaknem teljes egészében „fehér folt” történettudományunk egyébként is erősen hiányos őstörténeti térképén. Sem az írott kútfőkben, sem pedig az eddig feltárt régészeti leletek között nem találtak eddig olyan adatokat, amelyeket kétséget kizáróan az ősmagyarsággal lehetne kapcsolatba hozni.”

 

1. kép.   A feltételezett finnugor őshaza (Kartográfiai Vállalat. Bp.)

 

A Kr.e. 500 előtti évezredekkel se áll jobban a tudomány. Maga Fodor is írja, hogy hiteles bizonyítékok hiányában csak feltételezni tudnak. Mindennek ellenére a tudomány fellegváraiban székelők nem tudnak kilépni a vakvágányra siklott elmélet árnyékából. A Magyar Tudományos Akadémia elnöke (2000), Dr. Glatz Ferenc által összeállított, szép kiadású A magyarok krónikája című könyvben is e lemerevedett tant ismétli: "A magyarok őseiről Kr.u. 600-ig csak feltételezésekkel beszélhetünk a nyelvtörténeti, régészeti, növényföldrajzi kutatások alapján.". Ez bizony nagyon szegényes bizonyítvány. De hát akkor miért kizárólag csak erre okítják a hazai tanulókat? Mint például a nyolcvanas években a gimnáziumok első osztálya részére készült történelemkönyv is kizárólag csak e feltételezésről ír: (1. kép):

            „A kutatás mai állása szerint az őshaza valószínűleg Nyugat-Szibériában, az Ob folyó alsó folyása mentén, főleg erdős területen volt.”

            Mint kell értelmezni a „valószínűleg”-et? Úgy, hogy nem tudják, hol volt az őshazánk? Rendben van! De akkor miért erőszakolják feltételezésüket, mint tényt a nemzet tudatába? Kell-e ékesebb beismerés a finnugor nyelvi rokonságra épített származáselmélet túlhaladottságáról? Már legfőbb ideje lenne a kutatásoknak szabad teret adni. Engedtessék meg a kutatóknak, hogy észrevételeiket, eredményeiket szabadon közzétehessék, egymás között megvitathassák anélkül, hogy a hatalmi székben ülők őket kipellengéreznék, ledélibáboznák. Megnyugtató eredményeket a nemzeti lét és jövő szempontjából e fontos kérdésben csak így remélhetünk. Ahhoz viszont, hogy a végső szót is kimondhassuk, ásni kellene, föltárni a magyar föld titkait, kiértékelni az előkerült leleteket a társtudományok eredményeivel együtt.

            A finnugor népekkel való közeli vagy jelentős vérségi kapcsolatoknak az embertan is határozottan ellentmond. A legközelebbi nyelvrokonaink, a vogulok és osztjákok mongoloid fajtájúak. A vérségi rokonság lehetőségét maga Reguly – aki köztük járt – is visszautasította. Jankó János, a Zichy-féle kutatóút nyelvésze ugyanezt tette. Dr. Henkey Gyula, az embertan tudósa a kecskeméti Forrás 1981. májusi számában közzétett tanulmányának – Magyarország mai lakosságának embertani vizsgálata és a magyar őstörténet – befejező részében az imént elmondottakat csak megerősíti, mikor ezt írja:

            „A honfoglalók között Lipták Pál által 12.5%-ban kimutatott uráli típus gyakorisága ma az 0.1%-ot sem éri el.”

            Ezek után jogos lenne az elvárás, hogy a finnugorosok is szembenézzenek a tényekkel. Bár tagadhatatlan, hogy a magyarságban vagy inkább egyik-másik néprétegében van némi mongolóid beütés. Ezt mutatták ki a Japánban végzett jelzőgén vizsgálatok, melyek szerint a székelyeknek, őrségieknek és a kunságiaknak vannak távolkeleti vérségi kapcsolataik. Hogy erre mennyit lehet építeni – főleg az összmagyarságra kivetítve –, s hogy őseinknek melyik ágán vezethetők e szálak Ázsiába, azt a további vizsgálatok, kutatások eredményei dönthetik el. Jelen ismereteink szerint az avarok, korábban a hunok jöhetnek szóba.

            Ami a finnugor nyelvrokonaink vérségi rokonságát illeti, egyszer és mindenkorra leszámolhatunk vele. Az Élet és Tudomány 2001. szeptember 21-i (38.) számában egy háromoldalas tanulmány jelet meg Dr. Béres Judit tollából Népességünk Genetikai Rokonsága címmel. A finn-magyar kormányközi együttműködés 1994 és 1997 között génvizsgálatokat végzett a finnugor nyelvcsaládon belül, mint a mordvinokon, erzákon, moksákon, hantikon, manysikon, észteken, lappokon, marikon és kréliakon, valamint a moldvai magyarokon, a bukovinai székelyeken és más magyar kevert népességen. Az eredmény azt mutatja, hogy Európában, genetikailag e népektől és a finnektől állunk a legtávolabb. Ami a legközelebbi nyelvrokonainkat illeti, Béres így összegezi: Elemeztük az úgynevezett intergénikus  9-bp deléciót, ennek megléte vagy hiánya szintén perdöntő származási szempontból.  Az ázsiai eredetű 9-bp teljesen hiányzott a hazai populációból. Az ázsiai M haplócsoport jelen volt a finnekben, az ezákban és a lappokban, de egyetlen elemzett magyar egyénben sem.".

Meg kell azonban jegyezni, hogy az ősműveltségi időrendet illetően a finnugrisztika is sokat fejlődött. Ma már e tudományág néhány maradi művelőjét kivéve senki nem állítja a magyarság – Árpád népe – közvetlen a „honfoglalás” előtti „barbár”, „primitív” voltát. Az uráli ősnép szerintük is ismerte már az agyagedény készítését. Ezen ősnépből az ugor ág mintegy négyezer évvel ezelőtt vált ki, és fokozatosan megismerkedett az állattenyésztéssel, földműveléssel és fémművességgel – mondják. Fodor szerint e korban „őseinknek” olyan magas volt a fémművessége, hogy nem lehet különbséget tenni a szarmaták és az ő leleteik között. Csak temetkezési szokásaikban különböznek egymástól. Az obi ugorokból kivált magyarság népi tudata és a magyar népnév már szerintük is a Kr.e. I. évezredben kialakult. A vas használatával szintén e korban ismerkedtek meg. (Ez mind szép, de honnan tudják, hogy ezek a mi őseink voltak, ha nem tudják a tárgyi leleteket kapcsolatba hozni a magyarsággal?) Úgy vélik, a Kr.e. 500 és Kr.u. 500 között költöztek a mai Baskíria területére. E korról írja Fodor; „csaknem teljes egészében fehér folt.” Ez tehát nem több és nem kevesebb a feltételezésnél. Árpád népének a fémművességét, de általában a művészetét ők is egységesnek és nagyon fejlettnek mondják.

            Lehetne még többet és bővebben idézni finnugristák munkáiból annak igazolására, hogy milyen csúszós talajon áll az egész tudományág. De inkább álljanak itt megszívlelésre Dr. Sinor Dénes józan szavai, amelyeket még 1966-ban mondott el a debreceni nyelvészkongresszuson:

„A nyelvtudomány vizsgálatának tárgya a nyelv, és a diakrónikus nyelvtudomány célja a nyelv –

 és nem a nyelvet beszélő nép – történetének vizsgálata. Hogy a nyelvtörténet adatai felhasználhatók-e történelmi szempontból, annak eldöntését a hivatásos történészekre kell bízni. Ugyanis saját erejéből a nyelvész nem képes eredményeit a történelem szempontjából értékelni. Egy magyar-török megfelelést szívesen magyarázunk úgy, hogy a magyar szót jövevénynek tekintjük, de már egy, mondjuk, magyar-bantu „szóegyezést” jogosan nevezünk délibábosnak. Így ítéletünket nem tisztán nyelvi, hanem elsősorban történelmi kritériumra alapozzuk: merthogy hogyan is jutott volna a magyarba bantu jövevényszó? Azaz vakon – és ebben az esetben helyesen – bízzunk a történész tanításában, aki szerint a két nép között a múltban nem lévén kapcsolat –  ezt már megint a nyelvész teszi hozzá –, nyelvi kapcsolat se létezhet. De hátha téved a történész? Hátha a nyelvész egyszerűen rosszul informálódott a történettudomány mai állásáról?” (Nyelvtudományi Értekezés 38. szám. Akadémia Kiadó 1967.)

           

 

A szittya-hun származástudat

 

            A szittyák birodalma a Kr.e. évezredben a Kárpát-medencétől Kína északnyugati határáig terjedt. E roppant térségben számos meghódított nép élt a szittyák különböző berendezkedésű társadalma mellett. A Fekete-tenger feletti térségben éltek a királyi-szittyák, akik e birodalom urai, vezetői voltak. Kr.e. 500 táján hódították meg a Kárpát-medencét, ahol számos velük kapcsolatos régészeti lelet került elő, mint például a tápiószentmártoni és a zöldhalompusztai aranyszarvasok.

 

2. kép: A zöldhalompusztai aranyszarvas

 

Sűrűbb szittya lakosságról azonban csak Erdélyben és a Mátraalján tanúskodnak a leletek. Ilyen például a Heves megyei leányok pártája (3. kép), amely csak anyagában különbözik az Ukrajnában talált magas rangú, talán királynő vagy királyné fejdíszétől. A szittya hölgy fejdíszét – koronáját? – aranyszalagokból állították össze, a Heves megyei leányokét szövetszalagokból. E szokás, hagyomány a lakosság folytonosságáról tanúskodik, ami csak úgy lehetséges, hogy a századok során a szittyák is keveredtek az ősnéppel, és anyagi műveltségük egyes elemei a mai napig élnek.

 

3. kép. A Mátra-vidéki leányok pártája és a szittya úrnő fejdísze

 

            A hun rokonság emlékét a Csodaszarvas regénk örökítette meg, mely szerint Nimród király két fiától, Hunortól és Magyartól származik a hun és magyar testvérnép. A monda szerint vadászat alkalmával a testvérpár előtt egy „csodálatos színekben pompázó”, sebezhetetlen vad tűnt fel, mely mint isteni gondviselés csalogatta, vezette őket Pannóniába, ahol velük azonos nyelvű népet találtak.

            Ezzel szemben a kínai hagyományok szerint a zsarnok Kié császárt alattvalói Kr.e. 1766-ban elűzték. Fia, Sun-ui a Hai-nemzetség 500 tagjával Kína északi hegyvidékére menekült, akiktől a hunok származnak. A történettudomány a hunok őshazáját Közép-Ázsiába, a Góbi-sivatag fölötti vidékre helyezi. Bárhol is volt az őshaza, a hunok Kína északi határvidékére kerültek, s mintegy 1500 évig, váltakozó sikerrel kemény harcokat vívtak a kínaiakkal. Kezdetben a hunoknak kedvezett a szerencse, de miután a kínaiak elsajátították a hunok harcmodorát az erőviszonyok a Kr.e. IV. században már kiegyenlítődtek. A kínaiak a hunok ellen építették a nagyfalat, mely ugyan nem bizonyult biztonságosnak, annál inkább időtállónak.

            A hunok és kínaiak közötti határvonal nagyjából a Sárga folyó volt, de a nagy folyam kanyarulatában, a délre fekvő Ordos puszta is hun terület volt. Kr.e. 215-ben a kínaiak hatalmas erővel támadtak a hunokra, és elfoglalták e tartományt. Majd pedig átkeltek a folyamon, és további területeket hódítottak meg, ahová kínaiakat telepítettek, mely hosszú távon az ázsiai hunok felszámolásához vezetett, mert  Kr.u. 439-ben végleg behódoltak a kínai császárnak.

            A hunok a Kr.e. III. század végén Mao-tunt választották meg nagykirálynak, aki nagy lendülettel fogott hozzá a hunok megszervezéséhez. Visszafoglalta az elvesztett területeket, és kiűzte a kínai telepeseket. A hun birodalom ekkor az Altáj hegységtől a Csendes-tengerig terjedt. Kr.e. 160-ban azonban a hun hatalom ismét hanyatlásnak indult. A Kr.e. 58 táján kitört trónviszály a hajdani nagy népet kettészakította. A lázadó hunok nyugati irányba vonultak, és Csi-csit választották meg nagykirálynak, aki a Talas folyó völgyébe telepítette le népét. A kínaiak ezt megtudták, és meglepetésszerűen rájuk támadtak, szétverték Csi-csi hadait, miközben a nagykirály is életét vesztette. A menekülő hunok az Aral-tó és a Kaszpi-tenger közötti vidéken telepedtek le. A kínaiak ezzel megakadályozták, hogy a kettészakadt hunok ismét egyesüljenek.

4. kép. Aranylemezzel borított szittya bronzfokos

 

Hosszú századok teltek el és Csi-csi megmaradt hunjai fölszaporodtak, megerősödtek, s mint nyugati hunok jelentek meg a történelem színpadán. Kr.u. 373 táján lépték át a Dont, és Balambér nagykirály vezetésével elindultak hódító útjukra. Balambért Uldin majd Rua nagykirályok követték. Mindketten kiváló szervezők és uralkodók voltak. Kr.u. 380-ban a Kárpát-medence is – Dunántúl kivételével – fennhatóságuk alá került, de a főhadiszállásukat csak Atilla (Attila) nagykirály uralkodása alatt (434-453) ütötték fel a Tisza mentén. E rövid, húsz év leforgása alatt alig számolhatunk jelentős hun lakossággal a Kárpát-medencében. Nagyobb számú hun csapatokat is csak a nagykirály közvetlen környezetében tételezhetünk fel. Atilla birodalma a hatalma tetőfokán a Kaszpi-tengertől az Atlanti-tengerig terjedt. 453-ban bekövetkezett halála után a hun birodalom felbomlott.

 

5. kép. Hun bronzüst

 

            A maradék hunok nagyobbik része a Fekete-tenger északkeleti, Kaukázus és a Kaszpi-tenger északnyugati partvidéke feletti térségbe telepedett le. A Colin McEvedy: The Penguin Atlas of Medievel History 528 évi térképén utrigur hunok, kutrigur hunok és szabír hunok néven vannak feltüntetve. A bolgárok is hun utódnak tartják magukat, és joggal, mert az utrigurokból és kutrigurokból szakadtak ki, és bolgár néven szerveződtek.

            Tudjuk, hogy Árpád-ágbeli őseink is e térségben tűntek fel, és szintén hun leszármazottaknak tartották magukat. Még századokkal később is szó esik a Kaukázus déli lejtőin élő szavárd magyarokról, akik minden bizonnyal a szabír hunok utódai lehettek. Árpád-ágon a hun rokonsághoz tehát alig férhet kétség. Említést érdemel az is, hogy Colin McEvedy 737 körüli eseményekkel foglalkozó térképén Árpád-ágbeli őseink már szerepelnek, míg a magyar történettudomány szerint csak 820 táján jelentek meg. 

 

A sumér származáskérdés

 

            A finnugor származáselmélettel foglalkozó fejezetben tárgyalt politikai helyzet és körülmény jelentősen befolyásolta a magyarság esetleges sumér származásának kutatását is. A sors kegyetlen játéka úgy hozta, hogy az 1848-49-es szabadságharcunk bukása után virágzott fel egy új tudományág: a sumerológia. A mezopotámiai ősműveltségről a világ nagyközönsége elé tárt új ismereteket a magyarság nem tudta felhasználni nemzeti céljaira a tárgyalt nehézségek miatt. A Tudományos Akadémián elhatalmasodott, idegen szolgálatban lévők igyekeztek megakadályozni vagy nevetségessé tenni minden olyan munkásságot, kezdeményezést, mely a magyarságot nyelvileg és műveltségileg Mezopotámia ősnépével hozta kapcsolatba.

            Az első magyar régésznőt, Torma Zsófiát (1840-1899) a hivatalosak a „bogarászó kisasszony” jelzővel illették. Torma sok ezer régészeti leletet gyűjtött össze a Maros mentén és Erdély más vidékein, melyek díszítéseiben és jeleiben mezopotámiai hasonlatokat vélt fölismerni. A régésznő levelezésben állt a kor legkiválóbb tudósaival, például Sayce-szel, és Trója föltárójával, Schliemann-nal, akik a legnagyobb elismerésben részesítették Torma munkásságát.

            A „délibábos” jelző ma is kijár azoknak, akik nem az Urál mögötti őserdőkben keresik a magyarság bölcsőjét. Jó példa erre Komoróczy Géza, az ELTE héber tanszék vezetőjének Sumer és magyar? című munkája, melyben a szerző tollhegyre szúrt minden olyan kutatót, akik a sumér és magyar nép esetleges kapcsolatainak kimutatásán fáradoznak. De milyen hiteles egy szerző, egy tudós, aki olyan kijelentést tesz, mint Komoróczy tett Chicagóban 1981. augusztus 22-én? Előadását a következő mondattal vezette be: ”A sumér-magyar rokonság kérdése akkor se érdekelne, ha az bizonyítva lenne.”. Na, de ilyet? Tanár Úr! Ha önt a sumér-magyar rokonság kérdése nem érdekli, akkor mégis, milyen ösztönzésre írta meg az imént említett könyvét? Azóta eltelt idő eseményei se a tudós úr semleges állásfoglalásáról tanúskodnak. Már éppen ideje lenne, hogy a magyar tudományos életben meghonosodjon a tárgyilagosság. Ennek – sajnos – egyelőre semmi jelét nem tapasztaljuk. Pedig jó lenne, ha a tudományok művelői megszívlelnék Hóman Bálint tanácsát, melyet még 1943-44-ben írt, de mely csak 1985-ben jelent meg Ősemberek – Ősmagyarok (Hungarian Cultural Foundation. Atlanta. GA. USA.) címmel. A nagy tudós a következőket írta:

            "A magyarság és a magyar nyelv kimmér-géta kapcsolatainak a megállapításával új értelmet kapna az eddig jóformán kizárólagosan műkedvelőknek átengedett szumir-magyar kutatás is. A szumirok nyelve mai ismereteink szerint (1943) jáfetita kaukázusi nyelvcsaládba tartozik, a magyar nyelv kaukázusi és ‘ismeretlen eredetűnek’ mondott ősi szavainak az elemzésénél tehát a jövőben nem szabad figyelmen kívül hagynunk a szumir és hatti-hurri nyelvemlékeket." (121. oldal.)

            Hómant sokan támadták korábbi, kizárólag finnugoros álláspontjáért. Egyesek úgy vélték, hogy ezt saját meggyőződése ellenére tette, mert pályafutásának felfelé ívelését fontosabbnak tartotta a nemzet érdekeinél. Nehéz lenne eldönteni, mi a valóság. A nagy tudósban megszólalt-e a lelkiismeret élete alkonyán, és megírta a magyarság eredettörténetét legjobb ismeretei szerint? Avagy az akkori kutatások eredményei késztették egyik-másik korábbi álláspontja megváltoztatására, mint azt maga is írja? Nemzeti szempontból, de Hóman személyét illetően is kár, hogy a jelzett mű csak 1985-ben jelenhetett meg. Hóman új állásfoglalásának hatására mennyi minden másként történhetett volna a magyar őskutatásban! Ezek után tekintsük át röviden a sumerológia kialakulásának történetét, és vizsgáljuk meg a sumér-magyar rokonság lehetőségét.

A sumér ékírások megfejtésének első alapkövét egy német középiskolai tanár, Georg F. Grotefend (1775-1853) fektette le egy ékírásos óperzsa szöveg megfejtésével. A görög-latin szakos tanár megfejtését a korabeli tudósok kételkedve fogadták ugyan, de helyessége a későbbi eredmények fényében beigazolódott. Sajnálatos, hogy a tudósok csökönyössége hátráltatta a kutatások kibontakozását, mert kedvét szegték Grotefend vállalkozó szellemének. Az úttörőmunka ezért Henry C. Rawlinson, angol katonatisztnek jutott, aki I. Dárius perzsa király Bihistum-i háromnyelvű – óperzsa, méd és asszír-babiloni – sziklafeliratának lemásolásával és megfejtésével alapozta meg pályafutását a keleti tudományokban. Ugyancsak e munkával rakta le az ékírások megfejtésének és a sumerológiának alapköveit. A merész és hatalmas vállalkozás a 1850-es évek elején kezdte meghozni gyümölcsét. Időközben mások is bekapcsolódtak az ékírások megfejtésének munkájába. Az ír Edward Hinks és a francia Julius Oppert tüntették ki magukat, mint az új tudományág megalapozói. A világ nagy érdeklődéssel fogadta a hírt a hajdani népről és magas műveltégéről. A meglepetés csak akkor suhant át az ujjongó lelkeken, mikor kiderült, hogy ezen ősi műveltséget alapító nép nyelve nem indoeurópai vagy szemita, mint azt föltételezték, hanem turáni, azaz urál-altáji, és ezek között is a magyarhoz áll a legközelebb. Oppert sumér-nek nevezte el Mezopotámia őstelepeseit, míg Rawlinson a nyelvükben szittya (Skytha) nyelvet ismert föl.

 

6. kép. Sumér képírás

 

A sumér nyelv és műveltség feltárása eredményeinek hatására magyar művelői is akadtak az új tudományágnak. Annak ellenére azonban, hogy abban az időben a sumér és magyar nyelv kapcsolatairól, rokonságáról előadásokat is tartottak az Akadémia termeiben, a lelkes kutatóknak sok ellenségeskedéssel, ellenszenvvel kellett megküzdeniük. Valószínű ezzel magyarázható, hogy a sumerológiának nem volt a nemzetközi élvonalba tartozó magyar tudósa, holott ez elvárható lett volna. Az ékírásos sumér szövegek megfejtése során kiderült ugyanis, hogy a magyar nyelv számít a leghasznosabb segédeszköznek az ősi szövegek olvasásában. Ma már ismeretes, hogy a magyar Rónai Jácint Rawlinson munkatársa volt, míg Mátyás Flórián Oppert munkásságát segítette eredményesen. E két magyar a kezdeti sikereknek részese volt.

            1870-ben az angol Archibald H. Sayce On an Accadian Seal (Egy akkád pecsétről) című munkájának megjelenése jelezte a sumerológia második korszakának kezdetét. Sayce volt ugyanis az első tudós, aki egy önálló sumér szöveget olvasott el sikeresen. Az addig elolvasottak két- vagy többnyelvűek voltak, s mindig az ismert nyelv volt a kulcs a sumér nyelv olvasásához. Az 1850-60-as években felgyülemlett anyag azt is lehetővé tette, hogy Sayce nyelvszerkezeti, nyelvtani kérdésekkel is foglalkozzon. Kortársa, a francia Francois C. Lenormant a kor másik óriása, a sumér nyelvészet megalapozásának legkiemelkedőbb tudósa volt. Lenormant minden kétséget kizáróan kimutatta – Sayce-szel egyidőben, de tőle függetlenül –, hogy a sumér nyelv nemcsak szóállagában, hanem szerkezetében is turáni nyelv, vagy ahogy ma mondanánk: altáji nyelv. Ő is a magyart tartotta a leghasznosabb segédeszköznek a sumér nyelv olvasásához. Lenormant a magyar nyelv tökéletesebb elsajátítása céljából Magyarországra utazott, de kiújult betegsége miatt látogatását meg kellett szakítania. A sumerológia és a magyarság nagy kárára fiatalon, negyvenhat éves korában halt meg.

            A századforduló tájáról számos sumerológiával foglalkozó magyar kutatóról tudunk. Az ismert nehézségek ellenére is elismerésre méltó munkát végeztek. Az első önálló tanulmány Ferenczy Géza tollából jelent meg 1887-ben Szumér és Akkád címmel. Elismerést érdemel őt megelőzve Csengeri Antal és Giesswein Sándor munkássága, majd Ferenczyt követve Galgóczy János és Fischer Károly Antal, hogy csak a legkiemelkedőbbeket említsük. Az első nagy terjedelmű és a tudományos igényt is kielégítő szakmunka 1942-ig váratott magára. Ekkor jelent meg Debrecenben Dr. Varga Zsigmond Ötezer év távolából című kiváló tanulmánya. A magyar szempontból oly sokat ígérő fölismerések, eredmények népünk széles rétegei előtt szinte napjainkig ismeretlenek maradtak.

            A II. világháború következményeként külföldre menekült tudósok és kutatók, miután biztosították létfenntartásukat, tovább folytatták az abbahagyott munkát. Az otthonmaradtak legföljebb csak az asztalfióknak dolgozhattak. Külföldön Dr. Bobula Ida szólalt meg elsőnek az ötvenes évek legelején a Sumér-magyar rokonság kérdése című tanulmányával. A távoli Ausztráliból Dr. Padányi Viktor hallatott magáról a Dentumagyaria című nagysikerű munkájával, mely nemcsak a sumér-magyar kapcsolatokkal foglalkozik, hanem elsőként dolgozta föl a „honfoglalás” történetét teljességében, és a nemzeti érdek szemszögéből. Őket követve, de tőlük függetlenül Dr. Nagy Sándor érdemelte ki az egyetemes magyarság elismerését a Magyar nép kialakulásának története című tanulmányával. Argentínából Badiny Jós Ferenc munkái – Káldeától Ister-Gamig I. II., The Sumerian Wonder, Az ister-gami oroszlánok titka, Mah-gar a magyar, stb. – kerültek az olvasni vágyók asztalára. Csőke Sándor sumér-urál-altáji-magyar összehasonlító nyelvészeti tanulmányai – A sumér ősnyelvtől a magyar élőnyelvig, Szumir magyar egyeztető szótár – szintén a legnagyobb elismerést érdemlik. 1975-ben jelent meg a Sorbonne magyar tudósának, Dr. Gosztony Kálmánnak a Dictionnare d’étymologie sumérienne et grammaire comparée című összehasonlító nyelvészeti tanulmánya francia nyelven. Gosztony ugyanúgy, mint Csőke kimutatta a sumér és magyar nyelvben előforduló egyezéseket mind a szóállagban, mind a nyelvtanban, melyek megerősítik a sumér és magyar nyelv közeli rokonságát, esetleg azonosságát. E munkának egy összefoglaló magyar nyelvű változata is megjelent Összehasonlító szumér nyelvtan (Duna Könyvkiadó Vállalat, Svájc, 1977) címmel, melyet Vállay Ferenc Károly fordított magyarra. Gosztony 1050 sumér szó összehasonlítását végezte el. A következő eredményt kapta: "23 egyezés van a latinban; körülbelül 40 az etruszkban(?); 20 az akkádban; 20 (a bizonytalanok nélkül) az örményben; kb. 50 a török nyelvekben (a kiegészítésekkel együtt kb. 75); 96 az északi finnugorban (kiegészítésekkel kb. 110); 923 a magyarban (ennek 8%-a csak valószínű). Ezenkívül 10 van a kaukázusiakban, 3-4 a baszkban, 3 a bretonban, 2-3 az arabban." (64. oldal.) A vizsgált 53 sumér nyelvtani jellegzetesség eredménye a következő: 21 párhuzamos a finnugorral, 24 a kaukázusival és 51 a magyarral (35. oldal). Dr. Götz László négykötetes, Keleten kél a Nap című alapos és széles áttekintést nyújtó tanulmányáért szintén a legnagyobb elismerést érdemli. Dr. Érdy Miklós tollából született meg A sumir, urál-altáji, magyar rokonság kutatásának története című kiváló összefoglaló munka. Biró József munkái – A szabírok őstörténete I. II., Kőrösi Csoma Sándor és a szabírok, Szabír-magyar történet ősi gyökerei – szintén dicséretet érdemelnek. Meg kell említeni Dr. Vámos-Tóth Bátor a világ különböző vidékein előforduló ősi földrajzi és helységnévgyűjteményét – TAMANA –, melyek megfelelői a Kárpát-medencében is megtalálhatók.

            A felsorolt nevek és tanulmányok, ha vázlatosan is, de tájékoztatást adnak a nyugati magyar őskutatásról. E felsorolás megközelítőleg se teljes, annál is inkább, mert e könyv első kiadása óta számos új munka, köztük új szerzők dolgozatai jelentek meg, mint például Botos László Hazatérés című munkája. Továbbá a hazai kutatók is értékes tanulmányokkal gazdagították a kiadványok számát.

            A sumér-magyar rokonság kapcsán megjegyezendő, hogy a Csodaszarvas mondánk is Mezopotámiából, Nimród földjéről indul ki, és Hunoron és Magyaron keresztül Pannóniában ér véget. E mondának török forrásból két újabb változata került elő – Tárih-i Üngürüsz és Madzsar Tárihi –, melyekben a Csodaszarvast üldöző testvérpár szintén Mezopotámiából indul el és Pannóniában telepedett le.

 

 

 

Az egyiptomi származáselmélet

 

            Az egyiptomi eredet kérdéséről is szólni kell, mert e lehetőséggel is többen foglakoztak már. Nyomós okokat lehet e feltevés alátámasztására felsorakoztatni. Napjainkban egyre több adat kerül napvilágra, melyek indokolttá teszik e kérdés kivizsgálását. Mai ismereteink birtokában azonban azt kell mondani: elhamarkodott lenne a magyarság egészét az egyiptomi ősműveltséget alapító népből származtatni, de még nagyobb hiba lenne azt teljes egészében elutasítani.

            Az egyiptomi népi és műveltségi elemek egyes vonásai ugyanúgy beilleszthetők a magyar múltba, akárcsak a hun vagy szittya. A legterjedelmesebben és a legbehatóbban Dr. Baráth Tibor dolgozta föl az egyiptomi és magyar műveltségnek párhuzamait A magyar népek őstörténete című háromkötetes művében. Baráth szerint az őstelepes magyarság Egyiptomból több hullámban vándorolt a Kárpát-medencébe. Érvei alátámasztására felsorakoztat számos olyan tényezőt és tárgyi tanút, melyeket nem lehet egyszerűen figyelmen kívül hagyni. Az erdélyi arany számos egyiptomi aranytárgyban kimutatható, mondja Baráth. A nyelvi rokonság kimutatására is bőséges anyagot sorakoztat föl. A legfigyelemreméltóbbak azonban a magyar népi díszítőművészetben napjainkig élő egyiptomi elemek, valamint a magyar-székely rovásírás és a képírás (hieroglifák) meglepő párhuzamai. Ezt egyébként már Fadrusz János szobrászművész is észrevette, akit természetesen a hivatalosak gúnyosan leintettek. Az Amerikában élő magánkutató, Hegedűs György szintén fölfigyelt e párhuzamokra. Az általa fölállított táblázatból bemutatunk néhány szemelvényt.

 

                

                                képjelek            rovás

 

            A:  s-A-s                      =     

 

            F:   FE-száll             =    

 

            H:   -ló                       =  

 

            L:    -p                    =  

                                 

                   MA-rok   

            M:                                       =   

                   MA-dár      

 

            T:   TE-nyér         =     

 

            A magyar népi díszítőművészet egyik legkedveltebb eleme a tulipán. Annak ellenére, hogy a vadtulipán több változata előfordul azon vidékeken, ahol a hivatalos történetírás szerint a magyarság megfordult, mégis azt hirdetik, hogy a magyarság csak a XVII. században ismerkedett meg a tulipánnal, és csak ezután kerülhetett be díszítőművészetébe. Nos, a tulipán megtalálható a korai magyar pénzeken, és a Szent Imrének készült koronázási paláston is. Az esztergomi várkápolna falfestményein látható indák is e virággal végződnek. Árpád népének palmettás díszítései (7. kép) is a tulipánra emlékeztetnek, mint ahogy a asszír uralkodó előtt látható inda is tulipánba végződik. Nem csoda tehát, hogy a tulipános ládára is e virág került, melyről nevét is kapta.

 

7. kép.  A geszterédi szablya palmettás, "tulipános" markolata és az asszír uralkodó

 

A tulipános láda hagyományos bútordarabja volt az eladó sorú magyar lányoknak és fiatalasszonyoknak is. A ládát eredetileg szinte kizárólag tulipánnal díszíthették, vagy az nem maradhatott le róla. Később azonban más virágok is megjelentek rajta. A láda elejét a festmények rendszerint három mezőre osztották, melyek látszólag különállóak, valójában e három mező festett tulipánjainak, virágainak egybekapcsolódó mondanivalójuk van. Az udvarhelyszéki tulipános ládán (8. kép) a virágok – ahol az ősi tudat még nem sorvadt el – az asszonyi élet útját, főbb állomásait éneklik meg virágnyelven. A festmény bal oldali mezőjében a tulipán zárt, a leányállapotot, vagyis a szüzességet jelképezi. A középső mezőben a virág át van törve a kulcslyukkal, ami a nász megtörténtét, az asszonyi állapotot jelöli. A harmadik mező tulipánjában látható rajzok, tehát a telt tulipán, az áldott állapot jelzője. Továbbá, amint Kocsi Márta és Csomor Lajos megírták a háromszéki Vén Sütő Béla bácsi elbeszélései és útmutatása alapján: „Minden vonalnak, levélnek van mondanivalója, s e mondanivaló folyamatosan beszél szépen magyarul, képi nyelvén ma is hozzánk.” (Festett bútorok a Székelyföldön, Népművelődési Propaganda Iroda.) Ebből már gyanítani lehet, hogy a tulipán nem véletlenül került a tulipános ládára. De miért éppen a tulipán? Nem tölthette volna be ugyanezt szerepet valamely más virág? Sőt, a ládafestményen látható „virág” meg is kérdőjelezhető, hogy az valóban tulipán-e?

8. kép. Az udvarhelyszéki tulipános láda

 

            A tulipán jelképiségét és mondanivalójának értelmezését az ókori műveltségek hagyományainak figyelembevételével oldhatjuk meg. Jelek szerint, éppen az egyiptomi leletek megvilágításában kínálkozik kézenfekvő magyarázat, bár tudni kell, hogy a keleti népeknél is elterjedt volt a tulipán használata hasonló értelemmel. Mai ismereteink szerint a jelképek és jelképrendszerek az újkőkor emberének eszmevilágában gyökereznek, megértésükhöz ezen eszmevilág ismerete, megértése adhat eligazítást.

            A régmúlt emberének életmódját, gondolkodását az előkerült régészeti leletek segítségével lehet körvonalazni. E leletek tanúvallomása szerint az újkőkorban kezdődött el ama folyamat, mikor némely közösség a gyűjtögető, halász-vadász életmódból fokozatosan áttért az állattenyésztő, majd földművelő életmódra. Addig kizárólag a természet adta javak és lehetőségek kiaknázásával biztosították létszükségletüket, megélhetésüket. A termelő életmód nagyobb létbiztonságot és könnyebb megélhetést eredményezett. Ennek következtében a népszaporulat rohamosan növekedett. A kedvezőbbre változott életkörülmények ellenére az újkőkor emberének így is bőségesen kijutott a megpróbáltatásokból, nehézségekből. A mag elvetése ugyanis még nem biztosította a bőséges termést. Jöhetett egy nagy eső, és az áradat elsodorta a termőföldet az elvetett maggal együtt. Vagy aszály sújthatta a fejlődésnek indult zsenge növényzetet. A reményteli és sokat ígérő aratás előtt mindent elverhetett a jégeső. Az újkőkor embere szembe találta magát a természet erőivel. Valaki vagy valakik beleszóltak életébe, fáradságos munkájának eredményességébe. Nem tudhatjuk pontosan, hogy az őskor emberének milyen volt a hiedelemvilága a túlvilági életről, az Istenről, de temetkezési szokásaiból arra lehet következtetni, hogy hitt azoknak valamilyen formájában. A többistenhit azonban – valószínűleg – a termelő életformával vette kezdetét, és azzal párhuzamosan művelődött ki. Az újkőkori ősünk felfogásában a titokzatos és láthatatlan jótevő és kártevő erők küzdelmei alakították ki a sajátos hiedelemvilágot. Gonosz szellemeknek vagy isteneknek vélte azon erőket, melyek munkája eredményességét nehezítették, esetleg tönkretették, jó isteneknek, tündéreknek azokat, akik életét megkönnyítették, létbiztonságát növelték.

            Nos, e viszony volt az alapja az újkőkori műveltségek vezéreszméjének, a termékenységi vallásnak, amely a lét, a megmaradás eszmei támasza volt, az égiek segítségével. A termékenységi vallás nemcsak az emberre vonatkozott. Kiterjedt a növény- és állatvilágra is, de irányzatában mégis emberközpontú volt. Az elvetett mag azért keljen ki, hogy legyen új termés. Az állat azért szaporodjon, hogy legyen tej és hús az étkezéshez, gyapjú és bőr a ruházkodáshoz. A gyermek születése pedig az emberi nem megmaradásának a legfőbb biztosítéka. Újkőkori ősünk tehát mindent elkövetett a létét fenyegető gonosz szellemek elűzésére, és kérte a jótevő istenek segítségét munkája sikeréhez. Az isteneket felhalmozódott tapasztalatai és ismeretvilága alapján a természetben létező és munkálkodó tulajdonságokkal ruházta föl. Az állatjelképek használatának eszmei és tartalmi mondanivalóját is csak ezek ismeretében lehet megmagyarázni. Két nagyon jó példa erre a királyi szittyáknál a szarvas jelképisége, és a Rómát alapító testvérpár, Romulus és Rémus mondája.

 

9. kép.    Romulus és Rémus mondája

 

            Dr. László Gyula írja, hogy a szittyáknál megvolt a „szarvas-ősanya” tisztelete, de úgy emlékszem, Magyar Adorjántól olvastam, ha egy szittyától megkérdezték: kinek a gyermeke vagy? – a szittya azt válaszolta: a szarvasé. A szittya természetesen nem a négylábú állatra gondolt, hanem arra, akinek a jelképe a szarvas volt. Mielőtt megválaszolnánk, kinek a jelképe volt a szarvas, vizsgáljuk meg a másik említett példát. Romulust és Rémust a monda szerint egy "anyafarkas" (9. kép) nevelte föl. Mai ismereteink szerint az emberi értelem megalapozása a gyermekkor első éveiben történik. Szakvélemények úgy tartják, az emberré válás e döntő időszakában nélkülözhetetlen az emberi közelség, a szülői és társadalmi gondoskodás. E nélkül – mondják – szellemi fogyatékosként élhetnénk le életünket. Elképzelhetetlen tehát, hogy a regebeli testvérpárt anyafarkas nevelte volna föl daliás és vezéri képességekkel megáldott ifjakká. Hol, miben kell keresni a magyarázatot mind egyik, mind a másik alaptalannak tűnő, mesék világába illő mondához?

            Az ősműveltségek embere – amint az előzőekből láttuk – az égieket a természetben létező és élő tulajdonságokkal ruházta föl. Az oroszlán – az állatok királya – például az egyik legkedveltebb jelképe volt az isteni hatalomnak, puszta ereje miatt. A sas pedig az isteni éleslátás, mindenlátás jelképe volt, míg a szarvas gyorsaságával érdemelte ki a megkülönböztetett figyelmet. A szittyáknál tehát a szarvas volt az Isten egyik jelképe. Pontosabban a Napé, míg a Nap a mennyben lakozó Istené. Mikor a szittya a szarvas gyermekének vallotta magát, azzal valójában azt fejezte ki: ő az Isten gyermeke. Nos, ez fényt derít a Romulus és Rémus rege történeti hátterére is. A testvérpár olyan népnek volt a neveltje, melynél az anyafarkas volt Nap, áttételesen az Isten jelképe. Az elmondottak ismeretében most már felfedezőútra indulhatunk, és kideríthetjük, mint vált a tulipán a termékenységi vallás egyik jelképévé.

            A termékenység istennője okszerűen nem lehetett más, mint az életet adó anya. A világmindenség vonatkozásában a földanya, vagy maga az anyag. Megtermékenyítője az égi erőny, a naphő és fény. Egyiptomban a Nap egyik földi jelképe a bika volt. A 10. képen Isis, az egyik termékenységi istennő fejdíszében is fölismerhetők a bikaszarvak, melyek közrefogják a napkorongot. Ez tehát az áttételes jelképezés egyik legkiválóbb példája. Az Isten égi jelképe a Nap, ennek földi jelképe a bika, melyek jelképezik Isis istennői mivoltát, vagyis a termékenységi vallás nagyasszonyát. Meglepő a hasonlóság Isis fejdísze és a matyó hímzés (10. kép) egyik legkedveltebb tulipánszerű eleme között. A hímzés közepében van a Nap, melyet a bikaszarvszerű virágszirmok fognak közre. A festett tányér (10. kép) közepében szintén „tulipánszerű” dísz látható, melyre csak jóindulattal lehet ráfogni, hogy az valóban tulipán. Alakja és kidolgozása nagyon hasonlít az udvarhelyszéki tulipános láda festményeire, mint ahogy hasonlít a bikaszarvakra is, melyek egy szívet (Napot) és életfát ölelnek át. Nem lehetetlen tehát, hogy a magyar népi díszítőművészetben oly kedvelt elem Isis fejdíszéből alakult át tulipánná, miután az eredeti kötődés a népi tudatban fokozatosan elmosódott. Megtartotta viszont eredeti tartalmi mondanivalóját, mint termékenységi jelkép.

 

10. kép. A matyó hímzés, Isis istennő (The World's Mytology) és a festett tányér

 

            A bemutatott anyag csak néhány jellegzetes szemelvény a sumér-egyiptomi-magyar kapcsolat vagy rokonság tárházából, melyek indokolttá teszik a kérdés alapos kivizsgálását. A magyarság e népektől való, egyenes ági származtatása azonban nem mutatkozik történetileg megalapozhatónak, ha figyelembe vesszük a Kárpát-medence benépesedésének történetét. Azok, akik Mezopotámiából származtatják az első magyar telepeseket, lehetséges, hogy átsiklottak néhány jelentősnek mutatkozó tényező fölött. Szerintük a sumérok tömeges kivándorlása az akkádok térhódításával, Kr.e. 2300 táján kezdődött. Ez eseménytörténetileg valóban ésszerű feltevésnek mutatkozik, s mint lehetőséggel, ezzel is számolni kell. Szem előtt kell tartani azonban, hogy a Kárpát-medencében ekkor már virágzó műveltségek léteztek, amint ez a későbbiekből kitűnik. E térség népsűrűsége is magasabb volt az átlagosnál, mely döntő tényezőnek számít a magyarság kialakulásában, valamint a magyarság és a Kárpát-medence viszonyában. A sumérok – a kérdéses korban – a szellemi és anyagi műveltség csúcsán állottak. Jogos lenne az elvárás, hogy hatásuk – megjelenésük idején és utána – a Kárpát-medence korábbi telepeseinek anyagi műveltségén kimutatható lenne. Legjobb ismereteink szerint ez nem így van. Éppen ellenkezőleg. A Kárpát-medence és Mezopotámia műveltsége közötti rokon vonások éppen ebben az időben kezdenek elmosódni. Nem tudunk arról sem, hogy a Kárpát-medencében akárcsak egy ékírásos tárgyat is találtak volna. Márpedig, ha a sumérok a rézkor kezdetén telepedtek hazánkba, akkor az ilyen leleteknek tömegével kellett volna előkerülni. Nem tételezhetjük fel ugyanis, hogy a jövevények, miután átvergődtek a Kárpátok szorosain, egyszerűen elfelejtették írásukat, műveltségüket. Még ha így is lenne, a magukkal hozott tárgyak nem tűnhettek volna el nyomtalanul. Az egyiptomi kérdés ennél valamivel jobban áll, de az előkerült néhány tárgyra nem sokat lehet építeni. A sumér-egyiptomi-magyar kapcsolatokat máshol, a korábbi időkben kell keresni.

 

A "kettős honfoglalás" elmélete

 

            Az örök érvényűnek vélt, nyelvrokonságra épített finnugor származás és őshaza tanát Dr. László Gyula tanár úr, hazai régész-történész "kettős-honfoglalás" elmélete mozdította ki nyugalmi állapotából. Eredményeként a magyar őskutatás – László szerint – a "termékeny bizonytalanság" korát éli. A finnugorosok a magyar őshaza- és eredetkutatást befejezettnek könyvelték el, melyen változtatni már nem lehet, és nem kell. László viszont a régészeti ásatások során előkerült leletek tanúsága szerint arra az álláspontra jutott, hogy "más megoldás is elképzelhető", mondja Pais Dezső szavait idézve. A magyarság eredete és története sokkal többrétű, minthogy azt egy vonalas, leegyszerűsített elméletbe bele lehetne zsugorítani. László az új felismerések mellett olyan kérdéseket tesz föl, melyekre a szakmabeliek nem tudnak, vagy nem akarnak választ adni. Ezért feltevésekkel, lehetőségekkel és elméletetekkel igyekeznek áthidalni a repedéseket, némelykor szakadékokat. Úgy tűnik, a külföldön élő kutatók eredményei esetenként kiváló repedés-, sőt szakadéktöltőknek mutatkoznak. Bárhogy legyenek is a dolgok, László felismerései kikényszeríttették a viták újbóli felvételét, s ezzel a hazai őstörténet-kutatás kimozdult holtpontjáról. Így vált a "bizonytalanság" valóban "termékennyé".

E viták valójában a finnugoros tábor belharcának is tekinthetők, hiszen itt nem egy szemlélet alapvető változásáról van szó, csupán arról, hogy László és követői a "kései-avarokkal" kívánják megoldani, megmagyarázni a szakma elé gördülő akadályokat, míg a bejegesedettek szilárdan kitartanak álláspontjuk mellett. Hallani se akarnak magyar nyelvű népről a Kárpát-medencében Árpád népe bejövetele előtt. Sajnos, László és követői is megelégszenek a "kései-avarokkal", mint a Kárpát-medence első nagyszámú, magyar nyelvű telepeseivel, pedig tanulmányaiban több esetben megemlít egy "köznépet", mely nem azonosítható a "kései-avarokkal". E tanulmánynak éppen az a célkitűzése, hogy felsorakoztassa mindazon tényezőket, melyek e "köznép" kilétére fényt deríthetnek.

            László az 1978-ban kiadott A "kettős honfoglalás" című kiváló tanulmányában a "kései-avarokat" – akiket "kora-magyaroknak" tart – helyezi vizsgálódása középpontjába, miközben figyelmen kívül hagyja az őstelepes paraszti nép szerepét a Kárpát-medence népesedési történetében. Nagyon fontos megállapításnak kell tartani, mikor László e népet "kelet-közép-európai viseletű"-nek nevezi. Igaz ugyan, hogy ő is inkább szlávoknak és egyéb népelemeknek véli őket. Pedig a magyarság eredetének és őshazájának talányát az úgynevezett "honfoglalás" előtti időkben meghonosodott, vagyis a "honfoglalóktól" már a Kárpát-medencében talált őstelepes köznép kilétének és történeti szerepének tisztázása, kimutatása oldhatja meg.

            Mióta a természet törvényszerűsége szembenézett, és zavarba hozta a vonalas történészeket – miszerint a többség nyelve olvasztja be a kisebbség nyelvét –, ők is kénytelenek tudomásul venni, hogy az eddig szlávnak mondott "halántékkarikás" köznép (a nők halántékmagasságban fémkarikát viseltek) is magyar volt. Ellenkező esetben Árpád apánk népe elszlávosodott volna – mint a bolgárok –, mert ők képezték a kisebbséget a Kárpát-medence népességének új arányaiban. Függetlenül attól, hogy Árpád népe milyen nyelvet beszélt, tudjuk, hogy e nyelvkeveredésből – ha ilyen volt – a magyar nyelv került ki győztesen, és e nyelv nem lehetett más, mint az őstelepes paraszti nép nyelve, mert ők képezték a többséget. Ha az őstelepes nép nyelve magyar volt, akkor föl kell adni a tévtant, miszerint Árpád népe volt a Kárpát-medence első magyar nyelvű telepese. A megrögzöttek ezen úgy kívánnak segíteni, hogy a halántékkarikásokat is Árpád népével költöztetik a Kárpát-medencébe. Elgondolkodtató. De akkor miért tartották 1959-ig szlávoknak őket? Főleg akkor, ha a Kárpát-medence és Etelköz köznépének nem azonosak a régészeti leletei? Legjobb ismereteink szerint Etelközben hölgyek nem viseltek "halántékkarikát". Tehát a kérdéses köznép se jöhetett onnan.

            Történetírásunknak vannak azonban további tévtanai is, melyeknek fölszámolása már nagyon időszerű lenne. Jó másfél évszázada hirdetik, hogy a "honfoglalók" a besenyők elől menekülő, asszonyaikat, gyermekeiket elvesztett férfihad volt csupán. A legbejegesedettebbek vagy a tudatosan rosszindulatúak ettől még a mai napig se tudtak megszabadulni. Ebből azon következtetést lehet levonni, hogy miután a "menekülők" a Duna-Tisza mentén letelepedtek, szláv asszonyokkal kezdték újra életüket. Ősapáink másodszor is jó vásárt kötöttek (az első a Fehérló mondájában van leírva), mert e szláv ősanyáink leírhatatlan hálájukból, magyar szóra és dalra tanították gyermekeiket. Tulajdonképpen e szláv asszonyoknak köszönhetjük nyelvünk megmaradását, de ha mégse, akkor a magyar nem is anyanyelvünk, hanem apanyelvünk. Ugye ez észbontó? Különösen, ha tudjuk, hogy abban az időben a férfinép nagyon hosszú időket töltött távol a családtól. Hadjárataikon például. Ha pedig a besenyő támadás mégis megtörtént, és az valóban olyan komoly veszteségeket okozott, mint azt hirdették, vagy egyesek hirdetik ma is, akkor az nagyon súlyos bizonyítéka annak, hogy Árpád népe megérkezése idején az anyák már magyar dallal altatták gyermekeiket a Duna-Tisza táján.

Ahhoz, hogy megbízható alapokra lehessen fektetni a Kárpát-medence X. századi lakosságának nemzetiségi képletét, arányait, fontos lenne a lehető legnagyobb pontossággal megállapítani Árpád apánk birodalomalapító népének, a megmaradt avarságnak és az őstelepeseknek lélekszámát. Értékes megállapítást közöl Dorosmai Imre Az első honfoglalás népe (Népszava, 1984. február 18.) című cikkében, mikor az embertan kiváló tudósát, Dr. Kiszely Istvánt idézi:

            "Kiszely István is csak arról ír a Hungarian Digest című folyóiratban (1982. 6. sz.), hogy 900 körül a Kárpát-medence lakosainak egyharmada a több ezer éves őslakosság, harmada az avarok leszármazottai, és harmada Árpád honfoglalóiból tevődik össze."

A magyar történetírás egyszerűen figyelmen kívül hagyja ezt, és az ehhez hasonló észrevételeket, esetleg megállapításokat. Pedig a korábbi kutatók, mint Magyar Adorján és Marjalaki Kiss Lajos bőséges adatot szolgáltattak az őstelepes köznép magyar nyelvűségének igazolására. Nem tudni azonban, hogy Kiszely megállapítása szilárd adatokra támaszkodik-e vagy csupán kidolgozatlan észrevételekre? Több jel arra mutat, hogy az őstelepesek aránya az egyharmadnál magasabb százalékban is elképzelhető. Ezért megkockáztatható egy számvetés, bár hiteles adatok hiányában nem tekinthető többnek a ráérzésnél. Az ismeretlen kutatásában a ráérzések gyakran jó útra vezethetnek. Remélhetően ez esetben is így lesz.

            A korábban idézett gimnáziumi történelemkönyvben a "honfoglalóktól" a Kárpát-medencében talált lakosságot 200 ezerre teszik. Nem tudni, hogy ezt milyen számvetés alapján állapították meg. Árpád népének lélekszámát valahol a 200 és 500 ezer közöttire becslik legtöbben. László a "kettős honfoglalás" című tanulmánya 118. oldalán írja:

            "De különben is vessünk számot azzal, hogy egy-egy "griffes-indás" temetőben a szabadok, az urak száma, tehát azoké, akiknek az öv jelezte rangját, vagy éppenséggel a fegyver, aránylag csekély, 10-20 százaléknyi. A többi szolganép volt a "griffes-indások" alatt is, s az maradt a magyarok alatt is."

Az idézetből nem érthető világosan, hogy László meglátása kizárólag a "griffes-indásokra" vonatkozik-e, avagy a Kárpát-medence összlakosságára a "griffes-indások" uralma alatti időben. Lehetséges ugyanis, hogy a "griffes-indások" társadalmán belül is voltak szolganépek, de az is lehetséges, hogy ezen szolganép a meghódított őslakosság volt, amely szolga maradt Árpád népének uralkodása ideje alatt is. Ezért nem világos, hogy e 10-20 százaléknyi úri rétegnek a "griffes-indások" és Árpádék össznépességét kell-e tartanunk, avagy csupán azon belül az uralkodó réteget.

            Számvetésünk szempontjából Árpád népének egészét vesszük figyelembe, mint "szabadokat", melynek középértéke 300 ezer lélek. Ők képezték az uralkodó réteget, mely 20 százaléka, azaz egyötöde az összlakosságnak. Ennek alapján a "szolganép" lélekszáma egymillió-kétszázezer lehetett, melybe az avarok is belesorolandók. Persze, ha Árpád népe és a "griffes-indások" társadalmán belüli uralkodó réteget vesszük figyelembe, mint 20 százalékot, akkor lényegesen kisebb számot kapunk, de akkor mit kezdjünk az őstelepesekkel, azaz a "köznéppel", mely temetői esetenként "százszor akkorák", mint a "honfoglalóké". Azt kell mondani, hogy Árpád népe e néptömegbe nyelvileg és vérségileg is csak beolvadhatott.

            Anonymus híradása szerint Árpád népe szövetségben állt a székelyekkel, akik már a Kárpát-medencében éltek. Vannak olyan jelek is, melyek arra utalnak, hogy ez valószínűsíthető a "griffes-indásokra" is. E lehetőség lényegesen megemeli az "urak" számát, melyből következtetve a szolganép lélekszáma is nagyobb lehetett az egymillió kétszázezernél. Elgondolkoztató, hogy századok során a Kárpát-medencét meghódító idegen ajkú népek miért nem tudták megtartani Európának e természeti kincsekben gazdag területét. Miért nem tudott nyelvük gyökeret ereszteni az Alföld rónaságán? A válasz minden bizonnyal az, hogy az őstelepesek, a köznép nyelve elnyelte a mindenkori hódítók nyelvét, mert lélekszámuk messze túlhaladta a jövevényekét. Hogyan is írta Petőfi? "Habár fölül a gálya, s alul a víznek árja, azért a víz az úr!". A hódítók vagy beolvadtak, vagy továbbálltak. Ez vonatkozik Árpád népére, korábban a "griffes-indásokra", akik maradtak és beolvadtak. Bármekkora volt is Árpád népének lélekszáma, ők voltak, akik a Kárpát-medence népességét megszervezték, lerakták a magyar hatalom alapjait, mely politikai és nagyhatalmi tényezővé vált Európában az elkövetkező 630 évben, és amelynek dicsőségét és fényét egyetlen súlyos vereség, a "tatárjárás" tompítja.

 

 

A "griffes-indások = kései-avarok = kora-magyarok"

 

E három megnevezés egyazon népre vonatkozik, mely Kr.u. 670 táján költözött a Kárpát-medencébe. A régészeti leleteiken talált díszítőelemek két fő csoportra oszthatók: a "griffesekre" (11. kép. felső) és az "indásokra" (11. kép. alsó). A régészet erről nevezte el őket "griffes-indásoknak". Ők voltak egyébként a "kései-avarok", de mert László tanár úr úgy vélte, hogy e nép volt az első nagyszámú magyar nyelvű telepese a Kárpát-medencének, ezért "kora-magyaroknak" is nevezte őket. A továbbiakban csak a kései avar megnevezést használjuk.

11. kép. A griffes és indás szíjvég. (Bakay: Őstörténetünk régészeti forrásai, II. kötet.)

 

Nem rendelkezünk olyan adatokkal, melyek felhasználásával meglehetne állapítani, el lehetne dönteni a kései avarok nyelviségének mibenlétét. A László által felsorolt érvek is inkább ellentmondásosak, mint meggyőzőek. Hiba lenne azonban elvetni e lehetőséget, de még nagyobb, ha más lehetőségeket emiatt figyelmen kívül hagynánk, még akkor is, ha némelyek szerint több rovásírásos lelet szól a kései avarok magyar nyelvűsége mellett. Így vélekedik például Dr. Király Péter tanár úr is:

            "A rokon tudományok képviselőitől is bizton várhatunk új eredményeket, s különösen az avar kori rovásírásos feliratoknak megfejtése segíthet tisztázni a Duna-medence VI-VII. századi lakosságának népi, nyelvi jellegét: e vonatkozásban a leletek egy részének magyar nyelvű olvasata érdemel figyelmet." (UNGARUS, HUNGARIUS, ONGER...., Élet és Tudomány, 1986. október 31.).

            Ha figyelmesen elolvassuk Király közlését, akkor világossá válik, hogy az avar kori rovásleleteknek csak "egy része" olvasható magyarul. Ami még ennél is nagyobb gond, hogy e rovásírások megfejtői, elolvasói se jutottak egységes eredményre. Jó példa erre az 1983-ban, Szarvas határában talált rovásírásos csont tűtartó esete. A viszonylag hosszú szöveg – 63 betű és összevonás (12. kép) – megbízható eredménnyel, olvasattal kecsegtetett. Nem így történt! Dr. Róna-Tas tanár úr török nyelvű olvasatot kapott. Dr. Vékony Gábor régész a Későnépvándorláskori rovásfeliratok a Kárpát-medencében (Életünk Könyvek, Szombathely) című művében arról ad hírt, hogy a tűtartó rovásai magyarul olvashatók. Vékony olvasata mai magyarsággal:

                        12. kép.                     A szarvasi tűtartó rovása

 

            "Üngür démon ellen ime e vas; tű szúródjon a démonba, tű, tű, szúrj, bökj, varrj (el)! (ki) szétfejtesz, egybeölt /esz...../ Üngür ne egyen (meg engem), űzd. emészd (el) őt, én Istenem!".

            Az Amerikában élő Oláh Imre Jenő kísérlete is magyar nyelvű olvasatot eredményezett. Oláh olvasata nemcsak hogy nem azonos Vékony olvasatával, de még csak azonos fogalomkörbe se tartozik. Továbbá a tény, hogy Róna-Tas török nyelvűnek véli az írást, jelzi a rovásírás megfejtése körüli nehézséget, valamint az eredmények bizonytalanságát. Íme Oláh olvasata:

            "Tű nyélben. Eszen nyélel nyisa. Eszt én beraka ide. Élén ere esz nyit. Idevan pederva, adván én eszt, ki nyélvégén ere tesz. Eszenakasztani! Aki kéri eszt ineszenito."

            Az alapvetően különböző eredmények azzal magyarázhatók, hogy nincs tudományosan kidolgozott módszer a rovásírás olvasásához, mely segítségével megbízható, és legalább értelmük szerint azonos fogalomkörbe tartozó eredményeket kapnának az egymástól függetlenül dolgozó megfejtők. A rovásírás is, mint minden nemzeti anyagi és szellemi érték az elmúlt századokban, a mindenkori politikai hatalom, és e hatalmat kiszolgáló "tudomány" üldözöttje volt. Babért a rovásírás megfejtéséért nem lehet kapni – ma se –, főleg ha valaki magyar olvasattal hozakodik elő. Kívánatos lenne, hogy ősi írásunk művelése, és a rovásírásos leletek megfejtése megbecsült tudományággá fejlődjön. Amíg nem lesz egy kidolgozott, és azonos eredményeket biztosító módszer, addig az eredmények különbözőek lesznek. Minden vállalkozó a legjobb tudásával és leleményességével fölfegyverezve áll a megfejtés kísérletéhez. A leleményesség az ismeretlen kutatásában szintén elengedhetetlen követelmény. Az emberi tudás és ismeretanyag felhalmozódását a művelődés különböző területein a múlt és jelen társadalmainak azon tagjai vitték előre, akik független és önálló gondolkodók voltak. Akik képesek leküzdeni a feltornyosuló akadályokat, megoldani a felbukkanó nehézségeket. Akik nem riadnak vissza, hogy kilógnak a politikailag vagy "tudományosan" helyes sorból. E kitérő után térjünk vissza az előbbi gondolatmenet további kigombolyításához.

A régészeti leletek arról tanúskodnak – mondja László –, hogy a kései avarok három, egymástól nagy távolságra eső vidék népeiből tevődtek össze. A "griffesek" az iráni fennsík térségéből indultak el, de nem egyenes úton érkeztek a Kárpát-medencébe, hanem a Magna Hungáriának nevezett hazában egyesültek az "indásokkal", s miután egy "kaukázusi hun" népesség vette át a vezetést, indultak el a magyarság "első" honfoglalására. Írásos emlékek e honfoglalásról nincsenek, de az orosz krónikák egy megjegyzése erre vonatkoztatható, mondja László. Ezen észrevételeit főleg régészeti leletekre – a "múlt hiteles tanúira" – alapozza, melyeket komoly bizonyítékként kell számon tartani. Elgondolkodtató azonban a kései avarok népi összetétele. Különösképp, ha arra gondolunk, hogy e népesség lenne a Kárpát-medence népességének nyelvadója.

            Hérodotosz, a történetírás atyja Kr.e. az V. században a királyi szittyáknál kitört lázadásról tesz említést, melynek következtében a lázadók kénytelenek voltak elhagyni a Fekete-tengertől északra fekvő hazájukat. Hérodotosz útleírását követve úgy mutatkozik, hogy a menekülők az imént említett Magna Hungária vidékén telepedhettek le. Nem lehetetlen tehát, hogy a griffesek őseit bennük kell keresni, akik az indások szomszédságában vagy velük együtt éltek, mígnem elindultak ama bizonyos "honfoglalásra". Nem lehetetlen tehát, hogy a magyarság szittya származástudatának ez a történeti háttere. A szaktudomány a griffet és a szittyák művészetét iráni eredetűnek tartja, amely lehetséges, de a kapcsolatot a korábbi időkben kell keresni. A kulcskérdés tulajdonképpen az: melyik, vagy mindkét réteg magyar nyelvű volt-e? Milyen nyelvet beszéltek a kaukázusiak?

            Ha ugyanis az iráni "griffesek", a Volga menti "indások" és a "kaukázusiak" mind azonos nyelvűek voltak, azaz a magyar nyelvet beszélték, akkor azt kell mondani, hogy a magyar nyelvterület határai olyan óriásiak voltak, amelyet feltételezni is csak félve lehet. Ha pedig nem azonos nyelvet beszéltek és nyelveik ötvözetéből alakult ki a magyar nyelv, akkor hogyan értett szót Julián barát a Volga mentiekkel több mint 565 évvel később? Nincs ugyanis tisztázva, hogy Julián "magyarjai" hogyan, mint kerültek a Volga vidékére. A hivatalos történetírás szerint Árpád népének egy része került e tájra.

László szerint a kései avarok a 660-as években elhagyták a Volga menti hazájukat, miután elkezdődhetett a három különböző alapműveltségű nép nyelvének egybeolvadása, amennyiben különböző nyelveket beszéltek. Ha pedig Hérodotosz híradásából indulunk ki, akkor a "giffeseknek" és az "indásoknak" – akik a "honfoglalók" túlnyomó többségét képezték – éppen ezer év állt rendelkezésükre – ha netán együtt éltek, és nem egymás mellett –, hogy nyelvük ötvöződése befejeződjön. Ezzel persze az a baj, hogy ezer év alatt az anyagi műveltségnek is ötvöződni kellett volna. Az egymás mellett élés a valószínűbb. Ez viszont kizárja a nyelvük ötvöződését. De ha mégis, akkor a kérdés az: melyik lehetett ezen újonnan létrejött nyelv? Magyar? Esetleg valamely török nyelv? Megannyi kérdés. Ha netán a kései avarok magyar nyelvűek voltak, mikor megérkeztek a Kárpát-medencébe, figyelembe kell venni, hogy nyelvük más hatásoknak volt kitéve, mint a visszamaradottaké, s hogy Julián mégis szót értett velük, azt kell mondani, hogy nyelvünk már ebben az időben olyan fejlett volt, melyen külső hatások "karcot" se ejtettek. Ezt pedig aligha lehet feltételezni az újonnan kialakult kései avarok nyelvéről. Elképzelhető lenne, hogy e kérdések sokaságát a "kelet-közép-európai viseletű" köznép nyelviségének tisztázásával lehetne feloldani?

            A kései avarok tehát két különböző vidékről és műveltségkörből származtak, a későbbi kaukázusi beütéssel. László szerint a "griffesek" az erdőtlen rónaságok, a ragadozó madarak birodalmának, míg az "indások" a hatalmas erdőségek szülöttei voltak. Az indában az életfa kiművelt vagy éppenséggel elkorcsosult – az eredeti életfák az örökzöld fenyőt ábrázolják – változatára kell gondolni, míg a griff a Turulmadárral hozható kapcsolatba. Mindkettő az ősi hitvilág égi vonatkozásainak jelképe, melyek hol egyike, hol másika megtalálható nemcsak a kései avaroknál, hanem a többi rokon vagy testvérnépnél, mint a hunoknál, a szittyáknál vagy akár a suméroknál, az egyiptomiaknál és Árpád népénél is. László meg is említi, hogy a kései avarok rokonsága egészen Koreáig nyúlik. Ismeretes a Szittya Birodalom hatalmas kiterjedése. A Közép-Ázsiát uraló hunok története, majd pedig Baján kagán avarjainak hódítása. A hódítók kardpengéi csengenek és nyílvesszői suhognak a korai ezredek mélyén. Gyors lovaikon beszáguldják Eurázsiát. Útjaik hol itt, hol ott ködbe vesznek, majd hol ilyen, hol olyan néven ismét fölbukkannak, de a háttérben ott van a köznép, mint a végtelen idő és roppant tér népeinek összefogó alapeleme.

 

 

 

 

Az őstelepes földműves nép

 

A történettudomány a magyarság eredetének és őshazájának kikutatását, majd rögzítését az őstelepes paraszti nép történeti szerepének súlypontba állításával oldhatja meg. László egyes utalásai mintha ez irányba mutatnának, de aztán ő is visszalép a kardok pengésének és nyílvesszők suhogásának ösvényére. Úgy véli, hogy az V. században hazánk keleti részét elfoglaló bolgárok már magyar töredékeket is hozhattak magukkal. Az 568-as "korai-avarokkal" pedig már magyar törzsek is jöhettek. De a magyar nyelv – mondja – csak a kései avarokkal került túlsúlyba a Kárpát-medencében. Úgy tűnik, László ezen álláspontját oly szilárdnak véli, hogy azon változtatni már nem lesz képes. Kár, mert a hazai őskutatást éppen ő mozdította ki merevségéből, hogy egy hatalmas lépés után maga is megtorpanjon. Nem valószínű, hogy a kései avarok kilétének tisztázása megoldja a magyarság eredetének és őshazájának talányát, még kevésbé a magyar nyelvét. Meg kellene állapítani végre a köznépi temetőkben nyugvók kilétét még akkor is, ha netán kiderülne esetleges magyar voltuk, akik több ezer évvel megelőzték nemcsak Árpád népét, de a korai avarokat is. A köznépet illetően László Györffy Györgyöt idézi a Valóság 1973. 7. számából:

"Korábban, míg régészetünk szinte százszor annyi avar sírt tartott számon, amennyi magyart, magam is felvetettem, hogy a hiányzó magyar köznép a kései-avaroknak mondott temetőkben rejtőzhet (1958), amióta azonban Szőke Béla a X. századi magyar köznépet a tévesen szlávnak mondott temetőkben ismerte fel (1959), ehhez a megoldáshoz csatlakoztam.". (Kettős honfoglalás, 103-104. oldal.).

            Tehát, ha a megtalált avar sírok száma "szinte százszor annyi", mint a magyar, akkor a korábban "szlávnak mondott" köznépi sírok száma az avarokét is túl kell hogy haladja. Az idézetből arra kell következtetni, hogy a magyar nyelv fennmaradását illetően Györffy is elismeri a köznép döntő többségét. Igaz ugyan, hogy e köznépet Árpád népével költözteti a Kárpát-medencébe. Nagy többségük miatt kénytelen elismerni őket magyarnak, azaz magyar nyelvűnek. Kérdés: A hivatalosakat mi akadályozta abban, hogy ezen "szlávnak mondott" köznépben fölismerjék a magyart? Talán azért, mert régészeti leleteik nem azonosak Etelköz köznépének régészeti leleteivel? Ha a leletek nem azonosak, akkor Györffy miért mondja, hogy Árpád népével jöttek be? Ha pedig azonosak, akkor ezt miért nem tudták 1959 előtt? Jó lenne tudni, hogy vajon miért mellőzik e kérdéses köznép kilétének kutatását?

            Nos, de mi a véleménye minderről Lászlónak? Azt üzeni Györffynek, hogy "eben gubát cserélünk, ha egyiket a másik kedvéért otthagyjuk", mert a "köznépi temetők" semmivel se kevésbé kérdésesek, mint a kései avaroké, mondja László. Csak azért, mert a "kérdéses" köznépi temetők népességének kilétét is meg kellene állapítani, még nem kell "eben gubát cserélni", vagyis a kései avarokat otthagyni. Nekik megvan a helyük a magyarság őstörténetében, s annak kimutatásáért éppen Lászlót illeti nagy elismerés. Elgondolkodtató azonban, hogy Szőke felismerése nemcsak a vonalasokat hozta zavarba, hanem Lászlót is. Ahelyett, hogy a köznépet is bekapcsolná a kivizsgálandók sorába, inkább kérdésessé teszi kilétüket. Igaz ugyan, hogy ezzel elismeri jelenlétüket, s nagy létszámukat se cáfolja. Csupán annyit jegyez meg, hogy "nemzetségi és törzsneves területeken" csak elvétve találtak köznépi temetőt. Itt merül fel a gondolat: nem a szaktudomány feladata lenne-e, hogy a kérdésest kérdéstelenné tegye? Valószínű nem, mert Hajdú Péter az 1990-ben megtartott debreceni finnugor kongresszus alkalmából olyasfajta nyilatkozatot adott az egyik kérdezősködő újságírónak, hogy nem lenne mit írniuk, ha minden részletkérdést megoldanának. Ebből arra kell gyanítanunk, hogy a hivatalosaknak nem érdeke a magyar eredet és őshaza kérdésének megoldása. Ők csak a részletkérdésekkel foglalkoznak, hogy legyen mit írni, s hogy a nemzeti érdek ezt hogyan sínyli meg, úgy látszik őket nem érdekli.

            László érvelése, miszerint a nemzetiségi és törzsnevek nem a köznépi, hanem a kései avarok temetői közelében találhatók, még nem bizonyíték arra, hogy a köznép nem lehetett magyar vagy a kései avarok többen lettek volna. Bizonyíthatja viszont, hogy az ismert nemzetség- és törzsnevek nemcsak Árpád népétől származhatnak, hanem éppen a kései-avaroktól. Érvelései további alátámasztásához László Mesterházi Károlyt idézi, aki a magyar köznép kialakulásáról ekképp vélekedik:

            "... a magyar köznépre jellemző leletek főleg az egykori poltavai kormányzóság és Csernyigov, valamint az Oka folyása mentén kerülnek elő. Az utóbbi leletek etnikai és időrendi kérdései ugyan nagyon bonyolultak, és a magyarsággal való kapcsolatuk teljesen kérdéses, mégis valahol ezen a tájon kell keresni a magyar köznép anyagi kultúrájának kialakulását.". ("Kettős honfoglalás", 105. oldal).

Mesterházi ugyanúgy, mint László, figyelmen kívül hagyja az eddig "tévesen szlávnak mondott" köznép kilétének vizsgálatát, inkább idegen földre barangol, ahol az előkerült leleteket szeretné kapcsolatba hozni a magyar köznéppel mind nemzetiségileg, mind időrendileg, de kénytelen beismerni, hogy ez "teljesen kérdéses". A magyar őstörténet-kutatás nem lesz képes szabadulni e zsákutcából mindaddig, amíg kizárólag a kései avarokban és Árpád népében keresi a megoldást a köznépet illetően. Árpád népének minden kétséget kizáróan volt köznépe. Ismerjük mesterembereik nagyszerű alkotásait. Arab forrásból tudjuk, hogy "sok szántóföldjük" volt. Nyilván földműveseik is voltak. Elvándorlás esetén a röghöz kötött földműves mozdul ki legnehezebben otthonából. E lehetőséggel vagy ténnyel számolni kell minden népvándorlás esetén. Megkockáztatható tehát annyi, hogy Etelköz, majd a Kárpát-medence köznépének nagyobb része nem Árpád népével költözött ősi lakhelyére, hanem földjének művelője volt már századokkal, esetleg ezer évekkel korábban. Hódítók jöttek, hódítók mentek, de a föld népének többsége helyben maradt. Mikor Árpád népe fölkerekedett a Kárpát-medence elfoglalására, akkor a mesteremberek és állattartók jelentős része áthágott a Kárpátok szorosain, és letelepedett az új hazában, de a föld népe nem mozdult, maradt az ősi rögön. Legfeljebb csak a kalandvágyók, és azok csatlakoztak a menethez, akiknek éppen rosszul ment a dolguk. Érdemes lenne tehát e szempontokat is szem előtt tartani, mikor népek vándorlását vagy kialakulását vizsgáljuk. Miért kellene tehát a magyar köznép és műveltségének kialakulását mindenáron az Oka folyása vidékén keresni? Nem alakulhatott az ki a Kárpát-medencében? Itt lenne már az ideje a bejegesedett álláspontok feladásának.

Azonban, a vonalhűek bárhogyan is csűrik-csavarják a dolgokat, a tény velük is szembenéz: az ugyanis, hogy a IX-X. században a Kárpát-medencében létezett egy őstelepes földműves nép, mely se a kései-avarokkal, se Árpád népével nem azonosítható. Tetszik, nem tetszik, a magyar történettudománynak előbb-utóbb meg kell állapítani ezen őstelepesek népi és nyelvi hovatartozását, és tisztázni szerepüket a magyarság kialakulásában. Jó irányba terelheti a kutatást Hóman korábban említett őstörténeti munkája, melyben a nagy tudós néhány alapvető kérdésben módosította korábbi nézetét. Hóman továbbra is fenntartotta azon álláspontját, miszerint a magyarság a finnugor népcsaládba tartozik, de kizárta e népcsaládból azon népeket – lappokat, vogulokat, osztjákokat, szamojédeket, stb. –, akiket a finnugrisztika a legközelebbi rokonainknak tart. Hóman a magyarság nyelvi, műveltségi és vérségi hovatartozását illetően a következőképp vélekedik:

"A fajrokonság kérdéseinek tisztázása az ugor-szamojéd csoport idegen fajiságának a megállapítása után a legősibb időre vonatkoztatva sem "finnugor ősnépről", sem "finnugor ősnyelvről" nem beszélhetünk, a népet és nyelvet is helyesebben "finn-magyarnak" kell a népcsoport két legszélsőbb tagjáról elneveznünk.". (Ősemberek-Ősmagyarok)

            Hóman tehát a "legközelebbi rokonaink" vérségi rokonságát határozottan visszautasítja. "Idegen" fajtának tartja őket. Ezt egyébként több esetben is kimondja. Szerinte az említett népeket a magyarok meghódították – valamikor az őskorban –, s e kapcsolat nyomai maradtak meg nyelvünkben. Pais Dezső szavaival élve, erre "más megoldás is elképzelhető", melyre e tanulmány összegezésében visszatérünk. Hóman szerint a magyar nyelv valamikor az őskorban az "önálló fejlődés útjára tért.". Továbbá a magyarság műveltsége az "életközösség előtt és ideje alatt" is magasabb volt az övékénél, melyről így nyilatkozik:

"A főképp a halászatból s emellett vadászatból élő kezdetleges népekkel – lapp, obi-ugor és szamojéd – szemben a finn-magyar már az őskorban állatokat is tartó és földet is művelő vadásznép volt.".

            Nos, ez nem azonos a Magyar Adorján szerint ötvenezer évvel ezelőtt létező "aranykorral", de azzal se, amit a finnugorosok még nem is olyan régen hirdettek.

            Hóman a bolgár-török hatásokat is ugyanilyen eréllyel utasította vissza:

            "Az a feltevés is felmerült, mintha már Kr.e. 600 és 200 között virágzó ananjinoi bronzkultúrát is a bolgár törökök hozták volna az Urál vidéki magyar őshazába.

            Ma már tudjuk, hogy sem a bolgárokat, sem más török népeket nem kereshetjük ily korai időkben az Urál vidékén. Először Kr.u. 4. században találkozunk velük a magyar őshaza közelében.".

            Ennek vitatását átengedjük a bolgár-török-magyar kapcsolatok kutatóinak.

            Hóman a magyarságot egy "kontinentális ősfajtából" származtatja, amelynek őshazája az "Alpesektől és Kárpátoktól északra eső térség.". Ezen ősfajtából szakadt ki a magyarság, amely ilyen-olyan hatások következményeként került az Urál vidékére. A szóban forgó mű 160. oldalán olvashatjuk:

            "A magyar ősnép valamikor Kr.e. első ezredév közepén érkezett meg Urál vidéki őshazájába, hol műveltségének emlékei – az arra legilletékesebb tudósok véleménye szerint – a Kr.e. 600 és 200 között virágzó ananjinoi-kultúra lelőhelyein kerülnek elő.".

Hóman e megállapítása vonatkozhat Árpád népére, kevésbé a kései és korai avarokra, hunokra és szittyákra, de nem a Kárpát-medence őstelepes földműves népére, mert azok jelen ismereteink szerint az utolsó jégkorszak utáni ezredekben délről vándoroltak be. Nem világos tehát, hogy a "kontinentális ősfajta" népünk melyik rétegében képviselteteti magát. Milyen százalékarányban mutatható ki népünk korai és jelenlegi embertani állagában? Ezt a mai, korszerű módszerekkel megbízható eredménnyel lehetne kimutatni. Pénz és hozzáállás kérdése csupán. Térjünk vissza ismét az eredeti gondolatmenethez.

A feltárt temetők feltérképezése nyomán a régészek ama fölismerésre jutottak, hogy a kései avarok és Árpád népének települései nem fedik, hanem kiegészítik egymást. Vagyis, ahol az avarok laktak, oda az újonnan jöttek kevés kivétellel nem telepedtek. László a következőket írja:

            "... a nagy késő avar és a nagy honfoglalás kori magyar szállásterületek ritkán fedik egymást, rendszerint egymás mellett terülnek el: kiegészítik egymást, megyényi területek mozaikjává változtatva a Kárpát-medencét.". (A honfoglalókról, Tankönyvkiadó, 1974. 67. oldal.).

            Ebből arra lehet következtetni, hogy nemcsak a székelyek, de az avarok is szövetségben álltak Árpád népével, és közös erővel vették birtokba a Kárpát-medencét. Szövetségesi viszony nélkül a jövevények a kései avarokat nemcsak meghódították, hanem szolgasorba is vetették volna. Függetlenségüket nem tisztelve, birtokaikra, velük azonos vidékre telepedtek volna. E két néptől lakott területeken a földrajzi nevek többségükben magyarok, mondja László. Ezért arra az álláspontra jutott, hogy mindkét nép magyar nyelvű volt. Lehetséges. Bár "más megoldás is elképzelhető". Mi lenne, ha a kérdéses szállásterületeken élő és meghódított őstelepesektől származnának a magyar földrajzi nevek?

            A külföldi följegyzések Árpád népét "turkoknak", "ungároknak", "vengereknek" és egyebeknek nevezték. Eszerint nem biztos, hogy avar és Árpád-ágbeli őseink magyarul beszéltek. De hát a németek se nevezik önmagukat németnek, a lengyelek lengyelnek, az olaszok olasznak csak azért, mert mi annak hívjuk őket. Csupán a mi kedvünkért a németek nem németül, a lengyelek nem lengyelül és az olaszok nem olaszul beszélnek, hanem a Deutsch, polski és italiano nyelvet beszélik.

            Az tehát, hogy egy népet más népek milyen névvel illetnek, nem lehet döntő érv az illető nép nyelviségének megállapításában. Nem lehet kizárni sem az avarok, sem Árpád népének magyar nyelvűségét, de azt se, hogy török nyelvűek voltak, mint azt többen vélik vagy állítják. Ez azonban nemcsak László "kettős honfoglalás" elméletébe ütne léket, hanem megsemmisítené a finnugor álláspontot is, miszerint Árpád népe volt az első és egyetlen magyar nyelvű nép, amely a Kárpát-medencében megtelepedett. Mégse tanulhattuk nyelvünket két törökül, esetleg mongolul beszélő néptől. Mert hát a kései avarok nyelviségét illetően se állunk jobban. A korai avarok nyelvére némi fényt deríthetnek az ázsiai hunok nyelvére utaló kínai följegyzések. Kínai ujgur-hun-magyar népzenekutató, Du Yaxiong tanár úr A magyar és kínai népzene összehasonlító kutatása (Buenos Aires, 1985.) című tanulmányában azt írja, hogy a kínai források szerint az avarok és ujgurok nyelve a hunokéval azonos volt. Na, és milyen nyelven beszéltek a hunok? Du a következőket írja:

            "Zhangkian, aki híres utazó volt az ősi Kínában, alaposan elsajátította e nyelvet (hun), mikor tíz évig hun fogságban volt. A császár követe volt és kétszer ment nyugatra, i.e. 138-ban és 119-ben. Általában őt tekintik úttörőnek, aki megtette Közép-Kínától nyugatra ezt az utat. Az ő hun szókészleti és kínai mondattani feljegyzéseiből megállapítható, hogy a hun törökfajta nyelv volt.".

            Eszerint a Kína északi határán élő hunok nem magyar nyelvűek voltak. Ha az avarok nyelve azonos volt a hunokéval, akkor ők is a török nyelv valamely változatát beszélték. Ők Kína északnyugati határáról indultak el. Személyes beszélgetésem alkalmával Du ezt úgy módosította, hogy az avarok vagy kétnyelvűek, vagy török nyelvű törzseik is voltak, de nagyobb részük a mongol nyelvet beszélte. Ez természetesen a korai avarokra vonatkozik. Nincs tisztázva az se, hogy e népességnek milyen kapcsolata volt a kései avarokkal, akik László szerint magyar nyelvűek lettek voltak. Annyi biztosnak mutatkozik, hogy Baján avarjai nem lehettek nyelvadói a Kárpát-medence népességének. A magyar nyelv bölcsőjét illetően a belső-ázsiai "őshaza" nem nagy lehetőséggel kecsegtet. Legújabban (2004) egy hun szógyűjtemény jelent meg Dr. Detre Csaba tollából, melyet a szerző az „iszfaháni” és a „krétai” kódexből gyűjtötte. Jelek szerint a gyűjtemény hiteles, és a szavak nagyobb része magyar. E szerint a közép-ázsiai hunok nyelve magyar volt. Továbbra is fennáll viszont a kései avarok, sőt Árpád népének nyelviségi kérdése, melyekre a befejező részben visszatérünk.

            Térjünk vissza az imént említett térkép kérdéséhez, mely nemcsak arról tanúskodik, hogy a kései avarok és a "honfoglalók" települései inkább kiegészítik egymást, hanem a későbbi idők politikai és társadalmi viszonyaiba is betekintést nyújtanak. Ennek kapcsán László a következő felismerésre jutott:

            "Berajzoltam a térképbe a XI. századi királyi birtokokat, de nem találtam semmiféle határozott kapcsolatot a "griffes-indások" területei, Árpád magyarjainak területei és a királyi birtokok területei között. Talán annyit állapíthatunk meg, hogy a "griffes-indások" nagyobb részt a királyi birtokokon kívül éltek, de ugyanez mondható el Árpád magyarjairól is; semmiképpen nem lehetne jogosult olyan magyarázat, mintha a királyi hatalom egyik vagy másik népre támaszkodott volna.". ("Kettős honfoglalás".)

            De hát akkor kire támaszkodott a királyi hatalom? A bajor zsoldosokra? Tény, hogy ilyenek is voltak. Viszont az is tény, hogy a földrajzi és helységnevek a királyi birtokok területein is magyar nevek voltak, melyeket – mondani se kell – nem örökölhettük a bajor zsoldosoktól. S mert e területeken – kevés kivétellel – nem laktak se a kései avarok, se Árpád népe, az következtethető: e nevek nem származhatnak mástól, mint az őstelepes földműves magyar nyelvű néptől. Ők voltak azon magyar nevű szolgálók, akik nevei megtalálhatók a hiteles királyi okmányokban. Íme néhány női név:

            "Aglény, Ajándék, Balzsam, Hitvánd, Legyes, Liliom, Csibe, Csinos, Csáb, Csúnya, Emese, Féltő, Helyes, Legényes, Halálos, Emlő, Mula, Mező, Szegény, Szemes, Szép, Szerető, Szerelem, Szellő, Szomorú, Szombatka, Szentes, Tündér, Viola.". (Nagy Sándor, A magyar nép kialakulásának története.).

            Ők éltek tehát a királyi birtokokon, akik neveinek ma is értelme van nyelvünkben. Akiket a történettudomány korábban szlávnak tartott, s akikről ma is csak kényszerből vesz tudomást, és igyekszik félremagyarázni a Kárpát-medencében való megjelenésük idejét. Kár, mert vérük ereinkben csordogál, s a magyarság kialakulásának története se oldható meg az ő figyelembevételük nélkül. Jelek szerint ők voltak a magyar nyelv hordozói, akik mellőzésével a magyar őskutatás "vak sikátorban" mozog csupán. E tényt a jövőben se lehet figyelmen kívül hagyni.

László munkáiból nagyon sok értékes, sőt nélkülözhetetlen ismeretanyaggal gazdagodtunk, mely nélkül szegényebb lenne nemzeti önismeretünk, s amiért a legnagyobb elismeréssel kell adóznunk a nagy tudósnak. Helyenként azonban ő is mintha ellentmondásba kerülne saját felismeréseivel. Például:

"Arról lehet ugyanis szó, hogy Árpád magyarjai legyőzték az itt lakókat, s nem valami testvéri barátságból hagyták helyükön, hanem azért, mert rá voltak utalva a földművesekre. Ezzel azonban az itt talált "késő-avar" - "kora-magyar" elveszítette szabadságát, s a peremeken élő szláv népekkel együtt szolganéppé vált." (A "kettős honfoglalás", 117-118. oldal.)

            László megfeledkezett a két alaptételről, melyet éppen ő fogalmazott meg. Mi történt ugyanis a megfigyeléssel, mely szerint a késő-avarok szállásterületei és Árpád népének szállásterületei inkább kiegészítik, mint fedik egymást? Sőt, megfigyelése szerint e két nép még századokkal később is, nagyobbrészt a királyi birtokokon kívül élt, ami arra utal, hogy az új királyi hatalom se hódította meg őket. Úgy látszik, László teljesen megfeledkezett az őstelepes köznépről. A kései avarokat hódíttatja meg és vetteti szolgasorba. Ez szinte lehetetlen, amint a következőkből kiderül.

A IX. század végére már számolni kell a kései avarok és az őstelepesek jelentős – esetleg teljes – összeolvadásával. Lehetséges, hogy a kései avarok temetői ennek következtében lettek olyan népesek, s nem azért, mert a hatszázas évek háromnegyedén "milliós" számban özönlötték el (László megjegyzése Chicagoban.) a Kárpát-medencét. Azt is figyelembe kell venni, hogy e temetők több mint 200 év temetkezését foglalják magukban, míg Árpád népéé száz évet.

            Következtetéseink szerint a kései avarok és Árpád népe egymással szövetségben állott, így azonos kötelezettségekkel tartoztak, és azonos jogokat élveztek. Legalábbis erre lehet következtetni a két nép településtörténetéből. Ez föltétlen így kellett hogy legyen, ha a legújabb számítások Árpád népének lélekszámát illetően megállják a helyüket. Az, hogy eddig mindössze 940 sírt tart nyilván a régészet, amelyet Árpád népéhez tud kötni, arra késztette a kutatókat, hogy a "honfoglalók" lélekszámát százezer alá tegyék. Mennél alacsonyabb volt a lélekszámuk, annál bizonyosabb a két nép – Árpád népe és az avarok – közötti szövetség. Egyébként nem lettek volna képesek azon hatalmas katonai erő kiállítására, mely a X. század magyar hadviselése kapcsán ismert. Meghódították viszont, és szolgasorba vetették az őstelepes köznépet, függetlenül attól, hogy az esetleg velük azonos nyelvű és fajtájú volt. Erre utal az egyik korábbi idézet is, miszerint az "eddig szlávnak mondott" temetők – melyek mindkét hódító szállásterületén megtalálhatók –, valójában a magyar köznép temetői. Ez tűnik ki az alábbi megfigyelésből is:

            "Id. Fehér Géza ugyanis a klasszikus honfoglalás kori temetők népességének és az általa még szlávnak tartott halántékkarikás temetők népességének egymásba olvadását négy szakaszon keresztül követte. Először Árpád magyarjainak kis lélekszámú temetői és a több száz síros halántékkarikás temetők egymástól távol, más helyen vannak. Azután közelebb kerülnek egymáshoz, és az összeházasodás jeleként mind az egyikben, mind a másikban megjelennek a másik csoportra jellemző temetkezések.". (A honfoglalókról, 38-39. oldal.)

            A hódítók és meghódítottak kezdetben tehát nem azonos temetőben temetkeztek és temetőik egymásétól távol, de azonos vidéken vannak. Nem úgy, mint a kései avarok és Árpád népének temetői, akiknek szállásterületei nem fedik, hanem kiegészítik egymást, megyényi részekre osztják a Kárpát-medencét. Temetőik is saját területeiken belül helyezkedtek el. Ez nem is képzelhető el másképp. Hiszen a meghódítottak végezték mindazon munkákat – a házi szolgálattól kezdve a földművelésen keresztül a fakitermelésig és bányászatig –, melyet a hódítók gazdasági, katonai és politikai társadalma megkívánt. László szerint – Fehér megfigyelése nyomán – a harmadik fokozatban a két nép temetői már egy területen voltak, de külön részlegekben temetkeztek, és végül bekövetkezett a teljes összeolvadás. (Így történhetett ez a korai-avarokkal is, mondjuk százötven, kétszáz évvel korábban.) Ebből arra lehet következtetni: sem a kései-avaroknak, sem Árpád népének nem kellett elnevezniük egyetlen dűlőt, egyetlen folyót vagy hegyet se. Azoknak már megérkezésük idején jó magyar neveik voltak, s e nevek nem származhattak mástól, mint az egész Kárpát-medencét kitöltő, korábban szlávnak tartott, "halántékkarikás" őstelepes magyar paraszti néptől. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az újonnan jöttektől nincsenek elnevezések. Bizonyára vannak, s ha magyar nyelvűek voltak, akkor nem rontják a magyar földrajzi helységnevek egyöntetűségét. E mellett szól Bíborbanszületett Konstantín (913-959), mely szerint "…, ahol Turkia egész szállásterülete van, azt mostanában az ott folyó folyók nevéről nevezik el. A folyók ezek: első folyó a Temes, második folyó a Tútisz (?), harmadik folyó a Maros, negyedik folyó a Körös, és ismét egy másik folyó a Tisza.". Ezek szerint Árpád népe nevezte el a Kárpát-medence földrajzi felosztását: Duna-Tisza köze, Tiszántúl, Dunántúl, Maros-Körös köze, stb. Ezt látszik alátámasztani Etelköz elnevezése is. A fejedelmi, a nemzetségi és törzs- és személynevekről elnevezett helységneveket minden bizonnyal az avarok és Árpád népe hagyták ránk, melyek többségének viszont a magyar nyelvben nincs, vagy ma már nincs értelme. Nagyobb részük a török nyelv segítségével értelmezhető.

Ezek után nézzük, hogy hová helyezhetők történelmünkben a korai-avarok, akik temetőinek kiértékelése körül is nehézségek mutatkoznak a bennük nyugvók nemzetiségét illetően, melyre álljon itt a következő példa. Dr. Makkai János A magyarság keltezése (Budapest, 1993.) című tanulmányának 51. oldalán írja:

            "Vida Tivadar szíves közléséből tudom, hogy a budakalászi temető eddig feltárt 1551 sírja szerint a temető középvonalában található néhány tucat gazdag korai avar sír körzetében csoportokat alkotva vannak a feltehetően nem avar etnikumú egyéb sírok százai."

            Dr. Bakay Kornél az Őstörténetünk régészeti forrásai (Miskolci Bölcsész Egyesület, 1998.) című munkájának II. kötetében arról ír, hogy "... 1600 IX-XI. századi lelőhelyről megközelítőleg 25 ezer köznépi sírt ismerünk (ez egyharmada az avar síroknak), ..."  (290-291oldal) Eszerint az avar sírok száma 50 ezer. Sajnálatos, hogy Bakay tanár úr nem ír arról, hogy hogyan szaporodtak fel az avar sírok ilyen jelentős mennyiségre. Az eddigiekben mindenütt a köznép túlnyomó többségéről esett szó. Persze, ha a feltárt temetőkben a bizonytalan nemzetiségű sírokat is avarnak mondjuk, akkor egy új képlettel állunk szemben, mely megfontolandó ugyan, de nem biztos, hogy ezzel a kései avarok lépnek előtérbe, mint nyelvadók. Bakay például azt írja az I. kötet 233. oldalán, hogy "A Kárpát-medencében 630 óta, feltevésem szerint, már nincs igazán főkagán, ez a terület csak addig volt kiemelt fontosságú – akárcsak Atilla idejében –, amíg Bizáncot innen akarták harapófogóba kapni." Továbbá az is figyelemre méltó, hogy idáig egyetlen avar fém öntőműhelyre se akadtak a Kárpát-medencében. E műhelyek a Kaukázus feletti térségben, vagy mint Bakay véli Közép-Ázsiában voltak. E jelenségek arra utalnak, hogy az avarok is csak hódítók, és nem telepesek voltak, mint előttük a szarmaták és hunok. A folyamatok megfigyelésére és a pontos kormeghatározásokra, a mai korszerű vizsgálatokra lenne szükség ennek eldöntéséhez, amihez viszont a magyar régészek nem kapnak elégséges anyagi támogatást. Ez ugyan nem az ő hibájuk, de ez se hagyható figyelmen kívül. A Makkai idézetéből az is kiderül, hogy a kora-avarok a Kárpát-medencében – hozzájuk viszonyítva – nagy lélekszámú lakosságot találtak, akik sírjai százával fogják közre az avarok sírjait.

            Bakay tanár úr is figyelmen kívül hagyta a Kárpát-medence benépesedésének folyamatát, történetét. Szinte kizárólag az úgynevezett "turáni népekre", szittyákra, hunokra, avarokra, magyarokra, mármint Árpád népére összpontosítja figyelmét, és e területen dicséretet érdemel kiváló munkájáért. Lehetségesnek tartja, hogy az utóbbiak kialakulásának bölcsője is a Turáni Alföld, azaz Közép-Ázsia volt. Innen kerültek később a Kaukázus vidékére, s mint szabír-szavárd magyarok szerveződnek. Az I. kötet 226. oldalán a következőket írja:

"A 60-as évek végén Tóth Tibor antropológus nagyobb tanulmányutat tett Kazahsztánban és a kusztanáji területen egy madiar nevű törzsre bukkant. Üzbegisztán déli részében, az Amu-Darja (Oxus!) mentén madzsarokat talált, Szamarkandtól délre pedig a Kaska folyó partján Madzsar Kislak nevű települést fedezett fel. Odébb a Huszár (!) folyó mellett is magyarok laktak. S ezek a népek még emlékezetükben tartották, hogy ők régen magyar nevűek voltak."

Ezt bizony nem lehet a szőnyeg alá seperni, még akkor se, ha hasonló jelenségek a világ különböző pontjain is előfordulnak, melyekről a későbbiekben szó esik majd. Bakay úgy látja, hogy Közép-Ázsia és Mezopotámia népei műveltségében vannak rokon vonások. Elképzelhető, hogy itt is az alapnépesség nyelviségében kellene keresi a megoldást? De amelyet esetleg elnyelt a későbbi és többszörös, nagyszámú hódítók nyelve?

 

A korai őstelepesek

 

            Amint már korábban is említettük, László tanulmányai nélkülözhetetlen ismeretanyagot tartalmaznak a köznépre vonatkozóan. Nagyon fontos megállapítást közöl például a Vértesszőlőstől Pusztaszerig (Gondolat, 1974.) című műve 103. oldalán:

"Tömörebb szkíta lakosságot az erdélyi és mátraalji csoportokban kereshetünk, a többi területeken úgyszólván csak a fejedelmi leletek szkíta jellegűek, a temetők a földműves őslakosság temetői.".

            E megállapítás az időszámítás előtti századokra vonatkozik. A "földműves őslakosság" tehát már e korból kimutatható. Ekkor még nemhogy a rómaiak, de még a kelták se érkeztek meg. Még kevésbé a kései avarok. Mai ismereteink állása szerint nehéz lenne ezen őstelepes nép magyar voltát minden kétséget kizáróan bizonyítani, de még nehezebb az ellenkezőjét. Márpedig, ha figyelembe vesszük a természet törvényszerűségét a nyelvek fennmaradását illetően, akkor az őstelepesek magyar nyelvűségének lehetőségét nagyon komolyan kell venni. A nyelvek továbbélésének szempontjából a népek keveredésének módja két fő csoportba sorolható: 1. A nagy tömegű és gyors bevándorlás. Ha a jövevények túlsúlyba kerülnek a helyben találtakkal szemben, akkor beolvaszthatják az utóbbiak nyelvét. A nagyjából egyenlő lélekszámú bevándorlás esetén inkább a helyben találtak nyelve kerül ki győztesen, bár jelentős ötvözettel. A hódítók kénytelenek megtanulni a meghódítottak nyelvét és nem fordítva. Ez alól csak a házi szolgák kivételek. 2. A rövidebb-hosszabb lassú beszivárgás. Ezen esetben a folyamatosan beáramlók nyelvét a helyiek nyelve nyomtalanul elnyelheti, még akkor is, ha hosszú távon az alaplakosság embertanilag kicserélődik. Jó példája ez az úgynevezett nyelvcserének. Ha pedig a beszivárgás elég gyors, és az alaplakosság gyér – pl. a Kárpát-medence hegyvidékei – a jövevények túlsúlyba kerülhetnek, és nyelvük uralkodóvá válhat. Persze a Kárpát-medence hegyvidékei elszlávosodásának, elrománosodásának művelődéspolitikai háttere is van. E folyamatok és törvényszerűségek szem előtt tartásával kell vizsgálni a magyar nyelv és a magyar nyelvet hordozó nép történetét a Kárpát-medencében. Vannak-e további hitelt érdemlő hírforrások a Kárpát-medence őstelepeseiről?

 

13. kép. 1. Tiszapolgári műveltség, 2. Bodrogkeresztúri ~, 3. Ludanicei ~, 4. Balatoni ~, 5 Péceli ~. (Kalicz N. Agyag istenek.)

 

A Magyar Nemzeti Múzeum kiadásában 1956-ban jelent meg Soproni Sándor tanulmánya A négyezer éves agyagszekér címmel. Soproni a budakalászi rézkori temető feltárása alkalmával előkerült négykerekű agyagszekér kapcsán írta dolgozatát a kocsi kialakulásának történetéről. A temető a péceli műveltség (13. kép) népének temetője, mely Kr.e. kétezer táján, délről vándorolt hazánk területére. Népnevük ismeretlen. Földműveléssel és állattenyésztéssel is foglakoztak, s jelek szerint ők hozták a kocsit hazánkba. Soproni a következőket írja róluk:

"A különböző temetkezési szokások kevert népességre utalnak. A kultúra népe feltételezhetően délről, illetve délkeletről bevándorolt etnikai csoport és a helyi őslakosság keveredéséből tevődött össze.".

            Láthatjuk tehát, hogy a különböző korok bevándorlói már letelepedett lakosságot találtak a Kárpát-medencében, melyről mint "őslakosságról" tesznek említést a szerzők.

            Lázár István hazai író tollából jelent meg a Kiált Patak vára (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1974.) című társadalomtörténeti mű, melynek első fejezetében az író beszámol a Bodrogközben lévő karcsai templom melletti ősi temető ásatásáról, és annak eredményéről. Miután az előkerült emberi csontokon vérvizsgálatokat végeztek, az embertan tudósa – Karoson – arra a meglepő felismerésre jutott, hogy:

            "Bodrogköz népessége –  és ebben legalábbis egyelőre, egyedül álló táj- és népszigete hazánknak – nemhogy a honfoglalás óta, de sokkal régebbre visszamenően: a neolitikumtól, azaz az újkőkortól folyamatos. Az élet itt megszakítatlan folyt, legalább ötezer éven át.".

            Lázár a következő bekezdésben így folytatja:

            " – felejthetetlen volt látni, hogy a honfoglalók sírját a megszólalásig ugyanolyan emberek ásták ki, amilyenek a sírokban nyugodtak. Ugyanaz a csontozat, ugyanolyan alakú koponyák.". (11. oldal).

            A "legalábbis egyelőre" megjegyzés nyomán kérdés bukkan föl száguldó gondolataink mezsgyéjén: Más ősi "népszigetek" is elképzelhetők a Kárpát-medencében? Talán igen. De, mint Lázár írja, a "megdöbbentő felfedezés" csak mellékterméke volt a vérvizsgálatoknak. A tudós ugyanis nem azt kereste, hogy kik atyafiai kerültek örök nyugalomra a karcsai földbe, hanem azt: milyen betegségek gyötörték a hajdani embert?

            Lázár az Új Tükörben Az én isteneim – 1976 – címmel megjelent cikkében megemlíti, hogy Aszódon fennállt ezen ősparasztok telephelye egészen a tatárjárásig. Az aszódiak elpusztultak vagy elmenekültek, s nem tértek vissza otthonukba, de bizonyára vannak a Kárpát-medencének olyan szögletei, ahol – mint a Bodrogközben – folyamatos az élet hosszú évezredek viharain át egészen napjainkig. Sági Károly régész például Keszthely környékén mutatta ki a folyamatosságot a rézkorig. Stamler Imre háromezer éves város nyomaira talált Somogyban. Csak kutatni kellene, s hamarosan kiderülne, hogy e jelenségek nem is olyan egyedülállóak.

            Figyelemreméltó és elgondolkodtató megjegyzést találunk László Emlékezzünk régiekről (Móra F. Könyvkiadó, 1979.) című, a Képes történelem sorozatban az ifjúság részére kiadott munkájában:

            "A bronzkor második szakaszában és a kora vaskorban egyre inkább kibontakozik bronzkereskedelmünk, és Skandináviában éppúgy megtaláljuk áruinkat, mint a messze Kaukázusban.". (44. oldal.).

            "Bronzkereskedelmünk"?! "Áruink"?! Kinek a kereskedelme? Kinek az árui? A miénk, magyaroké? E kérdésekre csak László tudna válaszolni. Legtöbbek figyelmét talán el is kerüli az ilyen és ehhez hasonló közlés, s ha nem, hát nem tudják mit kezdjenek vele. Főképp, ha valaki észrevette, hogy László a már korábban idézett Vértesszőlőstől Pusztaszerig című műve 88-89. oldalán ugyanerről még így írt:

            "Jutott ezekből (az árukból) a "külkereskedelem"-nek is: áruik egész Skandináviáig eljutottak. Ezt a virágzó életet pusztította el a késői halomsíros nép támadása.".

            Itt tehát még nincs szó sem "kereskedelmünk"-ről, sem "áruink"-ról. Kérdés: mi lehetet az ok vagy indíték, aminek következtében László megváltoztatta a korábbi szóhasználatot? Elírás lenne az egész, vagy új felismerés? Esetleg régebbi ismeret közlése? Természetesen, ha a "késői halomsíros nép" támadása a bronzkor végén virágzó életet "mindenestől" elpusztította, akkor valóban nem beszélhetnénk e kor előtti örökségről. Nem tudni, hogy e kor régészeti feltárásai mennyire átfogóak. Alátámasztják-e László megállapítását, avagy az csupán egy kidolgozatlan észrevétel? Jellegében nagyon hasonlít a korai írók hasonló közléseire. Írásaikban ugyanis gyakran előfordul a nem éppen hitelt érdemlő tudósítás, miszerint ennek vagy annak a népnek a támadása "mind kipusztította" ezt vagy azt a népet. A túlbuzgó szerző aztán a következő fejezetben arról számol be, hogy néhány évvel később a "mind kipusztítottak" ismét harcban állnak a régi ellenséggel. Az effajta közlések lehetnek hitelt érdemlőek megyényi területre, de aligha fogadhatók el országnyi földrészre. Ezt igazolja Bodrogköz és Keszthely környékének népessége, melyek nemcsak a késői halomsírosok pusztítását vészelték át, hanem a "mindent elpusztító" tatárokét is. László megállapítása tehát túlzottnak mutatkozik, de a súlyos pusztítás elfogadható, ha a régészeti leletek azt igazolják.

László írja, hogy a X. században a Kárpát-medencében a régészeti leletek egy "közép-kelet-európai műveltségű" köznépről tanúskodnak. Az angol régész, Gordon Childe szerint az újkőkorban létezett egy azonos műveltségű nép a Mezopotámia-Kárpát-medence-Kréta-sziget alkotta háromszögben, amelynek egyik legmarkánsabb jele a termékenységi vallás női istenségeinek (szobrocskák) alsótestére bekarcolt háromszög volt (20. kép). Észrevételeit 1929-ben tette közzé a The Danube in Prehistory (A Duna a történelem előtti időkben) című művében. Nos, ezen ősműveltség népét kellene nyomon követni egészen a X. század halántékkarikásaiig, s nem lehetetlen, hogy egyes szálak töretlenek a hosszú évezredek viszontagságai ellenére is. Az azonos anyagi műveltség azonban még nem bizonyítja az azonos nyelviséget.

 

14. kép. Szülőföld? Istennő szobrok Çatal Hüyükből (Anatólia)

 

Vannak azonban olyan jelenségek, melyek alapján e lehetőséget nagyon komolyan kell vennünk, mint például a 14. kép magyar olvasatának lehetősége, amely a Lamber-Karlovsky and Sabloff Ancient Civilizations (The Benjamin/Cummings Publishing Co. INC. 1979.) című könyvben található. Több ilyen szobrocska került elő Çatal Hüyük – Törökország – feltárása alkalmával, mely a "szülő asszonyt" (Woman giving birth), vagyis a termékenységi vallás nagyasszonyát, istennőjét ábrázolja, mondják a feltárók. A "szülő" asszony hasán (bal oldali) és térdein egy-egy bekarcolt ív látható (Tomory Zsuzsanna felismerése). A hármas halomra emlékeztetnek. A hármas halomnak – nemzetközileg elfogadottan – elsődleges értelme: föld, de hegy és ország jelölésére is használták. Ha tehát a két fogalmat összeolvassuk, akkor a szülőföld olvasatot kapjuk. Bármily hihetetlen, de e kb. 8500 éves szobor jelei magyarul olvashatók. Az olvasat helyessége persze nem állítható. (Az idegen nyelveket beszélők kíséreljék meg a más nyelven való olvasat lehetőségét.) A jobb oldali kép (James Mellaart: The Neolithic of the Near East) egy másik szobrocskáról készült oldalnézetből, melyen a párduc első és hátulsó lábai, valamint a lelógó has által képezett térségben egy nagy M alakú jel is kirajzolódik. Ez lehet természetes jelenség is, hiszen a szobrocska dombormű, de a V alakra szögesített has tudatosságra utal. Amennyiben így lenne, a szobrocskának további mondanivalója is van. Kérdés: milyen üzenet rejtőzhet a nagy M alakú jel mögött? Erre a későbbiekben még visszatérünk.

Most csak annyit, amint a következőkből ezt látjuk, hogy az ősnép, amely a Kárpát-medencébe vándorolt, Kis-Ázsiából indult el. Nagy a valószínűsége tehát annak, hogy ezen ősműveltség népének nyelve éppen a Kárpát-medencében maradt meg. Ha figyelembe vesszük a Kárpát-medence benépesedésének történetét és a különböző korok népsűrűségét Európa más tájaihoz viszonyítva, akkor e lehetőség valószínűsítése nagyon is indokolt.

 

15. kép. Kovalovszki Júlia térképe

 

A Fekete- és a Kaszpi-tengertől északra fekvő térség az emberi létfenntartás követelményei szempontjából közel se olyan kedvező, mint a Kárpát-medencéé, ezért a népsűrűsége is alacsonyabb lehetett. A későbbi népmozgások és nyelvi alakulások kivetítésénél e tényezőt mindenkor szem előtt kell tartani. E térséget ugyanis egészen a "tatárjárásig" a magyarsággal rokon vagy rokonnak vélt népek uralták, bár az alaplakosságban az őstelepesek – nem lehetetlen, hogy a csángók őseit bennük kell keresni – mellett, egyre jelentősebb százalékot képviselhetett a szlávság is. Amint tudjuk a besenyők, úzok és kunok uralmát az előrenyomuló mongol hadak törték meg, mely e térségben a magyar nyelv végzetét jelentette, amennyiben az említettek valóban magyar, és nem török nyelvűek voltak. A Kárpát-medencében az ősi nyelvet az évezredek viharai azért nem tudták elseperni, mert a mindenkor magas népsűrűsége ezt kizárta. László egy térképet (15. kép) közöl Szentes vidékéről az Árpád Népe (Helikon, 1988.) című könyvében, melyet Kovalovszki Júlia készített – László felkérésére – az előkerült régészeti leletek alapján. A feltérképezett területen 45 ősi, 24 avar és 16 "honfoglalás" kori lelőhely került a térképre. Az avar és a "honfoglalás" kori lelőhelyek együttesen se érik el az ősi lelőhelyek számát. Igaz ugyan, hogy az avarok és Árpád népének története 560-tól 1000-ig bezárólag számítandó, míg az őstelepeseké több ezer évre. Viszont az is igaz, hogy mennél messzebbre nyúlunk az idők mélyébe, annál kevesebb a leletanyag. Részben azért, mert a népsűrűség alacsonyabb volt, részben azért, mert a múló idő sok mindent elemésztett. A 45 ősi lelőhely mindenképpen figyelemre méltó

Az eddigiekben az őstelepesekről mint őshonosokról volt szó. E szó: őstelepesek, azt jelenti, hogy e népek valamikor, valahonnan jöttek. Hóman szerint a "kontinentális ősfajta" itt élt már az őskorban. A The Times Concise Atlas of World History térképe se zárja ki e lehetőséget, mert e térség már több mint százezer évvel ezelőtt benépesedett. E térképre berajzolt nyilak jelzik a korai ember terjeszkedésének fő útvonalait, amelyek Anatólián keresztül, majd a Keleti-Kárpátok és a Fekete-tenger közötti alföldön fel Délkelet-Európába és Közép-Ázsiába, míg a Duna mentén a Kárpát-medencén keresztül Európa szívébe. A harmadik útvonal a Földközi- és Atlanti-tenger partvidéke volt. A Kárpát-medence tehát Európa benépesedésének legfontosabb útvonalába esett, mely meghatározója lett hazánk népesedési történetének egészen a vaskorig. Az évezredek során számos nép telepedett meg a Kárpát-medencében rövidebb-hosszabb időre, vagy állandó jelleggel. A magyar nyelv kialakulásának vagy meghonosodásának szempontjából az a kor a mérvadó, amelyben a Kárpát-medence népessége olyan állagra szaporodott, amikor a korhoz viszonyított tömegeivel már képes volt beolvasztani a későbbi telepeseket anélkül, hogy saját nyelvét föladta volna. Jelek szerint ez az újkőkorban, öt-hatezer évvel ezelőtt történt meg. A legkésőbbi időhatárt, úgy tűnik, a Kr.e. 2000 táján délről bevándorló és az egész Kárpát-medencét kitöltő péceli (bádeni) műveltség (13. kép.) népének megjelenése jelezheti. E népesség valószínű Anatóliából indult el, és sokan közülük a Cseh-medencéig jutottak. A Budakalászon feltárt temetőjükben talált, agyagból készítet kocsi (16. kép) azt jelentheti, hogy vándorlásuk alkalmával már kocsit is használtak. Egy másik kacsaalakú kocsit a Belgrádi Múzeumban őriznek (16. kép), amelyről Alexander Sauvageot a Larousse féle Világmitológiában azt írja, hogy e kocsit halotti szertartások alkalmával használták, és a magyarok hozták Kelet-Közép-Európába a Kr.e. XV-XIV. században. (These chariots were connected with the custom of urn burial which the Hungarians introduced into East Central-Europe during the XV. and XIV. century B.C., 424. oldal.). Sajnos ez a közlés egésze. Nem tudni, mire alapozta Sauvageot e megállapítását. Gondolta: mi bizonyára ismerjük saját történelmünket.

 

16. kép. A budakalászi és a belgrádi kocsi

 

            Mai ismereteink szerint az újkőkorban forradalmasodott az emberi létfenntartás körülménye. Az addig gyűjtögető, halász-vadász életmódot a termelő és állattartó életforma váltotta fel. Nem valószínű azonban, hogy a különböző korokat éles határvonalak választották el, de a régészeti leletek alapján meghatározott korok és időrend alkalmas tájékozódási pontok. A termelő és állattenyésztő életformával az ember egy bizonyos fokig sorsának irányítója lett. A létet biztosító élelmiszert már nemcsak a természet-adta javakból tudta beszerezi, hanem annak jelentős százalékát megtudta termelni. Az ennek következményeként beállt kedvezőbb állapot a népesedés robbanásszerű növekedését eredményezte, melyet a letelepedett életforma is kedvezően elősegített. Figyelembe kell venni azt is, hogy a Kárpát-medence a földkerekség, de mindenesetre Európa egyik legkedvezőbb tája az emberi létfenntartás biztosítására mind ma, mind az ősi időkben. Buja növényzete és gazdag állatvilága vonzotta az őskor emberét ugyanúgy, mint ahogy jó termőföldje és kedvező éghajlata vonzotta az újkőkor földműveseit is. Dr. Kalicz Nándor, az újkőkor kiváló kutatója, a következőképp írta le e földművesek vándorlását:

            "A legelső földműves közösségek Kis-Ázsia, Mezopotámia termékeny területén fejlődtek ki, és hatásuk innen sugárzott szét különböző irányba, már igen korán Dél-Balkánra is. Az élelemtermelő életmód, valószínű népcsoportok mozgása, vándorlása révén innét jutott észak felé haladva a Kárpát-medencébe is.". (Agyag istenek, Corvina kiadó, 1974.).

 

17. kép.  A földművelés elterjedése (E térkép a The Times Concise Atlas of World History nyomán készült.)

 

            A mellékelt térkép (17. kép.) a földművelés elterjedésének útját mutatja. Amint látjuk, a Kárpát-medence ebben az esetben is a szétágazás központja volt. Ma már többen vitatják, hogy az újkőkori fejlődés és művelődés minden jelentős vívmánya Mezopotámiából indult volna el. Nem vitatott azonban, hogy a szellemi és anyagi műveltség ott érte el legkorábban a legmagasabb szintet, melynek hatása a Kárpát-medencéig sugárzott. A legújabb régészeti ásatások és leletek azt mutatják, hogy Európában, de elsősorban a Balkánon és a Kárpát-medencében léteztek olyan ősműveltségek, ahol Mezopotámiától függetlenül, sőt azt esetenként megelőzve korszakváltó felismerések és újítások születtek. A nemzetközi tudományos világ egyre nagyobb érdeklődéssel tekint az Al-Duna és a Kárpát-medence irányába, mert olyan ősműveltség leleteire találtak, amelyek egyidősek vagy megelőzik Mezopotámia leletanyagát. A Vaskapu környékéről több mint nyolcezer éves kőszobrok – fejek – kerültek elő. A legnagyobb meglepetést azonban az 1963-ban a Maros menti Alsótatárlakán előkerült írásos táblácskák (18. kép) keltették, melyek kora és eredetisége heves vitákat váltott ki a világ tudományos köreiben. A hagyományosak úgy vélték, hogy azok Mezopotámiából kereskedők révén kerültek Erdélybe. Mikor kiderült, hogy helyi agyagból készültek, akkor azt mondták: egy mezopotámiai írástudó vetődött a Maros völgyébe, és ő készítette a táblácskákat. De mikor a rádióizotóp vizsgálatok közel hétezer (7000) évesnek mutatták ki a cserepekkel azonos helyen talált szerves anyagokat, akkor lecsitultak a kedélyek, mint a 19. században, mikor Rawlinson szittya nyelvet ismert föl a sumérok nyelvében. A tárgyilagos tudósok természetesen figyelembe veszik a korszerű vizsgálatok eredményeit, és azok ismeretében fogalmazzák meg nézeteiket, álláspontjaikat. Bár meg kell jegyezni, hogy a nemzetközi szakvélemény e kérdésben továbbra is megosztott. Figyelemre méltó azonban az orosz Borisz Perlov közleménye, melyről Bárczy Zoltán tudósított Tatárlaka üzenete címmel a kecskeméti Forrás 1981. novemberi számában. Perlov közli, hogy a Szovjetunió Tudományos Akadémia Régészeti Intézete Laboratóriumának sumerológusa öt pontba foglalta észrevételeit, megállapításait. A két első pontból a következőket tudhatjuk meg:

 

18. kép.  Az Alsótatárlakán talált képírásos cserepek

 

            "1. A tatárlakai táblácskák helyi eredetű, széles körben elterjedt írásbeliség rendszeres darabjai.

            2. Egy táblácska szövege hat ősi totemet sorol fel, amelyek megegyeznek a Dzsemdet Naszr sumer városból származó ’listával’, valamint a magyar Körös-kultúrához tartozó temetési pecséttel.".

Perlov szerint több szovjet sumerológus tartja ősibbnek a tatárlakai táblácskákat, mint a legrégibb mezopotámiai írásos leleteket. (Hasonlóan vélekedik J.A.S. Evans az Archaeology 1977. márciusi számában a Történelem előtti idők újraértékelése Európában (Redating Prehistory in Europe című írásában.) Ennek kapcsán írja Perlov; "Így kik voltak Tatárlaka ősi lakói, akik az i.e. 5. évezredben ’sumérul’ írtak, akkor, amikor a sumérok még nem is léteztek?". Az angol régész, Seton Lloyd szerint a sumérok mezopotámiai megjelenésének időpontját a nyelvészek határozták meg, melyet a régészeti leletek nem támasztanak alá. A nyelvészek az írásfeltaláló népet nevezik sumérnak, akik szerintük Kr.e. 3500 táján költöztek a folyamközbe. Ezzel szemben a régészeti leletek nem mutatnak törésvonalat, azaz különbséget a "jövevények" és a "helyben találtak" között. Az előkerült leletek arról tanúskodnak –

 mondja Lloyd –, hogy a mezopotámiai írásbeliség a korai telepesek műveltségének egyenes fejlődéseként alakult ki. A legősibb dél-mezopotámiai települések kb. hét-nyolcezer évesek. E korban a Kárpát-medencében magas műveltségek virágoztak, s jelek szerint ez volt az erdélyi írásbeliség kezdetének kora. Ha netán az írás Erdélyből került Mezopotámiába a kezdet kezdetén, akkor annak nem szükségszerű következménye a régészti leletekkel kimutatható törésvonal. Jelen ismereteink szerint a Kárpát-medence ősi népe volt az írás feltalálója, s mert írásuk jeleiben és rendszerében megegyezik a korai sumér képírással – mely kb. ezerötszáz évvel későbbi –, arra mutat, hogy az nem önálló vívmánya Mezopotámia őstelepeseinek, hanem Erdélyből került oda valamely úton. Ha a régészet nem tud kimutatni számottevő bevándorlást, akkor lassú beszivárgást lehet föltételezni.

            Európa, de azon belül a Kárpát-medence benépesedésének története csak az éghajlati viszonyok és alakulások – valamint azok hatása a növény- és állatvilágra – figyelembevételével érthető teljességében. Európát több eljegesedési hullám érte az elmúlt egymillió évben, mely kihatott földünk éghajlatára. E tanulmány szempontjából elégséges, ha az utolsó eljegesedést vesszük figyelembe, és az kivetítjük Európa benépesedésének történetére. A földtan szakemberei szerint e jégkor mintegy 100 ezer év tartamú volt, s kb. tizenkétezer évvel ezelőtt ért véget. Ezen időhatárok általános szemszögből nézve elfogadhatók Európára, de ha a Kárpát-medence benépesedésének történetét Észak- és Nyugat-Európáéhoz viszonyítva kívánjuk megállapítani, akkor a jégkor felső határának időpontját és az eljegesedés visszahúzódását élesebb bonckés alá kell vetni.

            Az utolsó jégkor ideje alatt a Kárpát-medence erdős tundra volt. Állandó jégpáncél csak a Magas-Tátra hegyláncát borította. A Times Atlas a jégtakaró déli határát a Kárpátoktól jó ezer kilométerrel északra húzza meg. A Kárpát-medencét körülvevő hegyláncolat is egy bizonyos védettséget biztosított az embernek és élővilágnak. A gyűjtögető, halász-vadász ősember ott ütötte fel telephelyét a legszívesebben, ahol az élelmiszer beszerzése – mondjuk egy-egy hidegégövi nagyvad elejtése – a legbiztosabb volt. A legbiztosabb ott volt, ahol a legtöbb volt. A Kárpát-medencében az ősember több telephelyét is megtalálták a jégkor utolsó szakaszából, főleg melegvizű források közelében. Az éghajlat megváltozásának következtében azonban, eme hidegégövi állatok elhagyták a Kárpát-medencét, és a rájuk vadászó ősember, őket követve szintén.

Korábban úgy vélték, hogy a felmelegedés lassú volt, két-háromezer évig is eltarthatott. A legújabb vizsgálatok szerint a felmelegedést jóval gyorsabb volt, és lényegesen rövidebb időt vett igénybe. A felmelegedés következtében az olvadó hó és jég biztosította a talaj nedvességét, mely elősegítette a mérsékeltégövi növényzet és állatvilág rohamos kialakulását és fejlődését. Kr.e. 6000 táján megjelentek az első földművesek. Ezen őstelepesek természetesen délről jöttek egyre nagyobb hullámokban. Vonzotta őket a Duna-Tisza vidékének gazdag növény- és állatvilága. Hogy milyen volt itt az élet az újkőkor hajnalán, azt az alábbi idézet jól érzékelteti:

"A Kárpát-medence volt a szarvasmarha legfontosabb európai háziasításának gócpontja, mert a vad őse itt élt a legnagyobb számban. A bivaly vad formában az újkőkor kezdetén jutott be e területre, ... A juh háziasított formájában a Közel-Keletről került be hazánk mai területére. A sertés helyi őseinek háziasítását elsősorban a Kárpát-medencéből, főleg a bronzkorból lehet kimutatni.". (László: Vértesszőlőstől Pusztaszerig.)

            A fentiek alig hagynak kétséget a felől, hogy a Kárpát-medence az újkőkorban Európa legsűrűbben, vagy egyik legsűrűbben lakott területe volt. Ezért a Kárpát-medence nemcsak az állatok háziasításának volt az egyik legfontosabb gócpontja, hanem Európa, de elsősorban Közép-Európa benépesedésének is. Amint Európa a Kárpátoktól és az Alpoktól északra fekvő vidékei fokozatosan alkalmassá váltak az emberi létfenntartásra, úgy ontotta népfölöslegét a Kárpátok koszorúzta medence mindaddig, amíg az öreg földrész is benépesedett. Ezt követően a vándorlások, pontosabban a hódítások irányát egy-egy gazdag, de már lakott terület birtokba vétele határozta meg. Vagyis kezdetét vették Európa napjainkig tartó küzdelmei.

 

19. kép. 1. Körös műveltség, 2. Az alföldi vonaldíszes edények műveltsége, 3 A dunántúli vonaldíszes edények műveltsége (Kalicz Nándor: Agyag istenek)

 

Az újkőkorban a Kárpát-medencében három nagy műveltségkör virágzott (19. kép). A Körös műveltség (Kr.e. VI-IV. ezred) kiterjedt Erdélyre, a Duna-Tisza közének nagyjából a mai határtól délre eső részére, Tiszántúlon a Berettyó-Körös vonalától délre, valamint a Duna-Dráva szögletére. A Nagyalföld ettől északra fekvő területe volt az alföldi vonaldíszes edények műveltsége (Kr.e. IV-III. ezred),  míg Dunántúlon a dunántúli vonaldíszes edények műveltsége (Kr.e. IV-III. ezred) virágzott. Az utóbbi leletanyaga megtalálható a Bécsi- és Cseh-medencén keresztül egészen a Rajna vidékéig. A mezopotámiai hatások leginkább a Körös műveltség leletanyagán figyelhetők meg, bár egyes jelek arra mutatnak, hogy a kapcsolat kétirányú volt. Ez egyébként, ha nem is olyan mértékben, elmondható az alföldi vonaldíszes edények leletanyagáról is. E műveltségkörből előkerült termékenységi vallás istennőszobrocskái széleskörű elterjedésről tanúskodnak. E női istenségek alsótestére bekarcolt háromszög (20. kép.) a termékenység, az anyaság és a fogalmának nemzetközileg elfogadott jele volt. Ilyen szobrocskák különböző küllemmel, de azonos jelekkel és értelemmel nagy számban kerültek elő Mezopotámiában, Kréta szigetén és szerényebb számban a Kárpát-medencében.

 

20. kép.  Istennők a nőiség jelével: 1. Uruk, 2. Kökénydomb, 3. Kréta-sziget

 

            A másik figyelemre méltó jel volt az újkőkorban a nagy M alakú jel, melynek szerepét, értelmét a nemzetközi szaktudomány nem ismeri. Nagyon nyomós oka lehet annak, hogy e jel megmaradt a sokkal később kialakult latin ábécé M betűjének, sőt nagyon hasonlít a magyar rovásírás M  betűjére is, mely aligha lehet a véletlen játéka. Inkább arra kell gondolni, hogy e jel olyan fogalomnak, vagy egyénnek volt a jele, melynek vagy akinek kiemelkedő társadalmi szerepe volt. Például valamely istenség m hanggal kezdődő neve, vagy az anyasággal kapcsolatos szó, mely maradandónak bizonyult, olyannyira, hogy jele a későbbi ábécékben is megmaradt az m hang betűjének. Elképzelhető, hogy ez is az anyaság fogalmának egy másik jele volt. Az M jel két felső szöge jelképezheti a női melleket, az alsószög a szeméremtestet, míg a két függőleges a lelógó karokat. A latin Mater, a német Mutter, az angol Mother és magyar nagy-MaMa szók, mind az anya, anyaság kifejezői, és egy esetleges megoldás irányába mutatnak.

 

21. kép. A képírás háromszögének és hármas halmának átfejlődése a sumér ékírásba

 

E szempontból nagyon értékes edénytöredéket őriz a szolnoki Damjanich János Múzeum kiállítása. E leleten (22. kép) az M alakú jel és a háromszög egybe van szerkesztve, melynek bizonyára bővebb mondanivalója van. Az M alakú jel fölött és részben annak V szögében, az emberi arc három szerve látható: két háromszög alakú bekarcolt szem, a vízszintesen bekarcolt száj, és az agyagból kidomborított orr. Az arcot háromszögbe zárja az M alakú jel V szöge és az arc fölötti vízszintes díszítővonal. Amint korábban említettük, a háromszöget, mint az anyaság, nőiség jelét használták a női istenség, nagyasszony fogalmának írására, kifejezésére. Ezek szerint a háromszögnek és a nagy M alakú jelnek azonos értelme lenne. Kérdés: Ha igen, akkor miért szerkesztették a két képjelet egybe? Továbbá; mért nem ismerték ezt föl a szakma tudósai? Hiszen az élvonalbeliek mind beszélik a latin, német, angol nyelvet. Bármily meggyőzőnek mutatkozik is a nagy M jel imént előterjesztett értelmezése, azt kell mondani, "más megoldás is elképzelhető".

 

 

 

22. kép.  A szolnoki gabonatároló edény nyaktöredéke

 

Lehetséges, hogy valamely istenség neve rejtőzik a nagy M jel mögött, de a kérdést az teszi igazán izgalmassá, hogy népnevünk: magyar is e hanggal, betűvel kezdődik. Az igazság az, hogy nincs meggyőző, minden kétséget kielégítő ismeretünk népnevünk eredetéről. Korábban szó esett arról, hogy némelyek népnevünk kialakulását Kr.e. ezredre, az "uráli őshazába" teszik. Mások az arab földrajztudós, Ibn Ruszta M.dzs.gh.r följegyzésében látják a megoldást, hozzáteszik azonban, nem lehetetlen, hogy e mássalhangzók mögött a baskírok népneve: madzsghír rejtőzhet. Amint látjuk, a madzsghír szóban megvan minden jegyzett mássalhangzó, és nincs több a kellettnél. Ezzel szemben a magyar szó írásához felesleges a dzs vagy gh. Az is elképzelhető, hogy valamely madzsghír népcsoport csatlakozott Árpád népéhez, s talán az ő véreikkel értett szót Julián barát hungárul.

            A Megyer nemzet (törzs) nevéből való eredeztetéssel se állunk jobban. Ha alaposan átgondoljuk az Álmos nagyfejedelem által létrehozott nemzetszövetséget, akkor ama felismerésre kell jussunk, hogy e szövetség nem lehetett névadója az újonnan létrehozott közösségnek. Álmos a vérszerződéssel szentesített nyolc független nemzet szövetségét hozta létre, a Kárpát-medence elfoglalása céljából, amikor egy közös népnév gondolata szóba se jöhetett. Ezt az akkori idők büszke, szabadszellemű eszmeisége egyszerűen kizárta. Név és nemzetiségük szerint a szövetkezők a következők voltak: Megyer, Jenő, Tarján és Gyarmat szabír, Kér és Keszi onugor, Kürt köktürk, Nyék barszil(?). Ebből láthatjuk, hogy a szabír nemzeteknek se volt egységes népneve. Hangsúlyozzuk, hogy a szövetkezők független nemzetek és nem törzsek voltak. (Ezt a 18-19. század túlfűtött, leértékelő tudósai vélték így.) Ez önmagában ugyan nem zárja ki az azonos nyelvűségnek lehetőségét, de kizárja az azonos népnevet. Nyelv szerint is legalább két részre oszlottak. Lehetséges, hogy a szabírok magyarul beszéltek, míg a többiek a török nyelvnek valamely változatát.

            Ami a névadást illeti a Kárpát-medencében, Álmos "honfoglalói" esetében úgy mutatkozik, hogy ama bizonyos törvényszerűség, miszerint a hódítók a névadók, csorbát szenvedett. Erre a legjobb példának a bolgárokat hozzák fel, akik meghódítottak egy náluknál nagyobb lélekszámú szláv nyelvű alaplakosságot, minek következtében elvesztették török nyelvüket, de megtartották népnevüket. Igen, csakhogy a bolgár események másképp, nem Álmos népéhez hasonlóan zajlottak le. Az utrigur és kutrigur hunok szövetségéből 626-ban jött létre a Bolgár Kánság a Fekete-tenger észak-keleti partvidéke feletti térségben. A 670-es évek második felében jelentek meg az Al-Duna vidékén. Így tehát ötven év – ami nem nagy idő ugyan – állt rendelkezésükre ahhoz, hogy egységes népnevük kialakuljon. Ezzel szemben Álmos népének szövetsége néhány évvel a "honfoglalás" előtt történt.

 

23. kép.  Az egyiptomi istennő és a markol hieroglifája

 

            Térjünk vissza népnevünk kialakulásának esetleges gyökereihez. A Larousse Világmitológia (World Mithology) című könyvében található a kép, amely egy női istenséget ábrázol (23. kép). A szobrot az egyiptomi ősműveltséget alapító nép alkotta a Nílus sarából. Megmutattam e képet Hegedűs Györgynek, aki tizenöt évig foglalkozott az egyiptomi képírással és nyelvvel, mondván: E szobrot oly jellegzetes kartartással alkották, hogy azzal bizonyára mondani akartak valamit, csak el kell olvasni. Gyuri barátom, nem kis meglepetésemre, a következőképp olvasta a szobrocska mondanivalóját: "A makarok", azaz "A magyarok". A sas-fej az "a" hang és betű jele, a kezeket a becsukott ujjakkal lehet ököl-nek vagy marok-nak olvasni, a karokat pedig karok-nak. De mert képírásról, s nem betűírásról van szó, így a jelölt fogalmakból azon értékeket – szókat, szótagokat – használjuk, melyek összeolvasásával értelmes mondatot kapunk. Meg lehet kísérelni, például az a, az ököl és a karok összeolvasását, de ezek összeolvasásával nem kapunk értelmes mondatot. Míg az a, a marok szóból a ma szótagot kapcsoljuk a karok-hoz, így: makarok. A makarok! Ehhez olvassuk a szobrocskát Isten vagy Nagyasszony értékkel, akkor A makarok Istene vagy A makarok Nagyasszonya olvasatot kapjuk. A képírás, vagyis fogalomírás sajátossága, hogy nem mindig lehet betűírás szerinti olvasatot kapni. A szobrocskán látható testrészek neveiben a gy hang nem szerepel, tehát a magyar szó írásához csak a markot vagy markol, és a karok szókat használhatták. Nos, de van-e ezen olvasatnak valamilyen támasztéka?

Vegyük például Richard H. Wilkinson Az egyiptomi művészet olvasása (Reading Egyiptian Art, Thames and Hudson, 1992.) című munkájában feltűntetett, idevágó képjeleket: A  jel  értéke a ka, míg a kéz becsukott ujjakkal  Clenched Hand (23. kép), amelyet khefa-nak olvasnak. Az 54. oldalon egy egyiptomi hieroglifa segítségével mutatja be Wilkonson – melyen egy kötelet öt emberi kéz markol, hogy e khefa annyit jelent, mint grasp”. Magyarul: markol. Ezek szerint a jelölt fogalmak magyar értelmezése helyesnek mutatkozik. A ka pedig kar vagy karok, mert mindkét kar jelezve van. A többes számot az egyiptomiak is, mint a magyar a k-val képezték. Kár, hogy az egyiptológusok nem beszélnek magyarul.

            Hegedűs mondja, hogy némely egyiptológus munkájában olyan vélemény is van, mely szerint az ősműveltséget alapító nép egy Netra nevű folyó mellől vándorolt el, s a Nílus mentén talált népeket megtanították makaru imádkozni. Eszerint ezen ősi nép makar-nak, magyar-nak nevezte önmagát már 5500 évvel ezelőtt. Megvizsgáltuk a rendelkezésünkre álló földrajzi térképeket s kerestük, hogy hol található Netra nevű folyó. Az Északi-Kárpátokban eredő Nyitrán kívül, a szóban jöhető térségen belül, ilyet nem találtunk. Vámos-Tóth Bátor a Nyitra-Beszterce című tanulmányában említ egy Nyitra nevű folyót Új-Guineában. Nem valószínű azonban, hogy az Egyiptom ősi népe onnan indult volna el. Ellenőriztük a magánhangzós változatokat is: Natra, Nitra, Notra, Nutra. Ilyen neveket se találtunk. Nem lehetetlen tehát, hogy az egyiptomi ősműveltséget alapító nép a Nyitra mellől indult el. Persze az is elképzelhető, hogy van valahol egy Netra nevű árok vagy patak, amely a rendelkezésünkre álló térképeken nincs feltüntetve.

            Tomory Zsuzsanna a Magyar – Angol szóeredet című dolgozatához Nagyernyei Szabó Zoltán írt előszót, melyből megtudjuk, hogy a Nílus mentén a Krisztus születése utáni századokban élt egy "makourai" nép, és létezett egy "Makourita" királyság. Ime:

            “M-K-R népnév-jelölés fordul elő a korai ókorban É-Afrikában.(Geography IV.2.19. Monneret de Villard, 1938:92); Ptolemy a Kr.u. 2.sz.-ban a Nílus nyugati oldalán lakó “Makourai” népről és Makourita királyságról ír; Makouria a Kr.u. V. sz.-ban a Nílus 3. és 5. vízesése között, a Nílus mindkét partján Ó-Dongola fővárossal Nobata-ban volt. (Christopher Ehret és Merrick Posansky: The Archaeological and Linguistic Reconstruction of African History. Univ. Of California Press, Berkeley, CA., 1981/2.pp.12-52.)”

Ezen ismeretek birtokában megkísérelhetjük a szolnoki edénytöredék két jelének, a nagy M alakú jelnek és a háromszögnek az olvasatát. E cserépdarab az alföldi vonaldíszes edények szakálháti csoportjából (24. kép) való, amely a Nagy-alföldön Kr.e. 3500-3200 között virágzott. Tehát e lelet is, mint az egyiptomi szobrocska kb. 5500 éves. Amennyiben a Nílus vidékére vándoroltak valóban a Kárpát-medencéből indultak el, és magyarnak nevezték magukat, akkor feltehetően a két jel összeolvasása az egyiptomi szobrocskával azonos fogalmat örökített meg. Az M jel a magyar népnév, a háromszög pedig Isten vagy Nagyasszony értékkel olvasandó. Ebben az esetben is megkapjuk a Magyarok Istene vagy a Magyarok Nagyasszonya olvasatot. Ez pedig megerősítheti az Anatóliából előkerült szülő-anya szobrának magyar olvasatát, mint szülőföld, és azt, hogy ezen ősi nép nyelve a magyar volt. E szoborral (14. kép) kapcsolatban megemlítettük, hogy az oldalnézetből készített képen az M alakú jel is látható. Így tehát a mondanivaló tovább bővülhet: Magyar szülőföld? Hát nem csodálatos? Ezen olvasatok helyessége természetesen nem állítható, de az igen, ha a jelzett fogalmakat összeolvassuk értelmes magyar mondatokat kapunk, míg az angol vagy német nyelv segítségével ez nem lehetséges.

24. kép:  1. Dunántúli vonaldíszes edények műveltsége,  2. Bükki ~,  3. Alföldi vonaldísze edények ~, 4. Szakálháti ~, 5. Bánáti ~.

 

25. kép. Az M jeles edénytöredék a szakálháti műveltségből és az Uruk-i cserép

 

A szolnoki cserépdarab egy gabonatároló edény nyaka volt, amelyen apró bekarcolásokat is látunk. Az istenség, a nagyasszony fogalmát jelölő háromszögből hullanak alá. A mezőgazdaság gépesítése előtt a parasztok kézzel szórták, vetették el a magot. Az edénytöredéken tehát a lendülő kézből földre hulló magvakat látjuk. Minden bizonnyal az Isten áldását kérték a vetésre, a jó termésre. A nagy M alakú jelről még tudnunk kell, hogy a mezopotámiai Uruk műveltség Szem templomában több ezer e jellel ellátott cserepet (24. kép) találtak. Az Uruk műveltség Kr.e. 3200-zal kezdődött, tehát akkor, mikor a szakálháti befejeződött. Elképzelhető, hogy a nagy M alakú jel is, mint korábban a képírás a Kárpát-medencéből került Mezopotámiába? Amennyiben igen, úgy ezt is a kétirányú kapcsolat tanújának kell tekinteni.

 

26. kép.   Az újkőkori bütyöklábas és a bronzkori kunszentmártoni edény

 

            Vannak még további érdekességek is, amelyeket nyelvünk kárpát-medencei ősisége mellett szólnak. Itt van például lábos edényünk neve. Vajon honnan kaphatta nevét? Vajon mi az értelme e szónak: lábos? Vajon milyen ősi e szó? A Szolnoki Múzeum újkőkori leletkiállítása között bütyöklábas edényeket (25. kép) is látunk, melyek a Körös műveltségből valók (kb. 7000 évesek), és Szajol-Felsőföldön kerültek elő. Egy másik bronzból készült, "emberi lábakon" álló edény Kúnszentmártonról való, és kb. 3300-3400 éves. A magyar pásztoroknak talán a mai napig vannak öntöttvasból készült háromlábú edényeik, melyet a parázs fölé helyeznek, hogy ételüket megsüssék vagy megmelegítsék. A lábos edényünknek már nincs lába, de megtartotta ősi nevét, és e névnek ma is értelme van, ha ismerjük a történetét. Bizonyára más népeknek is volt hasonló edényük. Nézzük tehát, hogy a német, az angol, a spanyol és a latin nyelvben találunk-e összefüggést a láb és a lábos neve között?  Lábnak nevezzük együttesen a lábfejet, a lábszárat és a combot:

 

       Magyar   : láb        lábfej   lábszár           lábas

       Német    : Bein     Fusz     Unterschenkel  Kochtopf

       Angol:    : leg        foot      shin               pan

       Spanyol  : pierna  pie       pierna            cacerola

       Latin      : pes                   crus               patella

           

A bemutatott négy nyelv egyikében se mutatkozik összefüggés a láb és a lábos-lábas neve között. Úgy látszik ilyen "véletlenek" csak a magyar nyelvben vannak.

            Most lépjünk időben egy nagyot előre, Kr.u. 359-be, mikor II. Konstantinus római császár Aciminkumban (Szirmium közelében, Belgrádtól nyugatra a Száva-mentén) beszédet mondott a meghódítottaknak, akikre nagyon súlyos adóterheket rótt ki. A kiszolgáltatottakat szerette volna meggyőzni jóindulatáról, de mikor azt mondta, hogy adókat fizetni kell, akkor egy polgár a császár irányába hajította csizmáját, és azt kiáltotta: "marha, marha". E történetet Ammianus Marcellinus írta le a Rerum Gestarum című művében. (XIX. 11. fej. 10. szak.) Ki lehetett az, aki 1641 évvel ezelőtt a Szerémségben, a Dráva és Száva között, Belgrádtól nyugatra a római császárnak azt kiáltotta: marha, marha? Ez szintén a Kárpát-medence alaplakosságának magyar nyelvisége mellett szól

            Az előzőekben elmondottakat összegezve az mutatkozik a legvalószínűbbnek, hogy: Mezopotámia, Egyiptom és a Kárpát-medence őstelepes földműves népének a szétválását valamikor a jégkort követő ezredekben kell keresni. E nép közös őshazája valószínű a mai Törökország és Észak-Szíria lehetett. Legalábbis a népvándorlások, helyesebben talán terjeszkedések útvonalából, az éghajlati viszonyok alakulásából és a régészeti leletek alapján is erre lehet következtetni. Ez azonban semmit se von le a mezopotámiai sumérnek nevezett és az egyiptomi őstelepes nép magyar vonatkozású hagyatékának értékéből. Ha ugyanis ezen ősi népek nyelve valóban magyar volt, akkor írásos hagyatékuk felbecsülhetetlen érték a magyar nyelvi és szellemi műveltség kincsestárában. Hiszen ezen írások a magyar nyelv ősalakját örökítették meg. Mezopotámia és a Kárpát-medence legősibb képírásos leleteinek hasonlóságát a nemzetközi szaktudomány is elismeri. A magyar és sumér nyelv közeli rokonságát vagy éppenséggel azonosságát nem kisebb tudósok, mint Rawlinson, Lenormant, Sayce, stb. már a XIX. században megállapították. Ezt erősítették meg a XX. században Varga Zsigmond, Gosztony Kálmán, Götz László és mások. A jövőben nagyobb figyelmet kell fordítani a krétaiak nyelvére, mert Gordon Childe szerint ők is e műveltségkörbe tartoznak. Ez vonatkozik Anatólia, vagyis a mai Törökország újkőkori leletanyagára is, amelyek magyar szempontból nagyon értékes ismeretanyagot tartalmazhatnak. Erre utal a termékenységi vallás istennőjének lehetséges magyar olvasata is: szülőföld. Mindezt figyelembe véve azt kell mondani: a Kárpát-medence, Mezopotámia és Egyiptom őstelepes népe nem származhatott egymástól, hanem egy ősnép egymástól elvált tagjainak tekinthetők, tehát testvérnépek voltak. Ezt hirdette egyébként Magyar Adorján is.

            Nemzeti szempontból tudni kell, hogy a magyar származástudat új megfogalmazásának korát éljük, mely nélkül a nemzeti önismeretünk és önbecsülésünk mankókon jár. A finnugor származástudatot még nem adtuk fel, a sumért még nem fogadtuk el. Amennyiben az e tanulmányban előterjesztettek az elkövetkező évtizedekben igazolást nyernének, úgy a jelen bizonytalanság szerencsésnek is mondható. Kár lenne a finnugor tévtant felcserélni a sumér, az egyiptomi vagy akár az ujgur származástudattal, ha azok legföljebb csak részletigazságnak bizonyulnak. Az átmeneti időt arra kellene használni, hogy összegyűjtsük mindazon nyelvi, embertani, régészeti és műveltségi adatokat, amelyek kiértékelt eredményeire szilárd és megbízható alapokon álló eredet- és őshazatudatot építhetünk. Ennek alapkövetelménye, hogy megszabaduljunk a belénk jegesedett tantól: valahonnan jöttünk. Igen, jöttünk! De mikor? Ez nagy különbség!

 

Ősnyelvek új látószögből

 

            A tudomány már mintegy másfél évszázada küszködik azzal, hogy megállapítsa és rögzítse a különböző nyelvek kialakulásának helyét, vándorlásának útvonalát. E nemes igyekezetben – természetesen – a nyelvészek érdemelték ki a babért, akik felállítottak egy sereg szabályt, melynek alapján elvégezték a nyelvek rokonítását és a nyelvcsaládokba való besorolását.

Ez idáig rendjén is lenne. De e buzgó, talán túlbuzgó nyelvészek nem elégedtek meg ily szerény eredménnyel. Továbbmentek. Úgy vélték, a különböző nyelveket hordozó népek történetét ők, csakis ők hivatottak megírni. Ahhoz, hogy egy nép történetét meglehessen írni, meg kell találni kialakulásának helyét, azaz őshazáját. De hát hogyan állapíthatja meg a nyelvész valamely nép őshazáját? Nagyon egyszerű. Meg kell keresni a rokon nyelvekben az azonos szavakat, főleg növény- vagy faneveket, melyek megvannak minden, vagy a legtöbb rokon nyelvben. Az őshaza ugyanis ott volt, ahol e növény vagy fa megtalálható, vagy valamikor létezett. E ragyogó következtetés ésszerűségéhez aligha férhet kétség, gondolják a nyelvészek.

Az amerikai tudós, Grover S. Krantz is szabályokat állított föl az európai nyelvek kialakulásának kutatásához. Az eredményt az Európai nyelvek földrajzi kialakulása (Geographical Development of European Languages, Peter Lang, New York, Bern, Frankfurt am Main, Paris, 1988) című dolgozatában írta meg, melyet az Amerikai Egyetemek tanulmánysorozatában adtak ki. A szerző új szempontok figyelembevételének segítségével kívánja a kérdés megoldását egy esetleg gyümölcsöző irányba terelni. Krantz Washington Állam Egyetemén az embertan tanára volt (ma már nyugdíjas), aki az általa kidolgozott módszerrel elsőnek az északnyugat-amerikai indiánok nyelvét vizsgálta meg.

Krantz módszerének gerincét a következő tényezők képezik:

1. A népek miért költöznek el lakhelyükről, miért nem maradnak helyben?

2. Miért oda, s miért nem más helyre költöztek?

3. Miért akkor, miért nem máskor költöztek?

4. Miért ők költöztek oda és akkor, s miért nem más nép?

5. Hogyan oldották meg a letelepedést a már helyben lakók ellenében?

Krantz írja, ha ezen alapkérdések bármelyikére nincs kielégítő válasz, úgy az előterjesztett megoldást nem lehet komolyan venni. A népek ugyanis nem kedvtelésből költöztek el lakhelyükről, hanem azt mindenkor a létfenntartás, a megmaradás követelményei határozták meg. Éppen ezért, a valóban nagy lélekszámúnak mondott népvándorlásokat újra kellene vizsgálni. Népvándorlás nem tévesztendő össze az ilyen-olyan, kisebb-nagyobb katonai vállalkozással, hódítással, melyeket korábban – egyesek talán továbbra is –, népvándorlásoknak tartanak. Ilyenek esetében az alaplakosság – elsősorban a földműves – nem mozdul. A meghódított nép pedig rendszerint sem fajilag, sem nyelvileg nem azonos a hódítóval. Szigorú követelmény a kidolgozott módszerek, szabályok következetes alkalmazása minden népmozgás esetében. Krantz írja, hogy e szabályok kidolgozásánál az ismert történelem irányadó ugyan, de nem tekinti csalhatatlannak sem a történetírást, sem saját módszerét.

Az első követhető népvándorlás, pontosabban terjeszkedés az újkőkor hajnalán, Kr.e. 8150 táján Palesztinából indult el a szélrózsa minden irányába, melynek okozója a túlnépesedés volt. Krantz "afro-ázsiainak" nevezi e népet. Jelek szerint a túlnépesedést az élelemtöbblet tette lehetővé, melyet egy vadbúzafajta, a tönkölybúza (Emmer wheat) termesztése eredményezett. Tudni kell, hogy a kezdetleges gazdálkodás korában a népsűrűség átlaga 1 (egy) fő/km2 volt. Ezzel szemben az évezredekkel később kifejlődött nagyállattartás területein 0.25 fő, míg a kezdeti gyűjtögető, halász-vadász életmód korában 0.1 fő volt a népsűrűség km2-ként. Ezen adatok ismerete alapvetően fontos, mert a népterjeszkedés esetén a népsűrűség meghatározó tényező lehet mind faji, mind nyelvi vonatkozásban. Kérdés: Számszerűleg milyen arányban voltak a jövevények a helyben találtakkal szemben? Az elvándorolni vagy terjeszkedni kényszerült nép nem telepedhet le olyan területre, ahol a népsűrűség már elérte vagy megközelítette az eltartóképesség felső határát. Legfeljebb elűzhette egy kiszemelt terület népességét, ha ehhez megvolt a számbeli fölénye vagy magasabb harci készsége. A gazdálkodás kezdetén erre nem is volt szükség, mert az emberi létfenntartás követelményeire alkalmas területek népsűrűsége 0.1 fő vagy az alatt volt. Először tehát saját környezetüket kellett feltölteni, s miután a népsűrűség elérte az 1.0/km2, akkor kényszerültek a fokozatos terjeszkedésre.

A szaporulatot, azon keresztül a terjeszkedés gyorsaságát számos tényező befolyásolta; a megmunkálásra alkalmas új területek mennyisége és minősége; az éghajlati viszony, a hőmérséklet, a nappali órák száma, az évi napsütés és a termőévszak hosszúsága, mint legfontosabb tényezők. Krantz számításai alapján arra az eredményre jutott, hogy egy bizonyos irányban, átlagban 150 évre volt szükség 200 km-nyi terjeszkedésre, de Európa északibb vidékein elérhette az 500 évet is. A legészakibb vidékek, ahol a termőévszak 120 nap alá süllyed, gazdálkodásra már nem alkalmasak. Ott már csak az állat-, majd pedig a rénszarvastartás biztosíthatja a megélhetést.

Az afro-ázsiaiak Kr.e. 5150 táján érték el a Gibraltárt, de mert a hajózáshoz nem értettek, nem tudtak átkelni a tengerszoroson. A túloldalon viszont létezett ebben az időben egy pásztornép, akik értettek a hajózáshoz is. Krantz ezeket tengeri-pásztoroknak (Sea Shepherds) nevezi. Véleménye szerint ezek szállították át az afro-ázsiaiakat, akik Kr.e. 4550 tájára benépesítették Ibéria földművelésre alkalmas területeit. Krantz bennük látja a baszkok őseit.

Anatóliából, a mai Törökország délkeleti részéből Kr.e. 8000 táján, tehát 150 évvel a palesztin kiáramlás kezdete után, elindul egy másik hullám, amely viszont Európa irányába terjeszkedett. Krantz ezeket indo-európaiaknak nevezi, akik megakadályozták az afro-ázsiaiak északi irányú terjeszkedését. A túlnépesedést, pontosabban a bőségesebb élelmezést itt is a tönkölybúza termesztése tette lehetővé. Palesztina és Délkelet-Anatólia 400 km-re van egymástól, a százötven év nem mutatkozik elég időnek ahhoz, hogy a Palesztinából elinduló népesség elérje Anatólia e területét, de nem kizárható. Nagyobb a valószínűsége annak, hogy az eredményesebb búzatermesztés módjának híre jutott el Anatóliába, vagy azt helyiek ismerték fel.

A tönkölybúza harmadik központja a Kaukázus alatti, míg a negyedik a Fekete-tenger északkeleti partvidéke feletti térség. E területekről is elindultak a terjeszkedések, nem sokkal az előző kettő után. Magyar szempontból azonban a Délkelet-Anatóliából elinduló “indo-európai” népesség terjeszkedését kell követnünk, akik az Égei-tenger szigetei át, Kr.e. 7100 táján léptek Európa földjére, azaz a Balkán délkeleti csücskére. Innen terjeszkedtek tovább északra a Balkán, majd Ukrajna vidékeire. A Morava völgyében terjeszkedő főág a Kárpát-medence irányába vonult. Erdély területét Kr.e. 6400, míg Dunántúlt Kr.e. 6050 táján érték el. A Nagyalföldet, néhány kezdetleges gazdálkodásra alkalmas területet kivéve, kemény talaja miatt kikerülték, írja Krantz.

 

27. kép.  E térkép Grover S. Krantz térképe nyomán készült

A Balkánon az indo-európaiak megjelenésével kezdetét vette az állatok háziasítása, ami rövid időn belül a Tiszántúlon élő halász-vadász őslakók körében is elterjedt, ez viszont lehetővé tette a nagyobb népszaporulatot. Krantz nem foglalkozik a Tiszántúl népsűrűségével, de e sorok írójának az a gyanúja, hogy lényegesen magasabb lehetett az átlag állattartó vidékek népsűrűségénél. Ha nem így lett volna, a jövevények között biztos akadtak volna olyanok, akik felcserélték volna a nehéz földművelést a könnyebb pásztorélettel.

Krantz a Tiszántúl pásztornépét 12 törzsbe vagy nemzetségbe sorolja. Északon, ahol a legszélesebb, négy nemzetség élt. Alattuk – bár keskenyebb területen – szintén négy, azok alatt három, és legalul egy nemzetség helyezkedett el egy délfelé szűkülő háromszögben. Nyelvüket Krantz "uráli", azaz "magyar" nyelvnek nevezi. Krantz az általa felállított, és minden európai nyelv kialakulására következetesen használt szabályok alapján arra az álláspontra jutott, hogy az urálinak nevezett nyelvek kialakulásának helye nem az Urál vidéke volt, hanem a Kárpát-medence, azon belül pedig a Tiszántúl. Erről Krantz könyve 11. oldalán a következőket írja:

"Általában úgy vélekednek, hogy az uráli magyarok keletről jöttek Magyarországra Kr.u. a 9. században. Ezzel szemben úgy találom, hogy a többi, uráli nyelveket beszélők terjeszkedtek Magyarországról az ellenkező irányban, sokkal korábban.". (It is usually stated that the Uralic Magyars moved into Hungary from an eastern source in the 9th Century A.D.. I find instead that all the other Uralic speakers expanded out of Hungary in the opposite direction, and at a much earlier date.).

Krantz meg is jegyzi könyve 72. oldalán, amennyiben ezen új felismerés megállja a helyét, úgy „a magyar nyelv Európa legősibb helyhez kötött nyelve” („Hungarian (Magyar) is actually the oldest in-place language in all of Europe”), kialakulása az átmeneti kőkorba (mezolitikum) vezethető vissza. A rokon nyelvű népek innen vándoroltak ki, és nem fordítva. A terjeszkedés Kr.e. 6200 táján kezdődött északnyugat, észak és északkeleti irányban. Miután az északi ág elérte a Balti-tengert, ők is északkeleti irányba folytatták útjukat, mígnem elérték mai elhelyezkedésüket. Elképzelhető, hogy ezen a Kárpát-medencéből elvándorló népek valamelyike őrizte meg az őshaza emlékét, s visszaköltözését örökítette volna meg a Csodaszarvasmonda? Hunor és Magyar őseik földjére igyekeztek vissza, ahol velük azonos nyelvű népet találtak. Elgondolkodtató!

Kr.u. 200 táján a csoroszlyás vaseke forradalmasította a földművelést. Korszakváltónak számít. Krantz ezen ekének a feltalálását az Északkeleti-Kárpátokon belül a magyar és szláv nyelvterület határvidékére, de inkább a magyar nyelvterületre teszi. Ezen ekével kapcsolatos szavak viszont szláv eredetűek, ezért úgy gondolja, egy szláv közösség lehetett a feltaláló. Bárczy Géza Szófejtő Szótára szerint az eke szavunk a csuvas "aka" szóval azonos. Az eke alkatrészeinek neveit; csoroszlya, gerendely, gúzs, taliga szláv szavakból vezeti le. De mi lenne, ha e szavakat ők vették volna át tőlünk? Mármint az őstelepes néptől!? A korábbi ekét "aratum"-nak nevezték. Bárhogy legyenek is a dolgok, e vaseke elindult hódító útjára.

A korai fa-, esetleg csontekékkel csak egy árkot lehetet húzni a földbe, s nem voltak alkalmasak a kemény talaj megmunkálására, míg a vasekével át lehetett és lehet fordítani a földet, és alkalmas a mélyszántásra, a kemény talaj feltörésére is. Krantz úgy gondolja, hogy ezen ekét a magyarok kezdték először szélesebb körben használni, mert észak és északkeleti irányba kibővítették a magyar nyelvterület határát kb. 40 kilométerrel. A szlávoknál mintegy 30 évvel később kezdődött el a széleskörű használata, de sokkal nagyobb lendülettel. Valószínű ennyi időre volt szükség, hogy az új találmány átjusson a Kárpátokon. Az eke használata rohamosan terjed a Kárpátok koszorúján kívül. A szlávoknál népesedési robbanás állt be. Az elkövetkező öt-hatszáz évben körülvették a Kárpát-medencét, kivéve nyugaton. Benépesítették a fehérorosz és orosz területeket a Ladoga-tó vonaláig. Délen a magyar nyelvterület háromszögének csücskét is ők hódították meg. Ebben Krantz valószínű téved. Nem vette figyelembe, hogy e terület a török időkben eléggé elnéptelenedett, s miután a török kiszorult Magyarországból, a Habsburgok még a helyben maradt magyarokat is kiűzték, és 40 000 szerb családot telepítettek helyükre.

Igaza lehet viszont Krantznak, hogy a harminc éves előny ellenére a magyaroknál lényegesen lassabban terjedt a vaseke használata, mint a szlávoknál, így a népsűrűség mérsékeltebb emelkedése nem okozott oly rohamos arányú terjeszkedést, mint a szlávoknál. A könnyebb pásztoréletet ugyanis nem szívesen adják föl az emberek a nehezebb földműves életért. Miután a szlávok körülzárták a Kárpát-medencét, a magyarok csak nyugati irányba terjeszkedhettek. El is érték a Bécsi-medencét, de nem elégséges számban ahhoz, hogy az ott élő népek nyelvét be tudták volna olvasztani. E vidékeken az indo-európai földművesek éltek, s miután megismerték a jövevények ekéjét, ők maguk is használni kezdték, tehát a szaporulat náluk is emelkedett. Ezzel szemben Dunántúlt ellepték elég nagy számban, így az uralkodó nyelv itt is a magyar lett.

Krantz egyes véleményéből, megállapításából kiérződik, hogy nem ismeri a magyarság vagy a Kárpát-medence részletes történetét, ezért következtetései is részleteiben tévesek lehetnek, de ez nem változtat a lényegen, az egészen. Nem érti például, hogy Románia szívében – Székrelyföldön – hogyan, mikor telepedett meg egy olyan nagy számú magyar nyelvű népesség? Nem szól a dákó-román származáselméletről, de vonalvezetéséből az tűnik ki, hogy helytállónak tartja. Nincs munkájában említés a sumérokról, de mert Krantzot számosan fölkeresték emiatt, a magyar nyelvű kiadás függelékében ezt írja:

"A magyar Alföldön lenne a legkisebb és legelszigeteltebb proto-urál-altáji nyelv, ami afganisztáni eredete óta a legkevesebbet változott. Nem lenne szabad meglepődni azon, hogy a magyar és sumér nagyon hasonlóak. Néhány lelkes kutató állításával ellentétben – hogy korai vándorlás történt volna Magyarország és Mezopotámia között (egyik vagy mindkét irányban) –  a nyelvészeti hasonlóságuk egyedül abban áll, hogy mindkettő többet őrzött meg a közös ősi nyelvből, mint e nyelvi törzs bármely másik tagja.".

Mi is úgy gondoljuk, hogy a magyar és sumér nyelv többet őrzött meg a közös ősnyelvből, mint e nyelvcsalád bármely más tagja, de nem hinnénk, hogy a magyar nyelvet az afganisztáni, altáji nyelvű juhpásztorok hozták volna a Kárpát-medencébe. E tanulmány egyik fontos tétele, hogy bemutassa a Kárpát-medence és Mezopotámia ősi telepeseinek azonos tőről való származását, amelyet a nyelvi rokonságon túl, az újkőkori régészeti leletek nagy hasonlósága is alátámasztani látszik. Ez pedig csak úgy képzelhető el, hogy a Kárpátok által körülzárt és elszigetelt medencében megtelepedett népesség az ősmagyar nyelvet beszélte, mely a sumérek nyelvével azonos tőről szakadt. A magyar és sumer nyelv közötti hasonlóság lényegesebben nagyobb, mint a sumér és török nyelvek között, ezért nem valószínű, hogy a magyar nyelv az altájiból alakult ki. Ha figyelemmel kísérjük Közép-Ázsia benépesedésének történetét, akkor úgy tűnik, hogy az uráli és altáji nyelv közös tőről sarjadt. Ha tehát, az uráli és altáji nyelv egy azonos ősnyelvből alakult ki, akkor meg kell kérdőjelezni ama bizonyos "indo-európai" népesség nyelviségének mibenlétét is. Krantz ugyanis nem szolgál olyan tárgyi tanúkkal, mint a 8500 éves anatóliai szülő anya és a bekarcolt hármas halom lehetséges szülőföld, mi több magyar szülőföld olvasata, valamint az egyiptomi istennő és az alföldi cserép jeleinek lehetséges olvasatai.

Krantz egyik legsarkalatosabb, leglényegesebb álláspontja határozottan visszautasítja a katonai jellegű hódításokat mint „népvándorlásokat”. Népvándorlást csak az ősi halász-vadász és kis lélekszámú csoportokra fogad el. Népmozgásokra a helyesebb kifejezés a terjeszkedés, a fokozatos terjeszkedés. Ennek figyelembe vétele nagyon fontos a Kárpát-medence népi és nyelvi történetének alakulásában. Téves, sőt félrevezető az a felfogás, hogy például a rómaiak, gótok, gepidák, vandálok, stb., de Árpád népének hódítása idején is, a Kárpát-medence alaplakosságát is e hódító népek adták volna. Érdemes megjegyezni, hogy Krantz határozottan visszautasítja az altáji népek, mint például a szittyák indo-európaisítását is.

Krantz munkája mindenképpen alátámasztja Magyar Adorján, Marjalaki Kiss Lajos, és mindazok álláspontját, akik a magyarság és a magyar nyelv kialakulását a Kárpát-medencébe helyezték.

 

 

 

 

A kétnyelvűség körüli gondolatok

 

            A bizánci császári híradások alapján a magyar történetírás azon álláspontra jutott, hogy a magyarság kétnyelvű volt. S mert a hivatalos történészek a magyarság egészét Árpád népétől származtatják, így a kétnyelvűség is rájuk vonatkozik. Ennek az előzőekben tárgyaltak alapján nagyon nagy a valószínűsége. Igen ám, de a hivatalosak Árpád népét nyelvileg egységesnek tartják, csak a csatlakozó kabarokat vélik más nyelvűnek. Ezzel szemben a jelek inkább arról vallanak, hogy Árpád népe se volt egységes nyelvileg, s a csatlakozó kabarokkal a más nyelvűek – ha a szabír nemzetek magyar nyelvűek voltak – adták a nagyobb százalékot. Jó lenne tudni, legalább megközelítőleg, hogy milyen százalékban volt képviselve mind az egyik, mind a másik nyelv. Sőt azt is jó lenne tudni, hogy melyik volt ez a bizonyos másik nyelv. Valószínű valamelyik török nyelvről lehet szó, s talán nem is egyről, esetleg annak több változatáról. Bárhogyan legyenek is a dolgok, a lényeg e kérdés vizsgálatánál is kisiklik a helyes látószögből.

            A bizánci császári udvarban jól ismerték Árpád-ágbeli őseinket. Bölcs Leó szövetségben állt velük, s a későbbiek során, amint tudjuk, eleink sok borsot törtek a császár fiának orra alá. A híradás hitelességében tehát nem lehet kételkedni. Nagy Sándor írja A magyar nép kialakulásának története című értékes munkájában, hogy A tihanyi apátság alapítólevelében (1055) is van egy megjegyzés, mely a kétnyelvűségre utal. E megjegyzés arról tudósít, hogy a latin szövegbe szőtt magyar nyelvtöredékek a "szolganép" nyelvéből valók. Ezt lehet úgy is értelmezni, hogy Árpád népe és a kései avarok által szolgasorba vetett őstelepesek nyelvtöredéke került az alapító levélbe, de lehet úgy is, hogy e korban már szolgák voltak a korábbi hódítók – legalábbis a királyi birtokokon –, ugyanúgy, mint az őstelepesek. Sőt, az se lehetetlen, hogy a szolganép nyelve a királyi udvar és papság latin nyelvétől lett megkülönböztetve. Nem világos tehát, hogy a szolganép nyelve melyik nyelvtől különül el, de nem kételkedhetünk a szolganép magyar nyelvűségében.

            Elképzelhető, hogy Bíborbanszületett Konstantin császár is csak a hallottak alapján említette meg a magyarok kétnyelvűségét. Egyesek úgy vélik, hogy Bulcsú és Tormás horkák révén jöhetett szóba bizánci útjuk alkalmával. Persze az se lehetetlen, hogy a császár udvarában megfordult olyan "magyar" előkelőség, aki nem magyarul beszélt. Már éppen ideje lenne, hogy e kérdés is tisztázódjon, de ha a magyar történettudomány fellegváraiban úgy gondolják, hogy nem lesz miről írni, ha a részletkérdéseket is megoldják, akkor tőlük nem sokat várhatunk. Mégiscsak sajnálatos, ha nem szégyenletes ténynek kell tartani, míg sok szó esik a kétnyelvűségről, csak magánvélemények vannak ama bizonyos másik nyelv mibenlétéről. S ha e másik nyelv olyan jelentős lett volna, akkor hogyan tűnhetett el oly gyorsan és nyomtalanul? E nyelvről a későbbiek folyamán is kellene, hogy legyenek följegyzések, szájhagyományok. Azt is nehéz elképzelni, hogy egy jelentős népréteg – még ha kisebbség volt is – oly könnyen föladta volna nyelvét ott, ahol arra nem kényszeríttették. Századokkal később is nyomainak, szigeteinek kellett volna lenni e nyelvnek. Miután a nyugati mintájú királyság meghonosodott hazánkban – Kr.u. 1000 –, a királyi és főúri udvarból a latin, a német és szláv nyelv egyre inkább kiszorította a magyar nyelvet – ha egyáltalán beszélték – olyannyira, hogy később azt igyekezett majmolni a köznemesség tekintélyes hányada is. 800 évig Magyarországon nem volt hivatalos a magyar nyelv. Az is ismert, hogy királyaink, főuraink egyre nagyobb számban telepítettek idegeneket az ország különböző vidékeire, akik nemhogy nem olvadtak be, hanem századok során fölszaporodtak, és Trianon alapját képezték. Mindezeket figyelembe véve, mégis mivel magyarázható, hogy az "alán" eredetű jászok, az idegen nyelvű vagy annak vélt kunok, palócok, székelyek vagy akár a kabarok, ugyanazt a nyelvet beszélik, mint a bakonyi kanászok? Talán azzal, hogy a kanászok Jászföldön, Kunföldön, Palócföldön és Székelyföldön már emberemlékezet óta magyarul beszélnek? Mai ismereteink szerint viszont nem lehet kizárni az említett népek, sőt a kazárok magyar nyelvűségét. Konstantin híradása a X. század derekáról, az apátság alapító levele száz évvel későbbről való, s hogy erről több forrás, emlékezet nincs, arra két lehetséges magyarázat, megoldás kínálkozik.

Az egyik lehetőség az, hogy a másik nyelv lehetett Árpád népének, esetleg azon belül a többség nyelve, de megérkezésük után elszóródtak az ország területén és nyelvük rövid idő alatt beolvadt a helyben találtak nyelvének tengerébe. Legfeljebb csak a nagyfejedelmi, később a királyi és főúri udvarban élt hosszabb ideig. A másik lehetőség egyes vélemények szerint az, hogy nem is két különböző nyelvre kell gondolni, hanem két tájszólásra, mely hangzásában annyira elütött egymástól, hogy az idegenek két különböző nyelvnek ítélték. Jelen ismereteink szerint ezt se lehet kizárni.

            A korai nyelvemlékeink arra utalnak, hogy a magyar nyelvnek volt egy u-zó nyelvjárása. Ez a sumérok nyelvére is jellemző, legalábbis, ha a sumerológusok olvasatai helyesek. Íme néhány példa: nádu = cső, nád, nadu = nagy, rétu = rét, kussuru = köt, (kosár), gubur = gödör és így tovább. A tihanyi apátság alapítólevelének legteljesebb magyar mondata így hangzik: "Feheru varu rea mene hodu utu rea.". (Fehérvárra menő hadi útra.). A Halotti beszéd és az I. András korabeli imák is az u-zó nyelvjárásról tanúskodnak. Például: "Grazdau lufuu Wutu.". (Garázda lófő Vatta.). Szent István uralkodása alatt a latin ábécé használatát vezették be a magyar nyelv írására, melynek nem volt á, cs, é, gy, ly, ny, ö, sz, ty, ü és zs betűje. Nem is beszélve a hosszú magánhangzókról. E betűket kényszerből más betűkkel helyettesítették, ezért nyelvemlékeink nem tekinthetők az akkori élő nyelv kiejtés és hangzás szerinti hű tükreinek. E tény az u betűt annyiban érinti, hogy az írásban való használata túlhaladja a beszélt nyelvi gyakoriságát. Vagyis ott is használták, ahová valójában más betű kívánkozott. A két idézett mondatban ez az a, i és o betűt érinti. A latin ábécének volt a betűje, tehát miért írták: var-u, W-u-t-u? Volt i betűje, miért írták: hod-u? Volt o betűje, miért írták: l-u-fuu? Nem volt ö betű, a két uu valószínű azt helyettesíti. Az utu meg utu. A szóvégi u azóta lekopott. Úgy mutatkozik tehát, hogy nyelvünknek valójában volt egy u-zó nyelvjárása, de az nem lehetett olyan erős, mint az a nyelvemlékekből kitetszik. Ezt a további példák is jól érzékeltetik.

            Az újabb vélemények szerint az Ómagyar Mária-siralom című verset 1300 körül írták Bolognában. A vers az u-zó nyelvjárás egyik legékesebb példája: "Választ világumtuul, Zsidou, fiodumtuul.". Az u betű helyébe kívánkozó o betű megvolt a latin ábécében is, de nem volt meg a hosszú ó. E nyelvjárás tehát élő nyelv lehetett. A rendelkezésre álló anyagot vizsgálva, úgy tűnik, hogy az u-zás a XV. század végén, a XVI. század elején kopott ki nyelvünkből. Utolsó hajtásaként megemlíthető Vásárhelyi András (1526-ban halt meg, születésének éve ismeretlen.) Ének Szűz Máriáról című költeménye, mely így hangzik: "Angyaloknak nagyságus asszonya, Úr Jézusnak boldogságus anyja.". Az u leginkább az o, ö és ü hangokat helyettesítette, de megtalálható az a és i helyében is. Nos, ez lehetett az egyik nyelvjárás, amely hangzásában jelentősen eltért a másiktól. A két, esetleg többnyelvűségnek azonban sokkal nagyobb a valószínűsége.

            Az ezernégyszázas évekből vannak olyan versek is, melyekben nincs, vagy már nincs u-zás. Szent ének ki dicséri Szíz Máriát (szerzője ismeretlen) a mai magyarsággal és a zamatos ö-zéssel szól hozzánk, ami a magyar nyelv fejlettségét tanúsítja, valamint azt, hogy a Dél-Alföld népe már akkor az ö-ző tájszólással beszélt. Az irodalomtörténet Janus Pannonius (1434-1476) versei elé teszi e költeményt, feltehetően tehát a XV. század első feléből való. Szabács viadala című vers keltét 1476-ra teszik. Szerzője ismeretlen. Nyelvezete nehézkesebb az előbbinél, de ebből is hiányzik az u-zás. Egyesek Thaly Kálmán és Véghelyi Dezső hamisítványának tartják. A szemelvények a Hét évszázad magyar versei című kötetből valók. (Magyar Helikon, Bp. 1966.).

            A latin ábécéből hiányzó és felsorolt magánhangzók nélkül a magyar nyelv írása nagyon nehézkes volt. Hogyan írták például a Dezsőfiek nevét? Így: Dessewffy. Na és a gyümölcs szavunkat a gy, u, ö és cs betűk nélkül? Így: gimilc. Erre írja Forrai Sándor, a hazai kiváló rovásírás szakértő: "A magyar így sohasem beszélt.". A hiányzó betűk nélkül a magyar nyelvet a latin ábécé kényszerzubbonyába bújtatták. A rovásírásban például megvolt minden betű a gyümölcs szó írásához. Íme:  Közel ezer évnek kellett eltelni ahhoz, hogy a hiányzó betűk nyelvünk hangállományának követelményei szerint kialakuljanak, s hogy latin betűs írás nyelvünk hangjainak hű olvasatát ismét lehetővé tegye. Igen! Ismét!!! A rovásírásnak ugyanis a hosszú magánhangzókat kivéve, tehát minden magyar alaphangra megvolt a betűje. Ha egy írástudó népnek közel ezer évre volt szüksége, hogy egy új ábécét nyelve hangértékeinek megfelelően kiegészítsen, akkor mennyi időre volt szükség ahhoz, hogy a rovás az írás kezdetétől a magyar nyelv csaknem tökéletes kifejezését lehetővé tegye? Hosszú ezer évekre.

            Mai nyelvünk az e hangban gazdag. Vajon népünk melyik rétege beszélte e tájszólást? Az ésszerű következtetés azt mondaná, hogy a többségé, vagyis az őstelepeseké, mert ez győzött. Igen ám, de ennek mindjárt ellentmond azon nézet, miszerint a nyelvemlékek a "szolganép" nyelvéből valók, amely jelek szerint az u-zó volt. Hogy népünk melyik rétege beszélte az egyik vagy másik nyelvjárást, azt jelen ismereteink alapján nem lehet eldönteni. Sőt, még azt se, hogy mindkettő egy-időben lett volna élő nyelvjárás, bár ennek megvan a lehetősége. A dolog érdekessége, hogy a sumérnek is volt e-ző nyelvjárása. E szerint elképzelhető, hogy valamely bevándorló népcsoportunk hozta magával, s az u-zás a nyelvfejlődés eredményeként kiveszett nyelvünkből. Minderre a választ egy előítéletektől mentes, jól felkészült, valóban tudományos nyelvészeti és történeti kutatómunka adhatja meg.

 

 

 

A magyar nyelv az emberiség ősnyelve?

 

Lehetséges-e az, hogy valamikor tízezer, százezer évekkel ezelőtt az emberiség egynyelvű volt? A bibliai bábeli torony történetéhez fűződő nyelvzavar is ezt látszik igazolni, valamint minden átgondolt érvelés az egynyelvűség lehetősége mellett szól. Ennek ellenére vannak olyanok, akik a "sziget nyelvekben" keresik a kérdés feloldását. E lehetőség valószínű nem is alaptalan, csak éppenséggel nem az eredeti ősállapotra vonatkozik, hanem egy későbbi fejleményre. Ami az egynyelvűséget illeti, arról lehet szó, hogy egy konok, időtálló emlékezés valamely ősközösség, esetleg az eredeti ősközösség emlékét őrizte meg.

            Emberi felfogásunk és gondolkodásunk szerint valahol, valamikor kezdetnek kellett lenni. Függetlenül attól, hogy az Isten agyagból vagy majomból teremtette az első embert. Vagy mindkettőn túl egy harmadik lehetőségben kell keresni az eredet talányát. Bárhogyan is legyenek a dolgok, mindenképpen egy olyan Hatalomnak vagyunk a teremtményei a világmindenséggel együtt, akit, vagy amelyet földi, véges gondolkodásunkkal sem fölfogni, sem megmagyarázni nem tudunk. Abban viszont minden bizonnyal igaza van Dr. Vámos Tóth Bátornak, hogy "az ember és értelem egyidős.". Igen, ha az ember azóta ember, amióta magasabb rendű szellemi értelme van. Ez viszont nem lehet magyarázat arra, hogy az anyag, vagyis az emberi test egyidős-e az emberi értelemmel, s hogy ez milyen módon és mikor következett be, arra aligha leszünk képesek minden igényt kielégítő választ adni. Az emberi nem szaporodása azonban csak "emberré válásunk", vagy valamilyen módon való megjelenésünk után kezdődhetett. Miután a szaporulat következtében a megélhetés föltételei megkövetelték, hogy az eredeti ősközösség adjon föl népességéből, akkor e közösségből kivált az első család vagy kis csoport, hogy a megélhetését más vidéken keresse és biztosítsa. Ezzel elindult azon láncfolyamat, mely földünk benépesedését eredményezte. (E tanulmánynak nem tárgya, hogy a fehér, sárga és fekete fajok vagy fajták azonos ősre vezethetők-e vissza.). Nos, az így egymástól mind nagyobb távolságokra kerülő kis közösségek nyelve, az idő múlásával, a környezet és sajátosan más élmények hatására, valamint a nyelvfejlődés következményeként mindinkább elkülönültek egymástól. Természetesen ez is csak egy elmélet, de a "sziget nyelvek" és a mai állapot csak így jöhetett létre.

            Nem remélhető, hogy a létező megfejtett és még meg nem fejtett írásos emlékek fényt vethetnek a nyelvi elkülönülés kezdetére, hiszen azok sokkal későbbi időkből valók. Betekintést nyújthatnak viszont az ősnyelv azon ágába, mely minket a leginkább érdekel. Az egynyelvűség kutatásában komoly segédeszköz lehet az imént említett Vámos Tóth őseredetű földrajzi és helységnévgyűjteménye. Vámos Tóth ugyanis szívós és elismerésre érdemes munkával több ezer ilyen nevet gyűjtött össze a világ különböző vidékeiről, melyek megfelelői ma is megvannak a Kárpát-medencében. Íme néhány szemelvény a gyűjteményből:

            Afrikában egyebek között ilyen nevek is találhatók: Arad, Ada, Awas, Bakosi, Bányai, Béga, Bikay, Baka, Dráwa, Gyula, Moldvai, Rábai, Sáwa, Sokoro, Tata, Stb.. Ázsiában pedig ezek: Apuka, Arató, Baray, Dobó, Daru, Gebe, Hab, Hun, Jokaj, Kapa, Kanna, Seres, Suba, Tomori, Tabán, Zaránd, stb.. Vámos utánanézett, hogy a magyar szónak milyen változatai találhatók. Magyar: falu az Urál vidékén, törzsnév a Tobol és Irtis vidékén, tó Tibetben, falu Mindanao szigeten (Fülöp-szigetek). Magyarka: Folyó a Kaukázusban. Magyarjó: falu Tajvanban. A magar-mazar-makar nevek előfordulása pedig többszörösen túlhaladja a magyarét.

            Vessünk egy pillantást fővárosunk Buda nevének előfordulására is. Az amerikai elemi iskolák részére sorozatkönyvet adtak ki a világ különböző országairól, melyből a tanulók megismerhetik az illető országról és népéről a fontosabb tudnivalókat. Magyarországról a sorozat XXIII. kötete számol be. Az én falum Magyarországon (My village in Hungary, Phanteon Books, Div. of Random House, 1974.) című könyv, melynek szerzője Sonia Gidal, aki Göllén egy magyar családnál volt elszállásolva, míg összegyűjtötte a szükséges anyagot. Gidal meglátogatta a helyi iskolát is. A tanár éppen a XIX. század nagy vízlecsapolásáról beszélt, melynek eredményeként hárommillió hold vált ismét használhatóvá. Víz, víz mindenütt. A tanár aztán visszakérdezte a múlt óra anyagát. Máriának tette föl a kérdést:

            "Mária, honnan származik buda szavunk?"

            Mariska magabiztosan válaszol:

"Az ószláv voda szóból, melynek víz a jelentése.". (From the old Slavic word voda, which means water.).

            Micsoda pokolian körmönfont, luciferi agyafúrtság. Hogy nem Sonia Gidal álmodta ki, ahhoz aligha férhet kétség. De miért éppen ez a kérdés volt a fontos, mikor itt arról kellett volna szólni, hogy a török időkben elvizesedett, elmocsarasodott termőföldet nyerték vissza a magyar mezőgazdaság részére. Ebből bizony nagyon kilóg a politikai lóláb. De nézzük csak, először is buda nem "buda", hanem Buda, tehát helynév, s mert a Duna mentén helyezkedik el, nem lehetetlen, hogy e szó valóban a vodából származik. Csakhogy Buda már akkor Buda volt, amikor szlávok még nem éltek a Duna mentén. Mai nyelvünkben már nincs értelme, ezért miden bizonnyal őseredetű, melyet a világ különböző pontjain létező Buda nevek igazolnak. Amerikában van két, Kanadában egy Buda nevű helység, elnevezésük története bizonytalan, de valószínű, hogy magyaroknak van hozzá valamilyen köze. Nem valószínű viszont, hogy a közép-afrikai Budát magyarok alapították. Ugandában van Budalin, Indonéziában Rabuda, Raundában és Burundiban Budahunga nevű hegy, mely vidékén ilyen nevek találhatók: Biabátor (falu), Bihari (folyó), Csángó (sziget), Csóka (patak), Csongor (patak). A legérdekesebb azonban Ausztrália északkeleti csücskétől keletre eső Laughlin szigetcsoport egyik tagjának, Budaduna nevű kis szigete. (Lásd: a déli félteke 153. hosszúsági és a 9. szélességi kör délkeleti szögletében.). Vajon hogyan csordogált el e távoli vidékre a szlávok vodája? A Duna név előfordulásai is megtalálhatók. Érdemes lenne a Buda és Buddha nevek viszonyát is megvizsgálni, mert Budának valószínű több köze van Buddhához, mint a vodához. Utolsó példaként megemlítendő az Erdélyi-középhegység Bihar hegyének és vármegyének neve. Indiában is van Bihar város és tartomány. Az e tartományban élő nép nyelvét is bihari nyelvnek nevezik.

            Ezen őseredetű nevekkel kapcsolatban Vámos azt is megfigyelte, hogy a világnak azon a tájain találhatók a legnagyobb számban, ahová a fehér ember műveltsége a legkésőbb jutott el. Törvényszerűségnek mutatkozik az is, hogy e nevek rendszerint nem egyedül, hanem több, esetenként két-háromszáz őseredetű földrajzi és helységnév társaságában fordulnak elő. Tulajdonképpen ebben kell keresni a magyarázatot arra az egyébként érthetetlen tényre, hogy a korai kutatók és utazók a világ különböző pontjain cövekezték ki a magyar "őshazát". Szilárdan beékelődött tudatunkba: valahonnan jöttünk! Hiába hirdette Magyar Adorján 1918 óta, Marjalaki Kiss Lajos 1929 óta: Nem jöttünk sehonnan! A mi őshazánk a Kárpát-medence! Nem hallgattak, nem hallgatnak rájuk ma se. Csábítóak voltak, és ma is azok, a Kárpátazonos földrajzi és helységnevek. Elmennek Nepálba őshazát keresni, mert ott él egy magar nevű nép, és temetőiben kopjafát állít. Az ilyen jelenségek bármily figyelemreméltóak is, mégis egész látószögből kellene vizsgálni őket. Tudatunkba bejegesedett tévtanok lehetetlenné teszik, hogy akárcsak fölmerüljön annak gondolata is: Esetleg nem mi jöttünk onnan, hanem ők mentek oda. Mindjárt őshazára kell gondolni, ahonnan jöttünk. Bárhova, a világ bármely pontjára, csak éppen a Kárpát-medence nem ötlik agyunkba, mint lehetséges őshaza. Persze e jóindulatú kutatókat nem szabad megmosolyogni vagy elítélni, főleg ha tudjuk, hogy a finnugor őshazát is nyelvi rokonságra és egy nagy adag rosszindulatra építették. Egyébként a nepáli magarok katona népesség, és a szó értelme: bátor. Nagyon fontos lenne a Vámos Tóth által összegyűjtött nevek tanulmányozása, mert azok az ősnyelv napjainkig megmaradt tárgyi tanúi. Vámos TAMANA-nak nevezte el gyűjteményét, mert e név megtalálható minden földrészen, és egy ilyen nevű falú a Délvidéken is létezett a XIX. században.

            Nyilvánvaló, hogy a világ mindezen tájain magyarok nem járhattak, nem élhettek. Mégis, mivel, hogyan magyarázható e nevek létezése, eredete? A legvalószínűbb feltevés az, hogy az értelmes beszéd kialakulása kezdetén nemcsak a tudás volt határolt, hanem a szókészlet mennyisége is. A kettő egyébként egymás vetülete. Kevesebb tudáshoz kevesebb szóra van szükség. A gondolatok, a tapasztalatok kicserélése eredményezte a fejlődést, mikor minden egyes felismerés, minden egyes új szerszám elkészítése egy új szót, megnevezést eredményezett. Vannak, akik úgy vélik, hogy a hangszálak is fejlődésen mentek át, mígnem alkalmassá váltak a mai fejlett beszédben használt hangok kialakítására. Bárhogyan is voltak a dolgok, ezen ősi nevek csak ott maradhattak meg, ahol az ősi nép is megmaradt. Ha ugyanis egy ember vagy család fölkerekedik, és elköltözik egy számára ismeretlen, új vidékre, akkor megkérdezi a helyben találtakat, hogy mi a neve a hegynek, a folyónak, a tónak, stb.. Ha pedig egy lakatlan területen telepszik le, akkor ő ad nevet a hegynek, folyónak, tónak, stb. saját nyelvén. Ezen ősi nevek tehát az emberi élet folytonosságának tanúi. A Kárpát-medencében is azért maradhattak meg nagy számban, mert az ősi nép is megmaradt nagy számban. Eredeti értelmüket elvesztették ugyan, de megmaradtak az ősi idők hírnökeinek.

            A magyar őshazakutatókat a különböző nyelvekben előforduló magyar hangzású vagy magyarul értelmezhető szavak is erősen befolyásolták észrevételeik végső megfogalmazásában. Íme: néhány elgondolkodtató példa. Az egyik sumér hitrege emberhőse (nem istenség) egy Shukalletuda nevű kertész, aki gondozta, és szorgalmasan öntözte kertjének virágait, azok mindennek ellenére elszáradtak vagy egyéb pusztítás áldozatai lettek. Ekkor Shukelletuda az egekbe nézett, először keletre, aztán nyugatra, és tanulmányozta az isteni titkokat. Azután, az isteni tudomány birtokában egy sarbutu nevű fát ültetett, mire kertjében minden kivirágzott és gyönyörű zölddé vált. Shukalletuda tehát nagy tudású, sokat tudó kertész lett, s e tudás nevében is szerepel: Shuk-alle-tuda = sok-ura-tuda: Sok tudás ura. Nem kívánunk hivatkozni az l és r szabályszerű felcserélhetőségére, mert nem szándékunk az olvasat helyességét igazolni. Csupán, mint érdekességet mutattuk be, amint a következők is csak erre szolgálnak.

            Egy másik ilyen példa az álleluja szó. A miséző pap, főleg húsvétkor használja gyakran Jézus föltámadása alkalmából: Áll-él-újra! Elképzelhető, hogy ezt fejezi ki? Jézus föltámadt! Jézus áll, él újra? Álleluja!

            Az inkák a kukoricából készült sört chicha-nak, magyarosan csicsá-nak nevezték. Az ittas emberre azt mondjuk, hogy be-csicse-ntett. Elgondolkodtató. Ráadásul a két szó azonos fogalomkörbe tartozik.

            Indiában él egy nép, hol a család legidősebb asszonyát dádi-nak, mi dédi-nek nevezzük. A család legidősebb férfitagját ők dada-nak, mi tata-nak nevezzük.

            Ezekre szokás mondani: "véletlen egybeesések.". Lehetséges. Azonban a természetben, az életben törvények uralkodnak. Valahol, valahogy minden kötődik, még akkor is, ha nem tudjuk megmagyarázni, de valahol az ősmúltban összefutnak, pontosabban, onnan szétfutnak a szerteágazó szálak. Talán éppen az egynyelvűségből. Semmi se történik és semmi sincs ok nélkül.

            Napjaink kutatói nem az elsők, akik észrevették a magyar nyelv tömörségét, kifejezőképességét. Jeles magyar hazafiak nemcsak népünk, hanem nyelvünk védelmében is kiálltak. Vörösmarty így vélekedett nyelvünkről: "A magyarban minden szótagnak van értelme.". Táncsics pedig ezt mondta: "Legősibb a magyar nyelv.". A magyar nyelvre sok sarat szórtak már Berzsenyi korában, melyet a nagy költő sehogy se tudott elfogadni. Hozzá is látott a kérdés kivizsgálásához. A magyar nyelv eredetiségérül című rövid írásában a következőt olvashatjuk: "Bukdozásaim haszon nélkül nem maradtak, sőt örömmel tapasztaltam, hogy mindenütt többet találtam, mint kerestem, elannyira, hogy csakhamar általláttam azt, hogy a magyar nyelv tán az egész óvilág nyelveinek gyökere és anyja;". (Berzsenyi Dániel; Prózai művek. 281. oldal.)

            A magyar nyelv kifejezőképességére nemcsak magyar, hanem idegen tudósok is fölfigyeltek. Kosztolányi Dezső még 1919-ben tette közzé a cseh költő, Frankl Ágoston nyomán az olasz bíboros, Giuseppe Mezzofanti vélekedését a magyar nyelvről. Frankl 1836 nagyhetében fölkereste az olasz bíborost, mikor beszélgetés közben Mezzofanti megkérdezte Franklt: "Tudja, melyik nyelvet tartom az olasz és görög után, minden más nyelv előtt, leginkább dallamosnak és verselés szempontjából leginkább fejlődésre képesnek? A magyart." Mezzofanti a magyar nyelvet is jól beszélte, s megragadott minden lehetőséget, hogy gyakorolhassa. Egy alkalommal megtudta, hogy magyar urak járnak Rómában, s állítólag fölkereste őket, hogy egy kicsit elbeszélgethessen velük magyarul. Meglepetésére ezen urak a latint jól beszélték, de a magyart alig. Erre mondhatta Mezzofanti Franklnek: "A magyarok, úgy látszik, még nem is tudják, micsoda kincs lakozik nyelvükben.". (Pesti Napló, 1919. február 23.)

            Nyelvünk angol részről is kapott elismerést. Sir John Bowring többek között magyar verseket is fordított angolra. 1830-ban kiadott egy verseskötetet Poetry of the Magyars (A magyarok költészete) címmel, melynek előszavában írta: "A magyar nyelv (más nyelvektől) távol és magányosan áll. Pontos megértéséhez más nyelvek tanulmányozása rendkívül csekély haszonnal jár. Lényegében saját öntőformájából fejlődött ki, kialakulása és felépítése bízvást oly korszakra tehető, mikor a mai európai nyelvek többsége vagy nem is létezett, vagy nem hatott a magyarlakta térségre.".

            Ősnyelvek új látószögből alcím alatt foglakoztunk Grover S. Krantz amerikai tudós Az európai nyelvek földrajzi kialakulása című munkájával. Krantz eredményei alátámasztják Bowring 170 évvel ezelőtti véleményét. Íme: "Beleértve például, hogy a görög nyelv a jelenlegi földrajzi helyén Kr.e. 6500 évvel, míg a kelta Írországban Kr.e. 3500-zal kezdődően alakult ki. A magyar nyelv ősisége Magyarországon legalább ilyen meglepő; Úgy találom, hogy átmeneti kőkori nyelv, megelőzte az újkőkor kezdetét.".  (This would include, for exaple, developing Greek in its present area since 6500 B.C., and Celtic in Ireland since 3500 B.C. The antiquity of Magyar in Hungary may be equally suprising; I find it to be a Mesolithic speech, that predates the Neolitic entry. 11. oldal.)

A magyar nyelv eredete és ősisége körüli kérdések megoldásához a földrajzi és helységneveken túl hozzásegíthetne, ha az ősi írások megfejtésénél alkalmaznák a sajátos magyar észjárást, mely a magyar rovásírás kialakulásában a rövidítéseknél és összevonásoknál is felismerhető, írja Forrai Sándor. Persze ez nyelvünk rendszere, felépítése javára is elkönyvelhető. A korábban bemutatott szemelvények, az itt felsorolt megállapítások és vélemények feljogosítanak bennünket arra, hogy a legősibb írások esetleges magyar nyelvűségét is feltételezzük. A magyar tudomány feladata lenne, hogy az ókori – Mezopotámia, Egyiptom, Földközi-tenger szigetei – műveltségek írásos anyagát feldolgozza, és magyar szempontból kiértékelje.

            Korábban szó volt arról, hogy rovásírásunknak megvolt a betűje minden magyar alaphangra. Összesen harmincnégy. Ha figyelembe vesszük, hogy például az angol nyelv ma is huszonhat betűvel kínlódik, akkor leszögezhetjük, hogy őseink bámulatos íráskészségről tettek tanúságot, amely kiműveléséhez a küzdelmes évezredek tapasztalatainak egymásra rakodására volt szükség. Persze a magyar-székely rovásírás eredetét illetően is különböző vélemények vannak. A hivatalosak szerint a törököktől tanultuk nem sokkal a "honfoglalás" előtt. Mások úgy vélik, hogy rovásírásunk avar eredetű. Forrai Sándor a rovásírás egyik legkiválóbb kutatója és tanulmányozója, több könyv szerzője, az 1985-ben megjelent Küskarácsonytól Sülvester estig (Múzsák Művelődési Kiadó) című kiváló tanulmányában összehasonlítja a magyar-török, magyar-etruszk és magyar-föníciai rováírást. A rovásszakértő három tulajdonságot vett figyelembe: az alaki azonosságot, a hangértékbeli azonosságot, és a közeli hasonlóságot. Az eredményt eszerint összegezte, és a következő értékeket kapta: a török 28.6, az etruszk 43.4, a föníciai 50.0 százalékos azonosságot, hasonlóságot mutat a magyar rovással. E szerint tehát nagyobb a lehetősége annak, hogy a magyar-székely rovásírás nem a török, hanem a föníciai rovás leszármazottja. Persze a fordított viszonyt se lehet kizárni, és azt se, hogy közös tőről származnak. Továbbá az se lehetetlen, hogy a képírás, s azon keresztül a magyar rovásírás az őstelepes paraszti nép örökbecsű hagyatéka.

            Az elmondottakat a következőkben lehet összegezni: Ismereteink mai állása szerint, és a felsorakoztatható adatok és érvek tanúságtételeként az eredeti egynyelvűség nemhogy nem zárható ki, hanem talán az egyetlen ésszerű magyarázattal szolgál a fennálló kérdésekre. Nagy a valószínűsége annak ugyanis, hogy a bemutatott földrajzi és helységnevek még a többnyelvűség kialakulása előtti korból valók. Figyelemre méltó az is, hogy Európában, de általában a nyugati műveltségű népektől lakott területeken, ezen őseredetű nevekből a Kárpát-medencében maradt meg a legtöbb. Ez pedig csak azzal magyarázható, hogy hazánk területét benépesítő ősnép folytonossága sohase szakadt meg, de még csak kisebbségbe se került. Így a magyar nyelv se lehet más, mint ezen őstelepes nép nyelvének egyenes ági kiművelt, a hosszú évezredek során a Kárpát-medencében letelepedő vagy megforduló idegen népek nyelveit magába olvasztó mai változata. Az egynyelvűség figyelembevételével meg lehet magyarázni mindazt, ami megmagyarázhatatlannak mutatkozik. A magyar nyelv lehet rokona a vogulnak és osztjáknak ugyanúgy, mint a sumérnek, egyiptominak vagy akár a bantunak, anélkül, hogy minden esetben vérségi rokonságra gondolnánk. Persze, ha nyelvrokonság csak ott állhat fenn, ahol a vérségi rokonság is kimutatható, ám legyen. De ezt vegyék tudomásul a finnugor tanok hirdetői is, és nézzék meg, hogy mi marad tudományukból. (Árpád népének finnugor rétege 12.5 százalék volt. A mai magyarságé egy (1) százalék alatt van.). Lehet, hogy az imént elmondottak nem egyeznek a hivatalos nyelvészet lefektetett szabályaival, ismeretes viszont, hogy e nyelvészetet sem vezérelte mindenkor a tudományosság fenséges eszméje. Továbbá, nem tudnak, vagy nem is akarnak, vagy egyszerűen lefektetett szabályaik lehetetlenné teszik, hogy olyan kérdésekre is választ adjanak, melyek nem felelnek meg korunk politikailag helyes, de tudományosnak nem nevezhető követelményeinek. A lekicsinylések, a hatalmi székből kimondott "igazságok" ideje lejárt, s a "véletlen egybeesések"-féle magyarázkodások se tekinthetők tudományosnak. A tudomány akkor tudomány, mikor nem jegesedik be, mikor szellemileg rugalmas marad, s a tegnap igazságát egy új felismerés fényében képes újraértékelni, ha kell, megváltoztatni.

 

 

 

Utószó gyanánt

 

 

            (Marjalaki Kiss Lajos 1929-ben kiadott Anonymus és a magyarság eredete című tanulmányának bevezető gondolatait szánjuk utószónak, mely "visszhang" volt Zajti Ferenc Indiából küldött híradásaira.)

 

Jó úton jár-e Zajti?

 

 

            Nemrégiben az a sajtóhír járta be az országot, hogy Zajti Ferenc lelkes tudósunk Indiában megtalálta a magyarok rokonait. Ez a méltán szenzációs híradás a még ma is Kőrösi Csomával reménykedő magyarok lelkét élénk várakozásra ajzotta fel. Félő, hogy ez alkalommal is – mint már annyiszor –, megint fájdalmas csalódás váltja majd fel azok reménykedését, akik még ma is csalóka délibábos kép után révedeznek, akik szemeiket olyan messze tájakra irányítják, ahol a nagy távolság és a történelem gomolygó köde miatt tévedni is, csalódni is csak igen nagyot lehet.

            Még nincs pontos képünk az új felfedezésről, de az Indiából gyéren szállongó hírekből úgy látszik, hogy azok a most fölfedezett magyarok nem is magyarul, vagy a magyarhoz hasonló nyelven beszélő népek, hanem a hajdani török nyelvű hunok szegrül-végrül való atyafiai. Ha pedig ez így van – és valószínűleg így van –, akkor Zajti és az itthon reménykedő turáni magyarok két malomban őrölnek. Mert a hun és a mai magyar, nem egy és azonos, hanem különböző fogalmak. Igaz, hogy Atilla hunjait és Árpád honfoglaló hadát valóban a messze Turánból vezérelte ide a Gondviselés. Ha tehát a Turánból ideszakadt honfoglaló magyarok, vagy vérrokonaik, és a hunok atyafiságát keresi valaki, ez esetben India felső végén is joggal kereskedhetik. A Turánból idelovagolt hódító "turk" réteg azonban sokkal kisebb részét, talán csak 5-10 százalékát teszi ki a mai "tősgyökeres" magyarságnak. Mert ennek a mai magyarságnak elődei már Atilla és Árpád hódítása előtt jóval, úgy 1000-1500 évvel hamarább is itt tanyáztak és akkor, t.i. a Kr.e. I. évezredben szkítha, majd később szarmata gyűjtőnéven emlegetett törzseik a Dunától a Volgáig terjedő egész földet bírták. Ha tehát a magyarok eredetét kutatjuk, nem szabad megfeledkeznünk ennek a közrendű magyarságnak az őshazájáról sem. Sőt éppen ezt kell kutatnunk.

            Mikor a magyarság őshazáját említem, nem beszélek az özönvíz előtti időkről, amikor a paleolit-kori ősember – Darvin fejlődéselmélet valamelyik fokozatán állván – valószínűleg még élénken emlékezett a majomtól való származásra. Én mindössze alig 2500-3000 évre gondolok vissza. Már pedig ezen a gyarló emberi szemmel inkább belátható időn belül magyarul beszélő ősi népességet sem Turánban, sem a Kaukázusban nem találni. Ellenben jelen volt ez az ugorfajta ősmagyar nép a Duna-Tisza tájától kelet felé egészen a Volga vizéig, mint ahogy ezt a Kr.e. évezred egységes u.n. ananyinói kultúrája mutatja.

            Az ázsiai eredet elavult hitével szemben – mely csakis a hódító török nyelvű hun-avar-magyar törzsekre vonatkozhat – itt vannak a nyelvtörténet, a régészet, a történelmi földrajz, az antropológia, stb. stb. megállapításai, és itt van főleg Anonymus tanúsága. Ezek mind úgy tudják, hogy Magyarország földje Árpád honfoglalása idején nem volt ám üres, lakatlan terület, sőt ellenkezőleg – a korabeli viszonyokhoz mérten –, nagyon is sűrűn lakott ország volt, amelybe Árpáddal nem "nép", hanem csak a régi urakat felváltó új katonai szervezet, új "urak" jöttek. Föld és a nép lényegében a régi maradt, akár a dák, akár a kelta vagy római, akár hun, germán, avar vagy bolgár-szláv uralom nehezedett rájuk, mindig csak az uralkodó osztály változott. A hódító nem szokta megölni a népeket, hanem csakis a belső sorvadásuk sodorja le őket a történelem színpadáról.

            Ezen az alapon tehát két úton kell keresnünk a magyarság őshazáját. Az egyik út kelet felé vezet, ahonnan a hunok, a bolgárok, a magyarok jöttek. Ez az út meglehetősen felderített, elegen bolygatják. Nem úgy a másik út, mely itt a közelben vezetne, ha rátalálnánk lépni. De még nem kitaposott út, nem könnyű felismerni.

            A magyar nemzet ethnikuma – mint a villanydrót – két szálból, egy török és egy ugor ágból fonódott össze. A villanyhuzal két szálát egy kezdő szerelő is szét tudja bontani. Nem így a török nyelvű hódító magyarok vezető rétegét, az itt talált ugor fajta ősnép rétegeitől. Nem lehet ma már ezt a két összeolvadt elemet szétbontani – hacsak nem vérelemzéssel –, mert teljesen összeforrottak. Manapság az ugor fajta magyar népség életfájába úgy bele van oltva az egykor őt meghódító turáni vér, mint a gyümölcsfa alanyba az oltógally, mely miután megfogant zöld lombot és édes gyümölcsöt hoz ugyan, de már nem a maga vékony ágacskája, hanem a "régi" törzsök és gyökér dús nedve táplálja.

            Ma már a "fajszakértők" sem boldogulnának vele, de az Árpád-kori oklevelek és Anonymus korában még szétválik e két elem. Legélesebben szembetűnik ez Anonymus munkájában, aki még nem ismer egységes magyar nemzetet, hanem egy Árpáddal bejövő uralkodó, nemesi osztályt. Az ő szemében ez a "magyar nemzet", és ettől erősen elválaszt egy nagyszámú, itt talált és a hódítók uralma alá került népességet, melyet néhol szlávságnak, az ország legtöbb vidékén azonban nemzetiségi megjelölés nélkül egyszerűen csak "parasztság"-nak mond. Az ő szemében politikailag súlytalan ez a tízszeres-húszszoros számú paraszti tömeg, amelybe pedig csakhamar felszívódott a hódító "nemzet" vékony néprétege.

 

                                                                                                                          Marjalaki Kiss Lajos

 

 

 

Forrásmunkák:

 

Anonymus               : Gesta Hungarorum. Helikon. Budapest. 1975.

Badiny Jós Ferenc  : Az Ister-Gami oroszlánok titka. Buenos Aires. 1979.

Badiny Jós Ferenc  : Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig. Orient Press Kft.

Badiny Jós Ferenc  : Káldeától Ister-Gamig. Buenos Aires. I. köt. II. köt. 1981

Bakay Kornél          : Őstörténetünk régészeti forrásai I.- II. köt. Miskolc, 1998.

Baráth Tibor            : A magyar népek Őstörténete. I.-II.-III. kötet. Montreál.

Bäuml, F.H.& Birnbaum, M.: Attila the an and His Image, Corvina, Budapest.1993.

Biró József               : A szabírok őstörténete. I.II. kötet. U.S.A.

Blaskovics-Vass      : A magyarok őstörténete. Magvető. 1982.

Bobula Ida               : A sumér-magyar rokonság kérdése. Esda. 1961.

Bóna István             : A hunok és nagykirályaik, Corvina 1993.

Botos, László           : The Homeland Reclaimed, Patko Publishing, N.Y. 1995.

Bray, W. Trump, D: Dictionary of Archaeology, Penguin Books, 1976.

Csomor Lajos          : Őfelsége, a Magyar Szent Korona. Székesfehérvár. 1996.

Fodor István            : Verecke híres útján... Gondolat. 1975

Forrai Sándor           : Küskarácsonytól Sülvester estig. Múzsák. 1985.

From the Land of the Schithians: The Metropolitan Museum of Art, N.Y.

Glatz Ferenc             : Magyarok krónikája. Officina Nova. 1996.

Gordon, Cyrus H.    :Forgotten Scripts, Basic Books, INC. N.Y. 1982.

Gosztony Kálmán  : Összehasonlító szumér nyelvtan, Duna Könyvkiadó,  Svájc 1977.

Hawkins, Gerald S. :Stonehenge Decoded, Delta Book, N.Y. 1978.

Hóman Bálint         : Ősemberek - Ősmagyarok. U.S.A. 1985.

Ions, Veronica     : The World's Mythology, Chartwell Books, INC. N.J.   1974

Johanson, D. & Edey, M.: Lucy, Warner Books, N.Y. 1982.

Kálti Márk                : Képes Krónika, Helikon Kiadó.

Kramer, Samuel N. : Mythologies Of the Anciant World, Anchor Books, N.Y.1961.

Kramer, Samuel N. : The Sumerians, The University of Chicago Press, 1963

Krantz, Grover S. : Geographical  Development of European Languages, Peter Lang. N.Y. 1988

Lamber-Karlovsky & Sabloff: Anciant Cilvilizations, The Benjamin/Cummings Publishing Co. INC. 1979.

Kandra Kabos         : Magyar Mythologia, Hídfő Baráti Köre Kiadása 1978.

Kartográfiai Vállalat: Történelmi Világatlasz.

Larousse                   : World Mythology, Chartwell Books INC. N.J. 1976.

László Gyula           : A honfoglalókról. Tankönyvkiadó. 1974.

László gyula            : A honfoglaló magyar nép élete, Püski. Bp. 1944.

László Gyula           : A „kettős honfoglalás”. Magvető. 1980.

László Gyula           : Vértesszőlőstől Pusztaszerig. Gondolat. 1974.

Lázár István            : Kiált Patak Vára. Szépirodalmi Könyvkiadó. 1980.

Ligeti Lajos              : A magyarság őstörténete, Az Akadémiai Kiadó, Bp. 1986.

Lloyd, Seton            : The Archaeology of Mesopotamia, Thames & Hudson,  1978

Magyar Adorján     : Az Ősműveltség. Magyar Adorján Baráti Kör. 1995.

Makkay János        : A magyarság keltezése, A szerző kiadása, Budapest. 1993.

Marjalaki Kiss Lajos : Anonymus és a magyarság eredete. Budapest. 1929.

McEvedy, Colin      : The Penguin Atlas of Medieval History.

Mellaart, James       : The Neolithic of the Near East, C. Scribner's Sons,  N.Y. 1975.

Nagy Sándor            : A magyar nép kialakulásának története. 1968.

Németh Gyula         : Attila és hunjai, Az Akadémiai iadó, Bp. 1986.

Padányi Viktor        : Dentumagyaria. Transylvánia. 1956.

Powell, T.G.E.          : Prehistoric Art, Oxford Uni. Press, 1966.

Radics Géza             : Olvasmányok múltunkról. Anahita-Ninti Bt. Budapest  2000.

Róna-Tas András   : Nyelvrokonság, Gondolat, Budapest 1978.

Sebestyén Gyula     : Rovás és rovásírás. Evilath. N.Y. 1969.

Sebestyén László    : Kézai Simon Védelmében, Budapest 1975.

Damjanich János    : Múzeum Szolnok megye története a régészeti leletek tükrében, 1982.

Szász Béla                : A hunok története. Budapest. 1994.

The Atlas of Archaeology, DK Publishing, INC. 1978

The Metropolitan Museum of Art & The Los Angeles County Museum of Art: From the Land of the Scythians

The Times Concise Atlas of Woeld History, Hammond, N.J. 1985.

Torma Zsófia          : Sumér nyomok Erdélyben. Buenos Aires. 1973.

Treasures of Tyutankhamun: Metropolitan Museum of Art, N.Y. 1976.

Thuróczy János       : A magyarok krónokája, Helikon Kiadó 1986.

Varga Géza              : Bronzkori magyar írásbeliség, Budapest 1993.

Varga Zsigmond     : Ötezer év távolából, Debrecen 1942.

Wilkinson, Gardner: The Anciant Egyiptians, Crescent Books, N.Y. 1988.

Wilkinson, Richard H: Reading Egyiptian Art,Thames and Hudson, London 1992.

Zajti Ferenc             : Magyar Évezredek, Szerző kiadása, Budapest 1939.

 

http://osemlekezet.fw.hu/2005.html