Dobszay Károly: Legyen világosság! - Kik árulták el Magyarországot 1945-ben? (I.
rész)
(Alföldi Géza emléke előtt tisztelegve, ajánlom ezt az írást a nemzeti érzelmű
magyar értelmiségnek – ha van ilyen egyáltalán –, hogy okuljanak belőle.)
Dobszay KárolyVajon fel vagyunk-e már készülve az ismeretlenre? Egy olyan új
tapasztalatra, amely mindent megkérdőjelezhet, amit eddig tudni véltünk, és
gyökeresen megváltoztatja eddigi felfogásunkat? Mert az ismertnek hitt valóság
mögött a felfoghatatlan leselkedik és titokzatos rejtélyek bujkálnak. A szemmel
látható mögött létezik egy másik igazság, ami olyan hihetetlen és olyan
borzasztó, hogy alábbi írásomat csak erős idegzetű olvasóimnak ajánlom.
Ha valaki elgondolkozik és az utóbbi évek tapasztalataiból kiindulva felteszi a
kérdést, hogy bitorolta-e már a magyar történelemben a miniszterelnöki széket
nagyobb gazember, mint Gyurcsány Ferenc, valószínűleg nemmel válaszol. Pedig
nincs igaza! Ebből az egy szempontból kénytelen vagyok megvédeni az amúgy
valóban az utóbbi évek leggátlástalanabb politikai kalandorát, mert az 1945 után
ránk szakadt és „demokratikus újjáépítésnek“ hazudott néhány „szép év
vívmányait“ jelképező kisgazdapárti miniszterelnök, Nagy Ferenc mellett
Gyurcsány legfeljebb csak egy szelíd, szélütött paprikajancsinak tűnhet.
Nagy FerencDe
mit tud a magyarság egyáltalán Nagy Ferencről? Semmit! Azon kívül, hogy bizonyos
agyalágyult „nemzeti“ széplelkek a fellelhető összes lexikonban vagy
megemlékezésben egy olyan kikozmetikázott „államférfi“ képét tárják elénk, aki
hősiesen ellenállt a szovjet hordák nyomában hazánkat elözönlő judeobolsevista
bandának, míg végül 1947-ben menekülnie kellet az országból és élete hátralévő
részében az emigráció keserű kenyerét ette.
Török Bálint „Az értől az óceánig – Száz éve született Nagy Ferenc
miniszterelnök“ (Magyar Napló, 2003. december) című megemlékezésében például
többek között így jellemzi:
„Nagy Ferenc feladatának tekintette, hogy Amerikát megismertesse a tényleges
kelet-európai viszonyokkal, hogy bemutassa azt a gátlástalanságot, amellyel a
Szovjetunió megszegi a jaltai vállalásokat, s azt, hogy milyen lehangoló
hatással volt a magyar demokratákra az agresszív szovjet akciók elleni nyugati
fellépés elmaradása. Mindezt olyan diplomatikusan tette, hogy soha nem hívta ki
maga ellen a hivatalos tényezők ellenérzését. Sőt, vitathatatlanul ő volt a
magyar emigránsok között az, akinek a véleményét az amerikai kormánytagok és
képviselők leggyakrabban kikérték.
El kellett viszont viselnie az 1945-ös kitelepültek bizalmatlanságát. A szovjet
hadsereg elől Nyugatra menekült emigránsok szerint Nagy Ferenc is felelős volt a
kommunista hatalomátvételért, mert nem szállt szembe Sztálinnal és Rákosival.
Ezek a kritikusok elfeledkeztek arról, hogy ők maguk valóban elmulasztották a
szembefordulást Hitlerrel. Nagy Ferenc bölcsességét mutatja, hogy nem kezdett
vitát a nyilasokkal, hanem tette, amit jónak látott.“
(...)
„Élete utolsó éveiben felmerült a hazalátogatás gondolata. Barátai (Vörös
Vince), volt barátai (Bognár József) és olyan kiváló személyiségek, mint Illyés
Gyula, hívták, és sokat tettek a látogatás érdekében. Ő azonban az 1945-47-es
magyar demokrácia szimbólumának számított, ezért nem volt egyszerű a kérdés.
Szíve azt diktálta, hogy meglátogassa szülőföldjét, édesanyja sírját, de arra
nagyon vigyázott, hogy a látogatás jellegét ne lehessen a Kádár-rendszer
elismerésének tekinteni. Évekig folyt az egyeztetés, végül az örök emberi sors
oldotta meg a problémát: 1979. június 12-én váratlanul meghalt. A szeretet
hullámain elérkezett a hír szülőfalujába, s megszólalt a református templom
harangja. Temetése napján, 16-án már három falu - Bisse, Turony és Szava -
harangjai emlékeztek halott fiukra.
Temetésén képviseltette magát Carter elnök és Gerald Ford volt elnök. Mindketten
levélben méltatták a halott államférfi érdemeit. Bay Zoltán, a világhírű fizikus
búcsúbeszédében arra emlékeztetett, hogy Mátyás király óta ő, az egyszerű
parasztemberből lett politikus volt az első, aki mint miniszterelnök maga köré
gyűjtötte a tudósokat. Lakóhelyén, a virginiai Herndonban hivatalos gyászt
rendeltek el, a helyi rendőrök díszőrséget álltak a nemzeti lobogóval letakart
koporsó mellett. Bisséből, édesanyja sírjáról egy marék földet küldtek barátai
ezzel az üzenettel: „Édesanyád sírjáról a magyar haza földje ölelje körül
hamvaid.“ (Lassan huszonöt éve nyugszik amerikai földben, ideje lenne e nagy
magyar államférfi hamvait hazahozni!)“
(...)
„Élete végéig az a remény éltette, hogy hazája újra a szabad világhoz fog
tartozni, s rá is szükség lesz a demokratikus Magyarországon. Nem sokkal halála
előtt így álmodozott: „Tudom, hogy hamarosan eljön az az idő, amikor letérdelek
és megcsókolom az áldott amerikai földet, megköszönöm, hogy kenyeret adott a
családomnak, nekem pedig tiszteletet. Azután hazafelé irányítom lépteimet, az én
magyar népemhez, hogy szerényen új gondokat és új terheket vállaljak magamra, és
a lelki és fizikai romokon szerény erőmmel új nemzetet építsek.“
(...)
„Valamikor a harmincas években Jászi Oszkár azt jósolta, hogy a magyar életbe
egy paraszt- vagy zsellérfiú hoz majd újat. E jóslatot igazolta Nagy Ferenc, a
bissei parasztfiú, aki tehetségével és szorgalmával, elkötelezett buzgalmával
eljutott a Tenkes alatti értől az Amerika partjait nyaldosó óceánig. Hogy az
általa megálmodott és tiszta politikai munkával előkészített „új“, a demokrácia
nem épülhetett ki teljesen, az nem rajta és a Kisgazdapárt politikáján múlott.
Mint emlékirataiban megállapította: „A magyar demokrácia nem a kommunista
kisebbségtől, nem Rákosi Mátyástól, hanem két világrész legnagyobb hatalmától, a
Szovjetuniótól szenvedte ezt a vereséget.“
Tizenöt évvel halála után írta a Szabad Európa Rádió egykori munkatársa, majd
1979-1984 között a Magyar Osztály helyettes igazgatója, a parasztpárti Borbándi
Gyula, aki mellesleg „az 1945 utáni emigráció kiváló ismerője“: „Amikor 1979.
június 12-én meghalt, rádöbbentek, hogy kit és mit vesztettek el vele azok, akik
párthíveiként, a népi mozgalomban társaiként, a negyvenötös koalíció
demokratáiként megismerhették emberi erényeit, kényes erkölcsi elveit, paraszti
józanságát, az idők folyamán megérlelt bölcsességét, széles látókörét, politikai
tisztánlátását, államférfiúi képességeit, a magyar haza rendíthetetlen
szeretetét és a demokrácia iránti feltétel nélküli elkötelezettségét. A
demokrata emigráció vezér nélkül maradt.“
Ezek az értékelések és vélemények a mértékadóak a jelenlegi magyar közélet
nemzeti színű térfelén.
Egy másik emigráns, a „nem demokrata“ nemzeti emigráció lánglelkű költője,
Alföldi Géza, az általa a bajorországi Teising-kastélyban alapított és vezetett
Társadalomtudományi és Történelmi Kutatóintézet számára még az ötvenes években
sziszifuszi munkával összegyűjtötte a Nagy Ferenc életével és politikai
tevékenységével kapcsolatban fellelhető összes dokumentumokat.
Alföldi Géza az 50-es évek elején a Hídverők szerkesztőségében
Szegény Alföldi Géza azt szerette volna, hogy egy majdan felszabaduló
Magyarország független bíróságának asztalára leteszi ezeket a dokumentumokat,
hogy ők ítéljenek a magyar történelem leggátlástalanabb egykori miniszterelnöke
fölött. Alföldi Gézának nem adatott meg, hogy tervét megvalósítsa, de
dokumentációs gyűjteményének felhasználásával most mi pótoljuk ezt a
hiányosságot és ország-világ elé tárva bemutatjuk Nagy Ferenc igazi arcát. Álarc
nélkül.
Legyen végre világosság!
Régi, megsárgult, de még jól láthatóan piros-fehér-zöld színnel díszített
címlapú könyvecskét lapozgatok. Még 1948-ban adták ki német nyelven
Németországban. Címe: „Machtraub in Ungarn“ (Hatalomrablás Magyarországon).
Szerzője: Nagy Ferenc. A volt magyar miniszterelnök igyekszik ebben a füzetben
elhihetővé tenni hősi kiállásait és küzdelmeit a szovjet intézkedések ellen,
hogy ezzel magát a világ szemében mint mindenkori rendíthetetlen demokratikus
államfőt tüntesse fel.
Végigolvastam ezt a füzetet, s annak elolvasása után nem tudom, hogy mit
becsüljek többre Nagy Ferencben: Háry Jánosra szégyent hozó hazudozásait, vagy
azon kétbalkezes erőlködésnek izzadtságcseppjeit, hogy önmagát nemzeti hősnek és
a nyugati kultúra bajnokának, a bolsevizmus áldozatának tüntesse fel.
A tények és hazugságok olyan variációja árad ebből a füzetből, ami eddig csak a
bolsevizmus propaganda-hadjárataiban volt szokásos. Fel kell azonban
tételeznünk, hogy Nagy Ferenc maga is elhiszi mindazt, amit ír. Akkor viszont
nem tudjuk, hogy a Rákosiban megboldogult néhai miniszterelnökben mit lássunk:
önimádatában és személyi fontosságában önmagát félistennek képzelő ön- és
közveszélyes elmebeteget, aki a közönséget oly bornírtnak tartja, hogy
mondanivalóit valóban el is hiszi, vagy egy rosszul sikerült nemzetközi
politikai kalandort, aki utoljára még reflektorfényben kíván állni, s ezt a
reflektorozást csengő dollárokkal még meg is fizetteti.
Bár azt a kort a történelem teljes bizonyossággal a „nyilvánvaló hazugságok
korának“ fogja nevezni, ez a Nagy Ferenc-i hazugságtiráda annyira gyerekes és
felháborítóan naiv, hogy a külföldet és a magyarságot ennyire korlátoltnak
tekinteni, túlmegy a jó ízlés határán.
Nem foglalkoznánk vele, ha a mai, „rendszerváltotta“ Magyarországon még mindig
nem egy teljesen hamis és velejéig hazug kép uralkodna személyével kapcsolatban,
s ez kényszerít bennünket arra, hogy könyvével és személyével, minden őszinte
borzadályunkat legyőzve, mégis foglalkozzunk! Mert ha nem tennénk, akkor
hazugságainak részesei és a magyar történelem éppen olyan kalandorai lennénk,
mint ő volt.
Biztos tudomásunk van ugyan arról is, hogy Nagy Ferenc teljes erkölcsi és
politikai értéktelenségével a magyarság tisztán gondolkodó része már ugyancsak
teljesen tisztában van, s egykori amerikai „nyüzsgésének“ egyedül a végtelenül
türelmes (magyarul: agyalágyult) amerikai demokrata szellem volt az oka, mely
még a csalóknak is módot ad arra, hogy szólásszabadságukkal élve, a maguk
becstelenségét saját kezűleg bizonyítsák be.
Sajnos azonban, a magyarok többsége, nem ismerve Nagyferenc igazi jellemét, egy
jól működő szélhámos történetírás áldozataivá lettek. Ezeknek a még tisztán nem
látó, de becsületes és tisztességes magyaroknak érdekében menjünk végig
tárgyilagosan ezen a tanulmányon, s lássuk csak, miként nem tud elhihetően még
hazudni sem ez az államférfiképződmény. Amerikába való megérkezése után a New
York Times azt írta róla, hogy képességével Amerikában legfeljebb béres lehetett
volna egy kis farmon! Mennyivel demokratikusabb ország vagyunk mi, ahol ez az
ember miniszterelnök lehetett! Sőt! Külföldön díszelgő száműzött Hazaffy, az „új
Kossuth“!
Könyvében életrajzával foglalkozik. Elmondja származását. De azt nem, hogy
anyját a bevonuló szovjet katonák megerőszakolták, majd mikor az idős,
töpörödött magyar anya félőrülten menekült előlük, egy szovjet tank elé
hajszolták, mely elgázolta.
Ebből csak a gázolást írta meg, azzal, hogy az eltaposás véletlen történt!
Azt hiszem, kimondhatom, hogy az, akinek anyját egy megszálló hatalom részeg
katonái meggyalázzák, utána megölik, s ez a valaki, a fiú, ezekről az állatokról
mint dicsőséges felszabadítókról emlékezik meg, részükre dicsőítő szobrot
állíttat, abban vagy annyi szeretet nincs az anyja iránt, mint egy
csatornapatkányban, vagy olyan tökéletes moral insanity, olyan erkölcsi hulla,
akiről elmekórtani szakkönyvet volna csak érdemes írni! Becsületes magyarok
tízezrei más magyar asszonyok, lányok becsületének védelmében pusztultak el,
köztük püspök, mint báró Apor Vilmos is, míg ez a süvölvény saját anyja
meggyalázóinak rendezi a legdíszesebb emlékünnepségeket és éveken át
felszabadítóként tömjénezi őket.
Kedves magyar barátaim! Ki vállalkozna közületek arra, hogy egy, az anyját
meggyalázó hatalmat, mint felszabadítót ünnepeljen, s szoborleleplezéseken ezt
az állatra is szégyenteljes erőszakot a történelem legdicsőségesebb
cselekedetének méltassa? Akadna ilyen magyar? Vagy amerikai, francia, angol?
Állítom, hogy egyetlen egy sem!
Nagy Ferenc azt írja magáról (11. oldal 5. sor), hogy csak annyi fogalma volt a
bolsevizmusról, hogy vallásellenes volt, s ezért elhárította magától. Nem
tudjuk, hogy mit válaszoljunk erre! De kezdjük a feltételezéseket. Higgyük el,
hogy nem tudott többet! De akkor:
a./ szellemileg oly gyönge fokon állott, hogy nem értette meg. Könyvek és
tárgyilagos tanulmányok bőven jelentek meg Magyarországon e témakörben, de
bármelyik 14-15 éves magyar fiú szabatos és pontos felvilágosítással
szolgálhatott bárkinek a szovjet lényegéről. Vagy olyan lusta volt tehát
Nagyferenc, hogy nem olvasott, vagy annyira lelkiismeretlen volt, hogy bárkit,
korra, nemre való tekintet nélkül, erről a problémáról megkérdezzen! A
bolsevizmus bennünket, magyarokat érdeklő lényegéről az 1919-es idők
felvilágosíthattak. Hol volt ekkor Nagyferenc úr? Talán ekkor is a
vöröskalapácsos ember árnyékában hűsölt!? S nem látta a Lenin-fiúkat? Vagy oly
lelkiismeretlen volt, hogy tudatosan nem tanulta meg a legelemibb politikai
leckét?
b./ a világ egyik leglelkiismeretlenebb politikai kalandora, aki lepaktál egy
rendszerrel, azt a világ legtökéletesebbikének hirdeti, anélkül, hogy ismerné,
csak azért, mert az belőle, az ismeretlen emberkéből miniszterelnököt csinált.
Egy országot dob oda, csakhogy miniszterelnöki kéjmámorát kiélhesse. Ezek
szerint eladta volna hazáját még az ördögnek is, csakhogy a pokol tornácán
istállómester vagy főajtónálló lehessen! Mindegy, milyen áron! Csak hajrá, ide a
bársonyszéket!
De tegyük fel, hogy Nagyferenc nem mond igazat és ismerte a bolsevizmust. Akkor
viszont:
a./ közönséges útszéli hazudozó;
b./ hazaáruló, mert ismerve a bolsevizmust, mégis kiszolgáltatta annak hazáját
és nemzetét egyaránt;
c./ nemzetgyilkos, mert csak azért, hogy miniszterelnök lehessen, tűrte a
legjobb magyarok kivégzését, százezrek megbecstelenítését és elhurcolását. Ezt
pedig azonnal láthatta, hiszen füzete 19. oldalának 22. sorában maga írja le,
hogy miként hurcolt el és deportált a szovjet „minden politikai bűn nélkül“
magyar tízezreket Oroszországba, a biztos éhhalálba. Ugyanezen oldalon azt is
leírja, miként jajgat a magyar paraszt a szovjet brutalitások miatt! De nem tett
érdekükben semmit, hacsak azt nem, hogy eltűrte, hogy fajtájának ezek a
gyilkosai miniszterelnökké nevezzék ki. Ilyen aljasságra ezeréves
történelmünkben Nagyferencen kivül még egyetlen más magyar nem vállalkozott! De
ha vállalkozott volna is, nem dicsekedne vele. Ő pedig tele szájjal meséli
ezeket a borzalmakat, mentségére, holott mindezekért éppen ő felelős!
d./ érdekhajhász, aki, csak hogy saját családját, vagyonát menthesse, szótlan
tűrte százezrek kirablását, s futószalagon adta el hazája kincseit, szellemi és
anyagi tekintetben egyaránt. Iskarióthi Júdás óta kevesebb hitvány áruló
szaladgált még a földtekén, mint Nagyferenc. S nem lehetünk túlságosan büszkék
arra, hogy Magyarországon született meg Krisztus halála óta a legnagyobb Júdás,
aki még azzal is tetőzi elődje hírnevét és becstelenségét, hogy az legalább
szörnyű tette után felakasztotta magát, ő viszont reflektorfényben illegett,
könyvet írt árulásáról, s bizonyára már az is megfordult betegesen hiú agyában,
hogy jó lenne Kossuthal együtt fényképeztetnie magát!
e./ s végül jellemtelenül gyáva, mert midőn látja, hogy számításai mégsem válnak
be a saját anyagi és tekintélyi megerősödését illetőleg, előre megfontolt
menekülési szándékkal elhagyta gaztettei színhelyét. Utána odakint úgy
sürgölődik, hogy azzal pénzt keressen, volt csendes bűntársainak elárulásával
érdemeket szerezzen, s majdan fehér tógában az új Magyarországra a haza hőseként
visszatérjen. Ennek érdekében még saját munkatársait is, úgy korábban otthon,
mint később külföldön, egyaránt becsapta és orránál fogva vezette.
Politikai pályafutását ismertetve elsírja, hogy 1939-től kezdve egy
„náciellenes“ párt szervezését folytatta, s 1942-ben már együtt működött a
szociáldemokrata szervekkel. (Micsoda érdem!!!) A nagyferenci
hazugságdzsungelben is szépen fejlett példány ez a pár sor (14. oldal, 2. bek.).
Ilyen szemtelenül hazudni emberfeletti szemérmetlenség!
Nagyferenc 1942. június 17-én nagy beszédet mondott a parlamentben, s ebben a
beszédben, a parlamenti napló tanúsága szerint, szóról-szóra a következőket
mondotta:
„Tisztán látjuk, hogy a magyar nép elsőrendű kötelessége, hogy teljes erejével,
nyíltan támogassa a német nép háborús erőfeszítéseit! Nemcsak most, mikor Hitler
győzelmesen halad előre, hanem sokkal előbb, amikor még parasztgyerek voltam,
ismertem már a nagy nemzeti célok társadalmi szervezetének erejét. Mi sem
maradhatunk el Németország mögött!“
Mi most ezután nem kívánjuk eldönteni, mikor hazudott Nagyferenc, öndicséretbe
szédült könyvében, vagy ebben a parlamenti beszédében! Hitünk szerint:
mindkettőben! Mert ez az ember tetőtől talpig merő hazugság, szolgalelkűség és
talpnyalás! Ha kell, akár Habsburg-párti, holott fiatal korában a legélesebben a
legitimisták ellen szónokolt!
Az emigrációban természetesen zsidóbarátnak vallja magát, holott a
zsidótörvények meghozatala során egyike volt a legádázabb és
legkérlelhetetlenebb újítóknak!
De gyerünk tovább! 1944. október 23-án megjelent az egyik minisztérium politikai
megbízottjánál egy úr, aki bizalmas beszélgetésben felajánlotta, hogy Nagyferenc
és Veres Péter (éljen a későbbi bolsevista hadügyminiszter!) hajlandók azonnal a
legerőteljesebben a nemzetvédelmi munkába bekapcsolódni, ha Szálasi Ferenc
mindkettőjüket legalább államtitkári rangra emeli. Csak mikor ez a
felkínálkozásuk visszautasításra talált, tűntek el a jótékony félhomályban.
Nagyferenc Amerikába érve az Amerikai Magyar Népszava kedvence lett! (Minden
zsák megtalálja a maga foltját!) Nagyferencnek tudnia kellett, hogy a lap akkori
főszerkesztője, Pfeiffer Zoltán sikkasztás miatt menekült külföldre, s az ellene
szóló körözés akkor még érvényben volt! Jól összeillettek: egyik a munkaadója
pénzét, a másik egy országot sikkasztott el!
Politikai életéről szóló meséiben elmondja Nagyferenc, miként bujkált otthon az
ostrom alatt, míg végül is 1945. január 1-jén a szovjet csapatok
„megtisztították“ Budapest utcáit. Megtisztították? Mitől? Budapest utcáit a
magyarság legönfeláldozóbb vérei védték. 106 napig tartott a hússzoros túlerővel
szembeni kegyetlen, állatias küzdelem, míg a lőszer és élelmiszer hiányában a
védők felmorzsolódtak. Ezek a férfiak a második világháború legcsodálatosabb
védelmi harcát hajtották itt végre, hogy ameddig lehetséges, feltartsák a
bolsevista hordákat Európa elözönlésétől! Európáért, nemzetükért, a kultúráért
és az egyházakért harcoltak ezek a hősök, akiktől Nagyferenc szerint a szovjet
megtisztította az utcákat! Ezeket meggyilkolták, Nagy úr, az utcákat azonban nem
tisztították meg, legalábbis meg sem kísérelték, ha ön és elvbarátai ott
maradhattak!
Egyben azonban igazat írt, amikor azt írta: a szovjet tudja, mit akar. Igen,
tudta! Tudta, hogy hasonló gerinctelen magyarokra van szüksége, mint Nagyferenc
és Tildy Zoltán, és a később szintén „emigrált“ volt csatlós barátaik, akik
szemrebbenés nélkül szolgálták ki a kommunista érdekeket, csakhogy megtalálják
számításaikat. A szovjet tudta, hogy rendszerét soha tisztességes, gerinces
magyar ember ki nem szolgálta volna, csak nagyferencek, tildyzoltánok,
sulyokdezsők és társaik!
Könyvének 13. oldalán az utolsó két bekezdésben a nyilasokkal kötözködik.
Megállapítja, hogy a pártot a volksbundisták támogatták, s hogy a volt nyilas
párttagok a háború után odahaza éppen olyan kutyahűséggel szolgálták a
bolsevizmust, mint annak idején a németeket.
A történelmi hűség kedvéért, s nem azért, hogy a nyilasokat védjük, szögezzük le
a következőket:
a./ a Volksbundot a németek éppen a nyilas párt ellen alapították, s Basch
Ferenc, a volksbundista vezér nyilvános beszédében számtalanszor támadta a
pártot, s a pártvezetőnek akasztófát ígért, ha a németek véglegesen győznek,
b./ ezzel szemben a volksbundisták épp úgy együttműködtek, s benne lehettek a
Sulyok-Nagy-féle frakcióban, mint saját szervezetükben, a nyilaskeresztes pártba
való belépés ellenben tilos volt,
c. lehettek volt kisnyilasok a kommunista párt tagjai, mint ahogy voltak is, de
hogy milyen lélekkel, az majd később kiderül. Ugyanúgy, ahogy voltak az akkori
kommunista pártban nagy számmal derék és tisztességes magyarok, akik naponta
kockáztatták az életüket a hazájukért „illegális“ munka végzésével. Különben sem
az az irányadó, hogy egyszerű párttagok vannak-e, vagy nincsenek a bolsevisták
között, mert a tömeg ide-oda szédeleg mindenkor, hanem, hogy vezető van-e.
d./ azt pedig Nagyferencnek kell a legjobban tudnia, hiszen ő maga vett részt
ezeken a kivégzéseken, hagyta azokat magatartásával jóvá, hogy miniszter,
államtitkár, vagy magas állami tisztviselő, akit október 15-ét követőleg
1944-ben kineveztek, vagy állásában megerősítettek, egy sem volt kommunista
szolgálatban, hanem vagy meghalt, vagy menekültként bujdosott, csak azért, mert
fanatikus magyar volt.
e./ ugyancsak ő tudhatta legjobban, hogy bírósági színielőadással vagy anélkül
kivégzett, meggyilkolt nyilas és jobboldali, bűntelen magyarok száma meghaladta
a 140 ezret. Nem számítva bele, természetesen, a háborús viszonyokat egyéni,
alantas szándékkal kihasználó, közönséges bűncselekmények miatt minden
rendszerben amúgy is elítélésre kerülő bűnözőket, akik száma messze alulmarad
azokon a számokon, amikről a hazai vérgőztől szédült s irányított propaganda
lapok annak idején sátáni vigyorral írtak.
f./ Leszögezzük, hogy két ismertnek számító nyilas állt vezető bolsevista
szolgálatban, Tábor István, aki ugyan nem viselt párttisztséget, de mint nyilas
költő volt ismeretes, és Paczolay György nagykőrösi lelkész, aki viszont a
pártból már régebben kilépett. E két emberrel szemben azonban ott áll a
kivégzett százezer, akik csak azért pusztultak el, mert nem alkudtak nemzetük
kárára, mint Nagyferenc, s a pincékben való bujdosás helyett, mint tisztek,
katonák, tábornokok és közlegények vagy önkéntesek a keleti front legvéresebb
szakaszaitól kezdve a határokig fegyverrel a kézben álltak szemben a
világveszedelmet jelentő keleti pestissel!
Nagyferenc könyvében tapasztalatlanságával védekezik. Bevallja, hogy voltak
hibái, de ezekre azon nyomban kész a védekezése, hogy nem ismerte a bolsevizmus
raffinériáit. A bolsevista vezérek, a Moszkvában kiválogatott és képzett s nem
is magyar ágensek úgy játszottak vele, mint macska az egérrel!
Nagyferenc itt is csak bennünket igazol. Mert a világtörténelem legnagyobb
lelkiismeretlensége kell ahhoz, hogy valaki, ismerve saját gyarló szellemi
képességeit és tökéletes politikai analfabétaságát, egy süllyedő ország élére
álljon a legborzalmasabb időkben, hogy azt kirabolni segítsen! S mérhetetlen
ostobaságról és korlátoltságról tesz tanúbizonyságot azzal, hogy ezt a
tehetetlenségét, műveletlenségét még csak nem is tagadja, hanem fennen
eldicsekszik azzal, s azt mint mentőtanút vonultatja fel véres tettei
indoklásaképpen.
Hogy merészelt ez az ember az ország élére állani akkor, amikor maga bevallja,
hogy soha az ország határán kívül nem volt, egyetlen hangot más nyelvből nem
ismer, politikai, történelmi előtanulmányokat nem végzett, s külpolitikai
tájékozottsága nem haladta meg egy béresét?! Hogy merészelt ez az ember még az
emigrációban is álmokat szövögetni arról, hogy visszatérjen a felszabadítandó
ország miniszterelnöki székébe, s hogy akadtak még olyan emberfelettien
korlátolt magyarok, akik ebben a szándékában segítették?! Maga a tervezés nyílt
hazaárulás, de abban részt venni is a nemzet és a magyar faj tudatos áruba
bocsátását jelenti.
Vagy azt gondolta Nagyferenc – sajnos nem egyedül – hogy Amerika, Anglia,
Franciaország, s a többi nyugati hatalom csak azért fognak egyetlen katonát is
feláldozni, hogy Magyarországot felszabadítsák a szovjet igája alól és egy
önmaga szerint is korlátolt embert ültessenek ismét a miniszterelnöki székbe? S
teszi ezt akkor, amikor a szenvedő magyar nép körében odahaza egy vicc jár
szájról-szájra:
– Hányféle módon szabadulhat fel a vasfüggöny mögött élő rabszolgasereg a
bolsevizmus járma alól?
– Kétféleképpen: természetes úton és csoda útján.
– A természetes felszabadulás az lesz, ha Szent Péter megjelenik az
arkangyalokkal és lángpallossal kiűzik a szovjetet Európából. A csoda? A csoda
pedig az lenne, ha Amerika tenne valamit a bolsevizmus ellen.
De nézzük Nagyferencet, a földszakértőt, a parasztot, a földszerető magyart!
Hadd lássuk, miként tesz legalább ebből a tárgyból vizsgát, amihez ténylegesen
értenie kell, hiszen ebben született és nevelkedett. Kezdő honatya korában tele
szájjal uszított a földbirtokos osztály ellen, mert ez tetszett a földéhes,
földnélküli magyar agrárproletáriátusnak. Nagyferencnek tudnia kellett, hogy a
földreform csakis megfelelő és a leggondosabb pénzügyi előkészítés után oldható
meg, mert e nélkül nemzetgyilkosság! A pénz, gépek, állatok, vetőmag nélkül
földhöz juttatott kisparaszt a biztos éhhalál elé néz! Ezt már a gyakorlat is
igazolta! Nincs tehát mentség, hogy nem tudta! Ezzel szemben könyvének 18.
oldalán maga ismeri be, hogy Tildyzoltánnal együtt Debrecenben a szovjet által
követelt földreformot anélkül írta alá, hogy azt ismerte volna, vagy azt
átgondolta volna! Első pillanattól kezdve tudta, be is ismeri, hogy a
bolsevizmus egy szándékosan rosszul végrehajtott földreformmal egyrészt a 10-20
holdas parasztságot akarta megfojtani, másrészt a 2-5 holdas föddarabkák
sikertelen termelési kísérleteivel igazolni, hogy csakis a kolhoz-rendszer
egyedül az üdvözítő. Eltűrte, sőt, helyeselte, hogy megélhetésre alkalmatlan kis
nadrágszíj-földeket osszanak széjjel, 70%-ban olyanok között, akik eddig
gazdálkodással nem, vagy nem oly mértékben foglalkoztak, hogy tudásuk egy ilyen
földből való megélhetést még kertgazdálkodás esetén is biztosíthatta volna.
Bitangul eladta tehát a szegény földnélküli jánosokat, velük együtt kisgazda
pártja százezreit is, mert ezzel a földreformmal kiszolgáltatta az egész
országot egy héttagú, de nem magyar, bár magyar nevű, szovjet állampolgárokból
álló, szervezett rablóbandának, csak hogy a bársonyszékbe ülhessen! Mert viszont
azt ő maga árulja el, hogy az aláírás ára Tildy köztársasági, s az ő
miniszterelnöksége volt!
Nagyferenc! Aljasabb magyar parasztot még nem hordott hátán ez a föld! Itt nincs
és nem lehet mentség, hogy „történelem bácsi, kérem, én éppen nem voltam itt,
mikor a földreformot tanultuk!“. Nagyferenc parasztgyerek volt! Értenie kellett
a földhöz, ismernie minden csínját-bínját, s ha mégis így eladta véreit,
paraszttársait, akkor hitványságára nincs is elég elítélő kifejezés a magyar
szókincsben, mert ez több, mint hazaárulás vagy nemzetgyilkosság!
Szófacsarás ide, szófacsarás oda, Nagyferenc és cinkostársai minden kendőzés
nélkül kiszolgáltatták az országot a bolsevizmusnak, és soha nem voltak a
nyugati demokrácia védői – ahogy ezt hozzá hasonló gazemberek vagy szellemi
rokkantak ma is állítják – hanem a keleti pestis megfizetett, majd kirúgott
ügynökei, szálláscsinálói, akikkel a vállalt szennyes feladatok elvégzése után
még a bolsevizmus fanatikusai sem voltak hajlandók tovább egy levegőt szívni, és
az első alkalommal kisöpörték s a világ nyakára szabadították a szemükben is
legaljasabb társaságot! Nem politikai menekült volt Nagyferenc és társasága,
hanem egyszerűen kiebrudalt, s még a kommunizmus számára is fertőző veszélyt
jelentő, erkölcstelenséget, elvtelenséget sugárzó komplexum!
Könyvében azt hazudja, hogy a választás után döntöttek úgy 1945-ben, hogy
koalíciós kormányt alakítanak! (A kommunistákkal, ahol az igazi hatalmat jelentő
belügyminiszteri tárcát természetesen nem ők kapták!) Nem igaz, mert a választás
előtt, s akkor is Moszkva utasítására, amely utasítást Nagyferencnek kellett
demokratikus hatásvilágítással elfogadhatóvá tenni!
Azt is hazudja egy helyütt, hogy Tildyt ő segítette az elnöki székbe. De ez sem
igaz, mert már Debrecenben megállapodtak az oroszokkal, hogy ha aláírják a
földreformot, Nagyferenc miniszterelnök, Tildy pedig államelnök lesz! Ezt a
megállapodást maga Nagyferenc mondta el pár héttel később Kovács Bélának, pártja
főtitkárának, akiben azonban még élt annyi paraszti tisztesség és becsület, hogy
felháborodottan tiltakozott a lókupeceket is megszégyenítő alku hallatára! Nem
is örült tehát senki jobban Kovács Béla letartóztatásának Nagyferencnél, mert
ezzel megszabadult sötét gaztette tanújától, s félreállította az útból a pártban
is egyre népszerűbb, nagyobb képességű, becsületes és egyenes ellenfelét. Azért
természetesen kell egy-két krokodilkönnyet is ejteni érte, mint teszi könyvében
is „jó barátja tragédiája“ miatt! De aztán gyerünk tovább! Van még valami eladó?
Nagy Ferenc végkiárusítást rendez!
Könyve 25. oldalán ezt írja például, hogy Rákosi és Szakasits kényszerítették a
miniszterelnöki tisztség elvállalására. A többségi Kisgazda Párt elnökét
kényszeríti a kisebbségi pártok két tagja (ismerős, ugye?), hogy vállalja el a
miniszterelnökséget!? Kényszerítették pedig azért, mint írja, mert őt találták
erre a Kisgazda Pártból a legalkalmasabbnak! Nagyferencet nem a miniszterelnöki
szék elfoglalására kényszerítették, hanem a debreceni földreform végrehajtására!
Ez az igazság! Nem akarom (bár nagyon nehezemre esik!) egyéni becsületében és
tehetségében megsérteni az akkori Kisgazda Párt több jóakaratú és hiszékeny
tagját, de mégis önkéntelenül felvetődik az a kérdés, hogyha Nagyferenc volt a
legértékesebb, legbecsületesebb, legtisztességesebb, akkor vajon milyen lehetett
a többi tag?
A Kis Képes Újság címlapja:
Akik az ország sorsát intézik: Nagy, Tildy, Szakasits, Rákosi
Ezt a kérdést nem hagyja válasz nélkül maga Nagyferenc könyve 30. oldalán a
9-16. sorokban, ahol beismeri, hogy pártja soha többségi párt nem volt, ezért
valamennyien tökéletesen járatlanok voltak a politikai és államvezetési életben.
Amíg Magyarországon relatíve volt szabad parlamenti élet, ez a párt soha nem
tudott kikeveredni a névtelenségből, mert tömegek sohasem állottak mögötte. Az
1945-ös választás sikerének is csak egyetlen magyarázata van, hogy ez a párt
volt az egyetlen, amely még elvétve nemzeti színben jelentkezett. Milliók adták
rá szavazatukat, mert magyarnak és tisztességesnek hitték! Milliókat rabolt meg
és csapott be a Varga-Tildy-Nagy hármas vezérség! Milliók elkótyavetyélt hite
ténfergett akkor gazdátlanul az országban, s hogy a kommunista párt annyira
megerősödött, azért e hármas vezérség felelős, mert a hitében megcsalt tömeg a
bolsevista agitáció könnyű játékszere lett!
Magyarországot nem Rákosi és Rajk bolsevizálták, hanem a Nagy-Tildy-Varga
hármasnak a magyar történelemben példa nélkül álló árulása és lélekmérgezése!
Így még nem adtak el hazát és nem árultak el magyar tömegeket! Ekkorát, mint a
hármas választási programja volt, még nem hazudtak a világtörténelemben!
Szegény, szerencsétlen magyarságunk lelkét és hitét bízta rájuk, s ezek a vásári
csalók (itt a piros, hol a piros) úgy kisemmizték a magyar népet, mint a
hivatásos útonállók!
Különben Nagyferenc önmentő-brosúrájában vörös fonalként húzódik végig az a
védekezés, hogy „nem tudtam“, a tudatlanság szörnyű vádja. De mióta mentség a
szellemi korlátoltság és az erkölcsi érzék hiánya a nemzetgyilkos kezében? Mint
írja, két évig hitt és mindig csak hitt a bolsevistáknak! Az államvezetés nem
hit dolga, hanem a tudásé! S aki nem tud államot vezetni, annyira, hogy mindig
csak esküdt ellenségeinek hisz, az nem is lehet más, vagy korlátolt, vagy aljas
egyéni célokat kergető szerencselovag! Ez nem a mi megállapításunk, de a
történelem örök és megcáfolhatatlan törvénye!
De nézzük meg végül is, nagy hite ellenére miért és hogyan menekült! Előadása
menekülése tekintetében és indoklásában az első sortól az utolsó sorig hazugság!
Itt az igazság a következő:
Nagyferencet régi barátság fűzte első pénzügyminiszteréhez, a Corvin Áruház
hajdani igazgatójához, Gordon-Neuhaus Ferenchez. Róla csak annyit, hogy pénzügyi
zsenialitása olyan inflációba zavarta az amúgy is kifosztott Magyarországot,
amilyenre példa még nem volt a világtörténelemben. Ez az infláció egy csapással
tönkretette mind a kisgazda, mind az iparos, mind az értelmiségi társadalmi
osztályokat. Pénz csak a bolsevista ügynökök és idegenek kezében maradt, s így
akadályozták meg, hogy a magyarság jobbik, becsületes, s mintegy 80%-ot kitevő,
lelkében a keresztényi demokráciát kívánó rétege harcot kezdhessen a parazita
bolsevizmus ellen. Gordon-Neuhaus pénzügyi „zsenije“ akarva, nem akarva a
bolsevizmus első számú szálláscsinálója lett!
Mikor Gordon elvégzi nemzetromboló feladatát, a bolsevisták félresöprik.
Nagyferenc kétségbeesetten látja, hogy amíg maga minden megállapodást, amit a
szovjettel kötött a saját személye javára és az ország kárára, szigorúan betart,
addig a kommunista párt a személyének ígért előnyöket egyre erősebben nyirbálja.
Reménye, hogy a világ bolsevizálódik, s így állása örökös, elpárolog, mert a
világ felébredt öntudata egy-kettőre szembekerül a keleti pestissel. Kiderül
tehát, hogy a debreceni országeladási üzlet még sem fizeti ki magát teljes
mértékben. Összeülnek: Gordon-Neuhaus, Nagy, Tildy, Varga s meghányják-vetik,
miként lehetne a hínárból megfelelő ellenértékek birtokában szabadulni. Gordon
képzett koponya, maga soha bolsevista nem volt, ismeri a nyugati gondolkozást,
leméri az amerikai közvélemény ellenállásának erősödését jelentő veszélyt, s
menekülést javasol.
Ügyes húzással Nagyferenc Svájcba nevezteti ki Gordont követnek, hogy ott
szökésük útját előkészítse. De miért éppen Svájcba? Mert ez van aránylag a
gyanúmentesen leghamarabb elérhető távolságban, másrészt itt mintegy 27 millió
svájci frank van elhelyezve magánbankokban. Svájc ugyanis a fenti árutartozása
fejében fennálló összeget 1944. március 19-én letiltja, mert nem tartja a maga
részéről függetlennek Magyarországot, s azt kamatra kihelyezi azzal, hogy ezt az
összeget majd egy független magyar kormánynak a kamatokkal együtt később fizeti
ki.
Gordonnak óriási összeköttetései vannak Svájcban, mert ő maga az Emden bankházak
– a világ egyik legnagyobb titkos bankkonszernjének – magyarországi láthatatlan
feje, s így remélhető, hogy ebből az összegből, ha nem is mindet, de valamennyit
fel tud hajszolni. Gordon-Neuhaus el is utazik, s működése majdnem teljes
egészében e pénzösszegek felszabadításából áll. Végül is sikere van, mert
valamennyi ebből az összegből felvehető. A terv az, hogy Nagyferenc svájci
pihenő túrára indul egészségügyi okokból, magával csempészi az utolsó
pillanatban Tildyt és Vargát. Nagyferenc azonban, úgy látszik, magának is
kevesli az összeget, s ettől kezdve a tárgyalások vontatottak közte és társai
között. Ideges! Idegessége indokolt is, mert Münnich és Péter Gábor
rendőraltábornagyok detektívjei valamit megszimatolnak. S ha nem is tudják
felderíteni az egész ügy hátterét, Nagyferenc tartós megfigyelés alá kerül.
Rákosiék gyűjtik az adatokat! Nagyferenc is sejti, hogy nyomában vannak, s ezért
egyre izgatottabban sürgeti elutazását. Végül 1947. május 14-ében állapodnak
meg. 13-án reggel azonban Péter Gábor detektívjei kihallgatnak egy rejtelmes
telefonbeszélgetést, sikerül megfejteni, s így az ügy tisztán áll előttük. Döntő
lépésre szánják magukat.
Rákosiék számára nem fontos Nagyferenc, mehet, de Tildynek maradnia kell!
Nagyferencből is hasznot akarnak még egyszer húzni, tehát sebtében egy minden
eddigi kommunista követelésnél szemtelenebb kívánsággal állnak elő, s
kényszerítik Nagyferencet, hogy a kívánságokat még 13-án tárgyalja le és
teljesítse!
Nagyferenc össze is hívja a minisztertanácsot és pártja vezetőit és délelőtt
megkezdődik a kommunista kívánságok megvitatása. Közben azonban „mások“ is
tudomást szereznek Nagyferenc tervéről s a bolsevisták követeléséről. S
megjelenik déli tizenkét órakor a miniszterelnökségen „néhány úr“, akik azonnali
sürgős kihallgatást kérnek Nagyferenctől. Nagyferenc felfüggeszti az ülést,
félrevonul, majd háromnegyed óra után halálsápadtan újra visszatér a bolsevista
kívánságokat tárgyaló ülésterembe, s az eddigi engedékeny magatartásával szemben
elutasító határozati javaslatot hozat a gyűléssel.
Az ötvenes években ismert okok miatt „még nem volt időszerű“, és főleg nem volt
ajánlatos, hogy Alföldi Gézáék nyilvánosságra hozzák, kikkel és mit tárgyalt
Nagyferenc, aki ugyan beismerte, hogy e tárgyalás megtörtént, de később is
hallgatott róla, mint a sír. Ma már elmondhatjuk, hogy a „néhány úr“ az amerikai
titkosszolgálat ügynöke volt, akiknek – tervezett szökésére és későbbi emigráns
életére gondolva – Nagyferenc becsületszavát adta, hogy nem fogja teljesíteni a
kommunisták követeléseit. Tudta, mire adta becsületszavát, s hogy ezt a
becsületszavát, ami a magyar ember előtt a legszentebb, rövid időn belül aljasul
megszegte, s ezzel az egész világot becsapta! Ezt a becsapást folytatta később
amerikai házigazdáival szemben is.
Rákosiék Nagyferencék elutasító határozatát ellenvetés nélkül veszik tudomásul.
A miniszterelnök lelkes körülmények között elbúcsúzik, majd magánlakására vonul,
hogy onnan reggel eltávozzék Svájcba. Éjféltájban azonban szovjet tisztek verik
fel álmából s kényszerítik, hogy Szviridov lakására menjen. (Szviridov,
Vlagyimir Petrovics 1945–1947 között a magyarországi Szövetséges Ellenőrző
Bizottság elnökének helyettese volt; a számos funkciót betöltő Vorosilov helyett
gyakorlatilag ő vezette a bizottságot.) Nagyferenc rosszat sejt, de mennie kell!
Még nagyobb megrettenésére ott találja a szovjet parancsnok lakásán Rákosit,
Rajkot, Münnichet, Péter Gábort és Révayt. Szviridov kertelés nélkül elébe tárja
a nyomozati adatokat. Ismerteti, hogy tudnak szökéséről, Tildy, Varga és társai
szerepéről. Nagyferenc reszketve áll a gúnyosan mosolygó szovjet ágensek
gyűrűjében. Eszébe sem jut becsületszava, hanem örömmel kap Rákosi ajánlata
után, hogy menekülhet, bántódása nem esik, de írja alá azonnal lemondását,
teljesítse a kommunista kívánságokat, s hogy a látszatot is betartsák, vállalja,
hogy színleg lemondását csak a svájci határszélen írja alá, hogy ezzel
becsületességét és a rajta kívül álló kényszert igazolja. Rákosiék azonban nem
bíznak Nagy rögtön adott becsületszavában, ők már ismerik a nagyferenci
becsületszó értékét, s túszul ott kell hagynia ötéves fiát.
Nagyferenc mindent teljesít, s anélkül hagyja el a várost, s az országot, hogy
Tildyt, Vargát, s legjobb barátja fiát, dr. Kapocs Ferencet, személyi titkárát
értesítené, pedig biztosan tudja, hogy utóbbira föltétlen halál vár. Nincs benne
annyi betyárbecsület, hogy legalább őt mentené, aki az iránta érzett
tiszteletből került bele a maga becsületesen hiszékeny lelkével a halál
karmaiba.
A többi részlet már ismerős. Vígan nyaral 14 napig Svájcban, majd cirkuszi
körülmények között lemond, aláírja a nyilatkozatnak titulált papírfecnit a
svájci határon Sztálin által neki adományozott kocsija, egy nemzet vérdíja
hűtőjén, filmpergés közben átveszi „elrabolt“ gyermekét, s megjelenik a
történelem színpadán, mint a magyar tragédia hőse! A nyugati demokrácia
patentírozott mártírja!
De még Svájcból is úgy lép meg, hogy menekülését segítő barátját,
Gordon-Neuhaust kifosztja. Ugyanis a vélt 3 millió svájci frankot titokban
Rákosiék letiltják, s így Nagyferenc üres zsebbel áll Svájcban. Gordon segít
rajta. Gordont ismerik Svájcban, s így sikerül neki több százezer svájci frankot
személyi hitelként a maga bonitására felhajszolni (Nagy el is ismeri, hogy
barátai szedték össze a pénzt!), azzal a feltétellel azonban, hogy Nagyferenc
megszerzi Gordon részére is az amerikai beutazási engedélyt. Nagyferenc átveszi
a pénzt, megbeszélik, hogy reggel találkoznak a repülőtéren, ott lesz a
beutazási engedély hat órakor. Gordon már fél hatkor ott van, de Nagyferenc
viszont már ötkor elrepült, egy sor írás visszahagyása nélkül, természetesen
Gordon pénzével!
AmerikábanAmerikában
Nagyferenc azonnal az üzletre veti magát. 30.000 dollárért eladja az Amerikai
Magyar Népszavának emlékiratait. De úgy látszik, ez sem elég, mert hamarosan
megállapodást köt egy színházi vállalkozóval, hogy az ügynökség rendezésében
fellép egyes magyar gócokban s ott rettenetes üldöztetéséről érdekfeszítő
előadásokat tart, belépti díj mellett, s elmeséli Nagyferike dicsőséges
kalandjait a Szovjet Mackó Muki bácsival, kicsinyeknek és nagyoknak. Ezért
28.000 dollárt helyeznek kilátásba. Meg is indul a nagy „felvilágosító munka“!
Azóta állt a cirkusz széltében, hosszában. Műsor: Himnusz, Talpra magyar,
Nagyferencet égig magasztalják, Nagyferenc beszél és mesél, majd műkedvelők
mutatnak be nem is kétes értékű vidámságokat, utána pörkölt, túrós csusza és
tánc reggelig. Így készül az új honfoglalás Amerikában! Szegény, szerencsétlen
amerikai magyarok, akiket így vezethettek félre, mert nem ismerték a valóságos
helyzetet.
De Nagyferenc életében először végre megkapta a neki való, testre szabott
szerepet. Ez igen, ez neki való! Itt gátlás nélkül hazudozhat, háryjánoskodhat,
rémmeséket csacsoghat, hogy borzong bele a gyanútlan hallgató háta, mert nincs
aki leleplezze, de főképpen mert ezért fizetik! S ezzel újból magyar pénzből
kovácsolnak velünk ellenséges lapok és egyének alapot Magyarország és a
magyarság tekintélyének aláásásához.
Vargának már szobra is vanNagyferenc
habzó szájjal gyilkosokról és banditákról beszél, akik már 1944-45-ben elhagyták
az országot és időközben létrehozták a nemzeti emigráció lapjait és
szervezeteit. Őket vádolja azzal, hogy a nemzet tragédiáját okozták, csakhogy
véres tetteiről elterelje a világ közvéleményének figyelmét. Kezéhez ártatlan
százezrek vére tapad, zsebében Júdás-dollárok lapulnak meg, s nagyhangú álmokat
sző arról – félrevezetve a világ közvéleményét – hogy majd még egyszer fehér
tógában vonul be Magyarországra miniszterelnöknek, Varga Béla köztársasági elnök
társaságában; ha nem is fehér lovon, de nyolchengeres Bugattin!
Nem szívesen, de le kellett írni ezeket a cáfoló sorokat, mert Nagyferenc
szelleme még ma is sok tájékozatlan magyart téveszt meg. S ha itt-ott erősebb
kifejezéseket használtam, őszinte bocsánatot kérek minden magyartól, akit
sértett, de Nagyferenc méltatásához még e szavak is gyöngék. És ha valaki azt
gondolná, hogy ezzel kimerült Nagyferenc aljasságának tárháza, az nagyon téved,
ahogy ezt tanulmányom második részében látni fogjuk.
(Folytatása következik)
Kapcsolódó:
Dobszay
Károly: Legyen világosság! - Kéthly Anna álarc nélkül
Dobszay Károly: Legyen világosság! - Kik árulták el Magyarországot 1945-ben?
(II. rész)
Tanulmányom
első
részében igyekeztem méltó képet festeni a magyar történelem
legnagyobb politikai gyászvitézéről, Nagy Ferenc volt miniszterelnökről.
Szükséges megjegyezni, hogy Nagyferenc bűnlajstromát az Alföldi Géza
szerkesztésében megjelenő Hídverők című emigrációs lap már 1948-ban
nyilvánosságra hozta, így ez bejárta a világot, felvilágosítva a nyugati
magyarságot, sőt, eljutott magának Nagy Ferencnek kezébe is, aki azt cáfolni:
meg sem kísérelte. Egyetlen megjegyzés hangzott el részéről a dokumentumokkal
bizonyított vádak ellen, hogy az „goromba, útszéli hangú nyilas propaganda”.
(Meg sem közelítette azt, amit ez a politikai képződmény megérdemelt volna, s
ami méltóan jellemezhette volna, a jellemezhetetlenséget: Nagy Ferenc jellemét.)
Azóta
azt várta minden értelmes ember, hogy Nagy Ferenc, ha nem cáfol, legalább
eltűnik a farmján berendezett és fényképekben bemutatott istállója valamelyik
sarkában, s megelégszik a fejéssel, a tehenek vakarásával és az istálló rendben
tartásával. Nem ez történt. Azután is szorgalmasan nyüzsög, nyilatkozik,
hangoskodik. Ez talán érthető is, hiszen akinek nem adott az Isten józanságot és
észt miniszterelnök korában, akkor miért adna akkor, miután onnan, a
bársonyszékből kiebrudalták. De hogy az 1948 karácsonyán letartóztatott
Mindszenty hercegprímás tragédiája kapcsán még Nagy Ferenc nyilatkozgasson, az
már több volt mint felháborító. Ő hullat jól hangszerelt krokodilkönnyeket
Mindszenty tragédiája miatt, holott Mindszenty és ezer meg ezer mártírtársa
szörnyű végéért legfelső fokon Nagy Ferenc és legfőképpen Nagy Ferenc felelős.
Mintha a gyilkos mondatna misét az áldozata lelki üdvéért!
Szomorú jelensége volt a huszadik század ezen évtizedének, hogy a hazátlan
magyarok közül akadtak olyanok, akik nem láttak tisztán, akik Nagy Ferencben hős
láttak, antibolsevistát, s akadt olyan nagyhatalom, mely eltűrte, hogy korábbi
legnagyobb gyalázója, a demokratikus elvek legnagyobb hangoztatója – valójában
legsötétebb árulója – nyilatkozgathasson minden normális ember dühére és a
szovjet legnagyobb mulatságára. Mert végzetesen tragikus és komikus, hogy a
szovjet szálláscsinálója, minden mártír magyar és Mindszenty kínzóinak
bűnsegédje jogról, igazságról és becsületről prédikálhasson!
Mondotta pedig Nagyferenc, hogy ő mindig „szemben állt a bolsevizmussal“!
Feltétlen patologikus feltűnési viszketegsége szükségessé teszi, hogy őszinte
rossz közérzettel még egyszer megvilágítsuk alakját. Lássuk teljesen
tárgyilagosan Nagy Ferenc politikai pályafutását. Fojtsuk el az érzelmeinket,
melyek szavak helyett úgyis csak egy összeszorított ökölben volnának legjobban
kifejezhetők, s nézzük Nagy úr múltját.
A Kis Képes Újság címlapja:
Akik az ország sorsát intézik: Nagy, Tildy, Szakasits, Rákosi
Az ismeretlen semmiből felakarnokoskodó Nagy Ferenc politikai karrierje akkor
kezdődik, 1941 tavaszán, amikor Eckhardt Tibor, a kisgazdapárt főtitkára
elhagyja Magyarországot és helyére lép. 1945 őszén, a „felszabadulás“ után
ugyanannak a pártnak ügyvezető elnöke (elnök az ebben az időben még csak
miniszterelnök Tildy), 1945. november 7-én házelnök, 1946. február 2-án
miniszterelnök. Karrierjét tehát kifejezetten a szovjet megszállás alatt futja
be. Elhiszi valaki, hogy a szovjet olyan bolond volt, hogy egy „ellenállót“
hagyott volna így emelkedni? Jelentkezzen, aki ezt komolyan gondolja!
1946 elején Nagy Ferenc vezetésével indul meg a harc az államforma kérdésében, s
Nagy Ferenc népszavazás nélkül, a demokratikus jog arculcsapásával
keresztülkényszeríti a parlamentben az államformaváltozást, hogy ezzel
előkészítse a talajt Tildyn keresztül Szakasitsnak az elnöki „trónig“, s ezzel
Magyarország teljes bolsevizálásának biztosítását.
1946 májusában hódoló küldöttséget vezet Moszkvába. Ekkor állapodik meg –
„kifejezett ellenállási és szembenállási szándékkal“ – úgy az oroszokkal, hogy a
magyar értékes nagyipar 51%-a minden ellenszolgáltatás nélkül szovjet kézbe
kerül. Sztálin azon kérdésére, hogy mi legyen a szovjet fogságában lévő Bethlen
István korábbi magyar miniszterelnök sorsa, azt válaszolta, hogy tartsák meg,
csináljanak vele, amit akarnak. (Tanácsát megfogadták!) Ekkor írta alá azt a
szerződést is Nagy Ferenc, hogy a Vörös Hadsereg megszállási költségeinek és az
okozott károknak megtérítéséről a szovjet javára lemond, sőt: örömmel látja
vendégül az orosz megszálló hadsereg tagjainak családtagjait is, akik a „magyar
nép vendégei lesznek“!
A beszolgáltatásokat és a jóvátételek óriási méretű teljesítését Nagy Ferenc
szorgalmazta a legnagyobb „szembenállással“, s ekkor valóban szembeállott az
oroszokkal, mert azok nem egyszer már engedni is hajlandók voltak a
beszolgáltatás mérvét illetőleg, de ilyenkor mindig Nagy Ferenc utasította
vissza a könnyítéseket!
Pártközi konferencia Tildy Zoltán lakásán. Balról: Veres Péter, Erdei Ferenc,
Szakasits Árpád, mögötte Kovács Imre, Tildy Zoltán, Bán Antal, Nagy Ferenc,
Révai József, Varga Béla, Rákosi Mátyás
A Párizsban tartott Európa Élelmezési Konferencián Nagy Ferenc jelentette ki,
hogy Magyarországnak nincs szüksége a nyugati hatalmak segítségére, mert „nem
hagyjuk magunkat kizsákmányolni“! Mikor hazaérkezett, ezért a kijelentéséért még
saját minisztertanácsa is „útszéli hangon“ megtámadta, s a parlamentben
egyenesen – röviden és találóan – hazaárulónak becézte, mégpedig nem más, mint a
népügyész Nagy Vince, aki később – mint „emigráns“ – nyugaton már természetesen
újra baráti köréhez tartozott.
Moszkvai útja után kint járt nyugaton, s a világsajtó képviselői előtt,
Washingtonban, Londonban és Párizsban egyaránt, kijelentette, hogy „a vasfüggöny
kitalált hazugság! Magyarország a tiszta demokrácia és népuralom példaképe“.
Ugyancsak ő volt, aki az olasz-jugoszláv trieszti vitában – a nyugati
hatalmakkal szemben – a kikötő szerb kézbe kerülését a legélesebben követelte s
minősíthetetlen hangon támadta a nyugati nagyhatalmakat más állásfoglalásuk
miatt.
Truman amerikai elnök fogadja a Nagy Ferenc vezette kormányküldöttséget. Jobbra
Rákosi Mátyás
A párizsi béketárgyalások anyagának előkészítését majdnem teljesen a
kommunistákra bízta, s amikor az országban egy mozgalom indult meg, hogy
„Igazságot Magyarországnak!“, a legsürgősebben beutazta az országot, leintette,
sőt „félreállította“ a mozgalom vezetőit, s kijelentette, hogy minden
szomszédunkkal békében kell élnünk, bűnösök vagyunk, tehát súlyosan bűnhődnünk
kell! A békekonferenciára maga is kiutazott, de csak ült és ivott a szállodai
szobájában. Mindent a kommunista Gerő Ernőre bízott. S a békekonferencia után
nem hogy megmondotta volna az országban az igazat, hogy a szovjet akadályozott
meg minden könnyítést a békeszerződésben, hanem a leghuligánabb stílusban egekig
dicsérte a szovjetet minden gyűlésen, s azt hazudta, hogy minden könnyítést
(melyiket?) a szovjetnek köszönhet az ország, s a legalávalóbban gyalázta azokat
a nyugati hatalmakat, amelyek pillanatnyi politikai nehézségeit később olyan
galádul kihasználta.
De hogy ellenállása és szembenállása a kommunizmussal teljes legyen,
elősegítette sőt, erőszakolta a kommunista párt térfoglalását az állami
állásokban is, ahol a szavazati számarányt felülmúlva (13%) – Nagy Ferenc
„szembenállásának“ jóvoltából – a kommunisták ő alatta érték el a több mint
50%-os szerepet!
Egyik legnagyobb „ellenállása“ volt a szovjettel szemben, hogy elismerte, hogy a
MÁV teljesen orosz hadizsákmány, így az oroszok tulajdona. Így később a magyar
állam bérli Nagy Ferenc jóvoltából a saját vasúti parkját a szovjettől s ezért
naponta gondosan titokban tartott, de feltétlen emberfeletti összeget fizet!
A Nagy Ferenc elnöklete alatt tartott minisztertanácson és javaslatára,
helyeslése mellett jelent meg a B-lista rendelet, amelynek egyszerű, de végzetes
eredménye az lett, hogy a régi tisztviselők 80%-át elbocsátották, s helyükre még
a kommunista párt tagjainak is csak söpredékét ültették. Eltűrte, sőt,
helyeselte, hogy a bélistázó bizottságokban a kisgazdapárt többsége ellenére a
kommunisták kerüljenek döntő fölénybe. A középosztály borzalmas tragédiájáért
Nagy Ferenc a legfőbb felelős, mert egyedül az ő kezében volt a vétójog az
igazságtalanságok ellen! De úgy látszik, buzgó ellenállása annyira elfoglalta,
hogy közbelépni nem maradt ideje! Százezrek nyomoráért felelős Nagy Ferenc! De
felelős a szovjetbe való elhurcolásokért, mert moszkvai útján ugyancsak ő
állapodott meg abban, hogy kifelé bizonyos könnyítéseket ad a szovjet, de ezért
cserébe több százezer magyar munkás megy dolgozni a szovjetbe, akikről
„Magyarország jóvátételben lemond“!
Nagy Ferenc svájci útja előre kitervelt megállapodás volt a szovjet és közte. A
lemondás drámai kicsikarása nem volt egyéb, mint megjátszott színház. S hogy
emigrációjának valóban a szovjettel való szembenállás volt-e a célja, vagy egyéb
más megállapodás a szovjet és közte, azt a későbbi történetírás dönti majd el,
ha megvizsgálja Nagy Ferenc amerikai szerepléseiről rendelkezésre álló
bizonyítékokat.
És most lássuk a maga meztelenségében a magyar történelem legjellemtelenebb
parasztja, Nagy Ferenc – aki e jellemtelensége miatt már nem is paraszt, mert az
jellemes, hanem egyszerűen csak jellemtelen – emigrációs működését. Mint nagy
szovjetellenes „ellenálló“, első dolga volt, hogy összeszűrje a levet a
hétpróbás probolsevista Gombos-Grün Zoltán elvtárs Szabadság című lapjával, hogy
a maga tehénfaránál kiagyalt eget nyaldosó ökörségeit a politikáról és a
demokráciáról elmondhassa. A cikksorozat „Menekült Magyarország“ cím alatt
jelenik meg a Szabadságban. Hogy mindjárt e cím hibás, azt a gyerek is tudja,
hiszen a műparaszt Nagy Ferenc nem jelenti Magyarországot, legfeljebb annak egy
részét, amit úgy lehet nevezni: politikai alvilág! De e politikai alvilágnak sem
a nívósabb része, hanem az az alvilág, amelyben még betyárbecsület, tisztesség
sincsen, s akik egymástól is lopnak. A kefebajszú, saját ostobasága és politikai
analfabetizmusa miatt szovjeték kegyelméből egykor miniszterelnök volt Nagy
Ferenc minden héten úgy kiadja a maga politikai bölcseleteit, mint a kutya a
bolondgombát. Nem tudja az ember, amikor ezeket az eget verdeső, talán még
desztillált hülyeségnek, koncentrált szamárságnak sem nevezhető szellemi
nyomorék-sorokat olvassa, hogy orvos után kiabáljon, vagy a rossebet hívja rövid
megbeszélésre Nagyék Ferkéjének lakására.
A 20. század és Amerika tökéletes szellemi és politikai csődjét jelenti, hogy ez
a politikai eunuchba oltott szellemi vagány még találhat újságot, ami hajlandó
magát lejáratni böfögéseivel. Sőt: ez a rakás szerencsétlenség még előadásokat
is tarthat. Például létezett valahol Amerikában egy társaság, amely Eastern
European Institute elnevezésre hallgatott, ahol a mi Ferkénk Jövőbeni tervek
címen kiböfögött magából egy előadásnak nevezett – inkább nem mondom meg, mit,
mert ez már túl goromba lenne. Az egész előadás a szociáldemokrácia védelme és
szerecsenmosdatása, de olyan, csak a volt miniszterelnök szellemi rokkantságára
valló bornírtsággal, hogy a kétéves gyerek a hasát fogja nevettében. Világos,
hogy Nagy Ferke szerint a szociáldemokrata párt ártatlan bárány, jótétlélek, a
magyarság megmentője – Peyer Károllyal, ezzel a munkásáruló gazemberrel az élen.
Ugyanakkor nem veszi észre Ferke, hogy elszólja magát. Elmondja, hogy ők hogy
egyeztek meg a szocikkal 1943-ban közös akciókban. Viszont a saját meneküléséről
írott háryádában ugyancsak ez a Ferke meséli el, hogy mint dolgozott a szocdem
párt és a kommunista párt a háború alatt együtt. Vagyis Nagyferenc írásban és
előadásban szóban bizonyítékát adja annak, amit minden épeszű ember már amúgy is
tudott, hogy Nagy Ferke, Varga Béla, Bajcsy-Zsilinszky – Áchim András gyilkosa!
– és Tildy Zoltán már a háború alatt nyílt megállapodásban a kommunistákkal
készítették elő Magyarország szovjet megszállását. Emberi mértékkel nem mérhető
butaság volt később arra hivatkozni, hogy ők csak a nácik ellen akartak
védekezni. De hogyan? Úgy, mintha az orvos a nátha veszélyének kitett emberbe
tüdőbacilusokat olt be, hogy ne legyen a beteg náthás, de ha már beteg, legalább
legyen tüdőbajos! Az csak természetes, hogy Nagyferencnek még Amerikában is
„keletről jött a felszabadítás“. Ennek a politikai kasztráltnak még Amerikában
is felszabadulás a szovjet megszállás! És mindezt 1953 decemberében elmondhatja
abban az Amerikában, amelynek Koreában több, mint 100.000 fia vérzett el vagy
lett nyomorékká a szovjet „felszabadítás“ elleni küzdelemben. Ha ez az egész
világ nem bolond, akkor igazán nem tudom, minek lehet nevezni azt a magatartást,
amely egyrészről antibolsevizmust hirdet, másrészről Lehmann úron keresztül
milliókkal dotál egy Free Europa rádió propagandaadót és a különféle kiebrudalt
niemandokból álló „nemzeti bizottmányokat“, hogy azok prokommunista propagandát
folytassanak s ha már a bolsevizmus – esetleg! – nem menthető meg, illetve
valósítható meg azonnal, legalább a szociáldemokrata párt maradhasson, hogy azon
keresztül mégiscsak a bolsevizmusba hajthassák bele a világot. És ehhez a zs.
vitaminos propagandához ez a szánalmas eunuch is hozzájárul azzal, hogy
kirugdalják megfelelő fizetségért propagandázni probolsevista eszméket.
Fogadás Tildy Zoltánnál. Az asztal mellett Szviridov tábornok, Szakasits Árpád,
Nagy Ferenc, Rákosi Mátyás
Arról persze Nagyferenc hallgat, vagy nem is érti a kérdés lényegét, hogy a
parasztság és munkásság együttműködése a szocdem-kisgazdapárti összeölelkezésen
belül megoldhatatlan, mert mindkét párt osztályharcos alapon áll. Hazudik tehát
a szoci, amikor a parasztnak hízeleg, mert maga akar uralkodni, harci célja a
munkás-osztály uralma, és hazudik a kisgazdapárt is, mert az ő uralma is
kizárólag a parasztság vezetőszerepét kívánja. Ha egymással szemben barátságot
is színlelnek, azt komolyan legfeljebb néhány jóhiszemű paraszt és munkás
gondolja, de Nagyferenc éppen úgy tudta, mint a vén csaló Peyer, hogy mikor
egymásnak hűséget és szüzességet ígérgettek, az egész maszlag célja nem volt
egyéb, mint paralizálni a másikat addig, amíg egymaga vagy a szocdem, vagy a
kisgazdapárt nem lesz elég erős, hogy a felesleges másikat megfojtsa. Egy
kisgazdapárti és szocdem ölelkezés nem egyéb, mint politikai prostitúció, de nem
is az öt pengős, hanem a „pokróccal 50 fillér, pokróc nélkül 20 fillér“-es
fajtájából. Avagy a szocdem-kisgazdapárti szerelmi üzlet az a prostitúció,
amelynek az ára 101 pengő – 1 pengő a nő, és száz pengő az orvosi költség.
Csakhogy ezek a politikai szélhámosok nem a saját zsebükből akarták kifizetni az
orvosi költségeket, de a betegséggel együtt a 100 pengőt is, aszerint, ki marad
felül: vagy a magyar parasztságra, vagy a magyar gyári munkásságra kívánják
ráhárítani. Nagyferenc tehát annyira korlátolt, hogy a kisgazda párt
célkitűzéseit sem ismeri, hiszen ha a szocikkal megállapodik a közös
kormányzásban, az a kisgazdapárt programjának pregnáns árulása. De ugyanez a
helyzet Peyer esetében is, aki viszont a kisgazdapárt-szocdem együtt
szerelmeskedés hangoztatásával a saját pártját árulja el. Peyer azonban tudja,
hogy ő hazudik, amikor a saját ostobaságában zseni Nagyferencnek szerelmet ígér,
mert ő akkor már régen a kert alatt a Vörös Joszippal járogatja a tilos szerelem
lihegéses útjait.
Tildy Zoltán és Vorosilov a Gundel étteremben
Nagyferenc azonban tovább megy a szocimosdatásban. Többek között azt mondja: „Az
első világháború után egy rövid kommunista uralom volt Magyarországon. Sok
parasztot is üldöztek akkor. Ez a körülmény jó ürügyül szolgált a kommunizmust
követő kormányoknak annak bizonyítására, hogy a szociáldemokrácia az első lépés
a kommunizmushoz.“
– Nos, itt lenne egy kérdésem. Ugye, ez a Nagy Ferke ikergyerek? Mert egymagában
lehetetlen, hogy valaki ennyire ostoba legyen. Vagy olyan címeres gazember,
amilyen legfeljebb az a Varga Béla, aki a maga politikai becstelenségét és
hígvelejűségét papi csuha mögé rejtette. Tudniillik: minden magyar ember tudja,
hogy a kommunistáknak 1919-ben a szociáldemokrata párt játszotta kezére az
uralmat az úgynevezett egységokmány alapján, s hogy a kommunista vérfürdőkben a
szocdem-párt tevőlegesen is részt vállalt. De Nagy Ferke ezt nagyon jól tudta.
Akkor miért hazudott, hogy a kommunista-szocdem egyeztetés csak „sok paraszt“
üldöztetése miatt a kormányok kitalált ürügye volt? Hogy a jóságos Isten
segítette volna ezt a bissei szellemi roncsot ahhoz, hogy őt is „üldözték“ volna
a kommunisták? Ezeket a parasztokat nem üldözték, Nagyferenc, hanem felaggatták,
de úgy, Ferkém, hogy nemegyszer a paraszt felesége vagy gyereke kellett kirúgja
az apja lába alól a kisszéket. De mást is elárul ezzel a mondattal Ferke.
Ugyanis – mendacem esse opportet memorem! – Ferke azt hazudta egyszer az egyik
füzetében, hogy ő nem tudta, mi a bolsevizmus, és ezért nem is félt tőle. Nos,
akkor hazudott, mert tudta, mit jelent a bolsevizmus! Maga mondja el ebben az
előadásában, hogy a kommunisták üldözték a parasztságot. Tudta, hogy a
bolsevizmus rémuralom volt. Tudta, nagyon is jól tudta, de ez a beképzelt bissei
birka inkább kiszolgálta a bolsevizmust, inkább elősegítette saját anyja
legyilkolását, a magyarság irtását, csak azért, hogy akkor politikai senkiből
szovjet szolga-hajcsár lehessen, mint hogy becsülettel, tisztességgel a magyar
parasztság védelmére kelt volna.
Valamikor Nagyferencről a Hídverők című lap hasábjain Alföldi Géza mondta el
1948-ban először az igazat, amit erről a nemzetárulóról tudott. Akkor azonban
még ő is azt hitte, hogy ez a figura csak egy mérhetetlenül, korlátlanul ostoba,
buta fráter. Ma már tudjuk és ezt maga Nagyferenc bizonyította, hogy a 20.
század legjellemtelenebb nemzetárulója, aki tudva és akarva szolgáltatta ki
népét és a magyar parasztságot, az egész országot a szovjet terroruralomnak s
ezért nyugodtan felvette a miniszterelnöki fizetést. Ez az ember a lelke mélyéig
züllött politikai s emberi moral insanity, aki még büszkélkedik is a maga
jellemtelenségével. Ez az ember már 1943-ban a szovjet megszállásra alapozott,
mert látta, kitűnően látta, hogy egy tisztességes Magyarországon ennek a
szellemi eunuchnak nevetségességen kívül semmi egyéb szerepe nem lehetett volna.
Eladta tehát saját népét, hogy valaki lehessen.
De megcáfoljuk azt a hazugságát is, hogy ő a nácik ellen küzdött. Kezemben van
Alföldi Géza emlékirataiból annak a rövid epizódnak a leírása, amely így
hangzik: „Véletlenül Bécsben voltam, amikor Hitler bevonult az osztrák fővárosba
(1938 márciusa). Mikes Ferenc újságíró kollégánk jóvoltából közvetlen közelről
néztem végig Hitler bevonulását. Élményeimről nagy beszámolót írtam annak a
lapnak, amelynek akkor dolgoztam. A cikket részben a fővárosi lapok is átvették.
Két nappal a cikkem megjelenése után táviratilag kérték a cikk közlési jogát és
a távirat alatt „Nagy Ferenc“ aláírás szerepelt. Nagy Ferenccel kétszer
váltottam azon időben levelet, amely levelek csepegtek a náci-csodálattól és
további Németországot ismertető anyagot kért tőlem“.
Eckhardt Tibor, a Kisgazdapárt 1941-ben Amerikába távozott korábbi politikusa,
akit aztán nem nagyon lehet lenyilasozni, 1954-ben interjút adott a Nyugati
Magyarság című emigrációs lapnak (megjelent az 1954. március-április-i számban),
amelyben elmondja a következő, szinte hihetetlennek tűnő történetet:
„Bajcsy-Zsilinszky Endre 1942-ben megírta nekem részletesen, hogy a Kisgazdapárt
akkori vezetői, Tildy Zoltán, Nagy Ferenc, Dinnyés Lajos stb. titokban
felajánlották „földalatti“ szervező és kémkedő szolgálataikat Hitlernek.
Bajcsy-Zsilinszky erre való hivatkozással bejelentette kilépését a
Kisgazdapártból. Úgy látszik, Hitler nem volt hajlandó luxusautót ajándékozni
nekik s ekkor pártoltak át Sztálinhoz, ahol terített asztal várta őket. De ez
közönséges politikai prostitúció“. Így Eckhardt Tibor.
Ahogy már tanulmányom első részében is utaltam rá, ez a „tántoríthatatlan
antifasiszta“ és egyben „elkötelezett antibolsevista“ Nagyferenc, aki Amerikában
úton-útfélen kifejtette a „totális diktatúrák elleni érzelmeit“ és felemelte
szavát „minden faji és felekezeti megkülönböztetés ellen“, a negyvenes évek
elején – valószínűleg csak taktikai okokból – egészen másképp viszonyult a náci
Németországhoz és a zsidókérdéshez, ahogy ezt az egykori parlamenti napló
megörökítette.
De beszélgessünk csak egy kicsit a „faji megkülönböztetés“ ügyében is. Gondolom,
hogy a régi szóhasználat szerint itt a zsidó fajról s az antiszemitizmusról lesz
szó. Hát ez szép! Tényleg keresztényi, tényleg csodálatos, tényleg elragadó, ha
az antiszemitizmus ellen Nagy Ferenc és társai beszélnek. Nem először beszélnek
ugyanis a zsidókérdésről! S ha elfelejtették volna, mit mondtak valamikor a
zsidóságról, szívesen a feledékeny emlékezetükbe idézzük egykori kijelentésüket.
Kezdjük!
Nagy Ferenc 1940. november 27-én a zsidótörvény tárgyalása során a következőket
mondotta: „Nem előzött meg bennünket senki e téren, most már könnyű ezeket
elmondani, de nem volt senki, aki az ingó nagytőke, a kartell uralma, tehát a
nagyzsidó kérdésének megoldásában előttünk járt volna és ezt előbb hirdette
volna.“ – Bissén, tudniillik, szegény apja alumínium sétapálcával zavarta az
asztal körül nagyreményű fiát, ha nem eléggé hangosan zsidózott. Hamar el
kellett tehát mindenkitől vitatni az elsőséget a zsidók elleni hajsza
megkezdéséért a saját javára. Nagy Ferenc későbbi zsidó mecénásai Amerikában
büszkék lehettek pártfogolt csemetéjükre. Áldásom rajtuk!
De nézzük meg Nagy Ferenc egyik legfőbb tettestársát, a szintén „antifasiszta“
és „zsidómentő“ Varga Bélát, aki – mint később még látni fogjuk – Göncz Árpád és
Antall József legnagyobb példaképe és barátja volt, hogy miképpen viszonyult a
zsidókérdéshez. Varga Béla 1941. július 1-én a fajvédelmi törvényjavaslat
tárgyalása során a következőket honatyáskodta:
„Nem tudok elképzelni elég szigorú törvényt arra, hogy zsidó és nem zsidó magyar
házasságon kívüli viszonyát megszüntessük! Magyarországon a zsidókérdést nem
lehet másképpen véglegesen rendezni, csak úgy, ha kitelepítik a zsidóságot!“
A későbbiek során ostorozta a somogyi hatóságokat, hogy, noha háromszor írták
már össze az igénylőket a zsidó földekre, azokat még mindig nem vették el! Éljen
a faji megkülönböztetés és éljen Varga Béla! Élt is, zsidók részére kiadott és
búsásan megfizettetett keresztlevelekből. Amerikában már az
anti-antiszemitizmusból tengette életét. Ki tudja, ha valamikor más szelek
fújtak volna, vajon lett volna nála nagyobb hírdetője az
anti-anti-antiszemitizmusnak? Nem lett volna, mert Varga Béla nem hagyta magát.
S üzenhette neki rosszallását akár Mindszenty hercegprímás, Varga nem volt egy
befolyásolható egyéniség. 1945-1947-ben nyugodt papi lelkiismerettel nézett
félre, ha olyanokat akasztottak, akik életükben nem ejtettek ki egyetlen
zsidózást a szájukon. Varga mindig tudta, mi a divat, tudta, hogy mikor kell
váltani vagy fékezni a kanyarban.
Az 1941. július 1-i beszéde során is megérezte, hogy most nem szabad fékezni,
csak gázt bele. Bele is gázolt:
„Nehogy azt gondolja valaki, hogy nem ismerem el az antiszemitizmus
jogosultságát! Hiszen láttam fiatalkoromban és látom most is, hogy a gazdasági
életnek úgyszólván minden pozícióját megszállták. Ismerem természetüket,
anyagiasságukat (biztos nem akartak eleget fizetni még akkor a papírokért!). Ők
maguk is egymás között tisztára az anyagiak szerint becsülik és értékelik
egymást! (Vajon mit szólt ehhez az öreg Göndör?) Tehát teljesen távol áll az én
lelkületemtől (akkor még volt?) és a kereszténységnek, a keresztény magyarságnak
a lelkületétől a zsidó materializmus.“
Hát igen, a materializmus távol áll a magyar lélektől, legalább olyan távol,
mint Varga Béla attól, hogy magyar lelkiségére hivatkozhasson. Csak úgy
csendesen kérdjük meg Varga Bélát, a pokol fenekén, nem érzett semmi szégyent,
amikor papi hivatása közben ott állt szemben a megfeszített Krisztus testével, s
gépiesen elmondta az „Uram nem vagyok méltó Hozzád“ örök érvényű szavait, vagy a
tízparancsolatról prédikált, s talán már ő sem tudta megmondani, van-e még egy
is, amit addig nem hágott át, sőt, egyeseket üzletszerűen? Valószínűleg nem
érzett! Mert ha érzett volna, tudta volna, mi a kötelessége. Varga Béla! Isten
és ember előtt kérdezzük, nem kísértett fel éjszakákon Kovács Béla megkínzott
arca, hogy számon kérje, ki írta alá, ki hamisította arra a bizonyos fontos
nyilatkozatra az ő nevét, amit Kovács Béla sohasem látott? Vajon meg merte
nézni, a megkínzott, ronccsá gyötört s élőhalottá aktedronozott Mindszenty
hercegprímás fényképét, aki sokat beszélhetne arról, kicsoda volt Varga Béla,
akiben egyszer hittel bízott? S ha a pokolról prédikált, nem tűnt szeme elé a
sátán trónusa, ahol már készen várta a Hamisság ördögének széke mellett a
hűséges hódolónak kijáró díszhely? S ha Varga Béla nem érezte néha léha életének
súlyát, mert tény, hogy nem érezte, akkor keresztényi hittel kérem az Egek Urát,
hogy legalább mai híveinek adjon erőt a magába szállásra!
Szükséges volt megemlíteni mindezt, hogy tisztán lássuk: hazudtak tehát
Nagyferencék akkor is, amikor azt állították, hogy a nácik ellen harcoltak, mert
ők csak azután fordultak a nácik ellen, amikor egyetlen magyar jobboldali párt
sem akarta a nevetségességet magára szabadítani azzal, hogy Nagy Ferkééket
tagjai sorába felvegye. Bizonyíték van arra is, hogy Veres Péter és Nagyferenc
1944. október 15-e után a Szálasi-kormánynak is felajánlkoztak. Mindegy, hogy ki
vezetése alatt, ez az ember érvényesülni akart. És mert más módja nem volt, a
hazáját is eladta.
Nagyferenc már idézett előadása során még a következőket is elmondotta: „Az
egyezmény értelmében nemcsak a nácizmus elleni harcra szövetkeztünk, hanem
elhatároztuk az újjáépítés idejére is az együttműködést.“ E mondattal napnál
világosabban igazolja Nagyferenc, hogy tudatosan vette ki részét Magyarország
szovjetizálásából, mert erre még 1943-ban kötelezettséget vállalt. Azt ugyanis
mondja a sátoraljaújhelyi kóbinak Ferke, hogy nem tudott a szocdem-kommunista
együttműködésről. Igenis tudott, tudta azt is, hogy a szocdemék eleve elismerték
a kommunisták vezetését és mindezek ellenére is együttműködött pártjával.
Amerikában az FBI 1953 körül nagyítóüveggel s lasszóval vadászik a
probolsevisták elleni bizonyítékokra. Nos, eddig egyetlen bolsevista
szálláscsináló nem volt olyan ostoba, hogy saját maga ellen bizonyítékokat adott
volna, sőt, valósággal fitogtassa a maga kommunista barátságára és probolsevista
magatartására vonatkozó súlyos terhelő adatokat! Nagyferenc maga mondotta el egy
előadás keretében, hogy igenis, kommunista ágens volt, és ezt a voltát még
1953-ban sem tagadja meg, mert erre végtelenül büszke.
Ugyanebben az előadásában még azt mondja Nagyferenc: „A parasztság és munkásság
közé éket vertek, köztük ellentéteket szítottak.“ Természetesen az első
bolsevizmus utáni kormányok! Ez a kifejezés arra céloz, hogy még a
Bethlen-kormány is mindent megtett, hogy a magyar parasztságot a
szocdem-kommunista maszlagtól megóvja. Az a tény tehát, hogy a kormányok
elzárták a józan magyar paraszti osztályt a marxista maszlag elől, Nagy Ferke
szemében „ékverés“ és „ellentét-szítás“ volt. Nagy Ferke tajtékzó gyűlölettel
támadja a volt magyar kormányokat, mert megakadályozták a parasztság
bolsevizálását vagy legalábbis a bolsevizálás szellemi előkészítését. Ritkán
mondottak ennyire buta probolsevista beszédet antibolsevista álarcban, mint ez a
bissei politikai tehenes-legény. Az csak természetes, hogy Gombos-Grün elvtárs
siet a lapjában helyet adni Ferke probolsevista kiszólásainak. Hogy azonban az
FBI ezt szótlanul tűri, az a világ nyolcadik csodája. Nevetségesség, hogy
Amerika védekezik a bolsevizmus ellen, néhány megszédített szamarat elfognak
vagy kiutasítanak, ugyanakkor azonban az álcázott kommunista bérenceket és
probolsevistákat államköltségen tartják az USA-ban, sőt, módot adnak nekik, hogy
beszélhessenek és fertőzhessék Amerikát. Mi a fészkes fenének hirdetett Amerika
antibolsevizmust, ha a probolsevizmust maga finanszírozta? Amerikában az ötvenes
évek elején a prokommunisták és bolsevista ügynökök ezreit leplezték le, persze
nagy óvatosan csak azután, amikor már kitűzött feladataikat sikeresen
megoldották. De egyetlen lépést sem tettek a különböző „nemzeti bizottmányok“
tagjai ellen, sőt, védték, óvták, tutujgatták és fizették őket, hogy valahogy ki
ne vesszen a probolsevisták magja is Amerikában. Egyik oldalról nagy hűhóval
kidobtak néhány, mint már mondottam, használhatatlan kommunista gazembert, a
másik oldalon azonban valósággal melegágyban tenyésztették az utánpótlást! S
ennek a melegágyban tenyésztett bolsevista dudvának egy tökvirágja, íme,
teleillatozhatta az „Eastern European Institute“ helyiségeit a bolsevizmus
bűzével és mindehhez bizonyára egynéhány FBI-ügynök még melegen meg is rázta a
„nagy náci-ellenálló“ Ferke kezét. Van egy régi mondás, hogyha az Isten egy
népet el akar veszíteni, vaksággal veri meg! Amerikát is megverte, sőt, a vakság
olyan fokával, hogy Amerika egy része valósággal kéjelgett abban a
gyönyörűségben, hogy Nagy Ferencek, Varga Bélák és egyéb „nemzeti bizottmányos“
politikai partizánok mint bicskázzák ki a szemét, s ebben a kéjelgésben odáig
ment, hogy még búsásan meg is fizette azokat, akik megvakítják.
Amerikában már régi hagyománynak számított, hogy itt húzhatták meg magukat azon
egykori bolsevista terroristák, akik, miután kigyilkolászták magukat például
1919-ben Magyarországot, a jogos igazságszolgáltatás elől kereket tudtak oldani.
Így került Amerikába a harmincas években Krausz Náthán (alias Göndör Ferenc), a
judeobolsevista sajtóalvilág első számú útonállója, hogy az agyalágyult amerikai
demokrácia vakságának köszönhetően ott folytassa garázdálkodásait, ahol
kényszerből Magyarországon abbahagyta. De így került és így lett „világhírű“
Amerikában egy másik korábbi Lenin-fiú, a Drakula-filmek főszerepében ismertté
vált Lugosi (eredeti nevét még keressük) Béla is, akiről mind a mai napig senki
sem tudja, hogy mit művelt 1919-ben Magyarországon, mert ezek a gazemberek
természetesen múltjukat elhallgatva, fajtestvéreik ajánlásával kaphatták csak
meg a beutazási engedélyt.
De a második világháború után néhány évvel szintén így kerültek Amerikába – mint
„antibolsevista hősök“ – azok a cégéres gazemberek is, akik 1945-ben még tárt
karokkal várták a „felszabadító Krisztus-arcú szovjet katonát“, mint Zilahy
Lajos, Márai Sándor és Fenyő-Fleischmann Miksa, vagy később Klár Zoltán és
Karády Katalin (aztán 1956 végén Kéthly Anna és Király Béla), és akik a
valóságban mind a magyarországi bolsevizmus szálláscsinálói voltak.
Ez a hazaáruló, muszkavezető jellemtelen társaság nevezte aztán magát Nagy
Ferenc vezetésével, de Amerika elmebetegségének és anyagi támogatásának
köszönhetően az „antibolsevista emigráció elitjének“, ezek alakíthattak „nemzeti
bizottmányokat“, „emigrációs árnyék-kormányokat“ és, ami a legszomorúbb s egyben
felfoghatatlan, hogy még a hazai magyarság nemzeti érzelmű része sem lát tisztán
abban a kérdésben, hogy kik voltak ezek az emberek valójában.
De szenteljünk még néhány sort az „antibolsevista“ Nagy Ferencnek és nézegessük
még a Szabadságban megjelent cikkeiből néhányat. Az 1953. december 14-i számban
a kommunista önkritikáról ír a mi Ferencünk. Elmondja, hogy az milyen rossz. „Az
önkritika arra való, hogy a gazdasági és politikai önállóságtól megfosztott
embertől elrabolják még az emberi önérzetét is.“
– Először is, ezen emberek önállóságának elvételéhez éppen ő törte legjobban az
utat! Az, aki a gyilkost bevezette az áldozat szobájába, ne háborogjon, ha a
gyilkos mészárol a lakásban. Másodszor: aki Magyarországon az ötvenes években
olyan szerepet vállalt, hogy önkritikára kényszeríthették rossz vezetés miatt,
azt ne védje Nagy Ferke, mert vezetőszerephez Magyarországon akkor csakis
megbízható és kimondottan kommunista juthatott. Miért sajnálta Ferke a lebukott
kommunistákat? Csak önkritizálják egymást halálra! Csak vesézzék ki egymást jó
szívvel, aki önkritikára kényszerült, valamennyi egykor büszkén és boldogan
állott be a bolsevista szekér hajcsárjai közé. Semmi sajnálatot és kíméletet
ezek az emberek nem érdemeltek, és ha a bolsevisták nem sajnálták őket, akkor
mit akar sajnálkozni rajtuk a bissei eunuch? Megérdemelték ezek a sorsukat, s
legfeljebb annyiban voltak sajnálatosak, hogy amíg a nagy önkritika elől
Nagyferenc Sztálin gépkocsiján, ebben a vérdíjba kapott luxus-autóban „lelépett
a porondról“, hogy Amerikában folytassa addigi szálláscsinálói ténykedését, ezek
az egykor a maguk butaságában a bolsevizmus szolgálatába szegődött jellemtelen
munkás-hajcsárok nem tudtak „meglépni“. Hogy mi ebben a sajnálatos? Az, hogy a
kis kommunista, a kis szovjet-szálláscsinálló súlyosan bűnhődik, ha hibát követ
el, vagy életével fizet azért, ha feladatát elvégezte és a „mór mehet“, míg Nagy
Ferkének módot adtak nemcsak a sztálini autó kihozatalára, hanem a svájci
milliók elsikkasztására is!
A Szabadság 1953. október 21-i száma beszámol arról az ünnepségről, amelyet
Ferke barátai rendeztek ötvenedik születésnapja alkalmából. „Peyer Károly, Béky
Zoltán, Pfeiffer Zoltán, Balogh E. István, Déry Imre, Lengyel (Lefkovics)
Menyhért és Göndör Ferenc (Krausz Náthán) üdvözölték Nagy Ferencet.“ – Salom! Az
első ünnepi köszöntőt Varga Béla mondotta. Többek között így zengedezett,
áradozott a balatonboglári kém: „Nagy Ferenc kormányzata a tragikus befejezés
ellenére is sikeres volt, mert két évi haladékot szerzett a nemzetnek. Ezalatt
erőre kapott, vért szerzett és könnyebben bírta elviselni azt, ami később
rászakadt. Ez Nagy Ferenc érdeme – mondotta a szónok –, más két hónapig sem
bírta volna feltartóztatni a vörösöket.“ Varga Béla, aki főleg költemények
átírásával tette magát híressé – például ő magyarította saját magukra
vonatkoztatva a Szózat első sorát a következőképpen: Hazudnak rendületlenül!
(már mint hogy ők, Vargáék) – ebben a mesemondásában sem tagadta meg önmagát.
Bár lehet, hogy igazat mondott, csak a Gombosék közölték rosszul a beszédét.
Mert van ennek a beszédnek egy igen értelmes része, de nem úgy, ahogy a
Szabadság leírta, hanem ahogy az valóban megtörtént: Nagy Ferenc kormányzata a
tragikomikus befejezés ellenére is sikeres volt, mert két évi haladékot szerzett
a kommunistáknak. Ez alatt a nemzet erőre kapott, vért szerzett és könnyebben
bírta elviselni azt (már a Nagy-kormányt!). Ami később rászakadt, az Nagy Ferenc
érdeme.
Az 1953. augusztus 24-i számban Ferke a megbékélést hirdeti és nagyon
hazabeszél. Eleve védelmet kér a bolsevistáknak és nagyon örül annak, hogy a
„hazafelé irányuló fenyegetések elhalkulóban vannak“. Hogy érti ezt a Ferke?
Kiket fenyegettek onnan az emigrációból? A kommunista gyilkosokat, bérenceiket
és az ország nyúzóit! „Az egymás ellen irányuló emigrációs fenyegetések nem
érdekesek, ezzel nem érdemes törődni. De a hazafelé irányuló izgatásnak egészen
meg kell szűnnie. Különösen meg kell szűnnie az antiszemita izgatásnak. A
kommunizmus utáni jó hírnevünk s az igazi demokrácia kezdetének sikere függ a
polgári egyenlőség elvének tisztán tartásán vagy megtörésén.“ – Érdekes mondat!
Először is a nemzeti emigráció tagjai közül senki a bizottmányék felé nem
fenyegetett! Mert az nem fenyegetés, ha kijelentették, hogy Nagy Ferencék és
cimborái ellen utolsó leheletükig harcolni fognak és mindent megtesznek, hogy ez
a hazaáruló, gyilkos söpredék független magyar bíróság elé kerüljön. Vádolták
ezt a társaságot negyedmillió magyar elhurcolásában, félmillió magyar asszony
megbecstelenítésében, az ország kirablásában, legalább százezer nemzethű magyar
mártír meggyilkolásában való bűnsegédi bűnrészességgel, a bolsevista megszállás
előkészítésével, folyamatosan elkövetett, minősített hazaárulással és
kémkedéssel, az állami szuverenitás feladásával és Európa teljes kirablása, a
magyar intelligencia kiirtására irányuló törekvések előkészítésében mint
tettestársat! Ez nem fenyegetés, ez a tények világos felismerése és állampolgári
kötelességük teljesítése volt, ha e bűnökben bűnös bűnözőket a magyar bíróság
elé kívánták juttatni és a magyar bíróság munkáját bizonyító anyagok s
dokumentumok beszerzésével támogatni!
De aztán egész csorda lóláb bújik elő a következő mondatban: „Meg kell szűnnie
az antiszemita izgatásnak“! Egyszóval mi fájt a mi Ferencünknek? Hogy „izgatnak“
a bolsevizmus ellen és itt-ott meg merik mondani, hogy a bolsevizmus nem volt
más az akkori Magyarországon, mint zsidó terroruralom! Ez nem antiszemitizmus,
hanem a tények egyszerű felismerése. Mióta néger-ellenesség az, ha valaki
megállapítja, hogy 100 gyilkos közül 99 néger, ha ez a tényeknek megfelel? Mióta
izgatás az, ha valaki megállapítja, hogy Magyarország akkori urainak több, mint
80%-a zsidó volt? Mi ebben az izgatás és antiszemitizmus: az, hogy nevezettek
bolsevista terroristák, vagy az, hogy egy fajhoz tartoztak, s ez a faj
történetesen a zsidó volt? Ha megállapítják az újságok, hogy a bolgár
bolsevista-párt 80%-a bolgár, ez miért nem antibolgárizmus? Ha megállapítják,
hogy 100 párizsi betörő közül 45 külföldi s nem francia, ez miért nem
anti-külföldizmus? Miért csak az bűn és megbélyegző, ha valaki megállapítja,
hogy akkor Európa legvéresebb kezű terroristái, a Sztálin út 60. legszadistább
vadállatai, az ÁVH majdnem teljes vezetősége, az internálótáborok
halálparancsnokai zsidók voltak!? Mert ez a tény, Nagyferenc! Az olyan
jellemsilány nyomorék magyarok, mint Nagy Ferenc, Varga Béla, Kovács Imre,
Pfeiffer Zoltán és a többiek csak ennek a társaságnak a lábkapcái voltak, melyek
ha bepiszkolódtak, elrongyolódtak a kommunista vezér lábán, undorral levetette
és áthajította a határon a szomszédba. Amerika végzetes politikai tévedése, hogy
ezeket a levetett és nem is szagtalan ruházati cikkeket gyűjtötte és valóságos
politikai múzeumot rendezett be számukra.
Alföldi Géza ekkor írja egy Nagy Ferencnek címzett nyílt levelében:
„A bolsevizmus elleni harc pedig csak bolsevistának vagy a bolsevizmus
szálláscsinálóinak izgatás, minden tisztességes kereszténynek köteles harc a
nyugati civilizáció védelmében. Az pedig, ha valaki a kommunizmus vezetőiről
megállapítja, hogy azok többségben zsidók, hogy a bolsevizmus zsidó
világforradalom a kereszténységgel szemben: csak történelmi tény és az
antiszemitizmushoz semmi néven nevezhető köze nincs. A kommunizmus utáni jó
hírnevünk feltételeit pontosan ne az a Nagy Ferenc szabja meg, aki a magyarságot
a bolsevizmus rossz hírébe belekergette, aki ezt az országot 1943 óta már
szisztematikusan a szovjet karmai felé hajtotta. Ha pedig a polgári egyenlőség
elve alatt azt érti Nagy Ferenc, hogy most azután keblemre addig kommunista
zsidók és nem zsidók, itt a demokrácia, most folytassátok eddigi üzleteiteket a
demokrácia nevében tovább, akkor Nagy Ferenc azonosítja a maga szellemi
képességeit a magyar parasztságéval, amiben súlyosan téved. Sem a hazai
magyarság, sem az emigráció vérfürdőt, bosszút nem akar, csak igazságot, de
ennek az igazságnak sújtó kezét nem hagyja megkötni semmiféle probolsevista
ágens még oly kenetes demokrácia és polgári egyenlőség elve című maszlagjának
emlegetésétől sem. A polgári jogegyenlőség elve számunkra a jövőben azt jelenti,
hogy mindenkit, aki vétkezett, el kell érje a törvények sújtó keze, még akkor
is, ha az történetesen Isten (rombolásra) kiválasztott népének beltagja is.
Egyetlen zsidónak azért, mert zsidó, nem görbülhet meg odahaza a hajszála, de
egyetlen zsidó, aki tolvaj és gyilkos volt, sem menekülhet meg a törvényben
előírt bűntettétől, ha ezer New-Yorki Lehmann szórná is átkait a magyar
nemzetre. Jegyezze meg a levitézlett kiebrudalt szovjet-szolga, hogy a
magyarságnak elege volt, határozottan elege abból, hogy belső életét külföld
tetszésének megfelelően rendezze be. Egyszer már úgy akarunk élni otthon, ahogy
az úri magyar felfogásunknak megfelel. Elegünk volt a Habsburg-bábáskodásból, a
monarchiából ránk szabadult szoldateszka szellem Horthy-féle kiteljesedéséből:
magyarul akarunk élni, gondolkodni és mi mondjuk meg, hogy a mi portánkra
mályvát ültetünk-e vagy szarkalábat. S ha valakinek jobban illene az udvarunkban
a lótusz vagy a pálma, az rendezze be saját udvarát a lótusszal és pálmával, de
hagyjon békét a mi mályvás, muskátlis, szarkalábas kis kertjeinknek. A
demokrácia alapfeltétele, hogy a nép akarata érvényesül, mégpedig Magyarországon
a magyar népé, Németországban a német népé, Amerikában az amerikai népé, s ha az
amerikai nép eltűri, hogy belső életét tőle idegen elemek szabják meg, ez az ő
demokratikus joga, ahogy a magyarság demokratikus joga, hogy saját ízlése
szerint rendezze, építse fel a maga belső állami életét. A polgári
jogegyenlőségről pedig pontosan az a Nagy Ferenc ne adjon nekünk útbaigazítást,
aki, hogy a kommunistákat uralomra segítse, százezer számra fosztotta meg a
magyarokat a szavazati joguktól, ami pedig minden polgár joga. Ennek a Nagynak a
miniszterelnöksége alatt törvényellenesen, a védekezés minden lehetősége nélkül
futószalagon végeztették ki a magyar intelligencia legjobbjait, de most ez a
nyúlfarknyi emlékezőtehetségű politikai szegénylegény egyszerre jogegyenlőségről
dadarász. Hát ha mása nincs is Nagy úrnak, de bőr aztán az van az arcán. Egy
tisztességes korban az ilyen alakok régen felkötötték magukat vagy fejest
ugrottak a trágyalébe, ma azonban jól fizetett állásban polgári becsületről és
jogról hazudoznak. Semmi más nem hiányzik még, mint hogy a jövő magyar
közbiztonsági törvényeket és a rendőrség, a csendőrség szervezeti szabályait
kupciherek, tolvajok, betörők, útonállók és bérgyilkosok írják elő.“
Ha valaki Alföldi Géza 1953-as megnyilvánulását esetleg ma is aktuálisnak
gondolná, az nem a véletlen műve. A Nagy Ferenc táborát képező Krausz
Náthán-féle sajtóbetyárok a Hídverők szerkesztőjét nemes egyszerűséggel
természetesen lenyilasozták, lenácizták, sőt, tömeggyilkos banditának nevezték,
ugyanúgy, ahogy mindenki mást, aki emlékeztetni merte a kiebrudalt
miniszterelnököt és hasonszőrű társait aljasságaik részleteire.
A Szabadság 1953. augusztus 31-i számában a felszabaduló magyarság, illetve
Magyarország politikai és államberendezési kérdéseivel foglalkozik a bissei
politikai tehenész. Még a Nagy Ferenctől megszokott üres és terhelt okfűzés
világrekordját is felülmúlja ez a csak butaságot és csak összefüggéstelenséget
tartalmazó 2/3 hasáb. Van azonban ebben is valami, amiben Ferencünk elszólja
magát. Megállapítja, hogy a bolsevistákat a szovjet haderő mennyire támogatta
1944-1945-ben. „És mégis, amíg a nép kezében ott volt az önrendelkezés
lehetősége, nem tudott a kommunista párt abszolút hatalommá válni. Évekig tartó
összejátszásra volt szükség a szovjet hadsereg és a kommunista párt között, hogy
a kommunisták kizárólagosan átvehessék a hatalmat.“ – Vagyis: amíg a magyar nép
beszélni és cselekedni tudott, beszélt, szavazott és cselekedett. Abban a
reményben, hogy Nagy Ferenc tisztességes, becsületes magyar, a Kisgazdapártra
adta a magyarság a szavazatát. Kormányra is került a Kisgazdapárt. Nos, ha
elvették a magyar nép önrendelkezési lehetőségét, akkor azt csak a kormány
vehette el. A kormány, amelynek akkor Nagy Ferenc és Peyer Károly tagjai voltak!
Ha tehát Nagyferenc megállapítja, hogy a magyar népet önrendelkezési jogától
megfosztották, akkor beismeri, hogy ezt ő és kormánya tette. Mert sem nyilasok,
sem nácik ezt nem tehették a halálbörtönökből és az akasztófák alól! Hiába jött
a szovjet hadsereg, amíg a magyar népet meg nem fosztották önrendelkezésétől, a
kommunizmus nem tudott előretörni. De nem Nagyék miatt, hanem mert a magyar
népet még nem sikerült Nagyéknak letiporni a bolsevizmus lábai elé. Ez a mondat
kommunista önkritika. A hiba beismerése. Csakhogy ez több, mint hiba, ez a
magyar nemzet ellen elkövetett genocídium volt! Igen! Faj- és nemzetgyilkosság!
Állítom, hogy Rákosi, Gerő és bandájuk soha nem tudták volna a magyarságot oly
gyorsan megtörni, hogyha Nagy, Varga, Tildy, Peyer és a többiek nem árulják el
ezt a szerencsétlen népet és dobják oda a pusztulásnak. A magyarság, amelyben
felébredt az életösztön, a hatalmat ezeknek a később nyugatra szökött politikai
strébereknek adta a kezébe, abban a szent hitben, hogy most minden rendben van s
ő maga nyugodtan folytathatja munkáját, a nemzet és a nép érdekeit becsületes
kezek képviselik. Ezt az átmeneti lanyhulást az ellenállásban, a felépítő
munkával járó elfoglaltságot, a magyar nép bizalomból fakadó, elővigyázatlan
„pihenő-állását“ használta ki a kommunista párt, megegyezés szerint szépen
átpasszírozta a határon a nem kommunistának mondott pártok vezetőit, e pártokat
megszüntette és a párt nélkül maradt magyarság, a vezetőiben csalódott tömegek
azután keserű kézlegyintéssel, „hát akkor utánunk az özönvíz“ felkiáltással
átadták magukat a politikai letargiának. A házában nyugodtan dolgozó magyar azt
hitte akkor, hogy a háza elé becsületes kutyákat állított, akik elriasztják a
betörőt, a tolvajt, de tévedett, mert görényeket dédelgetett a háza muskátlis
kis kertjében, akik bevezették a tolvajokat, a betörőket, a gyilkosokat! Ilyen
becstelenül még nem árulták el a magyarságot, mint a bissei politikai eunuch és
bizottmánya egykori „kormányférfiai“, tisztelet a kevés kivételnek. Akasztófára
való himpellér népáruló volt egytől egyig.
És hogy a kommunisták teljesen átvehessék a hatalmat, ahhoz nem volt elég a párt
és a szovjet évekig tartó összejátszása egyedül. De nem ám! Valami nagyon,
döntően fontosat szerényen elhallgat Nagy Ferenc. Elhallgatja, hogy ezt az
összjátékot ő és kormánya tette lehetővé és fedezte le a magyar nép felé. Ezt az
uralomátvételt Nagy Ferenc és cimboráiból alkotott színfalak mögött a magyar nép
tudta nélkül intézték el! Mert hiába a szovjet, hiába a párt, ha a magyarságot
meg nem fosztják önrendelkezési jogától, nem győz sem a bolsevista párt, sem a
szovjet! Kettőjüknek sem volt elég ereje, hogy a magyarságot megtörjék, ehhez
Nagyék árulása kellett! S a kommunista párt jól számított, amikor Nagyék
féktelen jellemtelenségére, butaságára és politikai analfabetizmusára számított.
Aki az emberi becstelenségre és butaságra épít, kősziklára épít az. S ezek a
kősziklák 1945-1946-ban a következő nevekre hallgattak: Nagy Ferenc, Varga Béla,
Tildy Zoltán, Pfeiffer Zoltán, Peyer Károly, Kovács Imre és még vagy néhány száz
egyéb jellemtelen figura nevére.
Nagy Ferenc cikke mellett a kommunista kapcsolatairól híres Gombos-Grün Zoltán
karikaturistája egy bornírtul elképzelt nyilast rajzoltatott, füstölgő
revolverrel a kezében s alá ezt írta: „Majd mi újból bevezetjük az igazi
demokráciát Magyarországon!“ – Nos, a nyilasok a revolvert tisztességes s derék
magyar ellen nem használták! A nyilasok fegyvert csakis a kommunisták és szovjet
szálláscsinálók ellen fordítottak. S ha arról van szó, hogy ki volt
demokratikusabb: Nagy Ferenc, vagy Szálasi Ferenc – akitől lélekben eleve is
bocsánatot kérek ezért a számára nem megtisztelő párhuzamért –, biztosíthatom a
demokráciáért aggódó széplelkeket, hogy Szálasi Ferenc, aki fehér lapot adott
mindenkinek, aki a Hazáért harcolni és a bolsevizmus ellen küzdeni hajlandó
volt. Szálasi kis ujjában több volt a nemes, keresztényi demokratizmus, mint az
egész nyugati demokrácia mai vezetősége fejében és szívében. Hogy a kommunista
Gombosok, Göndörök és szovjetbérenc Nagyok gyűlölték Szálasit és igyekeztek a
nyilasokat diszkreditálni, ezt minden nyilas csak a legnagyobb
megtiszteltetésnek tartotta a maga részéről, mert tudta, eljön egyszer az idő,
amikor a magyarság felébred és akkor elgondolásaik becsületessége mellett
pontosan azok a karikatúrák bizonyítanak majd és az a tény, hogy őket és
Szálasit a nagyok, a göndörök, gombosok és bandájuk támadta.
Istenem, most veszem észre, hogy 17 oldalt fordítottam ennek a politikai
himpellérnek a megismertetésére. Nem elég lett volna ennyit írni: elolvastam
Nagy Ferenc politikai nyöszörgéseit és köptem? De, elég lett volna. Ebben
maradunk!
Epilógus
Mielőtt elmerült volna ez a két lábon járó jellemtelenség az érdektelenség
homályában, volt még egy utolsó nagy húzása. Az 1956-os forradalom és
szabadságharc alatt – szinte már elmebetegségig fokozott önteltségében – azt
beszélte be magának, hogy a magyar népnek most rá van újra szüksége. Megkísérelt
Magyarországra utazni, de Ausztria – semlegességére hivatkozva – megakadályozta
ebben. November 2-án telefonon ajánlotta fel szolgálatait az immár újra
államminiszteri poszton lévő (!) Tildy Zoltánnak – korábbi tettestársának –, aki
azonban, valószínűleg emlékezve Nagy egykori vele szembeni árulására,
visszautasította azt. (Mikor idáig értem az írásban, őszintén szólva megvallom,
hogy sok kétkedés után be kellett látnom: mégis van Isten! Amit az is bizonyít,
hogy a nagyferenci szellemben újjáéledt Kisgazdapárt időközben szintén oda
került, ahová való: a történelem szemétdombjára!)
Nagy Ferenc nem élhette meg a „dicsőséges rendszerváltást“, de az árulásban és
hazudozásban legjobb barátja, Varga Béla igen, akit aztán a végre újra
„felszabadult“ Magyarország két nagy demokrata egyénisége, Göncz Árpád és Antall
József tárt karokkal és hajbókolva együtt fogadott 1990-ben.
Talán nem árt tudni, hogy míg Göncz Árpád – saját bevallása szerint – a második
világháború végén orvul magyar csendőrökre lövöldözgetett, addig Antall József
édesapja (id. Antall József) Varga Bélával éppen lengyeleket, zsidókat, sőt
hazánkat bombázó, majd lelőtt nyugati pilótákat mentett és bújtatott. Arról nem
tudunk, hogy magyarokat is mentettek volna. Varga Bélát még 1945-ben a „Náci és
nyilas rémtettek kivizsgálására alakult bizottság“ elnökévé választják. „Fényt
derítenek a nyilas rémuralom négy hónapos garázdálkodásaira, a feltárt anyagot
átadják a bíróságnak“. 1945-47-ben a Nemzetgyűlés elnöke. Erről a tisztségéről –
saját állítása szerint – soha nem mondott le (mintha ez valakit is érdekelt
volna valaha). „Nagyon nagy örömmel fogadta az 1990. áprilisi választás
eredményét, a demokratikus erők győzelmét. Élete nagy pillanatának tartotta,
amikor a szabadon választott országgyűlésnek 1990 májusában visszaadhatta
tisztségét, mintegy képviselve a történelmi folytonosságot.“. Hogy ez a
„történelmi folytonosság“ mit jelentett, annak megítélését a kedves olvasókra
bízom. 1991-ben hazatelepült, és megválasztották a Magyar Nemzeti Ellenállási
Szövetség díszelnökének. 1991-ben tért haza végleg Magyarországra. Antall József
miniszterelnök 1993. február 18-án személyesen köszöntötte 90. születésnapján. A
miniszterelnök méltatta Varga Béla „nagyívű pályafutását meg hitéből fakadó
emberi magatartását, a menekültek érdekében végzett munkáját és a demokráciáért
töretlenül harcoló politikai tevékenységét“. Budapesten érte a halál 1995-ben.
„Hatalma nem volt sohasem. De szemben állt minden könyörtelen hatalommal“,
mondta Göncz Árpád atyai jó barátja a ravatalnál tisztelegve. Varga Béla
koporsóján az a zászló, amely Kossuth Lajos koporsóját borította 1894-ben, és
amelyet ő őrzött életében. A ravatalnál a balatonbogláriak díszőrsége. „Van-e
még férfi e hazában, akinek koporsójára őszinte szívvel rátehetnénk Kossuth
lobogóját? Nincs, felebarátaim! Varga Béla volt az utolsó.“ (Új Magyarország)
És nem szakadt le az ég!
Nem tudok róla, de fogadnék, sőt, a nyakamat teszem rá, hogy a baranyai Bisse
községben, Nagy Ferenc szülőhelyén, legalább egy emléktábla – ha nem szobor –
biztosan hirdeti nagy fiának emlékét, miközben a szintén bissei születésű
parasztköltő, Sértő Kálmán forog a sírjában.
Gyurcsány Ferenc írta nemrégen egyik eget rengető „tanulmányában“, hogy „csak az
lehet jó demokrata, aki nem csak antifasiszta, hanem egyben antikommunista is“!
Amint láttuk, Nagy Ferenc és Varga Béla ennek a kitételnek tökéletesen megfelelt
s így minden igaz demokrata példaképeként vonulhat be a magyar történelembe.
Aki nem tanul a történelemből, arra kárhoztatik, hogy újra átélje azt. A
magyarság nem tanult a második világháború utáni történelméből, így arra
kárhoztatott, hogy 1989-től napjainkig újra átélje azt. És ha valaki azt
gondolná, hogy ez a tanulmány csupán a múltról szól, az nagyon téved. A
mindenkori politikai eunuchok, a mai moral insanity-k itt élnek közöttünk és a
„történelmi folytonosság“ jegyében „intézik az ország sorsát“"
(Kuruc.info; a logóval el nem látott képek a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti
Fényképtárából származnak)
Kapcsolódó:
Dobszay
Károly: Legyen világosság! - Kéthly Anna álarc nélkül