Tóth Gy. László: A történész igazsága és magányossága - szabadkőművesek
Magyarországon
|
Raffay Ernő életművének teljes és átfogó méltatását és elismerését nyilvánvalóan
az utókor fogja elvégezni. Raffay a legjelentősebb magyar történészek egyike,
akinek munkásságát évszázadok múlva is olvasni és idézni fogják a korunk iránt
érdeklődők, mert megkerülhetetlen tanulmányok és könyvek sokaságát tette le a
magyar történettudomány asztalára. Ez akkor is így lenne, ha pályafutása véget
ért volna, mielőtt a levéltárban fellehető dokumentumok alapján megkezdte a
hazai szabadkőművesek történetének feldolgozását s munkája eredményének
könyvekbe foglalását. E könyvekkel részben érvényét veszítette a korábbi
történelemszemlélet, és ha Magyarországon létezne a politikától és az uralkodó
ideológiáktól független történettudomány, akkor lényegében újra kellene írni az
egész magyar történelmet a 19. század utolsó harmadától napjainkig. A
szabadkőművesség működését megismerve sok mindent újra kellene gondolni az első
világháborúról, az úgynevezett Tanácsköztársaságról, Trianonról vagy akár a
Szabad Demokraták Szövetségéről, akik szellemi elődüknek vallották az egyik
legnagyobb magyar- és keresztényellenes szabadkőművest, a zsidó származású Jászi
Oszkárt.
|
Raffay nem veti magát alá a szakma egészét érintő hallgatólagos megállapodásnak,
mely szerint igenis léteznek események, témák és történések, amelyek feszegetése
különféle – gazdasági és szellemi – érdekcsoportok érdekeit sérthetik, ezért nem
része a kanonizált történelemtudománynak. Olyan eretnek ő, akinek fontosabb az
igazság kimondása és dokumentálása, mint a szakma részéről jelentkező informális
nyomás bizonyos kérések elhallgatására, tabusítására. Emiatt jött létre ez a
kényes helyzet, ezért van az, hogy az egykori szabadkőművesek kései
leszármazottai és baloldali szellemi örökösei nem akarnak tudomást szerezni
felmenőik dicstelen, magyar- és keresztényellenes tevékenységéről. Nem nézik jó
szemmel Raffay történészi tevékenységét, tényfeltáró könyveinek sikerét. Ahol
lehet, fellépnek ellene. A kanonizált világhoz tartozó sajtótermékek említést
sem tesznek ezekről a történelmi jelentőségű feltáró munkákról. A legnagyobb
könyvterjesztők nem árusítják a könyveit, a kanonizált világhoz tartozó
folyóiratok, napilapok stb. agyonhallgatják. Sajnos a jobboldali fórumok egy
része, miután betegesen fél az oktalan antiszemitázástól, csatlakozott „az
amiről nem tudok, az nem létezik” mozgalomhoz. Pedig ezek a könyvek tényeken,
korabeli dokumentumokon alapulnak, ezért az igazságtartalmukat elég nehéz
kétségbe vonni.
|
Nem kétséges, hogy Raffay is azok közé tartozik, akiket az utókor fog igazán
értékelni és rehabilitálni. Akkor már sehol nem lesznek a jelentéktelen Gerő
Andrások, Krausz Tamások, Ripp Zoltánok, az akadémiai kutatóintézetek mostani
egymást menedzselő sztárjai, akik csak addig érdekesek, amíg élnek. A halál
minden ember életében új helyzetet teremt: lezárja a múltat és megnyitja a
jövőt, de ez utóbbit csak a művek számára. Hiába próbálják elhallgatni, az
igazság előbb-utóbb mindig győzedelmeskedik.
Jellemző, hogy Komoróczy Géza A zsidók története Magyarországon című kétkötetes
gigantikus méretű könyvét (Kalligram Kiadó 2012, Pozsony), sikerült úgy megírni,
hogy Raffay Ernő neve említésre sem kerül benne. Ez nem azért baj, mert
Komoróczy köztudottan filoszemita, de elfogultsága eleve lehetetlenné teszi,
hogy műve megfeleljen a tudományosság kritériumainak. Mennyire vehető komolyan
egy történész, aki elhallgatja, hogy a zsidók rendkívül negatív és meghatározó
szerepet töltöttek be a magyar szabadkőműves mozgalmakban? Miért hallgatja el
vitathatatlan magyar- és keresztényellenességüket?
Történelmünket szerves egészként kezelve, előítéletektől mentesen, a levéltári
forrásokra és egyéb fellelhető dokumentumokra hivatkozva nyíltan fel kell tárni,
hogy a zsidóság bizonyos csoportjai milyen szerepet játszottak a szabadkőműves
mozgalmakban, s hogy ez utóbbiak milyen jelentős befolyást gyakoroltak a
korabeli politikai és szellemi életre. Éppen Raffay könyveiből tudhatjuk meg,
hogy az eddig jelentéktelennek beállított szabadkőműves páholyok milyen óriási
befolyásolási potenciállal bírtak. Kis túlzással azt is mondhatnánk:
történelemformáló szerepük volt. Ezt már nem lehet meg nem történtté tenni:
kissé szánalmas és unalmas, hogy e folyamatok feltáróit napjaink véleményvezérei
rendszeresen antiszemitának vagy összeesküvéselmélet-hívőnek nevezik. Tudományos
kérdésekben az oktalan stigmázás elég szánalmas, érvként pedig értelmezhetetlen.
2010-ben jelent meg szabadkőművességgel foglalkozó könyvsorozatának első darabja
Szabadkőművesek Trianon előtt címmel. E kötet bevezetésében Raffay Ernő
rendkívül áttekinthetően fogalmazza meg a progresszív szabadkőműves páholyok
céljait. Ezek röviden: a kereszténység (névlegesen a klerikalizmus és a római
katolikus egyház) elleni harc, valamint ezzel összefüggésben az oktatás
államosítása; a szabadkőművesi elveket realizáló népparlament létrehozása az
általános választójog bevezetésével; a magyar nemzet történelmének átírása és a
nemzeti hagyományok köztudatból való kiiktatása, nevetségessé tétele. Ugyanitt
olvashatjuk: „az első világháborút megelőző mintegy másfél évtizedben a
magyarországi szabadkőművesség szembekerült, pontosabban fogalmazva tudatosan
szembefordult az ország magyar népének legfontosabb stratégiai létérdekeivel.” A
következő kötetekben felvonultatott tényanyag vitathatatlanná tette e
megállapítás helytállóságát. A 2011-es Harcoló szabadkőművesség és a 2012-es
Politizáló szabadkőművesség jól érzékelteti a páholyok radikalizálódását, a
radikális tagok és harcuk (ők valóban annak tekintették) egyre agresszívabbá
válását.
|
Bárki nyomon követheti e könyvekben az eszmei-politikai folyamatot, amelynek
végeredményeként a baloldali radikálisok szinte egyeduralomra tettek szert,
előkészítve az 1919-ben történteket. Jászi már 1911-ben így beszélt: „kell, hogy
a mi szövetségünk egyre inkább az emberi haladás internacionáléjának
magyarországi serege legyen, mely mint avantgárd élcsapat tanulmányozza a
terepet, és készítse el a haditervet ama reformeszmék számára, melyeket a
kartársak elmaradt tömege, a hatalmasak és az elnyomottak csőcseléke még
felfogni vagy megvalósítani nem képes.” Külön aktualitást ad e
gondolkodásmódnak, hogy sokan ma is osztják Jászi Oszkár főmester testvér
történelemszemléletét: „vagyis azt gondolom, hogy az ország összes középkori
hatalmaival: a hitbizományokkal és a holtkézzel, a gentry-vármegyével és az
egész grófi-papi álkultúrával sokkal könnyebben és biztosabban vívhatnók meg a
demokrácia harcát, ha magában a polgárságban és a népben nem élne egész sereg
téveszme és célszerűtlen érzelem a múltat illetőleg.” Később hozzáteszi:
„mindezeket azért mondom el, Testvéreim, mert eszmeteremtő munkánk koronájának
tartanám azt, ha egy modern, okos és becsületes magyar történelmet adhatnánk a
magyar polgárság és a nép kezébe.” Arról is szólt, hogy „erre a munkára
megvannak a kellő szellemi erők”. Ezek a kirohanások a befogadó magyar kultúra
ellen aligha tettek jót a magyar–zsidó együttélésnek.
Hiába az 1886-ban kiadott belügyminiszteri rendelet, mely szerint a
szabadkőműves páholyok nem foglalkozhatnak politikai és vallási kérdésekkel,
Jászi Oszkár és társai az 1908-ban létrehozott Martinovics páholyban folytatott
tevékenységükkel az ezeréves magyar állam felbomlasztását segítették. A
politikai életben elért hatékonyságukat jelzi, hogy az 1918. október 31-i
őszirózsás forradalomban megalakult Károlyi-kormányban a miniszterek és az
államtitkárok jelentős része (például Jászi Oszkár, Kunfi Zsigmond, Szende Pál)
radikális szabadkőműves volt.
|
Nyilvánvaló, hogy ez a szellemiség és gondolkodásmód a mai balliberális
értelmiségi holdudvar és a volt SZDSZ sajátja. Igaza van Raffaynak, amikor erről
így ír: „értjük azt, ha egy betelepedett (a grófok és a főpapok ugyanis
megengedték neki), jövevény család sarja szellemileg és érzelmileg, tudatában és
lelkében nem képes azonosulni az elmúlt ezer magyar esztendővel. De miért kell
álkultúrának titulálni azt, amit nem az ősei teremtettek?” Érthetetlen, hogy
olyan radikális, progresszív szellemiségű zsidók - akiknek a nagyapja még
Galíciában élt és magyarul sem tudott, ráadásul egy egészen másik világban
szocializálódott -, miért tartották szükségesnek a befogadó magyar nép
kultúrájának és történelmének becsmérlését. Egy lehetséges válaszra lelhetünk az
alábbi idézetben: „Konrád György az egész kötetben arra keresi a választ, milyen
nép a zsidó, mi különbözteti meg a többitől, mi adja a sajátosságait. Úgy látja,
szemtelen, vitatkozós, tolakodó, megbocsáthatatlanul gyors – lassúbb népekben
hamar felhorgad az antiszemitizmus. Míg a keresztény népek különösebb nehézség
nélkül, nyomtalanul be tudnak olvadni egymásba, a zsidók különállása, identitása
megmarad, akkor is, ha ugyanabban a kultúrában élnek. Talán mert nem érzik
szellemi »szükségességnek« a teljes elvegyülést.” (Jolsvai Júlia írása Konrád
György: Zsidókról című könyvéről, Origo, 2010. december 29.)
|
Raffay legutóbbi könyve, a Szabadkőműves béklyóban az egyik legnagyobb magyar
költő, Ady Endre szabadkőműves kapcsolatairól, újságírói tevékenységéről
szolgáltat meglepő információkat. Elkeserítő és kiábrándító szembe nézni a
ténnyel, hogy ez a költőzseni pályája kezdetén mennyire kisszerű és könnyen
manipulálható ember volt. 1900. január 7-én, öt nappal Nagyváradra érkezése
után, egyik levelében ez a megdöbbentő, meglepően primitív világszemléletről
árulkodó mondat szerepel: „Ebben a városban valaki vagy zsidó, vagy pojáca.”
Publicisztikai tevékenységét nehéz minősíteni: cikkei valójában a liberalizmus,
a radikalizmus és a szocializmus népszerűsítését szolgálták, ezért aki teheti,
olvassa inkább verseit. A történésznek sem lehetett könnyű az igazi Ady
portréjának leírása, de a tényekkel mindenkor szembe kell nézni, ideértve a
nagyváradi László király szabadkőműves páholyhoz fűződő meghitt és kiábrándító
viszonyt is.
E kötet elolvasása után válik csak érthetővé, hogyan jutott el 1917-ben Ady
egészen odáig, hogy a magyarság jövőbe vezető egyetlen útjának a magyar-zsidó
összeolvadást tartsa.
|
Már utaltam rá, hogy a hazai tudományos élet és a tömegtájékoztatás elhallgatja
a hazai radikális szabadkőművesség befolyását és történetét levéltári forrásokon
keresztül bemutató, rendkívül érdekes köteteket. Az elhallgatás egyik oka
nyilvánvalóan az a figyelmen kívül nem hagyható tény, hogy a radikálisok zöme
zsidó származású volt, a másik valószínűleg a kísérteties hasonlóság a két
korszak történései között. Természetesen léteznek másféle megközelítési módok
is: „bő száz éve fészkelődnek itt úgy, hogy egyre tágabb teret nyissanak
maguknak: ők akarják diktálni, milyennek lássuk magunkat, történelmünket,
elődeinket, mit higgyünk, mit ne, mit tekintsünk jónak, mit szépnek. Bauerék
szerint a magyarság hősei nem hősök, a magyar tragédiák nem tragédiák, a magyar
fájdalom nem fontos, provinciális, egyenesen nevetséges.” (Bíró Zoltán: Bauerék
és a magyarok, Magyar Hírlap, 2011. június 14.)
Tartok tőle, hogy távol még az idő, amikor e kérdésekről higgadt, józan
tudományos diskurzust lehet folytatni.
Nehéz és hálátlan feladatot vállalt Raffay Ernő, amikor a tudomány által elvárt
kritériumoknak megfelelően nekilátott e kényesnek számító téma feldolgozásának.
Ellenfelei annak ellenére antiszemitázzák, hogy Raffay a kiegyensúlyozottságra
törekedve hangsúlyozza a valóság sokoldalú voltát. Egyik könyvének végszavában
egyértelműen kifejti, hogy léteztek olyan zsidók és szervezetek, amelyek „mind
szabadkőművesi, mind esetlegesen politikai működésükkel a magyar állam
megerősítését kívánták szolgálni. Közöttük több páholyfőmester, valamint
szabadkőműves páholytag országgyűlési képviselő is megtalálható.”
De mint a dokumentumok bizonyítják, sajnos nem ők voltak a hangadók!
(Ezen írás Tóth Gy. László Nyílt vizeken c. kötetében jelent meg 2013-ban.)